A vasárnapi temetőlátogatás után volt egy kis rituálénk Apámmal. Autóba ültünk, Apám a kormányhoz, én melléje, aztán elindultunk. Ha egy elágazáshoz vagy kereszteződéshez értünk, az én választásomon állt, hogy jobbra vagy balra megyünk. Ha nem mondtam semmit, egyenesen mentünk tovább. Így mentünk keresztül-kasul a Ruhr-vidék sűrű úthálózatán, anélkül hogy figyelembe vettük volna Herne, Bochum, Wanne-Eickel, Castrop-Rauxel vagy Recklinghausen határát. Egy idő után megálltunk, és kaptam némi pénzt, hogy egy "bódéban" vehessek magamnak pár bonbont és gumicukrot. Aztán mentünk tovább. Egyszer aztán visszafordultunk, mert otthon várt bennünket az ebéd.
Minden elágazásnál választani a jobbra, balra, vagy egyenesen vezető utak között, mindig egy kisebb kalandot jelentett. Merrefelé látszott érdekesnek az út, és hová vezetett az újonnan választott útirány? Ennek a választásnak nem volt olyan súlya, mint egy jelentőséggel bíró döntésnek. Nem az értelem, hanem a kedélyállapot döntötte el, hasonlóan ahhoz, hogy a bonbonért vagy a gumicukorért nyúlok-e a zacskóba. Nem volt cél előttem, de mindegyre új lehetőségek adódtak. Benyomások értek és én a nyomukba eredhettem, vagy menni hagyhattam az autót egyenesen előre. Vittek, de mégis én határozhattam meg az irányt. Minden mozgásban volt, csak mi ültünk csendben az autóban, és néztük mozgó lakunk ablaküvegén át a mellettünk áramló utcákat, házakat, embereket és a természetet. 
Amennyire emlékszem, ezeken az utakon nem sokat beszéltünk egymással, olykor-olykor felhívtuk valamire a másik figyelmét, és csodálkoztunk, hogy hová lyukadtunk ki, de nem folytattunk komolyabb beszélgetéseket. Figyelmünk kizárólag az útra és környékére, a mozgásra és a nézésre szorítkozott. Mentünk, szándék és mélyebb értelem nélkül. Az együttlét, a közös vállalkozás öröme volt, és egyúttal a semmittevésé, aminek ismétlését ez a rituálé lehetővé tette.

Ezeknek a közös utaknak az emléke kísért magyarországi utazásom során, melyre a semmittevés feltárásának jegyében indultam. Magyarországon azonban nem autóba, hanem vonatra szálltam. A síneknek nincsenek kereszteződéseik, és nem engednek spontán irányváltoztatásokat. A vonatutak kezdő és végpontja rendszerint kötött. Kiindulópontom Budapest, első célpontom Pécs volt. Josef javaslatára ott Angélát kell keresnem, hogy segítsen félreeső helyeket találni, melyeket nem érintett az, amit közkeletűen haladásnak szokás nevezni. A szálló halljában találkoztam vele. Nem nagyon tudta, mit mutasson vagy meséljen nekem. Josef szűkös információkkal látott el mindkettőnket a másikról. Így aztán csak elindultunk, és Angéla megmutatta a termet, amelyben művészként egy szociális projektet vezet. De alig voltunk ott két percet, mentünk is fel a hegyre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik Pécsre. Angéla egy kb. 50 méterre lévő kápolnára mutatott: kedvelt kirándulóhely. De máris újra úton voltunk. Autóval mentünk Pécs egyik külvárosa felé. Egy völgybe, aminek Istenkút a neve. De vezetékes ivóvíz nincs ebben a városrészben. Angéla ott él a férjével és öt gyerekével. Miközben férjének ebédet csinált, volt időm felmenni a szűk utcán. A völgy nem úgy néz ki, mint Pécs egyik városrésze, hanem olyan, mint egy távoli falu. A telkekről megugattak a kutyák. Kellemetlen volt, így aztán visszamentem. Angéla már várt rám, hogy visszamenjünk a városba. Három gyereke ott várta a nagy retextil-párnákon, amikor visszaértünk a Terembe. Egy barátnője is ott volt, és együtt gondolkodtunk azon, mi lehetne utazásom következő célpontja. Egy antikváriusnőnek és egy kultúrintézmény vezetőjének tanácsát is kikértük. Végül kialakult a következő úticélom. Ófaluba kell mennem. De előtte még Keserű Ilona művésznővel is megbeszéltünk egy találkozót. Másnap reggel kimentem a műtermébe. A világos helyiségben a vásznak és az objektek között alig fért el pár szék és egy kanapé. Az egyik széken egy kanna állt zöld teával, meg pár csésze. Noha nem ismertük korábban egymást, hosszan elbeszélgettünk. Ilona művészeti tanulmányairól mesélt, amelyeket fiatal lányként kezdett el egy művész műtermében. A művész absztrakt képeket festett, ennek ellenére arra biztatta, hogy a természet megfigyelésével kezdje, és az érzékelését képezze. További képzése a szocializmus idején a távolságtartás és a kritika jegyében zajlott. Arról is beszélt, hogy tanítványainak nincs elég türelmük és idejük arra, hogy valamiben elmélyüljenek. A gyors ötlet és az azonnali megvalósítás a jellemző.
Búcsúzás után sietnem kellett, hogy elérjem az Ófalura menő buszt. 
Délután volt, a buszpályaudvaron egy csomó ember várakozott. Beszálltam a buszba, anélkül hogy tudtam volna, találok-e szállást a faluban. Útitársam a sofőrhöz küldött. Az egyik megállónál megszólítottam. Azt mondta, tud nekem szállást szerezni. Megkönnyebbülve, egyszersmind csodálkozva ültem vissza a helyemre. Az ófalusi buszmegállóban egy idős nő várt rám, majd elvitt a házába, melyben volt egy leválasztott vendégszoba. Leültünk a télikertbe, és órákon át beszélt az életéről a faluban, a gondozói munkájáról Németországban, a gyerekeiről és az unokáiról. Vacsorára héjában főtt sós krumplit ettünk vajjal. Pompás volt, csak hideg. Másnap reggel Anna, aki 80 évéhez képest nagyon mozgékony, végigvezetett a falun. Minden házhoz elmondott egy rövid történetet. Az iskolában megrendeltük az ebédünket. A szakácsnőknek a leveshez, a húshoz és a rizshez való különböző műanyag tartókat adtunk. Visszafele elhozhattuk az ebédet. Egyszerű volt és ízletes. A falusi kápolna karzatáról Anna, aki negyventagú kórust vezet, előadott nekem egy Mária-éneket. Kedvére való volt, hogy végigvezethetett a faluján, s az is, hogy így kikerült egy időre a mindennapjaiból. Dunaújváros felé továbbmenve egy forgalmas útnál át kellett szállnom. Beszélgetésbe elegyedtem egy idős férfival, aki ugyancsak ott ült a padon a megállóban. Elmondta, hogy bár két lábprotézise van, minden nap kisétál a buszmegállóhoz, hogy elbeszélgessen mindenféléről az utazókkal. Felesége otthon depresszióban szenved, és így ez a kis napi séta kellemes változatosság a számára. Dunaújvárosra vonatkozóan Josef egy másik telefonszámot és nevet adott meg, akit felhívhatok. Ám az illető nem ért rá. Ezért aztán egy modern, steril hotelban szálltam meg, ahol a szobámban öt egymás mellett álló ágy volt. Bármelyiket választhattam, mivel egyágyas szobát rendeltem. Később szétnéztem a szocialista városban. Más ipari centrumokhoz képest ez a hely, amely egykor az egész ország haladását volt hivatva hirdetni, álmosnak és elfeledettnek tűnt. A második és harmadik vonal kevésbé reprezentatív házsorai a Ruhr-vidék néhány munkástelepülésére emlékeztettek, amelyekben csendesen és nyugodtan zajlik az élet. De nem találkoztam senkivel, aki megerősíthette volna benyomásaimat. Másnap a lapos vidéken keresztül visszabuszoztam Budapestre.

Az egyhetes magyarországi utazás találkozásokkal, új helyekkel és a vidéket átszelő utazásokkal telt. Az állandó úton levés folytán majdhogynem sietősnek tűnt. Mivel nem voltak elvárásaim a találkozásokkal és beszélgetésekkel kapcsolatban, ráértem meghallgatni mindazt, amit az emberek el akartak mondani a mindennapjaikról, és arról, hogy miként bánnak az idővel. Aztán megint felkerekedtem, és utaztam tovább - jobbra, balra vagy egyenesen előre.

     Tillmann J. A. fordítása