Ian Buruma "Gyilkosság Amszterdamban: Theo Van Gogh és a tolerancia határai" c. könyvéről és Ayan Hirsi Ali "Ketrecbe zárt szűzek" című emancipációs kiáltványáról

1
Az év végén jártam a híres Saint Denis székesegyházban Párizs külső övezetében. Megcsodáltam a francia királyok és királynők pazar síremlékeit, köztük volt Martel Károly is, a "pöröly", akinek a támadó muszlim seregek fölött 732-ben Poitier-nál aratott győzelme állította meg - úgy tartják - Európa iszlamizálását. A székesegyházból kilépve átsétáltam úgy száz yardnyit a Victor Hugo téren a fő bevásárló utcáig, amely zsúfolva volt  arab és afrikai boltosokkal, köztük sok hidzsábot, muszlim fejkendőt viselő nővel. Azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben: úgy látszik, a muszlimok mégiscsak megnyerték a poitier-i csatát! Nem a fegyverek erejével, hanem békés bevándorlással és sokasodással.
 A királyok székesegyházából lefelé vezető úton, a Tawhid egyesületnek egy hátsó udvarban eldugott irodájában találkoztam Abdelaziz Eljaouharival, aki marokkói berber bevándorlók gyermeke és ékesszóló muszlim politikai aktivista. Lendületesen, szenvedélyesen beszél, és tökéletes franciasággal a Párizs környéki lerobbant lakótelepek nyomoráról - amelyeket, amikor beszéltünk, csak tovább rongáltak az ismételt zavargások, tiltakozások - és a bevándorlókkal és leszármazottaikkal szembeni folytonos társadalmi diszkriminációról. Franciaország ún. "köztársasági modellje", mondta dühösen, gyakorlatilag azt jelenti, hogy "franciául beszélek, Jean-Danielnek hívnak, szőke vagyok és kék szemű.". Ha Abdelaziznak hívnak, sötétebb a bőröd, és ráadásul muszlim vagy,  a francia köztársaság nem követi veled szemben a gyakorlatban azt, amit prédikál. "Miféle égalité van itt számunkra?" - kérdezi. "Miféle liberté? Miféle fraternité?" És hozzátette csengő hangon - amit sose fogok elfelejteni - hogy mit üzen Nicolas Sarkozynek, a keményvonalas belügyminiszternek, Chirac jobboldali utódjának a francia köztársasági elnöki székben: "Moi, je suis la France!" (Én vagyok Franciaország!)
 És még azt is hozzátehette volna: "Én vagyok Európa!". Mert az, hogy annyi muszlim érzi itt idegennek magát - különösen a bevándorló családok második-harmadik generációs gyermekei, fiatal fiúk és lányok, akik itt születtek Európában - az egyik legnyugtalanítóbb probléma, amivel az európai kontinensnek ma szembe kell néznie.  Ha a dolgok továbbra is így folytatódnak, amilyen rosszul mennek mostanában, csak fokozódni fog ez az idegenség érzés, és az, ahogy ezt oda-vissza szítja a jobbára fehér, keresztény vagy poszt-keresztény európaiakkal kölcsönös ellenszenv.
 Ez máris katalizálta bevándorló-ellenes populista pártok felemelkedését, és nagyon közvetlenül hozzájárult az Egyesült Államokkal szembeni 2001. szeptember 11-i terrorista támadásokhoz  (az olyan géprablók, mint Mohamed Atta, az Európában töltött éveik során radikalizálódtak), a 2004. március 11-i madridi bombarobbantások, a holland filmrendező, Theo van Gogh meggyilkolása 2004. november 2-án, a londoni bombarobbantások 2005. július 7-én és az Angliából Amerikába tartó repülőgép utasai ellen tervezett bombatámadás, amelynek a brit hatóságok sikerrel elejét vették 2006. augusztus 10-én.
 Európa nehézségei a saját muszlimjaival hisztérikus leegyszerűsítésekre is alapot adnak, különösen az Egyesült Államokban, ahol megerősödni látszanak a sztereotípiák egy puhány, Amerika-ellenes, antiszemita "Eurábiáról", amely egyre inkább az arab-iszlám befolyás alá kerül. Mint Eurábia lakója, szeretnék néhány elemi distinkciót tenni. Először is, miről beszélünk: az iszlámról, a muszlimokról, az iszlamistákról, az arabokról, a bevándorlókról, a sötétebb bőrű emberekről vagy a terroristákról? Ez hét különböző dolog. 
 Ahol én élek - Eurábia egyik városában, Oxfordban - nap mint nap találkozom brit muszlimokkal. A családi hátterük szerint többnyire Pakisztánból, Indiából vagy Bangladeshből valók. Ők békésebb, törvény tisztelőbb és iparkodóbb brit állampolgárok, mint számos ízig-vérig angol ismerősöm. 
 Mint "Az iszlám Franciaországban" témában készült legújabb kiváló tanulmány rámutat, a franciaországi muszlimok többsége elég jól integrálódott a francia társadalomba. A diszkrimináció, amiről Abdelazis Eljaouhari panaszkodik, s amely különböző formában és mértékben előfordul a legtöbb európai országban, ugyanúgy éri a nem-muszlim bevándorlókat is. Ez, hogy úgy mondja, nem tesz különbséget a hátrányos megkülönböztetésben a sötétebb bőrű, idegen nevű vagy akcentusú emberek között; ez a nettó, régi, jól ismert rasszizmus vagy xenofóbia inkább, mint specifikus előítélet, amit mostanában iszlamofóbiának neveznek.
 Az európai földrészen számos nagyon különböző, bár egymást átfedő probléma van az iszlámmal kapcsolatban. Az Orosz Föderációban több mint 14 millió ember van - a gyorsan fogyó népességnek legalább 10 százaléka, aki muszlimnak számítható, de ezt általában nem tartják Európa problémájának. Törökország esetében ezzel szemben, ahol majdnem 70 millió muszlim él egy szekuláris államban, az európaiak hevesen vitatkoznak arról, hogy vajon egy ilyen hatalmas, főleg muszlim országot, amelyet nem tekintenek Európa részének a legtöbb hagyományos kulturális, történelmi és földrajzi értelemben, fölvegyenek-e az Európai Unióba. A Balkánon vannak évszázadok óta európai muszlim közösségek, összesen több mint 7 millióan, itt van egy nagyrészt muszlim ország, Albánia, egy másik entitás, Koszovó, amely előbb vagy utóbb muszlim többségű állammá válik, és Bosznia, egy törékeny pluralista állam muszlimokkal, valamint jelentős kisebbségek Macedóniában, Bulgáriában, Szerbiában és Montenegróban.
 Ezek a balkáni muszlimok régi európaiak, nem úgy vándoroltak be Európába. De a törökökhöz hasonlóan ők is részét képezik az olyan nyugat-európai országok bevándorló közösségeinek, mint Németország, Franciaország és Hollandia. Tíz éven belül a balkáni muszlimok többsége valószínűleg az Európai Unió polgára lesz vagy azért, mert a saját államuk csatlakozott az EU-hoz, vagy, mert állampolgárságot szereztek egy másik EU-tagországban. A szégyenletes gyenge nyugat-európai reagálás a boszniai muszlimok szerb és kisebb mérvű horvát üldözésére a 90-es években hozzájárult ahhoz, hogy a muszlimok szélesebb értelemben is áldozatnak érezzék magukat Európában. Hogy Nyugat-Európa (és az Egyesült Államok) katonailag beavatkozott Koszovóban, hogy megakadályozza a muszlim albánokkal szemben szerb keresztények által megkísérelt népirtást, erre kevésbé szoktak emlékezni.
 Ha az emberek úgy általában "a muszlim-kérdésről" beszélnek "Európában", ez rendszerint arra vonatkozik, hogy több mint 15 millió bevándorló családokból származó muszlim él most az EU nyugati, északi és déli tagállamaiban valamint Svájcban és Norvégiában. Bár az összeszámlálást bonyolítja az a tény, hogy Franciaország, lévén a Francia Köztársaság elvileg közömbös a bőrszín, a felekezet és az etnikai hovatartozás iránt, nem vezet reális statisztikákat, feltehetőleg úgy 5 millió muszlim él Franciaországban, a teljes népességnek közel 8 százaléka. Mintegy 4 millióan vannak - főleg törökök - Németországban, közel 1 millióan, az egész lakosságnak több mint 5 százaléka Hollandiában.
 Többségük a városokban él, általában a városok speciális körzeteiben, ilyen Saint-Denis közigazgatási körzete, itt vannak Párizs külvárosainak leghírhedtebb lakótelepei. Marseilles-nek nagyjából minden negyedik lakosa muszlim. Izgalmas új könyvében (Murder in Amsterdam /Gyilkosság Amszterdamban) Ian Buruma egy hivatalos statisztikára hivatkozik, amely szerint 1999-ben Amszterdam lakosságának 45 százaléka olyan, aki külföldről származik, és ez a szám 2015-re előreláthatólag 52 százalékra emelkedik, közöttük pedig a muszlimok vannak többségben. És a muszlim bevándorlóknál általában magasabb a születések aránya, mint a "bennszülött" európai népességnél. Egy becslés szerint a 16 és 25 év közötti francia lakosoknak több mint a 15 százaléka muszlim.
 Így aztán a további bevándorlással, a viszonylag magas születési arányszámmal és az EU további bővítésével a Balkán és esetleg Törökország irányában, az EU-nak egyre több muszlim polgára lesz. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és Hollandia egyes környékein a lakosság 20-90 százalékát fogják kitenni.  A többségük fiatal lesz; igen sokan lesznek közülük szegények, tanulatlanok, munka nélkül, és nem érzik majd otthon magukat sem azon a helyen, ahol élnek, sem azokban az országokban, ahonnan a szüleik jöttek - ki lesznek téve a kábítószerek, a bűnözés vagy a politikai és vallási szélsőségek csábításainak. 
 Ha nekünk, hagyományos európaiaknak - egy jobb világ érdekében - sikerül megfordítanunk ezt a jelenlegi tendenciát, és elérni azt, hogy az olyan emberek, mint Abdelazíz és a gyerekei, otthon érezzék magukat mint új, muszlim európaiak, a kulturális gazdagság és gazdasági dinamizmus forrásaivá válhatnának, segíthetnének ellensúlyozni Európa rohamosan öregedő lakosságának lefelé tartó népesedési görbéjét. Ha ez nem sikerül, további robbantásokra számíthatunk.
 
2.
Ian Buruma - félig holland, félig brit, és teljesen kozmopolita - szerzőben merült fel az a kitűnő gondolat, hogy visszatérjen holland szülőhazájába, és igyekezzen feltárni annak a gyilkosságnak az okait és következményeit, amelyet Theo van Gogh filmrendező, a muszlim kultúra provokatív kritikusa ellen követett el egy 26 éves marokkói holland fiatalember, Mohammed Bouyeri nevezetű. Kerékpáron érkezett a helyszínre, rálőtt néhányszor Van Goghra a nyílt utcán, aztán előhúzta a kését, elvágta a torkát - "mintha kocsikereket hasítana fel", ahogy egy szemtanú elmondta. Egy másik késsel pedig odatűzött a mellére egy hosszú, tekervényes felhívást szent háborúra minden hitetlen ellen, egész sor számára gyűlöletes személy halálát kilátásba helyezve, kezdve mindjárt Ayaan Hirsi Ali szomáliai holland politikusnővel, akinek a kiáltványát címezte. Van Gogh és Ayaan Hirsi Ali együtt készített "Submission" (Engedelmesség) címen egy kisfilmet, amely a nők kiszolgáltatottságát mutatja be drámai módon egyes muszlim családokban, Korán-idézetek vannak vetítve fiatal nők félmeztelen testére, miközben elmondják, meghurcolásuk és bántalmazásuk személyes történetét. Bouyeri gyilkos kiáltványának ez állt a végén: "Biztosan tudom, hogy te, ó Amerika, meglakolsz.
Biztosan tudom, hogy te, ó Európa, meglakolsz.
Biztosan tudom, hogy te, ó Hollandia, meglakolsz.
Biztosan tudom, hogy te, ó Hirsi Ali, meglakolsz.
Biztosan tudom, hogy ti, hitetlen fundamentalisták, mind meglakoltok."
Az egyik kérdés, ami Burumát "Murder in Amsterdam" című könyvében, az esszé és a reportázs műfajának sajátosan életközeli és ügyes találkozásában foglalkoztatja: Mi történt azzal a toleráns, civilizált országgal, amelyre gyerekkorából emlékszik? (1975-ben, 23 éves korában jött el Hollandiából). Mi lett Spinoza és Johan Huizinga országából, Hiuzingáéból, aki azt állította egy 1934-es esszéjében, hogy ha a hollandok egyszer extrémistává válnak, az övék egy modern extrémizmus lesz? Van Gogh halála, írja Buruma, "a tolerancia és a felvilágosultság illúziójának végét jelenti Európa legprogresszívabb kis enklávéjában". E kérdésre adott válaszához hozzátartozik az is, hogy a valóság sosem felelt meg teljesen a holland tolerancia mítoszának - közelebbről megnézve például a zsidókhoz való viszonyulást a háború alatt és után. És idézi Frits Bolkenstein, egy vezető holland politikus, volt EU-megbízott figyelemreméltó megállapítását: "nem szabad kihagyni a számításból, mennyire utálják a hollandok a marokkói és a török bevándorlókat".  Nem a "muszlimokat", vegyük észre, hanem a meghatározott helyekről jövő bevándorlókat.
 Buruma most újra sorra látogatja gyerekkorának zöldellő elővárosait (a "zöldellő" és a "lombos" kifejezések többször visszatérnek), beszélget értelmiségiekkel és olyanokkal, akiket ironikusan Theo barátainak nevez, meghallgatja, mit mondanak arról, hogyan vallott kudarcot a holland multikulturalizmusnak minden kultúra számára külön "pilléreket" kialakító modellje. Túl sok bevándorlót engedtek be túl gyorsan, és ezek nem lettek kellőképpen integrálva a holland társadalomba nyelvi, kulturális vagy szociális értelemben. A szülőket vendégmunkásoknak hozták Hollandiába, de a gyerekek már jórészt munkanélküliek maradnak.
 Ami a hollandoknak az iszlámhoz való hozzáállását illeti, ezzel kapcsolatban Buruma azt állítja, hogy az olyan emberek, mint a bevándorlás-ellenes populista politikus, Pim Fortruyn, azért haragszanak ennyire azért, hogy a muszlimok újra behozzák a vallást a nyilvános diskurzusba, mert nekik maguknak is csak nemrég sikerült nagy nehezen kiszabadulniuk a saját vallásuk kötelékeiből. Nem is beszélve a muszlimoknak a homoszexuálisokhoz - Fortruyn meleg volt - és a nőkhöz való viszonyulásáról. Amikor megkérdezték, miért olyan ellenséges az iszlámmal szemben, Fortruyn azt mondta: "Nem szeretném, ha újra végig kellene csinálni a nők és a homoszexuálisok emancipációját". Ahogy Van Goghot, Fortruynt is meggyilkolták, hollandi módon, egy férfi ölte meg, aki biciklin érkezett, de az ő merénylője nem volt muszlim. Van Gogh le volt nyűgözve Fortruyntól, valójában, ahogy Buruma írja, éppen egy Fortruyn meggyilkolásáról szóló "Hitchcock-szerű thrilleren" dolgozott, amikor őt magát is meggyilkolták.
 Az ilyenek válaszai az alapkérdésre (Mi lett a toleráns Hollandiából?) könnyebben érthetők ebben a történetben számunkra, nem muszlim európaiak, általában nyugatiak számára. Amit tényleg jó volna megértenünk, a történet másik fele, a muszlim bevándorlók és leszármazottaik tapasztalatai. Vajon a gyilkos Mohammed Bouyeri egy magányos őrült volt csupán, vagy egy elterjedtebb betegség tünete? A válasz nem valami bíztató. Bouyeri azok közül való, akiket én köztes embereknek hívok, akik nem érzik otthon magukat sem azokban az európai országokban, ahol élnek, sem azokban az országokban, ahonnan a szüleik jöttek. Parabola-városokban laknak, amelyeket az internet és a mobiltelefon mellett műholdas parabola-antennák kötnek össze a szüleik szülőhazájával, amely antennák behozzák nekik a marokkói és a török tévécsatornákat. Az Amerikában élő muszlim bevándorlóktól eltérően közülük sokan "hazajárnak" minden nyáron, Marokkóba, Algériába, Törökországba vagy más Európához közeli országba, olykor több hónapra is egyhuzamban. Európai otthonaiban a második generáció sokszor használja a helyi nyelvet - a holland, a francia, az angol nyelvet -, ha a testvéreivel beszél, a szüleivel pedig az anyanyelvét - a berber, az arab, a török nyelvet, "fifty-fifty", ahogy Buruma egy marokkói berber holland ismerősétől megtudja. Buruma megkérdezi tőle, hogy melyik futballcsapatnak szurkol: Marokkónak. És milyen útlevelet szeretne inkább? Hollandot!
 A legtöbb fiataltól, akivel a Párizs környéki zavargások rongálta lakótelepeken találkoztam, a köztes élet hasonló történeteit hallottam: idilli nyaralásokról a nagyszüleik vidéki házában Algériában és Tunéziában: hasadt lojalitásról, amely abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy "Melyik futballcsapatnak szurkolsz?" "Algériának", válaszolták nekem erre az algériai származásúak. - 2001-ben egy Algéria-Franciaország mérkőzés csúnya összecsapásba torkollott. De amikor az algériai francia Zinedine Zidane volt a francia csapat kapitánya a világbajnokságon, akkor a franciáknak drukkoltak. "Marokkóban kivándorló vagyok, Franciaországban meg bevándorló" - mondja Abdelaziz Eljaouhari.
 Kulturális szempontból hasadt személyiségek. És a dezorientáltságuk nem csupán kulturális természetű. Buruma találkozik egy pszichiáterrel is, aki a bevándorlók mentális problémáira specializálódott. Észrevehetően a nők és az első generációs bevándorló férfiak hajlamosak a depresszióra; a második generációs férfiak a skizofréniára. Kutatásai szerint egy második generációs marokkói férfi tízszer olyan nagy valószínűséggel lesz skizofrén, mint egy hasonló gazdasági hátterű őshonos holland férfi.
 Mohammed Bouyeri ezek közül a második generációs marokkói berber hollandok közül való, akik így hányódtak ide-oda. A Piet Mondrian festőről elnevezett holland középiskolába járt, hollandul beszélt, ivott alkoholt, szívott füvet, viszonya volt egy félig holland, félig tuniszi lánnyal. Vonzódott a nyugati lányokhoz, de dühöngött, amikor a húgának lett egy barátja, Abdu. A házasság előtti szex rendjén való volt a saját esetében, de nem a húgánál. A hagyományosan mindennél fontosabb családi becsület helyrehozhatatlan csorbát szenved marokkói muszlim közössége szemében, úgy tartják, ha valakinek a lánya vagy a lánytestvére házasság előtt lép szexuális kapcsolatra. Bouyeri késsel támadt Abdura, ezért letartóztatták. Az anyja meghalt mellrákban. Mohammed hátat fordított mindennek, amit egyre inkább dekadens európai életmódnak tekintett. Szakállat növesztett, marokkói dzsellabot kezdett viselni meg imasüveget, és egy szíriai radikális takfiri igehirdető befolyása alá került. Iszlamista traktátusokat tett fel a webre, és olyan videókat nézett, amelyekben külföldi hitetlenek torkát vágják el szent harcosok a Közel-Keleten.  Buruma egyik holland adatközlője szerint Bouyeri egy barátja, Nouredine azzal töltötte a nászéjszakáját a későbbi merénylő lakásán, hogy a menyasszonyával hitetlenek kivégzéséről készült filmeket néztek.
 2004 november elsején Mohammed Bouyeri nyugodtan töltötte az estét barátai körében. Kimentek egy kicsit kószálni, Korán-imádságokat hallgattak digitális zenelejátszókra kapcsolt fülhallgatóikon. Mohammed megjegyezte, milyen gyönyörű az éjszakai égbolt. Másnap reggel fél hatkor felkelt, imádkozott Allahhoz, aztán felült a biciklijére, hogy lemészárolja Theo van Goghot. Minden jel szerint arra számított, hogy ő is meghal a merényletet követő fegyveres rendőri összecsapás során. 
Bouyeri története meglepő hasonlóságot mutat némelyik londoni és madridi bombarobbantóval és az Al-Kaida hamburgi sejtjének azon tagjaiéval, akik a 2001. szeptember 11-i New York elleni támadásban a központi szerepet játszották. A modern európai szekuláris kultúrának ugyanarról a kezdeti elsajátításáról majd dühös elutasításáról van szó, legyen az ennek holland, német, spanyol vagy brit változata - a szexuális szabadság, a drogok, az ital és a féktelen szórakozás közös kísértéseivel; a két szülőhaza közötti hányódás kínjairól, melyek közül egyikben sem érzik magukat egészen otthon; egy radikális imám hatásáról; az interneten, hangszalagon, videón és DVD-n terjesztett iszlamista anyagokról; a muszlimok globális áldozat-voltának érzéséről, amelyet csak tovább súlyosbítanak a Boszniából, Csecsenföldről, Palesztinából, Afganisztánból és Irakból érkező rémtörténetek; barátok szűk körének közös csapatszelleme, ami erősíti tagjainak elszántságát; és az a nyugodt bizakodás, amivel ezek közül a fiatalok közül oly sokan vállalják a mártíromságot. Az ilyen öngyilkos merénylők nyilvánvalóan nem képviselik az Európában élő békés muszlim többséget, ők kétségkívül az Európába érkező muszlim bevándorlók gyerekeinek sokkal szélesebb körű idegenség érzésének extrém és kivételes tünetei. Az ő szellemi és lelki zavarodottságuk szélsőséges formában jeleníti meg a "köztes emberek" patológiáját.

3.
Buruma külön fejezetet szentel Ayaan Hirsi Alinak és a Submission (Engedelmesség) című filmnek, amelyet Theo van Gogh-gal készítettek a muszlim nőkkel való bánásmódról. Ayaan Hirsi Ali saját történetét elmondták már számtalan portréban és interjúban. Ő tényleg ellenállhatatlan téma az újságírók számára, mivel egy sudár, feltűnően gyönyörű, egzotikus, bátor, szókimondó nő, különleges élettörténettel, aki most állandó fenyegetettségben él, mert ugyanúgy járhat, mint Theo van Gogh. A most megjelent esszékötetének The Caged Virgin (Szűz a ketrecben) hátoldalán felsorolt számos díj között (az erkölcsi bátorságért díj, a liberális nők nemzetközi hálózatának szabadság-díja, a 2004-es évi Dutchman of the Year (sic!) (az év embere), a 2004-es évi becsületrend és a dán szabadság-díj mellett ott van a Glamour magazin A Hónap Hőse díja. Ennyire szeretjük a hőseinket - ez ragyogó. Nem akarok tiszteletlen lenni Ms. Ali iránt, ha azt feltételezem, hogy ha alacsony volna, molett és bandzsa, nem érdekelne ennyi mindenkit a története és a véleménye.
Miközben a két szóbanforgó könyv éppen nyomdában volt, egy újabb botrány tört ki Ayaan Hirsi Ali körül. Rita Verdouk, a keményvonalas holland bevándorlásügyi miniszter visszavonta Ayaan Hirsi Ali holland állampolgárságát, miután egy holland televíziós riportműsor "leleplezte", hogy hamis adatokat adott meg, amikor menedékjogot kért Hollandiában 1992-ben. (Ami azt illeti, Ayaan Hirsi Ali maga is elmondta többször ezt a történetet. Amikor Buruma azt mondta neki erről a brit bulvársajtó sokat használt kifejezésével, hogy akkor ő tulajdonképpen egy bogus, egy megátalkodott, hamis menedék-kérő, azt felelte, hogy "Igen, egy nagyon bogus menedék-kérő.") A miniszter szigorú döntése tiltakozási hullámot váltott ki a holland parlamentben, ahol Ayaan Hirsi Ali képviselő volt, méghozzá Verdouk saját pártjának színeiben. Verdouk kénytelen volt visszavonni a visszavonást, aminek következtében szét is esett a holland kormányt adó koalíció. De a baj már megtörtént. Ayaan Hirsi Ali bejelentette, hogy lemond a képviselőségről a holland parlamentben, és az amerikai Enterprise Institute-ban folytatja tevékenységét.
Miután elolvastam számos vele készült interjút, és eltöltöttem vele egy estét Londonban, beszélgettünk közönség előtt és négyszemközt, óriási tiszteletet érzek a bátorsága, őszintesége és világos észjárása iránt. Ami nem jelenti azt, hogy mindenben egyet kellene vele érteni. A "Szűz a ketrecben" alcíme az amszterdami kiadásban "Iszlám nők emancipációs kiáltványa". Pontosabb volna úgy mondani, hogy a nőknek az iszlám alóli felszabadítását célzó manifesztum. Rémisztő igaz történeteket mond el arról, hogyan nyomják el a fiatal lányokat egyes muszlim bevándorló családokban Európában, hogyan élnek vissza a kiszolgáltatottságukkal, mindezt a menekültek tolmácsaként majd politikusként szerzett saját tapasztalatai alapján. E fiatal nők közül sokat kényszerítenek arra, hogy hozzámenjenek valakihez, akihez nem akarnak hozzámenni - Ayaan Hirsi Ali erre az összehozott nemi erőszak kifejezést használja. Mások kiszolgáltatottságával visszaél a férjük, az apjuk, a bácsikájuk. Ha megpróbálnak megszökni vagy összeállni egy fiúval, rettegésben tartják, bezárják, megverik, még meg is ölik őket ún. "becsületbeli" gyilkossággal. Ayaan Hirsi Ali arról számol be, hogy tizenegy ilyen gyilkossági eset történt muszlim lányok ellen mindössze két holland rendőri körzetben hét hónap leforgása alatt 2004-2005-ben.
A Szomáliából és hasonló országokból való lányokat olyasminek vetik alá, amit eufemisztikusan "női körülmetélésnek", excíziónak neveznek - egy olyan procedúrának, amelybe Ayaan Hirsi Ali szerint beletartozik "a lány csiklójának, a szeméremajkaknak a kimetszése, a külső és a belső hüvelyfal megsértése egy éles tárggyal - üvegdarabbal, borotvapengével vagy krumplihámozó késsel, majd a lány combjainak összekötözése, hogy a hüvelyfalak összenőjenek". Ayaan Hirsi Alinak igaza van, ha ezt nem "női körülmetélésnek", hanem "genitália-csonkításnak" nevezi. (Ő maga is alá volt vetve ennek a borzalmas eljárásnak szomáliai nagyanyja kívánságára.) Ír egy nagyon megrázó és nagyon gyakorlatias szöveget azzal a címmel, hogy "Tíz gyakorlati tanács olyan muszlim nők számára, akik meg akarnak szökni" - felkészítve őket a sokkra, a kínokra és a várható veszélyekre, amikre számítani kell, ha valaki ott akarja hagyni muszlim családját. Ayaan Hirsi Ali nagy szolgálatot tesz azzal, hogy felhívja valamennyiünk figyelmét ezekre a szörnyűségekre, amelyek az állítólag toleráns "multikulturalizmus" sötét fonákját képezik.
Egyes muszlim nők mégis tiltakoznak az ellen, hogy Ayaan Hirsi Ali ezt az elnyomást az iszlám vallás rovására írja, nem pedig ezeknek a sajátos nemzeti, regionális és törzsi kultúráknak a rovására, ahonnan származnak. (Ayaan Hirsi Ali maga is elismeri, hogy a Korán nem írja elő a genitáliák csonkolását.) Buruma beszámol egy a televízióban is közvetített találkozóról Ayaan Hirsi Ali és egy bántalmazott feleségek és megvert lányok számára fenntartott holland menedékhely lakói között, akik közül sokan erősen tiltakoztak az "Engedelmesség" című film ellen. "Csak sérteget minket - kiáltotta az egyikük. - A hitemből merítek erőt." Buruma szerint Ayaan Hirsi Ali egy laza kézmozdulattal hárította el a tiltakozásokat.

Az "Engedelmesség" eleve provokációnak volt szánva. A muszlim kultúrára Ayaan Hirsi Ali szerint ráférne valami olyasmi, mint a Monty Python-féle "Brian élete" egy arab Theo van Gogh rendezésében, Mohamed alakjával a főszerepben. (Ez a mondat Ayaan Hirsi Ali könyvében feltehetőleg még Van Gogh meggyilkolása előtt íródott, a könyv holland kiadása 2004-ben jelent meg.) Ayaan Hirsi Ali úgy emlékszik vissza, hogy a saját fejlődésében döntő pillanat volt, amikor elolvasott az "Ateista kiáltvány" című könyvet. Ösztönzést merített John Stuart Millnek "A nők alávetettségéről" írott esszéjéből is.  "Szeretném, ha megkérdőjeleznénk az iszlám fundamentális alapelvét." És könyve utolsó oldalán azzal fejezi be, hogy "Mohamed első áldozata maguknak a muszlimoknak a józan esze. Fogva tartja őket a pokoltól való félelem, és a félelem a természetes élettől, a szabadságtól és a boldogságtól."
Miután fiatal korában megkísértette az iszlám fundamentalizmus, egy inspiráló iskolai tanárának hatása alatt, Ayaan Hirsi Ali mára a felvilágosodás bátor, szókimondó, kissé szimplifikáló fundamentalistája lett. A politikai intellektuelek történetének kutatói előtt jól ismert, mint esett Ayaan Hirsi Ali egyik szélsőségből a másikba, olyan érzelmi energiával, amelyet remekül jellemzett Shakespeare: "az eretnek tant az utálja jobban, ki előzőleg hitt a tévtanokban" (Nádasdy Ádám fordítása) Éppen ezért látják benne annyian hősnőjüket az európai világi értelmiségiek, akik maguk is a felvilágosodás fundamentalistái. Meg vannak győződve arról, hogy nemcsak az iszlám, de minden vallás csorbítja az emberi intelligenciát, és megnyomorítja az emberi szellemet. Többségükben azt hiszik, hogy egy teljesen a szekuláris humanizmusra alapozott Európa jobb Európa volna. Lehet, hogy igazuk van. (A legjobb barátaim a felvilágosodás fundamentalistái.) Lehet, hogy nincs igazuk. De ne tegyünk úgy, mintha ez nem volna az iszlámmal szembeni nyílt kihívás. Őrült kiáltványában Mohammed Brouyeri egyáltalán nem tévedett, amikor a "hitetlen fundamentalistában" jelölte meg európai ősellenségét.
Európában nem áll mindenkinek (minden férfinak és nőnek) eleve szabadságában, hogy ilyen ateista vagy agnosztikus nézeteket tegyen magáévá, anélkül hogy üldöztetéstől, fenyegetéstől vagy cenzúrától kellene tartania. Szégyen-gyalázatnak tartom Hollandiára és Európára nézve, hogy nem tudtunk megőrizni a sorainkban egy olyan embert, mint Ayaan Hirsi Ali, aki egy jobb Hollandiáért és egy jobb Európáért szállt síkra. De nem hiszem, hogy a haladás útját mutatja az európai muszlimok számára, legalábbis még évekig nem. Egy politika, amely arra épít, hogy muszlimok milliói egyik pillanatról a másikra hirtelen elhagyják atyáik és anyáik hitét, egyszerűen nem reális. Ha azt az üzenetet kapják tőlünk, hogy az európaivá válásnak az a feltétele, hogy elhagyják a hitüket, akkor azt választják, hogy inkább nem akarnak európaivá válni. Szekuláris európaiak részéről azt várni, hogy a muszlimok tegyék magukévá az ő hitüket - a szekuláris humanizmust -, majdnem ugyanolyan intoleráns dolog volna, mint az iszlamista dzsihádisták részéről azt várni, hogy mi tegyük magunkévá az ő hitüket. A felvilágosodás fundamentalistái erre azt mondhatják, hogy de a mi hitünk az észen alapul. Jól van, mondják erre ők, a miénk meg az igazságra!

4.
Theo van Gogh, Ayaan Hirsi Ali és Mohammed Brouyeri nagyon holland történetei Európa és az iszlám hatalmas, szövevényes szőnyegének csak egy kis csücskét képezik. Ha azt kérdezzük, "Mit kéne tenni?", a válasz: mindenfelé sok mindent. Rókákká kell lennünk, nem sündisznókká, hogy Isayah Berlin Archilochus-töredék értelmezését idézzük. "A róka sok mindent tud, a sündisznó csak egyetlen dolgot." A Fox News sündisznóinak harsogásával szemben továbbra is ki kell tartanunk amellett, hogy nem egyetlen háborúról van szó a terror ellen, amelyet a jófiúknak kell megnyerniük eliminálva a rosszakat.
 Buruma joggal hangsúlyozza a muszlim bevándorlók kulturális sokféleségét: a Rif hegységbeli berberek nem ugyanolyanok, mint a síkföldi marokkóiak; a törökök másféle alkalmazkodási mintákat követnek, mint a szomáliaiak; a brit pakisztániakról nem is szólva. A 19. században az európai birodalmak tanulmányozták gyarmataik etnográfiáját. A 21. században saját városainknak egy új etnográfiájára van szükségünk. Mivel az európai országoknak rendszerint a volt gyarmatairól jönnek nagy számban a bevándorlói, az új etnográfia még tanulhat is a régiből. Ugyanakkor az integrálás - vagy nem integrálás - brit, francia, holland és német módja - rendkívül sokféle, mindnek megvannak az erősségei és a gyengééi. Ami működik mondjuk Bradfordban a pakisztáni kashmírok esetében, lehet, hogy nem működne Amszterdamban a berber marokkóiak esetében és fordítva.
 El kell döntenünk, hogy mi a lényeges a mi európai életformánkban, és mi az, ami vita tárgyát képezheti. Az például szerintem morálisan védhetetlen és politikailag ostobaság, hogy a francia állam ragaszkodik ahhoz, hogy felnőtt nők nem viselhessék a hidzsábot semmilyen hivatalos intézményben sem - amit a francia muszlimok még külön nehezményeznek, ahogy azt sokszor hallhattam felpanaszolni a Saint Denis környéki lakónegyedekben élő nőktől. Ugyanolyan elvetendőnek találom azt, hogy a Francia Köztársaság megtiltja felnőtt nőknek a hidzsáb viselését, mint azt, hogy Irán iszlamista köztársasága meg kötelezi őket ennek viselésére. Méghozzá ugyanolyan elvi alapon: egy szabad és modern társadalomban felnőtt nők és férfiak számára megengedett kéne hogy legyen, hogy azt viseljék, amit akarnak. Gyakorlatiasabb szempontból Franciaországnak nyilván van elég baja a saját muszlim lakosságával, nem kell, hogy még maga külön is előidézzen egyet.
 Másfelől a véleménynyilvánítás szabadsága lényegbevágó. Most ezt fenyegetik az olyanok, mint Mohammed Brouyeri, aki azt üzeni az Ayaan Hirsi Alihoz hasonlóknak, "ha ilyet mondasz, megöllek". És valóban, Buruma könyvéből megtudhatjuk, hogy Brouyeri kifejtette a bírság előtt, hogy az isteni törvény nem engedi, hogy olyan országban éljen, ahol mindenki azt mond, amit akar. (Kérdés, hogy ez esetben miért nem megy inkább vissza Marokkóba?) De a szólásszabadságot fenyegeti a megrémült európai kormányok megbékélő politikája is, amelyek a cenzúrát készülnek bevezetni a különböző közösségek közötti, interkulturális békesség kedvéért. Nyugtalanító példa volt erre a brit kormány eredeti törvényjavaslata a vallási gyűlöletre való izgatás ellen. Ez a multikulturalizmusnak egy olyan változata, amely azt mondja, "Te tiszteletben tartod az én tabuimat, és pedig a tieteket." De ha összerakjuk a világ összes kultúrájának összes tabuját, nem sok olyan dolog marad, amiről szabadon lehetne szólni.
 Az ügyes rendőri és felderítői munka, hogy elkapják a jövendő terroristákat még mielőtt működésbe lépnének (ahogy a brit rendőrségnek és biztonsági szolgálatnak úgy látszik sikerült múlt év augusztus 10-én), döntő fontosságú nemcsak a potenciális áldozatok életének megmentése érdekében. Azért is létfontosságú, mert minden Allah nevében elkövetett terrorista cselekmény csak tovább pörgeti a muszlim és nem-muszlim európaiak közötti, amúgy is növekvő kölcsönös bizalmatlanság spirálját. Egy fiatal marokkói holland nő azt mondja Burumának, hogy a New York elleni szeptember 11-i támadások előtt "Én egyszerűen Nora voltam. Most meg hirtelen egy muszlim lettem." Ennek a veszélynek a fokozódását előzhetné meg azoknak a militáns iszlamista imámoknak a szigorúbb szemmel tartása, akiket mindig ott lehet találni a kiábrándult fiatal európai muszlimok radikalizálódása mögött.
 Máshonnan közelítve a problémát, az európai gazdaságoknak több munkahelyet kell teremteniük, és meg kell bizonyosodni róla, hogy muszlimoknak legyen is módjuk bejutni ezekre a munkahelyekre. A legutolsó Pew felmérés szerint a brit, francia, német és spanyolországi muszlimok körében a legfőbb probléma a munkanélküliség. Tekintetbe véve a munkahely-teremtés hagyományos lassúságát Európában, az erős konkurenciát az ázsiai olcsó, képzett munkaerő részéről, és a xenofób diszkrimináció reflexeit sok európai országban, ezt mondani könnyebb, mint kivitelezni. A lakásprobléma az elégedetlenség másik fő forrása. Ha azonban az állami költségvetésből próbálnának ezen segíteni, ez még jobban megterhelné az amúgy is túlfeszített költségvetést; ha azt látják, hogy ezt a közelben élő "bennszülött" lakosság rovására teszik, ez csak a bevándorló-ellenes pártokra adott szavazatok számát növeli.
 Európa problémája bevándorló muszlimjaival, a ’köztes emberek’ patológiája akkor is fennállna, ha volna egy független virágzó palesztin állam, és ha az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és néhány európai ország nem szállta volna meg Irakot. De kétségtelen, hogy a palesztin kérdés és az iraki háború tovább táplálta az európai muszlimoknál a muszlimok globális áldozat-voltának érzését. Ez elég világosan kiderül a madridi és a londoni bombarobbantók személyes történeteiből. A brit 4. csatorna számára készített legutóbbi felmérésből az derül ki, hogy a fiatal muszlim válaszadók egyharmada értett egyet azzal, hogy  "a (londoni) júliusi bombatámadások jogosak voltak, mert a britek támogatják a terror elleni háborút". Egy működőképes palesztin állam létrehozása és a nyugati csapatok kivonása Irakból legalább két további sérelmet orvosolna. Egy újabb muszlim ország, Irán elleni támadás csak rontana a helyzeten.
 Az iszlámhoz mint valláshoz való viszonyban érdemes az iszlámnak azokat a változatait bátorítani, amelyek összeférnek egy modern, liberális és demokratikus Európa alapjaival. Hogy lehet ilyeneket találni, ezt ígérik az olyan iszlám reformerek, mint Tariq Ramadan - egy másik sokat vitatott személyiség, akiben egyáltalán nem bízik Ayaan Hirsi Ali, a francia baloldal és az amerikai jobboldal, de akiből ösztönzést merít sok fiatal európai muszlim. Ramadan kitart amellett, hogy az iszlám, ha helyesen értelmezik, nem kell, hogy összeütközésbe kerüljön egy demokratikus Európával. Míg az Eurábiát emlegetők azt sugallják, hogy "még több muszlim európai, még több terroristát jelent", addig Ramadan azt állítja, hogy minél több a muszlim európai, annál kisebb a veszélye annak, hogy terrorista lesz belőlük. Muszlim európaiak abban az értelemben, hogy hisznek abban - nem úgy, mint Brouyeri, Theo van Gogh és, gyanítom, Ayaan Hirsi Ali - hogy lehet valaki egyszerre jó muszlim és jó európai.

Végül pedig ez kihívás az európai társadalmak és az európai kormányok számára. A franciaországi diszkrimináció nagy része például egyes alkalmazottak egyéni döntése, szemben áll a hivatalos politikai vonallal és az ország törvényeivel. Több százmillió muszlim európai személyes attitűdje és viselkedése számtalan apró, mindennapi interakcióban az, ami meghatározza, hogy muszlim polgártársaik kezdik-e otthon érezni magukat Európában vagy sem. Persze egyes muszlimok millióinak személyes döntéseivel és a spirituális és politikai vezetőik adta példával együtt.
 Van rá esély, hogy az európaiak felnőjenek ehhez a feladathoz? Attól tartok, nem sok. Lehetséges-e mégis? Igen. De már öt perc múlva éjfél - és mi az Utolsó Esély Szalonban iszogatunk.
 

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA