A nagykövet huszonnégy éves lánya rosszul aludt a meleg, semmi váratlannal nem kecsegtető éjszakákon. Gyakran felébredt, és amikor végre elragadta az álom, akkor se nagyon pihent, inkább csak hánykolódott és csapkodott, mintha rettenetes, láthatatlan béklyóktól akarna szabadulni. Időnként olyan nyelven kiabált, amelyet nem beszélt. Ezt férfiak mesélték neki idegesen. De nem sok férfinak engedte, hogy mellette legyen, amíg alszik. A bizonyítékok ezért korlátozottak voltak, és nem egyöntetűek; a minta azonban kirajzolódott. Az egyik beszámoló szerint torok- és zárhangokat hallatott, mintha arabul beszélne. Ezeregyéj-arabul, gondolta, Seherezáde álomnyelvén. Egy másik vélemény szerint szavai tudományos-fantasztikusak voltak, mintha klingoni nyelven lennének, mintha egy nagyon-nagyon távoli galaxisban köszörült torokból erednének. Mint amikor Sigourney Weaver terelget egy démont a Szellemirtókban. A nagykövet lánya egy este kíváncsiságból bekapcsolt magnetofont tett az ágya mellé, de amikor meghallotta a szalagon a hangot, annyira megijedt annak halálfejes ocsmányságától, amely egyszerre volt ismerős és idegen, hogy megnyomta a törlés gombját, amely semmi fontosat nem törölt le. Az igazság így is igazság maradt.
Az álombeszéd e zaklatott időszakai könyörületesen rövidek voltak, és amikor véget értek, a lány egy időre verejtékesen és zihálva az álomtalan kimerültség állapotába süppedt. Aztán hirtelen megint felébredt, és zavarában azt hitte, hogy valaki besurrant a hálószobájába. De nem látott senkit. A besurranó hiányt, negatív teret képezett a sötétségben. A lánynak nem volt anyja. Már a születésekor meghalt: a nagykövet felesége ennyit mondott neki, és apja, a nagykövet ezt megerősítette. Anyja kasmíri volt, de az ő számára már emberemlékezet előtt elveszett, akár a Paradicsom, akár Kasmír. (Hogy a Kasmír és a Paradicsom szó rokon értelmű, az olyan alaptételnek számított, amelyet minden ismerősének el kellett fogadnia.) Megremegett anyja hiánya előtt, a sötétben őrszem alakban álló űr előtt, és várt a második csapásra, várt, anélkül hogy e várakozásnak tudatában lett volna. Miután meghalt az apja - az ő nagyszerű, kozmopolita apja, aki francia amerikai volt, "mint a Szabadság", mondta mindig az ő szeretett, elutasított, önfejű, kicsapongó, gyakran hiányzó, ellenállhatatlan apja -, a lány kezdett mélyen aludni, mintha feloldozást nyert volna. Mintha megbocsátották volna az ő vagy talán az apja bűneit. A bűn terhe elenyészett. A lány nem hitt a bűnben.
Apja haláláig tehát nem könnyen lehetett vele aludni, bár olyan nő volt, akivel a férfiak együtt akarták tölteni az éjszakát. A férfivágyak szorítása fárasztotta. A tulajdon vágyainak szorítása többnyire nem enyhült. Kevés szeretőjének különféle hiányosságai voltak, úgyhogy nemsokára (mintha lezártnak tekintené az ügyet) kikötött egy jóképű, átlagos fickó mellett, sőt még a házassági ajánlatát is fontolóra vette. Aztán a nagykövetet az ő küszöbén mészárolták le, mint egy ebédre szánt csirkét, elvérzett a mély nyaki sebtől, amelyet a gyilkos pengéjének egyetlen suhintása ejtett. Fényes nappal! Hogy csilloghatott az a fegyver az aranyló reggeli napfényben, amely a város mindennapi áldása vagy átka volt. A meggyilkolt férfi lánya gyűlölte a jó időt, pedig a város az év java részében kevés egyebet nyújtott. Ennek megfelelően el kellett viselnie az árnyéktalan napsütés hosszú, egyhangú hónapjait és a száraz, bőraszaló hőséget. Azokon a ritka reggeleken, amikor felhőtakaróra és a nyirkosság enyhe jelére ébredt, álmosan nyújtózkodott az ágyban, homorított, és rövid, sőt bizakodó örömet érzett; a felhők azonban délre mindig szétoszlottak, aztán megint előtárult az ég őszintétlen babakékje, amelytől a világ gyermekded és tiszta lett, és olyan udvariatlanul harsogott rá, akár az az ember, aki túl hangosan nevet az étteremben.
Egy ilyen városban nem lehetnek köztes állapotok, legalábbis úgy látszott. A dolgok azok voltak, amik, és nem valami kétértelműségek, hiányzottak a szitáló eső, az árnyék és a hűvös idő finomságai. Az ilyen nap fürkész tekintete elől nem lehetett elbújni. Az emberek mindenütt a kirakatban, testük csillog a napsütésben, hiányosan öltözöttek, reklámokra emlékeztetnek. Semmi rejtély, semmi mélység, csak felszín és kitárulkozás. Ám ha valaki igazán megismerte a várost, ráébredt, hogy ez a közhelyes tisztaság csak illúzió. A város csupa árulás, csupa csalás, pillanatonként változó futóhomok-metropolis, amely minden látszólagos meztelensége ellenére rejtegeti természetét, és őrzi titkait. Egy ilyen helyen még a pusztítás erőinek sincs szükségük a sötétség leplére. Ezek a reggeli ragyogásból törtek elő, elvakították az embert, és éles, végzetes fénnyel döfték le.
A lány neve India volt. Nem szerette ezt a nevet. Az embereket nem hívják Ausztráliának, ugye, se Ugandának, se Ingusföldnek, se Perunak. Az 1960-as évek közepén az apja, Max Ophuls (Maximilian Ophuls, aki a világnak egy korábbi korszakában nevelkedett Strasbourgban), Amerika legkedveltebb, majd legbotrányosabb indiai nagykövete volt, de hát ez nem lehet ok, a gyerekeket akkor sem terhelik meg olyan nevekkel, mint amilyen a Hercegovina, Törökország vagy Burundi, pusztán azért, mert szüleik ellátogattak ezekbe az országokba, ahol valószínűleg illetlenül viselkedtek. A lány keleten fogant - házasságon kívül fogant, és olyan felháborodás tűzviharában született, amely feldúlta és tönkretette apja házasságát, és véget vetett diplomáciai karrierjének -, ám ha ez megfelelő ok, akkor rendjén való, hogy az emberek születési helyét járomként a nyakukba rakjuk, amitől is a világ teli lesz olyan férfiakkal és nőkkel, akiket Eufrátesznek, Pisgah-nak, Iztaccíhuatlnak vagy Woolloomooloo-nak neveznek. Amerikában, a fene egye meg, az ilyesféle névadás nem ismeretlen, ami kissé gyengítette a lány érvelését, de csak annál jobban bosszantotta. Nevada Smith, Indiana Jones, Tennessee Williams, Tennessee Ernie Ford: a lány gondolatban átkokat szórt rájuk, és mindegyiknek felmutatta a középső ujját.
Az "Indiá"-t akkor is helytelennek, egzotikumot hajhászónak, gyarmatinak érezte; olyan valóság kisajátítását sugallta a név, amely nem az övé, és csak bizonygatta magában, hogy sehogyan sem illik hozzá, ő nem érzi magát Indiának még akkor sem, ha a bőrszíne meleg és kreol, hosszú haja pedig ragyogó fekete. Nem akart se óriási, se szubkontinentális, se túlzó, se közönséges, se puskaporos hordó, se zsúfolt, se ősi, se lármás, se misztikus lenni, harmadik világ pedig semmiképpen sem. Épp az ellenkezője. Önmagát fegyelmezettnek, ápoltnak, árnyaltan gondolkodónak, befelé fordulónak, vallástalannak, visszafogottnak, higgadtnak látta. Angol akcentussal beszélt. Viselkedése nem túlfűtött, hanem hűvös volt. Ezt a személyiséget akarta, ezt építgette nagy elszántsággal. Apján és az éjszakai hajlamok elijesztette szeretőkön kívül Amerikában mindenki csakis ezt a formáját látta. Ami a lelki életét, viharos angliai előtörténetét, a zavart viselkedés eltemetett nyomait, az eltévelyedés éveit, rövid, de eseménydús múltjának rejtett epizódjait illette, ezek a dolgok már nem jelentettek társalgási témát, nem tartoztak (vagy többé nem tartoznak) a közvéleményre. Mostanában határozottan kézben tartotta önmagát. A benne lakozó problémás gyerek a szabadidős tevékenységekbe szublimálódott, a heti bokszedzésekbe Jimmy Fish bokszklubjában, a Santa Monica és a Vine sarkán, ahol köztudottan Tyson és Christy Martin is edz, és ahol ütéseinek fagyos dühe miatt felfigyeltek rá a férfi bokszolók, a kéthetenkénti edzésekbe egy Clouseau felügyelőt megtámadó Burt Kwouk-hasonmásnál, aki a ving csun közelharcművészet mestere volt, a napszítta, fekete falú magányba a Saltzman-féle mozgó célpontos lőtéren a huszonkilenc pálma oázisában, és leginkább az íjászatedzésekbe Los Angeles belvárosában, a város Elysian Park-i szülőhelyétől nem messze, ahol támadásra használhatta a szigorú önuralom új képességét, amelyet a túlélés, az önvédelem érdekében sajátított el. Amikor hátrahúzta olimpiai íjának húrját, amelynek feszülését ajkán érezte, és néha megérintette nyelvével a nyílvessző végét, felsejlett benne az izgalom, és ő csak hagyta, hogy nőjön a láz, amíg a lövéshez előírt másodpercek a nulla felé közelítettek, aztán végül kilőtte, szabadjára engedte a nyíl néma mérgét, és élvezte a távoli puffanást, amikor vesszeje célba talált. A nyíl volt a kedvenc fegyvere.
Uralma alatt tartotta látásának különösségét is, a képeknek azt a másságát, amely időnként váratlanul kialakult előtte. Amikor halvány szeme megváltoztatta a dolgokat, amiket látott, erős elméje visszaváltoztatta ezeket. Nem szeretett elidőzni a féktelenségénél, sohasem beszélt a gyermekkoráról, és mindenkinek azt mondta, hogy nem emlékszik az álmaira.
Huszonnegyedik születésnapján a lányt meglátogatta a nagykövet. Amikor a férfi csöngetett, a lány lenézett negyedik emeleti erkélyéről, és látta, hogy apja áll ott áll a hőségben, és azt a lehetetlen selyemöltönyét viseli, mint valami vén francia kujon. És még virág is van nála.
- Azt hiszik majd, hogy a szeretőm vagy - kiáltott le India Maxnak -, az én szatírkedvesem. - Imádta, amikor a nagykövet zavarba jön, fájdalmas barázda jelenik meg a homlokán, jobb vállát felhúzza a füléig, kezét pedig felemeli, mintha ütést akarna hárítani. Látta, hogy szeretetének prizmája a szivárvány színeire bontja apját. Figyelte, ahogy odalent, a járdán álltában visszahúzódik a múltjába, amelynek minden egyes pillanata elvonul a szeme előtt, és elvész örökre, csak az űrben marad fenn, megszökő fénysugarak formájában. Ez a veszteség, ez a halál: szökés a világító hullámformákba, a fényévek és a csillagászati egységek szavakkal ki nem fejezhető sebességébe, a kozmosz örökké növekvő távolságaiba. Az ismert univerzum peremén egy elképzelhetetlen teremtmény egy nap belenéz a teleszkópba, és látja, ahogy Max Ophuls selyemöltönyben és születésnapi rózsával a karján közeledik, örökké száguld a fény árhullámainak hátán. A férfi pillanatról pillanatra távolabb került a lánytól, és ilyen elképzelhetetlen messzi helyek nagykövetévé vált. A lány behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Nem, apja nincs a mérföldmilliárdokra keringő galaxisok között. Itt van teljes valójában az utcán, ahol a lánya lakik.
A férfi visszanyerte nyugalmát. Tréningruhás nő fordult be a sarkon az Oakwoodról, és feléje vágtatott, végigmérte, és megalkotta a kor felszínes ítéletét a nemiségről meg a pénzről. A férfi a háború utáni világ nemzetközi szervezeteinek, gazdasági és diplomáciai megállapodásainak képviselője volt. Még most, előrehaladott korában is jól teniszezett. A tenyeres röpte volt a titkos fegyvere. Hosszú fehér nadrágos, szívós alakjával, amelyen öt százaléknál nem lehetett több a zsír, még mindig be tudta futni a pályát. A régi bajnokra, Jean Borotrára emlékeztette az embereket: azt a néhány régi motorost, aki még emlékezett Borotrára. Leplezetlen európai örömmel bámulta a kocogó nő amerikai mellét a sportmelltartóban. Amikor a nő odaért hozzá, egy szál rózsát nyújtott felé a hatalmas születésnapi csokorból. A nő elvette a virágot, aztán megrémülve a férfi charme-jától, finoman szikrázó csáberejének erotikus közelségétől és önmagától, izgatottan továbbszaladt. Tizenöt semmi.
A ház erkélyeiről az öreg közép- és kelet-európai hölgyek szintén Maxot bámulták csodálattal, a fogatlan kor nyílt kéjvágyával. Érkezése a hónap fénypontját jelentette. Ma tömegesen kivonultak. Rendszerint kis, utcasarki csapatot alkottak, vagy kettesével-hármasával üldögéltek az udvari úszómedencénél, a régi dolgokról diskuráltak, és szégyentelenül mutogatták célszerűtlen strandruhájukat. Rendszerint sokat aludtak, és amikor nem aludtak, panaszkodtak. Már eltemették férjüket, akivel negyven, sőt ötven észrevétlen életévet is leéltek. Az öregasszonyok görnyedten, botra támaszkodva, kifejezéstelen arccal siránkoztak a titokzatos sors felett, amely itt vetette partra őket, születési helyüktől félvilágnyira. Furcsa nyelven beszéltek, amely lehetett grúz, horvát, üzbég is. Férjük a halálával cserbenhagyta őket. Leomlott pillérek voltak e férfiak, akik valaha azt kérték, hogy támaszkodjanak rájuk, és elhozták feleségüket az ismerős dolgok közül ebbe az árnyéktalan álomvilágba, amely teli van szemérmetlenül fiatalokkal, ebbe a Kaliforniába, amelynek a teste a temploma, és a tudatlansága az üdvössége, aztán hasznavehetetlen támasznak bizonyultak, amikor összeestek a golfpályán, vagy arccal belebuktak a hosszú tésztás húslevesbe, ily módon, e kései életkorban felfedve az özvegyek előtt, hogy az élet általában, férjük pedig különösen megbízhatatlan. Esténként az özvegyek a Baltikumból, a Balkánról vagy a tágas mongol pusztákról származó gyerekdalokat énekeltek.
A környék öregurai szintén magányosak voltak, egyesek olyan petyhüdt testben lakoztak, amelyet a gravitáció túlságosan megterhelt, mások ősz borostával arcukon, koszos trikóban és kigombolva felejtett sliccű nadrágban jártak, egy harmadik, derűsebb csoport viszont szépen öltözött, kedvelte a barettet és a csokornyakkendőt. Ezek az elegáns urak rendszeresen megpróbáltak beszélgetésbe elegyedni az özvegyasszonyokkal. Erőfeszítéseiket azonban, amelyek során megvillantak a sárga műfogak, és előbukkantak a lenyalt hajmaradványok a megemelt barett alól, a nők mindig megvetően elutasították. Ezeknek az idős piperkőcöknek Max Ophuls sértést jelentett, a hölgyek iránta tanúsított figyelme pedig megaláztatást. Megölték volna, ha tehetik, ha nem lettek volna elfoglalva a tulajdon haláluk távol tartásával.
India látta mindezt, a magamutogató, vágyakozó öregasszonyokat, akik kipördültek és flörtöltek a verandákon, a settenkedő, rosszindulatú öregurakat. A vén orosz mindenes, Olga Szimeonovna, a hagyma formájú, farmerbe burkolt szamovárasszony államfőnek kijáró tisztelettel köszöntötte a nagykövetet. Ha lett volna vörös szőnyeg az épületben, minden bizonnyal leteríti elé.
- Mindig megvárakoztatja, nagykövet úr, de mit lehet tenni, ilyenek a fiatalok. Nem szólok semmit rájuk. Csakhogy egy lány manapság nehezebb eset, én magam is lány voltam, akinek a szemében az apja olyan volt, akár egy isten, el nem tudtam képzelni, hogy megvárakoztassam. Sajnos, a lányokat ma nehéz fölnevelni, és aztán faképnél hagyják az embert. Én, uram, anya voltam, de a lányok nekem már halottak. Köpök az elfelejtett nevükre. Így van ez.
Mindezeket úgy mondta, hogy közben egy kicsírázott krumplit forgatott a kezében. E legutolsó lakhelyén mindenki csak Olga Volga néven ismerte, és saját beszámolója szerint ő volt a legendás asztraháni krumpliboszorkányok utolsó élő leszármazottja, maga is igazi, hamisítatlan boszorkány, aki a krumplivarázslás kifinomult művészetével képes szerelmet ébreszteni, boldogulást biztosítani vagy keléseket előidézni. Azokon a távoli helyeken és rég múlt időkben a férfiak csodálatának és rettegésének tárgya volt; mostanra viszont, hála egy azóta elhunyt tengerész szerelmének, itt rekedt Nyugat-Hollywoodban, túlméretezett farmerruhákat viselt, fején pedig fehér pöttyös, skarlátszínű kendőt, hogy leplezze gyérülő, ősz haját. Farzsebében villáskulcs és csavarhúzó. Annak idején el tudta átkozni az ember macskáját, elő tudta segíteni a fogantatást, és meg tudta alvasztani a tejet. Most villanykörtét cserélt, elromlott sütőkbe kukucskált, és beszedte a havi lakbért.
- Ami engem illet, uram - tájékoztatta még a nagykövetet -, én ma se ebben a világban nem élek, se az előzőben, se Amerikában, se Asztrahánban. Azt is hozzá kell tennem, hogy se ebben a világban, se a következőben. A magamfajta nő valahol a kettő közt él. Az emlékek és a mindennapi dolgok közt. A tegnap és a holnap között, az elveszett boldogság és béke hazájában, az elhányt nyugalom vidékén. Ez a sorsunk. Valaha azt éreztem, hogy minden rendben van. Ezt most nem érzem. Ennek következtében azonban nem félek a haláltól.
- Én is annak az országnak a polgára vagyok, asszonyom - szakította félbe a férfi higgadtan. - Én is eleget éltem már ahhoz, hogy megkapjam az állampolgárságot.
Az asszony a Volga deltájától néhány mérföldre keletre, a Kaszpi-tengertől kőhajításnyira született. Aztán következett a huszadik század története, amelyet a krumplimágia formált meg.
- Persze hogy nehéz idők - mondogatta az erkélyükön álló öreg hölgyeknek, a medence mellett ülő öreguraknak, Indiának, ahol és amikor csak sarokba tudta szorítani őket, és most éppen Max Ophuls nagykövetnek a lánya huszonnegyedik születésnapján. - Persze hogy szegénység és elnyomás, felfordulás, hadseregek, szolgaság, a mai gyerekek ezt könnyen veszik, ők nem tudnak semmit, de látom, hogy ön kifinomult ember, aki látott már egyet s mást. Persze hogy felfordulás, túlélés, muszáj, hogy az ember ravasz legyen, mint a róka. Igazam van? Persze hogy valahol egy férfi, a másutt lenni álma, házasság, gyerekek, akik nem maradnak az emberrel, az életük az övék, amit elvesznek az embertől, és elmennek. Persze hogy háború, elvesztett férj, ne is kérdezzen a fájdalomról. Persze hogy felfordulás, éhség, csalódás, szerencse, egy másik férfi, aki jó ember, a tengerek embere. Aztán utazás a vízen át, a Nyugat csábítása, utazás a szárazföldön át, második özvegység, a férfi nem tart soká, a jelenlévők kivételek, a férfit nem alkották tartós dolognak. Az én életemben a férfiak olyanok voltak, mint a cipők. Kettő volt belőlük, és mind a kettő elkopott. Azután megtanultam, úgymond, mezítláb járni. De nem kértem senkitől lehetőségeket. Sohase kértem. Mindig a tudásommal szereztem meg, amit akartam. A krumplitudományommal, igen. Akár ételt, akár gyerekeket, akár úti okmányokat, akár munkát. Az ellenségeim mindig kudarcot vallottak, én meg dicsőséggel győztem. A krumpli hatalommal bír, és általa minden beteljesül. Csakhogy múlnak az évek, és az időt még a krumpli se tudja visszafordítani. Mi ismerjük a világot, igazam van? Mi tudjuk, mi lesz a vége.
A férfi felküldte a sofőrt a virággal, és lent várta Indiát. Az új sofőr. India a maga óvatosan szenvtelen módján észrevette, hogy jóképű, sőt szép férfi, negyvenvalahány éves lehet, magas, és ugyanolyan elegánsan mozog, mint a páratlan Max. Mintha kötélen táncolna. Fájdalom ült az arcán, és nem mosolygott, bár a szeme sarkát nevetőráncok barázdálták, és olyan váratlanul tüzesen bámult a lányra, hogy az felért egy áramütéssel. A nagykövet nem ragaszkodott az egyenruhához. A sofőr ezért nyitott fehér inget és vászonnadrágot viselt, Amerika naptól áldottjainak antiuniformisát. A szépek hatalmas, megrendítő nyájakban jöttek e városba, hogy szenvedjenek, hogy megaláztassanak, hogy lássák: szépségük valutája úgy értéktelenedik el, mint az orosz rubel vagy az argentin pezó; hogy londinerként, bárhölgyként, szemetesként, cselédlányként dolgozzanak. A város szikla volt, ők pedig a fejvesztett lemmingek. A szikla lábánál húzódott az összetört babák völgye.
A sofőr nagy nehezen lesütötte a szemét. Ő, felelte akadozva a lány érdeklődésére, Kasmírból jött. A lánynak megdobbant a szíve. Sofőr a Paradicsomból. Haja hegyi patak. A rohanó folyók partjának nárciszai és a fennsíkok bazsarózsái nőttek a mellkasán, kikandikáltak nyitott inge alól. Körülötte érdesen zengett a szvarnáí. Nem, ez nevetséges. A lány úgy gondolta, ő nem lehet nevetséges, ő sohasem engedi meg magának, hogy elragadja a fantáziája. A világ valódi. A világ az, ami. Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és látta a bizonyítékot. A józan ész győzedelmeskedett. A virágaitól megfosztott sofőr türelmesen várt a liftnél, tartotta az ajtót. A lány biccentve megköszönte. Észrevette, hogy a férfi ökölbe szorított keze remeg. Az ajtó becsukódott, és megindultak lefelé.
A név, amelyet a férfi használt, a név, amelyet a lány kérdésére mondott, Sálímár volt. Nem beszélt jól angolul, alig törte a nyelvet. Valószínűleg a kifejezést sem értette volna, hogy alig töri a nyelvet. Szeme kék volt, bőre egy árnyalattal világosabb a lányénál, haja ősz, néhány szőke szállal. A lánynak nem kellett megismernie az élettörténetét. Ma még nem. Egy másik alkalommal megkérdezheti tőle, hogy ez kék kontaktlencse-e, hogy milyen a természetes hajszíne, hogy ez a saját stílusa-e, vagy csak apja erőltette rá, aki egész életében tudta, hogyan kell valamit ráerőltetni valakire, méghozzá olyan varázzsal, hogy az illető úgy fogadta el, mintha tőle magától származna az ötlet. A lány halott anyja is kasmíri volt. Ennyit tudott arról az asszonyról, akiről kevés egyebet tudott (de sokat sejtett). Amerikai apja sohasem szerzett jogosítványt, de imádott kocsikat vásárolni. Ezért kellettek a sofőrök. Akik jöttek és mentek. Persze mind híresek akartak lenni. A nagykövetet egyszer néhány hétig egy káprázatos fiatal nő fuvarozta, aki később a nappali szappanoperákban tűnt fel. Más sofőrök táncosként keltek rövid életre zenei videókon. Legalább kettő, egy nő, egy férfi, pornográf filmekben ért el sikert, és a lány ilyen-olyan szállodai szobákban megpillantotta meztelen képeiket késő este. Pornófilmeket nézett a hotelszobákban. Ettől könnyebben elaludt, amikor távol volt otthonától. Otthon is nézett pornót.
A kasmíri Sálímár lekísérte a földszintre. Vajon törvényesen tartózkodik itt? Megvannak a papírjai? Van-e egyáltalán jogosítványa? Miért alkalmazták? Vajon hatalmas pénisze van, amely méltó egy késő esti szállodai megtekintésre? A lánytól apja megkérdezte, mit szeretne a születésnapjára. Ránézett a sofőrre, és egy futó pillanatra olyan nő akart lenni, aki feltehet neki pornográf kérdéseket, ott helyben, a liftben, másodpercekkel a megismerkedésük után; aki mocskos dolgokat mondhat ennek a gyönyörű férfinak, abban a tudatban, hogy ő úgysem érti egy szavát sem, hogy az alkalmazott jóváhagyó mosolyával figyelné, és nem tudná, mire bólint rá. Bekapná-e a horgot? A lány látni akarta a mosolyát. Nem tudta, mit akar. Dokumentumfilmeket akar forgatni. A nagykövetnek tudnia kellett volna, nem lett volna szabad megkérdeznie. Hoznia kellett volna egy elefántot, hogy azon menjen végig a Wilshire Boulevardon, vagy el kellett volna vinnie ejtőernyőzni, esetleg Angkorba, a Machu Picchuhoz vagy Kasmírba.
Huszonnégy éves volt. Tényekkel akart foglalkozni, nem álmokkal. Az igazhívők, azok a rémálmodozók megragadták Homeini ajatollah tetemét, ahogy valaha más igazhívők másutt, Indiában, amelynek nevét viselte, Xavéri Szent Ferenc hullájából haraptak ki darabokat. Az egyik falat Makaóban kötött ki, a másik Rómában. A lány árnyékokat akart, chiaroscurót, nüánszokat. A felszín alá akart látni, a vakító ragyogás meniszkusza alá, hogy a ragyogás szűzhártyáját áttörve behatoljon a véres, rejtett valóságba. Ami nincs rejtve, ami szemmel látható, az nem igaz. Az anyját akarta. Azt akarta, hogy apja meséljen róla, hogy megmutassa a leveleit, a fényképeit, hogy üzenetet hozzon a halottól. Azt akarta, hogy meglelje elveszett történetét. Nem tudta, mit akar. Ebédet akart.
Az autó meglepetés volt. Max általában a nagy, klasszikus angol járművekért bolondult, de ez valami egészen más volt, egy ezüstszínű luxussportkocsi felfelé nyíló ajtóval, ugyanolyan futurisztikus gépezet, amilyenben az emberek a legújabb filmekben időutazásra indultak. Méltatlan egy nagy emberhez, gondolta csalódottan a lány, ha sofőrrel fuvaroztatja magát egy sportkocsin.
- Három embernek nincs hely ebben a rakétában - mondta fennhangon. A nagykövet a kezébe nyomta a kulcsot. A kocsi hivalkodón, hatalmasan, hamisan bezárult körülöttük. A jóképű sofőr, a kasmíri Sálímár a járdán maradt, rovarrá zsugorodott a visszapillantó tükörben, szeme akár a csillogó kard. Ősrovar volt, sáska. Olga Volga, a krumpliboszorkány mellette állt, és egyre kisebbedő testük két számjegynek látszott. Ketten együtt a 10-es számot adták ki.