Ahogy a csontra ráfeszül a hús,
úgy hajlik az este az ívbe. A húr,
amelyen függ a súly, ahogy a szemhéj
elnehezül a látvány fölött. Ahogy az ég[bolt]
alján a föld lendülő nehéz. A fenn
lévő csillagokkal telt ég hirtelen
fordul át. Mert este lett, és alulra zuhan,
arcra hullva, fagyott keze nem
morzsolja az agyagban rejlő formát.
Utazik az űrben, mint por, szemét,
napszél vetette hullám. A szem
helyére szövetmaradvány kerül. 
Majd az se. Valami makacs
izomszövet a beszakadt bordák alatt.
Értelmetlen szavak jutnak el a szívbe.
Mit kezdjen a szeretettel, amely
követi még, mint a harmat az éjszakát.
Mint könny szivárog a fájdalom után.
Aztán a levél erén fut végig, és a tűhegyes
csúcsról lehull. A föld tömörödik,
megsüpped fenn a fű. Csak a gravitáció
van [jelen], mint egy Isten, mindenütt.
[ E furcsa vonzalom taszítja el. ]
 
 

Az Anyaghoz [ 2. ]
(Tisztázat)

Ahogy a csontra ráfeszül,
úgy görbül ívbe este.
A szemre vékony héj terül,
s mint húr vezet a testbe.

Az égbolt itt lenn földre ül,
fenn csillagok ragyognak.
De este minden elrepül,

az érzékek lekopnak,
s a formából előkerül,
mi rég ott benne rothad:

az űrből érkezett anyag.
A szemgolyónak ívbe
behajló görbe és makacs

reménye bent a szívbe’
a roppanó bordák alatt
már összeomlik szinte…

De követi az éjszakát,
mint harmat reggelente.
Csontján a föld a nagykabát.

A rögökön hullámzik át.
A fű között kis süppedés
marad. S mint Isten fiát,
jelzi a hűs Nehézkedés.