Útnak indulva először Ikarusra szálltam. Ikárosz, Icaros nemcsak Daidalosz szárnyaló gyermeke volt, hanem a magyar autóbuszgyártás márkaneve is. Afféle nemzeti szimbólum, két értelemben is: Egykor a magyar technika és munka Kairótól Kazahsztánig és Kubától Vietnámig jól ismert példája volt. Egészen a közelmúltig, amikor is hosszas agónia után, végképp csődbe nem ment. Másfelől a jövő iránti bizalom, a megtörhetetlen derű, továbbá a bölcs előrelátás nemzeti jellemzőinek egyik legreprezentatívabb példája - hisz kinek jutna még eszébe az elszállottság, a katasztrófa, és a bukás mitológiai alakjáról egy járművet elnevezni?!   S ezzel egyszersmind exponáltuk a "megszokás, restség, múzsai idő" összehasonlító tanulmányozásának kulturális antropológiai problematikáját. 
Germanwingsszel repültem Stuttgartba. Ami korántsem bizonyult olyannyira szárnyalónak, mivelhogy a gépszárnyak négyórás késéssel emelkedtek fel. Ami tulajdonképpen elég jó jel a tétlenség tanulmányozásához. És a váróterem ideális hely a megfigyelésre, a résztvevő terepmunkára. Tele van üldögélő, várakozó, unatkozó emberek sokaságával. Néhányan színes lapokat forgatnak, egy öregúr sárga Reclam-kötetbe mélyed (Nietzsche: A tragédia születése…). Jobb későn, mint soha?  Egy svéd család, négy gyerekkel a padlón ülve kártyázik. A közelemben ülő bajszos negyvenes magyar férfi Wass Albert könyvével ápolja megrendült identitását.  Könyveiről egy külföldi úgy kaphat képet, ha elolvasta/sa Márai A gyertyák csonkig égnek c. regényét, és giccsfaktorát harmadik hatványra emeli. Viszont Márai tudott írni, és vannak nagyon jó könyvei is, míg W. Albiról ez nem mondható el. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ő a mai magyar nacionalista neurózisban szenvedő középosztály legolvasottabb szerzője; szellemi nívójának méltó reprezentánsa. Utóbb a könyv címe is láthatóvá válik: A titokzatos őzbak… Magam Ian M. Banks scifijébe merülök bele.  Közben az őzbakos embert mobilon hívják; majdnem perfekt németet beszél. Ilyen a magyar globalizált nacionalista: bár már messziről felismerhető - a kornyadt bajusz, keserves tekintet, küldetéstudattól redőzött homlok -, valamelyest jártas a világban. 

Három nap - három fürdő. 
Utazás és restség, egy merő kettősség. De nem az egyetlen, amivel e vizsgálódás során találkoztam. Budán, az egyik kereszteződésben figyeltem fel egy hajléktalanra, aki társaitól eltérően, nem valamilyen átlagos ruhában igyekezett a környező halandókhoz hasonulni, hanem demonstratív módon overálban tevékenykedett: a zöldre váró autók közt jött-ment és árulta a hajléktalanok lapját. Maga volt az eleven, testet öltött paradoxon: egy munkanélküli - munkában, méghozzá tevékenységét hangsúlyozandó: overálban, az ipari munkások "egyenruhájában", a kezeslábas munkaruhában. A tárgykör kutatása során kiderült, hogy bővelkedik az ilyen paradoxonokban. Továbbá az is, hogy komplexitása folytán valószínűleg kimeríthetetlen: a személyes, lélektani, szociális, történeti vonatkozások oly széles körét érinti. 
A restség és tétlenség fenoménjét önmegfigyeléssel, valamint mások szemrevételezésével lehet feltárni. Mivel magam a tárgykörről leginkább a fürdőkben, a vízpartokon és vasúton szereztem kimerítő tapasztalatokat, a német terepen is ilyeneket kerestem.  (A budapesti gyógyfürdőkben, amiket főként télen, a sötét évszak túlélése érdekében, továbbá Scheuermannra  tekintettel látogatok. Továbbá tó- és tengerpartokon, többnyire az Adriánál, amikor csak tehetem. Vasúton, a pécsi egyetemre menve, az utóbbi tizenhat évben, főként a visszaút során.) 
Az olyan fürdők látogatása, mint a Lukács vagy a Rudas nem kirándulási alkalom a wellnesszbe, hanem az élet része. Etekintetben az intézmény a középkori stb. közjátékok után megint római lett, illetve maradt. Részint a társas élet színtere, részint a belőle való, majdhogynem meditatív visszavonulásé. (Lehet találkozni másokkal, barátokkal vagy kollégákkal; akár munkamegbeszélést tartani, miként egy caféban. A különböző irányokból hallatszó beszédfoszlányok erről szólnak: …kérlek szépen… készenléti kama …Vaze…)
Más megközelítési / látogatási módban a fürdő a merengés színtiszta helye. Nézni nincs mit (kit); a gőz gomolygásán át többnyire elhasznált, hervadt testek mutatkoznak elmosódottan. Így aztán inkább a víz csillámlását, a vakolat foltjait, a penész folyvást frissülő térképeit szoktam tanulmányozni. Gyakorolni pedig a meleg és hideg kettősségének, kontrasztjának átérzését. (Egyikben se jó benne maradni, viszont nagyon jó váltogatni; hallatlanul élénkítő hatású a testre csakúgy, mint az elmére nézvést.)
A Rudas-fürdő kupolája alatt a lebegés egyszerre elementáris és kozmikus, akárha a Panteon kupolájától keretezett égre néz fel az ember. Csak itt még víz is van, ami meleg. Így aztán nem is annyira az égboltozatot képezi le, hanem inkább az anyaméh belsejét; a benne lét pedig az eredendő testetlen, súlytalan lebegést. A félgömb-tető egy hatalmas üveg-mandala: hat koncentrikus körpályán hatágú ablak-csillagzattal. Egyszerre római, héber és török, az alatta kitárt karokkal történő lebegés esetén keresztény aspektusokkal egészül ki.
Amikor a magyar gyógyfürdőknek megfelelő német helyeket kerestem a hálón, nem leltem alkalmasat. Hogy mégis vannak ilyenek, az csak később derült ki; amikor is Kapielski kolléga fölhívta figyelmemet a stuttgarti fürdőkre. Jóllehet a fogalmi különbség - a gyógyfürdő = Heilbad, az ásványfürdő = Mineralbad - valami eléggé különbözőt sejtet, egyazon intézményről van szó, legföljebb az ásványok összetételében van eltérés, de az amúgy is minden fürdő esetében más. Kulturális konvenció volna az eltérés oka? Avagy a piaci érdek politikailag is korrektnek tetsző nyelvi csomagolása? 
Stuttgartban a városközpont fölötti hegyoldalon lakom. Az ablakommal egy magasságban a Mercedes csillaga forog. Azon túl, a szemközti domboldalon szőlő; elég szokatlan jelenség egy belváros peremén. A Schloßplatz, a centrum, ahová Tiborral lemegyünk, gyalog tíz percre van. A víz kerül szóba, az ásványvíz - de nem mint fürdővíz: Tibor arról beszél, hogy a Balaton-felvidék, a Káli-medence készleteit milyen ütemben szívja le a Nestlé - sokszorosára növelve a "kitermelést", és elapasztva a környék forrásait, kútjait. Eszembe jut egy régi orosz sci-fi, A levegőkereskedő  , melyben a címszereplő "áldásos" ténykedésére akkor figyelnek fel, amikor már betárolta a létező levegő javát, és elkezdi árusítani…

Mineralbad Canstatt
"A nyugalom szigete" - ez áll a hirdetésben. A legtávolabb van a belvárostól, a legújabb építmény, és a legdrágább. Talán ezért is viszonylag kevés a látogatója. Vize ásványi sókkal olyannyira telített, hogy a felhajtóereje erősebb a tengervíznél. A medencék és a szaunák közt lifttel lehet közlekedni. Szaunából van jó pár. Szinte mindenki meztelen, de a meztelenséget úgy viselik, mint egy ruhát. Amikor leülnek, ügyelnek rá, hogy ne gyűrődjön. 
Egy szép, törékeny fekete nőnek idősebb fehér férfi csapja a szelet. Láthatóan nincs ellenére. Sok a színes, a városban minden negyedik külföldi; indusokat, oroszokat, lengyeleket, délszlávokat látok-hallok. 
A sok szauna között egy "meditációs" is akad, amiben teljes csendet kér a felirat. Mihez képest egyfolytában relax-muzik egyveleg megy. És kontemplálni is lehet a szivárgó kék semmit - csordogáló vízfelületet kék üveg mögött. Ahogy azt egy multikulti móricka elképzelte. Az atmoszféra éppoly langyos, mint a levegő hőfoka. Kimenekülök.
Később egy katolikus brosúra kerül elém, melyben egyéb kurzusok között a wellness és a páli (Paulus-i) testkoncepció valamiféle kereszteződését kínálják. Azaz a feketét "korszerűen", mint áramvonalasított fehéret próbálják eladni (vagy fordítva). Az egyik végletből - amire már Pál is hajlott, aztán a savanarolák, viktoriánusok és mindenféle más manicheusok és egyéb beteg lelkek "tökélyre" fejlesztették - sikerült a másik végletbe elmenni. De az egyesítésük nem fog menni. A langyos középszer nem azonos a szélsőségek közti középúttal. 
A másik szaunában egy sváb öregúr a társával beszélget, szinte a nagyszüleim nyelvén. Falusi emberek lehetnek, mert a városban felnémetet használnak, és valószínűleg földművesek. Ilyen csontos, szikár arcokra gyerekkoromból emlékszem. Két nemzedék alatt megváltozott az antropológia. 

Bad Berg
A hatvanas évek hatják át a helyet. A víz sötét, vasas. A szaunában 3 homokóra is van a falon. Felénk egy szokott lenni. Pedig az is legalább kétszeresen fölösleges. Részint mert az időmérő, munkavégzésben trenírozott emberiség percnyi pontossággal számot tud adni az idő múlásáról - óra hiányában is, ún. időérzetét használva. (A testünk meg különben is emlékeztet rá, az elviselhetőnél lehet, sőt érdemes kicsit tovább maradni, de sokkal tovább nem érdemes.) Másrészt meg éppen ez a hely lenne az, ahol ki lehet lépni majdnem mindenből: a normáltérből, az egyezményes időből. De úgy tűnik, a ruhától könnyebben szabadulnak meg, mint a munka, a teljesítmény kényszerétől. Azért felbukkannak úgyszólván múzsai témák is: az egyik öregúr egy 135 éves bükkfáról beszél társának. Záráshoz közeledve az uszodában az Auf Wiedersehen refrénű sláger hangzik fel; többször is. A hatvanas évek tiszta hangja.
A görög étteremben, ahová ebédelni betérek öt férfi - három különböző nemzedékből - gyakorolja a semmittevést. A séf időről időre leül közéjük. Beszélgetnek, néha elcsendesednek, csak a füstöt eregetik, aztán újraindul a beszédfolyam.

Leuzebad 
A legközelebbi, a legolcsóbb, a legnépszerűbb és legnépesebb. Jó hogy utoljára maradt. Nagy és zegzugos, eltart egy ideig, mire sikerül eligazodni benne. A száraz szaunában förtelmesen tájszóló öregurak hatvanas évekbeli élményeiket idézik; hogy milyen jó is volt a jugoszláv Adrián vitorlázni.
A szaunák táján itt a meztelenség már nem pusztán ajánlott, hanem kötelező: rám is szólnak, hogy miért viselek fürdőnadrágot… Pedig ha úszik is az ember a szaunázások közti szünetben, akkor mégiscsak egyszerűbb nem állandóan átvedleni. De arra is figyelmeztetnek, hogy legközelebb nagyobb törölközőt hozzak. Úgy tűnik, az igazodás kényszere itt valamivel nagyobb, mint felénk. Egy teremőr az új - összességében elég gyenge anyagot mutató - Kunstmuseumban pedig megmondja és mutatja is, hogyan hordjam a zakómat. Ez első hallásra annyira abszurd, hogy nevetnem kellett rajta; ilyesmivel utoljára a Magyar Néphadseregben traktáltak.  (A zakót aztán a vállamra vetem, bár nem úgy, ahogy mutatta. Otthon valószínűleg melegebb éghajlatra küldtem volna.)

Solitude
Terveztem, de végül nem mentem ki a Schloss Solitude magányát megtapasztalni. Részint mert padlásszobámban is volt belőle elég, részint mert nem fért bele az időbe. A napok rendjébe. A tétlen és a tevékeny tűnődés, a megfigyelő részvét és a magammal hozott megmunkálnivaló, a séták, szieszták és fürdők sávjai közé.
Ám a kontingencia kegyelme úgy hozta, hogy ott láttam A nagy csendesség  című filmet. A dokumentumfilm az Alpokban élő karthauzi kolostorlakókról szól, akik valójában nem alkotnak szerzetesközösséget, hanem egymás mellett élő, a beszédről lemondó remeték. Szemlélődnek, nem dolgoznak. (E tekintetben a film megtévesztően sok munkafolyamatot mutat.) Létfentartásukat adományok, valamint a karthauzi gyógylikőr receptúrájának jogdíja biztosítja.
A képek szépsége mellett a bemutatott életmód extrémitása tűnt föl. Nem a szerzetesélet általában, mert azt bencés válfajában elég jól ismerem. A karthauzi életmód arányai tűnnek elméretezettnek. A kontemplativitás nincs kiegyensúlyozva az aktivitással, az ora a laboraval. Velük ellentétben a bencéseknek van arány- és formaérzékük. Ez a legkirívóbban az ételosztás és az étkezés során mutatkozik meg, ami pont olyan, mint egy börtönben: a magánzárkák lakói kapják és eszik így az ételt.  És nem sok köze van Krisztus példájának követéséhez, aki - s ez hangsúlyos az evangéliumokban - a vámosokkal és bűnösökkel is együtt étkezett.
Tavaly a sivatagi szerzetesek hétköznapi életéről szóló könyv  olvasása közben jöttem rá egy alapvető tényre, amiről egyetlen szakkönyv sem szól (az olvasott sem); arra ti., hogy régen nagyon nehéz volt egyedül lenni. A városok világában sem kevésbé, mint a falvakban. Ezt ma talán a leginkább Ázsiában lehet megtapasztalni; magam legalábbis ott kaptam ízelítőt belőle. A szerzetesek esetében persze nem pusztán az egyedüllét a cél, sokkal inkább egy másfajta egyensúlyállapot elérése, ami a monasztikus hagyományban hangsúlyos: a (kül)világtól való távolságteremtés egyszersmind Isten közelségének keresése is. 
Az együtt- és egyedüllét arányainak történeti és kulturális problematikájában megvilágító erejű az a történet, amit a budapesti Goethe Intézet vezetőnőjétől hallottam: Egy kínai vendégdiák érkezett barátaikhoz, akik szállást is adtak neki. Néhány nap után, az egyik éjszaka arra figyeltek föl, hogy valaki van a hálószobájukban. A kínai diák volt, a padlón próbált alvóhelyet keresni magának. Miután kérdőre vonták, elmondta, hogy addig még soha életében nem volt egyedül. Olyannyira megszokott volt számára az állandó együttlét, hogy konvenciókat és gátlásokat áttörve minden áron emberi közelségbe akart kerülni.

Unalomszinkron
A szerzetesek példája ebben az összefüggésben azért is érdekes, mert gyakorolják a meditációt, amiről Tom Hodkinson, lustasági szakíró megjegyzi, hogy "a semmittevés legtisztább formája".  Ám ez a régi gyakorlat, mely az antik filozófiának is részét képezte, nemcsak az újabb életművészetben nyer igazolást, hanem egy éltudomány, az agykutatás révén is: Detlef B. Linke Az agy c. könyvében arról ír, hogy az egyes agyféltekékben, illetve különböző agyterületeken más-más idők érvényesek, mivel az agynak nincs egységes "ritmusszekciója". Ezért aztán a tevékenykedés felfüggesztése - egészen a szélső esetéig, az unalomig menően - lehetőséget ad agyunknak arra, hogy különböző idői összehangolódjanak, szinkronizálódjanak. Linke szerint "különösen az időre reflektálás járhat nyereséggel a megélt időre nézve. Ebben az értelemben az agykutatás a filozofikus életmódot mint olyat tüntetné ki, mely különösen az idő mélységi dimenziójának megtapasztalását teszi lehetővé." Majd még azt is hozzáteszi, hogy "ekkor a ritkán pozitívnak tekintett unalom tapasztalatát is ide lehetne számítani". Így aztán "az unalom kibírása lehetőséget teremtene arra, hogy az agy ’kritikus tömege’ folytán szétesett funkciókat megint össze lehessen hozni a világ megtapasztalására." 
A semmittevés, a tevékenység felfüggesztése, megszakítása - mindenféle meditatív módja kivált - lehetővé teszi a tudatban kavargó tárgyak "ülepedését". Azt, hogy arányosan mutatkozhassanak, s aztán megfelelő helyükre is kerülhessenek - a napok, az élet, a világ kontextusában. Különben is, Kant szerint "gondolkodni annyi, mint önmagunkkal beszélni" 
Amihez persze némi csend is kell. (Ez az archaikus korok emberének inkább megadatott. Már csak azért is, mert jóval kevesebben voltak. És az elsődleges természet erősebben vette körül őket - nomádként csakúgy, mint később, földművelés során.)
Ahogy az agyban az "üres" idő, az unalom a különféle agyi területeken eltérő időinek szinkronizálására szolgál, úgy lehet a semmittevés is alkalom az összerendeződésre és áthangolódásra. Ezért lehet a tétlenség tavában nagy halakat fogni. Mint ahogy el is lehet veszni benne, hisz a semmittevés parttalanná válhat. Szem elől veszíthető a túlpart, az, ahová mindig át kell érni: ahol a tettek mezeje húzódik.

Procrastination 
Mindemellett vannak más antropológia adottságok is: A test megmozgatásának, működtetésének öröme és kényszere. A fáradozás, ami eredményre vezet - és jó. Jóleső fáradtsággal tölt el. Érzékileg is átérezhetővé teszi a ténykedés értelmét. És a munka (ún. fizikai válfajai kiváltképpen) felfüggeszti az időt. De legalábbis az érzetét. A figyelem a tettek sorára, a tevékenységekre fókuszálódik, és feloldódik bennük. Amikor a munka jó, nem számlálódnak a percek, az órák, de ha a munka rossz, nyűgként nehezedő, merő vonszolódás és szenvedés. És ez nem is a nehézségén múlik. Tizenöt évesen egy nyáron az erdőben dolgoztam. Tarvágás után kellett megtisztítani a terepet az új facsemeték számára, ami nem kis erőfeszítéssel járt a tűző napon; nemcsak nekem, hanem a velem együtt dolgozó felnőtteknek is. Mégis megfáradva, a nap végeztén mondhatatlanul jó volt hazafelé baktatni a nyári alkonyatokban. Amivel nem akarnám azt a látszatot kelteni, hogy a munka hőse volnék. Ellenkezőleg; a kérdés az: Hogyan is fér össze mégis eredendő restségem a többnyire szorgos ténykedéssel? Bódy Gábor Amerikai anziksz című filmjének egyik kocsmai jelenetében arról vitáznak, hogy a vakmerő főhős vajon milyen indíttatásból kockáztatja életét a különböző ütközetekben. Az egyik vitázó ama véleményének ad hangot, hogy csak a gyávaságának akar így fölibe kerekedni. Magam valahogy így vagyok tevékeny. S aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezzel elég sokan állunk így. Van egy jó adag hajlamunk a restségre. És törekszünk a tétlenkedés heves igyekezettel való elhárítására; a szorgos, munkás tevékenykedésre. 
Hajlok arra, hogy a restségre való hajlamot antropológiai adottságnak tekintsem. A kritikus pont persze a magamfajta fejmunkások számára nem a vég, hanem a kezdet. Pontosabban az elkezdés, illetve a halogatása. Amiben sokan szenvednek, és ma már egyfajta neurózisnak tekintik: Procrastination, halasztókórság. És itt megint csak felmerül a kultúrantropológiai szempont: Milyen szerepe van mindebben egy adott kultúrának? Egyrészt eredendő célképzeteit, várakozásait, normáit, evolutív irányulását tekintve - lásd: Ikarus -, másrészt konkrétabban, a munka-kultúráját illetően. Nem könnyű ott belekezdeni bármibe, túljutni a kezdet nehézségein, ahol nincsenek távlatok, minimális közmegegyezések a jövő alakítására nézve, viszont a történetileg felhalmozott és áthagyományozott kudarcokból korlátlan készletek vannak. És újrahasznosított, mediálisan felturbózott - politikailag manipulált panaszkórusok kíséretében felvezetett - ilyes hangoltságú termékekből túláradó a felhozatal.
Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a kelet-európai mindennapok más súllyal nehezedtek, és nehezednek is még, mint a nyugatabbra múló napok. (Küzdelmesebbek, élesebb peremek szegélyezik, körülményesebb a keresztülhaladás…) Nyugati felebarátaink többnyire olajozottabb pályákon mozognak, a kedvezőbb feltételek és formásabb felületek között. (Mindazonáltal ott is elmondható, hogy "élni önmagában is nehéz munka, amit nem mindig akarsz elvégezni" - Andy Warhol szíves közlése  ) Keleten viszont ennek köszönhető a mindennapoktól való végletes menekvés. Mennél keletebbre, annál inkább. (Lásd a nyomorúság és pompában parádézás eseteit az orosz világban, egykor, akárcsak ma.) 

Vasúton
A vonat szinte hangtalan, és a magyarországiakhoz képest sokkal gyorsabb. De a vonatablakokban változatlanul a tájkép és a csendélet dominál. Bár néha felbukkan némi expresszionista indusztriál, Frankfurt-Flughafennál a konstruktivista korstíl a lá Calatrava. 
A vonaton alig alszanak, ellenben heves ténykedések zajlanak. Idős férfi angol szöveget szótároz. Előttem egy kétszemélyes iroda, főnök telefonál, titkárnő laptopján munkálkodik. Majd mindenki olvas, vagy úgy csinál, s közben néha belenéz a semmibe vagy másokat mustrál. 
Úti olvasmányom Abtprimas Notker Wolf könyve, amit a pályaudvari boltban fedeztem fel és vettem meg . Egykori Rolling Stones rajongó, aki környező dolgok velejét érinti, noch dazu: kétszeres távlatból. Kínai tapasztalatait használja kontrasztanyagnak a mai német ernyedtség tényének és eredetének elemzéséhez. Mindezt a bencés rend apátjaként, Rómából. 
A hosszú utat megszakítandó kerestem egy helyet, ahol pár órára partra szállhatok: Göttingát választottam. Egyes korszakokban fél Európa (a keleti fele bizton) ide igyekezett. De a múlt században is volt miért idejönni. Nekem egy délutáni megálló. Jókora óváros, régi polgárházak évszázadok óta érintetlen tömege. Szinte minden homlokzaton egy emléktábla, ki és meddig lakta; Benjamin Franklin, aztán az Osszián-költő, meg mások, helyi és össznémet nagyságok. Egy plakáton Mozartot így hirdetik: jót tesz a gyomornak. 
Itt található az országban a legnagyobb etnográfiai gyűjtemény, ami Georg Forsternek köszönhető, aki James Cook társaságában tárta föl az addig még nem ismert világot. Odaérve kiderül, hogy csak vasárnap látogatható; bejelentkezés után - versteht sich! Sebaj. Végtére is én vagyok az utazó! A saját felfedezőutamon megyek. Amibe persze mások felfedezései is bőven beleférnek. A színház melletti parkcaféban ütök tábort. Egy szakállas férfi kocsiban gyerekét tolja, és közben olvas. Egyetemi város. A kávé mellett kinyitom kompjúterem. 
A szomszéd asztalnál olvasott újság címlapján győzelmi jelentés: 4 millió alatt a munkanélküliek száma.  

"Munka hadának a lépte"
Történeti és etnográfiai tények tömkelege mutat arra, hogy eleink az évszázezreket nem elsősorban munkával töltötték. A Genezis szerzője tömören úgy összegzi ezt a problémát, hogy a munka: büntetés. Ami a Paradicsomból való kiűzetés óta osztályrészünk. Ami másfelől azt jelenti, hogy idekünn munka nélkül nem édes a pihenés. Ha pedig a munka büntetés, a munkátlanság bűntudattal jár. Tétlenség esetén pedig előáll az idő kitöltésének terhe. Kevert formáit régi kelet-európai munkahelyeken, és kiváltképpen a sorkatonaságnál lehetett kimerítően tanulmányozni. (Külön szó jelölte a látszatmunkát, a tevékenykedésnek álcázott semmittevést - sunnyogás -, amiről azért érdemes itt megemlékezni, mert a katonaság hivatásossá válásával vélhetően eltűnik a beszélt nyelvből.) Magyar vonatkozásban történetileg három fázist vélek érzékelni: 
A legrégebbi, mondhatni archaikus réteg a magyar keletiesség (vagy szebben szólva: déliesség) - ennek minden konvencionális velejárójával. (Amiben persze előtörténetének évezredei során minden kultúra részesült, csak mennél keletebbre megyünk, annál inkább és annál hosszabban.) Ez a 19. század magyar irodalmában, Pató Pál alakjában jelenik meg a legtisztábban, akinek jelmondata: Ej, ráérünk arra még! Kívülnézetből ezt Nietzsche  Szellem és unalom című töredéke villantja föl, ahol is ez áll: "A mondás, mi szerint "A magyar túl lusta ahhoz, hogy unatkozzék" meggondolandó. Csak a legkifinomultabb és legtevékenyebb állatok képesek az unalomra."  
A második fázis a komeinizmus  korszaka. A hivatalos munkás-mitológia rendszerének négy évtizede alatt a munka elkerülésének, a látszatmunkának és az alig- vagy sehogy se végzett munkának egészen egyedülálló kultúrája alakult ki. Erről könyvtárakat írtak tele szép- és kevésbé szép irodalommal. 
A harmadik a jelen, aminek kezdetei persze az előzőből erednek. A restség kérdésének tanulmányozása közben vált nyilvánvalóvá számomra, hogy - H. M. Enzensberger kifejezésével élve - a "magyar zűrzavar"  nem kis részben mitől is fokozódott az ezredfordulón - egészen a közelmúltbeli zavargásokig. Ez nem az újkapitalizmussal kezdődött, hanem a kései komeinizmusban. Ahol is, úgy 1981-től kezdődően a munkavégzők lehetőséget kaptak, nemcsak arra, hogy az addig is megengedett, ún. mellékállásokban dolgozzanak, hanem arra is, hogy saját munkahelyükön, a 8 órás munkaidejükön túl, magánvállalkozásokba tömörülve (GMK) még további órák során zsákmányolják ki magukat. 
A fordulat után mindez még kapott egy kapitális (kapitalista) gellert. Az eredmény: egy neurotizált ország; nyugalomra, higgadtságra, józan gondolkodásra; egyáltalán az elemi hétköznapi érintkezés normálformáinak betartására jórészt képtelen népességgel. A pontos diagnózishoz megint Nietzsche szolgál adalékkal: "Nyugalom hiányában civilizációnk egy új barbárságba fut bele." 

A tengerhez
Hamburgban Thomas lát vendégül, régi barát, a kilencvenes években a budapesti német hetilapnál, a Pester Lloydnál volt újságíró. Két hónap óta munkanélküli, ezért aztán nagyon érdekli a dolog, amivel foglalkozom. A munkanélkülivé válás is "utazás", távlatváltás. Ugyanazok a dolgok más színben tűnnek föl. Kontrasztba kerülnek. Kérdésessé válnak. Így aztán sokat beszélgetünk. 
Kubai felesége, Judith, hallván, hogy a lustaság a tárgy, rögtön megjegyzi, hogy azt inkább szülőföldjén kellene tanulmányoznom… 
Thomas autóval visz keresztül-kasul a kikötőkön, szigeteken, csatornákon, mellék- és holtágakon. Mindenütt új épületek, építkezések. Házak, irodaházak. Hamburg boomt; Közép- és Kelet- Európa egyik legfőbb tengeri kapuja szélesedik. Kamionok tömkelege az utakon, konténerek hekatombái a földön, a hajókon. Szinte minden mozgatva, és majd’ mindenki mozgásban van. Közben szóba kerül az újságírás, a PC sajtó, amelyben nemcsak a tárgyalásmód "korrekt", hanem ez a témák megválasztását, s még inkább bizonyos kérdések kerülését, tabuvá tevését is jelenti. 
Mivel nagyjából egyidősek vagyunk, elég sok közös referenciánk van, ám mintázataink egyezései mellett feltűnik egy alapvető eltérés. Ami kulturálisan számottevő, népszerű, sikeres, méjnsztrím, az számára egyértelműen értékes, méltánylandó. Nálam ez a jellemző elsősorban kérdéses; nem valamiféle elitista fensőbbségesség folytán, hanem mert "szocialista" szocializációban volt részem. Azaz minden, ami szélesen nyilvános, az hivatalos, azaz gyanúsan jóváhagyott is volt. Ami pedig a komeinizmusban legitim volt, az többnyire mindig kétséges is. Minél populárisabb, annál inkább a megvezetettség, a köztompaság és - butaság jegyeit viseli.
A tengerhez megyünk. "Egy séta a tengerparton sok mindent megold." - ezt egyszer Hajdú Istvántól hallottam, aki ugyan a tengerparti kultúrák képzőművészetének tágasságával kapcsolatban észrevételezte ezt, de általános érvényű. A tenger nem pusztán egy nagy, többnyire hullámbarázdálta sík, hanem a végtelen közvetlenül felfogható, megtapasztalható formája. "Minden lélek ismeri a végtelent - így Leibniz -, ismer mindent, de csak homályosan, mint amikor a tenger partján sétálok, és hallom a tenger moraját…"  A tenger az arányok, a világ viszonylatainak észlelésére képesít. Az ebből adódó tapasztalatot Erdély Miklós összegezte egyik aforisztikus írásában: "Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod." (Mondolat)
Mire kijutunk a városból, beborul. A szürkeség jól harmonizál az Északi tenger partvidékével: Merő egyhangúság. Lapos, egynemű táj, néha gátak határolják a látómezőt. Az egyikre felmegyünk. A partra merőleges töltések között vékony víz. Mindkét irányban készülő koogok. Tengerszárítás, területszerzés. Amíg majd az egészet el nem mossa egy kisebb cunami, vagy a sarki jégből leolvadó víz.
Tanyák, apró falvak. Aztán végre egy strand; rajta strandkosarak. Lehet bennük heverni, nézni, mintegy fészekből kifelé, szemlélni a tengert, a tenger távlatát. "Aki a ’tenger vonzását’ kutatja magában vagy azoknál, akiket megragadott, mindig a horizontok távolára, mint a tenger képének legmélyebb hatására fog rátalálni. - írja Friedrich Ratzel, pozitivista természettudós 1902-ben,  miután megállapította, hogy "a tenger töretlen felszíne a legkiterjedtebb sík a természetben. Bár egy nagy síkföld is ugyanolyan tágas, körkörös kilátást nyújt, mint a tenger, ám sosem jár azzal a mélyreható benyomással, mivel a tájék híján van az anyag és a szín egységének, és a tökéletes sík a szárazföldön különben is ritka. Az egyhangú sztyeppéken és sivatagokban ritkán támad az embernek olyan benyomása, mint Darwinnak - aki a Föld körülhajózása során - a Magellán-szoros vég nélküli öblei láttán úgy fogalmazott: mintha e világ határain túlra vezetnének.  

Kikötőben
Péntek - napnyugta Hamburgban. A hét hektikája lecseng. Az irodanegyedben is fellazulnak a bemerevedett arcok. A Külső-Auster körüli mezőkön egyenként, párokban és csoportokban ülnek, heverésznek; nyugalom és béke honol. Úgyszólván a sábbát bejövetele. Csak mintha a folyamatban megakadna valami, így aztán nincs folytatás. 
Nincsenek horgászok. Itt a népek nem horgásznak. Másként múlatják az időt. Pedig a horgászat vegytiszta, de mégis teljesen legitim tétlenség. Hétköznapi hasznossággal, halászati eszközökkel és technikákkal fedett, gondosan álcázott szemlélődés: víz és ég, hullámzás, nyugalom. 
A horgászathoz képest minden más, a munka világába integrált tétlenség, tulajdonképpen még az éjjeliőrség is sokkal inkább "társadalmilag hasznos tevékenység". Ez utóbbi régi marxista meghatározás, minek érvénytelensége nemcsak földrésznyi kísérleti telepének kudarca folytán nyilvánvaló. Számos munkáról, foglalkozásról, egész iparágakról derült már ki: nemhogy társadalmilag hasznos volna, hanem kifejezetten kártékony. 
Persze ma nemhogy a horgászat, de még "a lustálkodás és az ’édes semmittevés’ sem számít modern szabadidős tevékenységnek", írja Roberta Sassatelli szociológus.  És a könyvben, amit Thomas ad, Richard Wagnertől ezt olvasom: "Az unatkozó ember eseményekbe helyezi reményét a belső ürességet övező nagy unalommal szemben." 
Mi is történne, ha nem volnának munkás hétköznapok? Hová fajulnának a folyamatok az igába fogott testek és irányba igazított fejek nélkül? Valóra válnának a fantasztikus regényirodalom tétlen idilljei? Már így is hihetetlen felhabzásait látni a fényűzésnek.
Aztán egy Elba-parti strandon lelassulunk: a nyugvópont egy café a homokfövenyen. Körben idős párok és páratlanok, fiatal magányosak, többé-vagy kevésbé láthatóan lepattant munkanélküliek. Anyák kisgyerekeikkel. Nézik, akárcsak mi, a víz vonulását. A hajók jöttét, mentét. Innen, a partról jó látni, nézni azt, amiben az ember amúgy mindig benne van. A dolgok folyásában, a folyamatokban. Kívülről, a fluid mozgalmasságtól kellően távol. Nézni. Ülni, heverni, lenni.
Aztán felüti fejét egy gitarista, aki az erősítőjét is elhozta, és pengetni kezd. A giccs akusztikájában lelepleződik az idill. Megyünk. Akkor már inkább a folyam.