"Boswell: Belefáradunk a restségbe.
"Johnson: De csak akkor, jó uram, ha mások tüsténkednek, és így magunkra maradunk: ha viszont mind lustálkodnánk, jól elszórakoztatnánk egymást."

Mostanság, amikor mindenki, aki nem szenvedhetné, ha a háta mögött semmirekellőnek kiáltanák ki, kénytelen valamiféle jövedelmező hivatást vállalni, és abban néminemű lelkesedéssel szorgoskodni, az ellentábor szava - azoké, akik kevéssel is beérik, akik szeretnék inkább nyugodt szemlélődéssel múlatni az időt - fölösleges okvetetlenkedésnek tetszik. De nem jó ez így! Az úgynevezett henyélésnek, amely nem tétlenséget, hanem inkább olyasfajta ténykedést jelent, amely nem illeszkedik az uralkodó rend megkövesedett szabályai közé, éppúgy megvan a maga helye, mint az iparkodásnak. Senki sem tagadhatja, hogy azok jelenléte, akik nem hajlandók részt venni az aprópénzért folyó zsákbanfutásban, tüske azoknak szemében, akik részt vesznek benne. A jóravaló fickó (ismerjük a fajtáját) elhatározásra jut, tekintetét az aprópénzre függeszti, és - kifejező amerikanizmussal - belevág, hogy "megcsinálja a szerencséjét". És mivel az efféle fickó vért verejtékezve húzza az igát, könnyű elképzelnünk, mily heves rosszallást érez, ha megpillantja az út mentén hűsölőket, akik a kezük ügyében boroskupával, a fejükön kendővel heverésznek a fűben. Diogenész közönye igen érzékeny ponton érintette Nagy Sándort. Mert hová lett volna a Rómát elözönlő barbár hordák diadalmámora, ha a szenátusba betörvén azt kellett volna látniuk, hogy a városatyák szótlanul, a megilletődöttség legkisebb jele nélkül ülnek a helyükön. Igencsak kínos, ha az ember kemény, megfeszített munkával a csúcsra hág, amikor azonban célt ért, azt kell tapasztalnia, hogy az emberiség tökéletes közönnyel szemléli érdemeit. Hiszen az anyagelvű gondolkodó semmibe veszi az anyagon túli világot, a pénzember csupán tessék-lássék tűri az olyan embert, aki alig konyít az értékpapírokhoz, a pallérozott elme lebecsüli az írástudatlant, a tevékeny pedig - bármiben álljon is tevékenysége - kifigurázza a tétlenkedőt.
 És bár e körülmény kétségkívül megnehezíti okfejtésünket, nem ez a legkomolyabb nehézség. Senkit sem börtönözhetnek be pusztán azért, mert az iparkodás ellen emel szót, aki viszont sületlenségeket hord össze, az könnyen a bolondok házában köthet ki. Mindenféle okfejtésben az a legnehezebb, hogy jól vigye végig az ember, és éppen ezért kérem önöket, tartsák szem előtt, hogy ez egy védőbeszéd. Bizonyos, hogy sok minden felhozható a serénység mellett, olyan is van azonban, ami ellene szól, és én ez alkalommal az utóbbiról kívánok beszélni. Aki valami mellett érveket sorakoztat fel, annak nem feltétlenül kell süketté válnia minden egyéb érvre, amiképpen egy montenegrói útikönyv szerzőjéről sincs okunk azt feltételezni, hogy sohasem járt még Richmondban.
 Nem vitatott, hogy a fiatalságnak természetes velejárója a henyélés. Mindazonáltal, bár egy Lord Macaulay-féle ragyogó elme diploma nélkül is sokra viheti, az ifjak többsége oly borsos árat fizet az oklevélért, hogy aztán fillér nélkül vág neki az életnek. Igaz ez arra az időszakra is, amíg egy ifjú képzi magát, vagy elszenvedi, hogy képezzék. Igencsak bolond vénember lehetett az, aki a következőképp szólott Johnsonhoz Oxfordban: - Fiatalember, bújja csak serényen a könyveket, és halmozzon fel minél több tudást, mert meglátja, ha majd eljő az aggkor, a könyvekkel való bíbelődés fárasztó foglalatosság lesz. - Az öregúr szemlátomást megfeledkezik róla, hogy a legtöbb foglalatosság fárasztóvá, sok pedig egyenesen lehetetlenné válik, ha az ember már moccanni sem képes az ókulája meg a botja nélkül. Nem mondom, jók valamire a könyvek is, de igencsak vérszegény pótlékai az életnek. Kár arra fecsérelni az időt, hogy Shalott hölgyeként meredjünk a tükörbe, hátat fordítva a nyüzsgő és káprázatos valóságnak. Végezetül pedig, ne feledjük a régi bölcsességet: ha az ember túl sokat olvas, nem marad ideje gondolkodni.
 Gondoljanak csak vissza tanulóéveikre! Biztosra veszem, hogy melegebb szívvel idézik fel az iskolakerülés életteli, termékeny pillanatait, mint az iskolapadban álom és ébrenlét között végigkínlódott időszakokat. Annak idején magam is részt vettem jó néhány tanórán. Emlékszem, hogy a búgócsiga forgása a kinetikus egyensúly jele. Tudom, mi fán terem az örökhaszonbérlet, és hogy a közlekedőedény nem jármű. És bár nem szívesen válnék meg e tudománymorzsáktól, távolról sem őrzök belőlük annyit, mint azon limlomokból, amelyekbe az utcán csavarogtomban botlottam bele. Ezúttal nem kívánok túlontúl sok szót fecsérelni a tudomány ama fellegvárára, amely Dickens és Balzac legkedvesebb tanintézete volt, és amely évről-évre ontja magából az Élet Tudományának kontárjait. Elég, ha annyit mondok: ha egy ifjú az utcán sem tanul, akkor bizony tökfilkó. Különben a csavargónak sem kell folyton az utcán csavarognia: ha úgy tartja kedve, a kertek alatt kijuthat a természetbe. Orgonát szedhet a patakparton, pipáról pipára gyújtva hallgathatja a patak csörgedezését. A sűrűben madárdal hangzik fel. Az ifjú fennkölt gondolatokba mélyed, és egyszerre csak új összefüggések tárulkoznak fel a szeme előtt. Mi ez, ha nem tanulás? Képzeljük most el, mi következik, ha ifjoncunkba egyszer csak belebotlik egy Jóravaló Férfiú, és vallatóra fogja:
- Mi dolga errefelé, fiatalúr?
- Lelkemre, uram, csak úgy heverészem.
- Nem az iskolában volna a helye? Könyveket bújva, hogy gyarapítsa tudását?
- Nem, biza, jó uram, engedelmével ugyanis itt, e helyt tanulok.
- Még hogy tanul! Ugyan, mit? Tán matematikát?
- Nem én.
- Hát akkor metafizikát?
- Azt mégúgy sem.
- Netán valami nyelvet?
- Nem is nyelvet.
- Akkor talán szakmát?
- Nem is szakmát.
- Hát akkor micsodát?
-     Mivel közeleg az idő, uram, hogy felkerekedjem, és zarándokútra induljak, tudni vágyom, más ifjak miként cselekednek ilyenkor, valamint hogy hol leselkedik rám az Úton veszedelmes Láp avagy Bozótos, továbbá hogy mely vándorbot felel meg leginkább célomnak. Ezenkívül azért heverészem itt, e víznek partján, hogy eszembe és szívembe véssem a leckét, a Béke és Elégedettség leckéjét.
E szavak oly megindítóan hatnak a Jóravaló Férfiúra, hogy fenyegető ábrázatot ölt, és rettentőmód rázva a botját, ilyeténképpen bődül el: - Még hogy tanul! Ha rajtam múlana, akasztófára küldenék minden magafajta bitangot!
Ebben a modorban folytatja még egy darabig, felfúva magát, mint holmi mérges pulyka.
Szögezzük le, hogy a közgondolkodás osztja a Jóravaló Férfiú véleményét. A tények puszta pletykák maradnak mindaddig, amíg be nem sorolhatjuk őket valamely tudós kategóriába. A vizsgálódásnak elfogadott iránya és neve kell hogy legyen, különben nem is vizsgálódás az, hanem csupán lebzselés, és aki lebzsel, annak a dologház is túlontúl elnéző büntetés. Széles körben elterjedt ama nézet, hogy minden tudás valamiféle kút mélyén lappang, vagy a teleszkóp túlsó oldalán látható. Sainte-Beuve hajlottabb korában arra az elképzelésre jutott, hogy a tapasztalatok összessége olyan, akár egyetlen óriás könyv, amelyből holtunk napjáig okulhatunk; mindegy továbbá, hogy a XX. fejezetnél ütjük-e fel, ahol a differenciálszámítást találjuk, vagy pedig a XXXIX. fejezetnél, ahol a tücsökciripelést. Az eszes ember, akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, kacagva többet tanulhat, mint más egy egész élet hősiesen átvirrasztott éjszakái során. Kétségtelen, hogy szigorú, szorgos tanulással is szert tehetünk némi száraz és rideg tudásra, a lényeg azonban itt van körülöttünk, és aki nyitott szemmel jár, az a forró, lüktető életet látja mindenütt. Míg mások fölösleges szavakat bifláznak, melyeknek felét még a hét vége előtt elfelejtik, addig a mi csavargónk fontosabb tudományokban szerez jártasságot: megtanul hegedülni, megtanulja, miről ismerszik meg a jó szivar, megtanulja továbbá, miképpen értsen szót legkülönfélébb rendű és rangú embertársaival. Sokan, akik "serényen bújják a könyveket", és valamely elismert tudományágban figyelemreméltó jártasságot érnek el, mire kiszabadulnak a tanulószobából, öregessé és tudálékossá válnak, és sótlan, gyomorbajos tökfejként tévelyegnek az élet napsütötte tájain. Mások busás vagyont halmoznak fel, mégis ostoba, faragatlan tuskók maradnak holtuk napjáig. De nézzük csak meg a lustálkodót, aki velük együtt vágott neki az életnek: össze sem lehet őket hasonlítani, engedelmükkel. Ő bizony sohasem sajnálta rá az időt, hogy törődjön egészségével és szellemével; sokat volt friss levegőn, amely jótékony hatást gyakorol testre, lélekre egyaránt; és haszonnal forgatta a nagy Könyvet, még ha a legeldugottabb fejezeteket nem bogarászta is át tüzetesen. Miért ne mondhatna le a diák néhány héber igetőről, az üzletember egy vagy két félkoronásról, hogy ízelítőt kapjon mindabból, amit a lusták az életről és az Élet Művészetéről tudnak? De ne feledjük, hogy a lusta embernek van egy másik, még az előbbinél is fontosabb erénye. A bölcsességére gondolok. Mert ő, aki látja, hogy a többiek mily gyermeteg önelégültséggel hódolnak szenvedélyüknek, a sajátját már csupán távolságtartó mosollyal képes szemlélni. Nem hallatja hangját a vaskalaposok kórusában. Higgadt nagyvonalúsággal fogadja el legkülönfélébb embertársait és a legkülönfélébb eszméket. Még ha nem bukkan is semminemű rejtett igazságra, kiáltó hamisságokkal sem fogja hitegetni magát. Útja egy kissé elhagyatott, ám annál kényelmesebb mellékutcán át, amelynek neve Józanság Útja, egyenesen a Józan Ész Kilátótornyába vezet. Innen aztán kellemes, noha nem éppen fennkölt látvány tárul a szeme elé, és míg a többiek Kelet és Nyugat, Fény és Sötétség harcára függesztik tekintetüket, a mi lustánk elégedetten szemléli, ahogy odalenn a földön felvirrad a hajnal, regimentnyi árnyat kergetve szét, vissza az Örökkévalóság fényébe. Az élők és holtak nemzedékei, a pöffeszkedő tudományok és a vérgőzös háborúk végül semmivé enyésznek, ám a Józan Ész Kilátótornyából láthatni mindezeken túl a békés, üdezöld tájat, a kivilágított nappali szobákat, meg a jó embereket, akik esznek, isznak és szerelmeskednek, mint amiképpen tették azt a Vízözön előtt és a Francia Forradalom előtt, és láthatni a vén juhászt, aki a galagonyabokor alatt mesél.
A szélsőséges buzgalom, akár az iskolában, akár a hitéletben, akár az üzleti életben mutatkozik meg, a csökkent életerő jele, a lustálkodni tudás ezzel szemben hatalmas étvágyról és erős személyes identitásról tesz tanúbizonyságot. A buzgók, e fásult élőhalottak már-már nincsenek is tudatában az életüknek, olyankor csupán, ha valamely társadalom által helyeselt tevékenységben vehetnek részt. Ha kivinnénk a természetbe vagy hajóra ültetnénk őket, láthatnánk, mily hevesen ácsingóznak az íróasztaluk vagy a dolgozószobájuk után. Mert az ő természetüktől idegen a kíváncsiság, nem merik sodortatni magukat a véletlennel, az öncélú testmozgásban pedig semmi örömöt nem találnak, olyannyira nem, hogy moccanni sem képesek mindaddig, amíg a Szükség odébb nem hessenti őket egy furkósbottal. Az ilyen ember nem jó társaság: nem tud lustálkodni, hiányzik belőle a nagyvonalúság, azokat az órákat pedig, amelyeket nem az aranybányában tölt nekibőszült csákányozással, egyfajta kábulatban vészeli át. Ha nem kell az irodába mennie, ha nem hajtja éhség se szomjúság, üressé válik számára a lélegző világ. Ha egy órát várakozni kényszerül a vasútállomáson, ostoba, nyitott szemű önkívületbe esik. Csak áll és mered maga elé, mint akinek nincs hová néznie, nincs kihez szólnia, mint akit megrémített vagy elborzasztott valami, holott nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a maga módján szorgalmas ember, és éles szeme van a mások hibáihoz vagy a piac változásaihoz. Kijárta az egyetemet, de véges-végig csak a diploma lebegett előtte; sok mindenfelé forgolódott, okos emberek között is, de mindenütt csak a saját ügyes-bajos dolgain járt az esze. Mintha az emberi lélek nem volna már eleve is épp eléggé szűkös, folytonos munkával egyre csak szűkíti, zsugorítja a magáét, míg aztán negyven esztendős korára ki nem huny benne minden érdeklődés, elméjéből ki nem kopik minden szórakoztató vagy magvas gondolat, amivel elüthetné az időt, amíg a vonatra vár. Hátulgombolós korában talán felkapaszkodott volna a jelzőházra, húszesztendősen talán megbámulta volna a lányokat, de most, hogy pipája is kialudt, tubákos szelencéje is kiürült, csak ül a padon merev derékkal, gyászos tekintettel. Hát valóban így fest egy Sikeres Férfiú? Nem hinném.
 Hadd tegyem hozzá, hogy a buzgó ember nem csupán önnönmagának okoz gyötrelmet, de feleségének, gyermekeinek, barátainak és rokonainak is, valamint mindazoknak, akikkel együtt ül a vasúti kocsiban vagy az omnibuszon. Mert a buzgó hivatástudat csakis oly módon tartható fenn, hogy más dolgokat semmibe veszünk. Pedig távolról sem bizonyos, hogy az életben a legfontosabb a hivatás. A pártatlan szemlélő napnál világosabban láthatja, hogy az Élet Színpadán a legbölcsebb, legerényesebb, legjóságosabb szerepeket eljátszó színészek csupán mellékszereplők; sürgölődésük a nagy egész szempontjából puszta naplopás. E Színpadon ugyanis nem csupán a sétapálcás úriemberek, a dalolászó szobalányok és a zenekar szorgos hegedűsei viszik előre a darabot, hanem a nézők is, akik szemmel követik és megtapsolják az előadást. Igaz, szükség van ügyvédekre és bankárokra, szükség van vonatvezetőkre és szemaforkezelőkre, akiknek jóvoltából innen oda utazhatunk, és szükség van továbbá rendőrökre, akik az épségünk felett őrködnek, de mindig azokra a jótevőinkre gondolunk a leghálateltebb szívvel, akiknek látása mosolyt derít az arcunkra, és akiknek társaságában zamatosabb az étel. Newcome ezredes segített elverni barátja pénzét, Fred Bayham sem volt éppenséggel feddhetetlen, mégis szívesebben időztem volna az ő társaságukban, mint a Mr. Barneséban. És bár Falstaff nem volt se józan életű, se szavahihető, mégis meg tudnék nevezni egy vagy két karót nyelt Barabást, akit könnyebben nélkülözne a világ, mint eme korhelyt. Hazlitt megjegyzi, hogy sokkal inkább a lekötelezettje volt Northcote-nak, aki pedig soha semmiféle szolgálatot nem tett neki, mint képmutató barátai egész körének, tudniillik úgy gondolta, nincs jobb, mint a jó társaság. Tudom, hogy vannak, akik csupán a megszenvedett szívességet képesek hálával viszonozni. Minő modortalanság! Mert képzeljük csak el, hogy egy ismerősünk hat ív levélpapírt tölt meg a legszórakoztatóbb pletykákkal, vagy újságcikket ír, amelynek olvasásával kellemes, sőt talán hasznos félórát töltünk el - azt hisszük talán, hogy szolgálata értékesebb volna akkor, ha a kéziratot önnön vérével írná, akár az ördöggel kötött kontraktust? Vagy hálánk akkor volna teljesebb, ha levelezőpartnerünk követelőző természetünket ostorozná irományában? Az élvezet üdvözítőbb a kötelességnél. Olyan, akár az irgalom: lényege nem a kényszer, s így kétszeresen áldott. A csókhoz ketten kellenek, a tréfa olykor másokon csattan, de ha a szívesség fájdalommal és áldozattal jár, azt jó érzésű ember nem szenvedheti. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy boldognak lenni egyenesen kötelességünk. Boldogságunk oly jótétemény, amelynek mibenlétéről mi magunk sem tudunk, ha pedig mégis a tudomásunkra jut, bennünket lep meg a leginkább. A minap tanúja voltam, hogy egy rongyos, mezítlábas fiúcska golyózott az utcán, oly vígságot árasztva magából, hogy jókedvre derült, aki mellett csak elhaladt. Az egyik ilyen személy, kit addig szokatlanul sötét gondolatok nyomasztottak, megállította a fiúcskát, és a kezébe nyomott némi aprópénzt, a következő szavak kíséretében: - Hogy lásd, mit hozhat a jó kedély. - A fiúcskának leesett az álla, de azért mosolygott tovább. Én a magam részéről üdvözlendőbbnek találom a mosolyogtatás e szokatlan módját, mint a gyereksírást. Nem óhajtok könnyeket vásárolni, hacsak nem színházba megyek, ám annál szívesebben áldozok pénzt a boldogságra. Nagyobb öröm mosolygó férfit vagy hölgyet látni, mint ötfontos bankjegybe botlani. Az ilyen ember jóságot sugároz, és ha belép valahová, olyan az, mintha gyertyát gyújtanának. Nem szükséges firtatnunk, képes-e levezetni Pitagorasz tételét; ennél sokkal nagyobb dologban áll az ő tudománya: jelenléte az Élhető Élet nagy teorémáját hirdeti. Következésképp, akit boldogtalanná tesz, ha nem lustálkodhat, annak lustálkodnia kell. Forradalmi szabály ez, amellyel az éhségnek meg a dologháznak hála igencsak bajos volna visszaélni, ám - bizonyos gyakorlati határokon belül - megfellebbezhetetlen erkölcsi tétel. Gondoljanak csak egyik vagy másik szorgos barátjukra, könyörögve kérem. Túlzott igyekezetének gyomorbaj a gyümölcse; buzgó ténykedése oly befektetés, amely ideges zavarokat fial. Vagy elzárkózik a világtól, és remeteként tengődik valami padláslyukban, a lábán nemezpapucs, a keze ügyében ólom tintatartó, vagy pedig mogorván, harapósan, feszült idegekkel megy az emberek közé, hogy kitölthesse rajtuk mérgét, mielőtt dolgozni visszatér. Én azt nem nézem, az ilyen ember milyen szorgalmas és milyen eredményes a munkájában, annyit tudok csak, hogy mindenki másnak megkeseríti az életét. A világ boldogabb volna nélküle. A Sóhivatalban is könnyebb volna nélkülözni szolgálatait, mint elviselni kiállhatatlan természetét. Én azt mondom, inkább egy csirkefogó unokaöcs, még ha koldusbotra juttat is, mint egy zsémbes nagybácsi, aki folyton zaklat.
 Az ég szerelmére, minek? Mi végre keseríti meg az ilyen ember mind a maga, mind a mások életét? Holott a világ szemében vajmi keveset számít, hogy egy férfi három vagy harminc értekezést ír-e évente, vagy hogy képes-e befejezni nagyszabású allegorikus munkáját. Az élők seregében megszámlálhatatlan közlegény akad, és hulljon el akár ezer is, mindig akad épp elég ágyútölteléknek való. Jeanne d’Arc, amikor azt mondták neki, egy nőnek otthon a helye, azt felelte, vannak elegen, akik szőjenek, mossanak helyette. És ez önökre is áll, barátaim, ha mégoly nem mindennapi tehetséggel áldotta is meg önöket a sors. Ha "a természetnek mit sem számít az egyszeri élet", miért ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy a mi életünk kivétel? Ha Shakespeare-t egy sötét éjjelen főbe kólintották volna Sir Thomas Lucy birtokán, akkor sem változott volna semmi: a termést akkor is betakarították volna, az iskolapadba is került volna diák, és senki sem tudta volna meg, mit vesztett a világ. És ha belegondolunk, nem sok olyan művet tudunk elősorolni, amelyről a szegény ember örömest le ne mondana egy font dohány áráért. Kijózanító megfigyelés ez annak számára, aki nagyra tartja e földi hívságokat. Sőt, a dohányárusnak sincs oka különösebb büszkélkedésre: mert bár a dohány kétségkívül csodálatra méltó nyugtatószer, azon képességek, amelyek az árusításához szükségeltetnek, önmagukban se nem ritkák, se nem becsesek. Ó, jaj! Bármily fájó is, ki kell mondanom: nincs oly egyén, kit nélkülözni ne lehetne. Atlasz is csupán egy úriember volt, akit hosszan tartó rémálom gyötört. És mégis, tudunk kereskedőkről, akik busás vagyont halmoznak fel, végül mégis csődbíróság elé jutnak, firkászokról, akik addig írják cikkecskéiket, míg végül goromba fráter válik belőlük - hisz még a zsidók sem szenvedhették volna, ha Egyiptom földjén piramisépítés helyett csapszeget kell faragniuk -, és tudunk kiváló fiatalemberekről, akik úgy tönkredolgozzák magukat, hogy végül halottas kocsival jönnek értük. Holott ki ne gondolná, hogy a Nagy Ceremóniamester ennél jóval fényesebb jövőt szánt nekik? És hogy a lagymatag színpad, hol életük bohózatát alakítják, valójában a világ közepe? Pedig nem így van. A cél, melynek oltárán mindennél becsesebb ifjúságukat feláldozták, talán csak puszta ábránd; a várt dicsőség és gazdagság talán soha el se jő, vagy ha eljő is, nincs már benne örömük; ők maguk pedig, világukkal egyetemben, oly parányiak, hogy dermesztő még csak rágondolni is.

       ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA