1-

- Nem tudom, mit vétettem én, hogy ide jutottam… Folyton ezen rágódom… Olyan nagy bűnt követtem volna el, hogy ezt érdemlem?  
 A nagy, játékos kék szemek könnybe borulnak. Fiatal szemek, fölöttük tüskés, ősz szemöldök. Magas arccsontú, ráncosan is lányos arc: olyan, mint egy szép, öreg grófnő. Nem is: inkább mint egy filmszínésznő, aki szép, öreg grófnőt játszik.
 - Nem látod? Nem vetted észre? - Hosszú ujjaival fölcsippenti, megemelinti az anyagot a kulcscsontja mély gödre fölött (az ilyet hívta anyám valaha "sótartó"-nak). - Kórházi hálóing! Mint egy intézeti gyereknek…
 - Annyi baj legyen! - mondom neki. - Te ebben is csinos vagy!
 - Ugyan már, csinos… Nézd meg a karomat: mint a seprűnyél! - Két, lazán ökölbe fogott kezét fölemeli a paplanról, ferdén maga elé tartja, és ide-oda forgatja, miközben tárgyilagosan szemügyre veszi a csuklóját, mint valami eladásra kínált tárgyat. - És a hajam!  - Olyan hevesen rázza a fejét, hogy néhány zilált, fehér tincs kiszabadul a befőttesgumiból, amivel a tarkóján a haját összefogta. - Látod, hogy néz ki? Lassan hány hónapja vagyok is már itt? December, január, február… most mi is van, már március? Negyedik hónapja nem látta fodrász a fejemet!
 - Nem baj, legalább átvészeled itt a telet - mondom. - Mire hazamész, nem kell már fűteni. Nem fázol annyit, mint tavaly!
 - Meg tavalyelőtt, meg azelőtt… - A nagy kék szemek megint könnybe borulnak, a szemhéja meg az orra hegye kipirosodik egy kicsit. - Ezt se hittem volna valaha, hogy vénségemre télikabátban fogok mosakodni…
 - Milyen éjszakád volt? Hagytak aludni? - kérdem, fejemmel a két ágyszomszédja felé intve. A bal oldali olyan, mint egy ősz kaucsukbaba. Félig ki van takarva, izzadt, sima melle, akár egy kisgyereké, tátott szájjal, hályogos, semmibe néző szemmel kapkodja a levegőt. A másik iszonyú öreg, morcos, lapos csimpánzarc, ősz, vállig lógó haja és komor sasorra van, akár valami világhírű tudósnak, bozontos, ősz szemöldöke alól sötét, üres, ijesztő tekintettel mered ránk. Olyan, mintha nem is emberi lény, hanem egy fa vagy egy kődarab nézne bennünket. Újságpapírt tépked, vagy a hálóinge nyakán gombolgatja a gombokat ki-be, ki-be, de többnyire minket les. A sötét szempár időnként váratlanul kiélesedik, megdöbbentően értelmes,   már-már vesékbe látó pillantással szegeződik ránk,  aztán  az öreg csimpánz sírósan követelőző, monoton motyogásba kezd: Nővérke! Nővérke! Ez nekem szól: azt szeretné, ha begombolnám a nyakán a hálóinget, amit az előbb gombolt ki. Vagy kigombolnám, ha az előbb begombolta.
 - Ne is törődj vele! Látod, hát ilyenekkel vagyok én körülvéve! Ők az én egyetlen társaságom egész nap! Ő szegény - int a  kaucsukbaba felé -, áldott jó lélek: sokat szenved, de napközben némán tűr. Csak éjszaka… akkor sokat kiabál. Elkezdi villanyoltás után, és sokszor reggelig sem hagyja abba…
 - És miket kiabál? - kérdem kíváncsian.
 - Hát ez a legszebb az egészben: verseket mond! 
 - Verseket?!
 - Igen. Valaha tanárnő volt, talán azért.
 - De hát milyen verseket…?
 - Nem tudom, nem ismerem őket…Vagy mégis, van, amelyiket igen, az Ágnes asszonyt, meg azt, amelyik úgy kezdődik: Száraz ágon hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Így meg valahogy, ugye? - Elneveti magát. - Te biztosan jobban tudod… Szóval mondom, napközben csak tűr szegény csendesen, de éjszaka, azokba a versekbe minden indulatát beleadja, csak úgy süvít belőle… El tudod képzelni?
 A fejemet rázom: nem, nem tudom elképzelni. 
 - De mintha nem ő lett volna itt a múltkor - mondom a kaucsukbabára.
 - A múltkor? Mikor is voltál itt utoljára? - Eltöpreng, az ujján számolja a napokat. - Ja, múlt szerdán? Persze, akkor még a Zimonyi néni volt itt… Nincs egy hete, hogy vége lett szegénynek… Pedig még nyolcvan se volt.  Az az öreg rosszcsont meg - int a szemével a jobb oldali szomszédja felé -, képzeld, már kilencvenöt!  Tudod, mit mondott nekem a múltkor?
 - No mit?
 - Azt mondja: "Látom, maga is egyedül alszik… Jöjjön ide énhozzám, bújjunk össze!" - Elneveti magát. - Kilencvenöt éves!
 - Hát akkor nem sokat alhatsz - mondom.
 - Hát nem… De a legnagyobb baj, hogy nincs kivel beszélgetni! Ezekkel szegényekkel… hát látod, milyenek. Sokszor már azt hiszem, biztosan megbolondultam, mert magamban beszélek!
 - Megesik az mással is - mondom. 
 - Tegnap már kínomban - elneveti magát -, képzeld csak, ővele beszélgettem! A Ritók nénivel! - bök az állával a jobb oldali ágy felé. - Jajgatott szegénykém, hogy így fáj meg úgy fáj, meg hogy neki milyen szörnyű egy élete volt! Tessék elhinni, Ritók néni, mondtam neki, másnak se volt könnyebb!  És képzeld csak: odaültem mellé, és elmondtam neki olyan dolgokat, amiket még soha senkinek… Még neked sem! - teszi hozzá kacéran. - Sötét dolgokat, az első házasságomról… És ha tudnád, hogyan figyelt a vén bagoly! Egészen elkerekedett a szeme… Tudod, néha csodálatosan értelmesen tud nézni, nem is hinné az ember… Hát ezt nem gondoltam volna, hogy magának is ilyen nehéz élete volt, ezt motyogta, amikor befejeztem, és a fejét csóválta. De öt perc múlva már nem emlékezett semmire... Mintha egy kazettára mondtam volna rá, amiről mindjárt le is törlik…
 Hallgatunk.
  - Hoztam neked olvasnivalót - mondom, és előszedem a táskámból a Nők lapját meg a helyi újságot.
 - Jaj, köszönöm, ez nagyon jó lesz!  - örül meg a helyi lapnak. - Biztos megint teli van  jó kis pletykákkal! Remek lesz!   - Nevet, a kezét dörzsöli. - Köszönöm, kis bogaram! Csak az a baj - mondja, és legörbül a szája -, hogy már kilenckor le kell oltani itt a villanyt. Én meg tizenegy előtt nem tudok elaludni. Úgyhogy akkor megint csak fekszem és jár az agyam. Csak gondolkodom és gondolkodom…
 - És min gondolkodsz? - kérdezem.
 - Hát mindenféléken… - mondja eltöprengve. - A múltkor például eszembe jutott, hogy volt nekem egy könyvem, A földgolyó nagy vizei, ilyesvalami volt a címe... Nahát, ezen gondolkodtam, hogy hol lehet az a könyv... Hogy hová tehettem...Volt benne egy kép az Ontario-tóról. Oda mindig szerettem volna eljutni, de most már... - Sírós szájjal legyint. - Ez is elmarad már, mint annyi minden...  
 Pár percig hallgatunk.
 - Meg aztán tudod, min szoktam még gondolkodni? - Izgalmában felül, és a befőttesüveg-gumit  kezdi igazgatni  a hajában. - Hogy ha én innét még egyszer kikerülök, hát be fogom festetni a hajamat!
 - Vörösre? - ugratom.
 - Vörösre, ugyan, az én koromban? Viccelsz? Valami szolidabbra gondoltam... Mondjuk középbarnára ... - Szemérmes mosollyal gyűrögeti a takarót. - Maximum mahagónira... tudod, aminek van  egy olyan   enyhe, de tényleg csak egészen enyhe bronzos árnyalata...

     2.

 - Hány óra van?
 - Fél hat - felelem találomra. 
A keskeny felsőtest megfeszül (nagyon sovány, mielőtt idekerült, már hónapok óta elfelejtett enni), a sovány ősz fej hátranyaklik az erőlködéstől. Vergődve rángatja magát, de hiába, a csuklójánál fogva odaszíjazták az ágyhoz, mert különben elindulna hazafelé papucsban és hálóingben. Keskeny, beesett arc, vállig érő, szabadon lebegő ősz haj, amíg ki nem nyitja a szemét, egyszerre halálfej és egy megőszült kislány arca (egy kislányé valami rémmeséből, aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, és nyolcvan évesen került elő belőle). Ha kinyitja a szemét, olyan, mint valami megszállott, szent vagy prófétanő: a tekintete lázas és zavarodott. Többnyire csak suttog, olyan halkan, hogy hiába erőlködöm, nem értem. Időnként  komolyan, sürgetően rámnéz, úgy látszik, tennem vagy mondanom kellene valamit. Találomra válaszolok, látom a szemén előbb a bosszúságot, majd  az  emberfeletti erőlködést, aztán a  reménytelenséget. Nagy megkönnyebbülés, ha néha   megértek valamit, mint az előbb is, és tudok válaszolni. 
 - Már fél hat! Akkor mennem kell! - suttogja kétségbeesetten. - Becsuk a Billa! - És vadul próbálja kicibálni a csuklóját a szíjból.
 (A tízágyas szoba lakóinak többsége alszik vagy a plafont bámulja. Némelyik ágy mellett látogatók ülnek, egyesek megadóan, mások némán, rosszul leplezett türelmetlenséggel, sóhajtanak, elbiggyesztik a szájukat, meg-megnézik a karórájukat. Megint mások megállás nélkül beszélnek, azon a hamisan lelkendező, édeskés hangon, ahogy a kisgyerekekhez szoktak a felnőttek.  Az éjjeliszekrényeken dobozos gyümölcslé, cukrászsütemény.    A sarokban lévő ágyon hatalmas, kerek fejű, rövidre nyírt hajú beteg, egyfolytában hadar és kántál, éneklő hangsúllyal, akár egy hároméves kislány: "Keresztapu, keresztanyu, keresztöcsi ...." Néha elhallgat, egy-két perc  szünetet tart, aztán furcsa, vijjogó hangot hallat, mint valami nagy ragadozómadár.)
 - Becsuk a Billa, és én még nem vettem semmit! Elfogyott az olajam! Vénusz étolaj, nem felejted el? Még ma meg kell   főzzem az ebédet holnapra, délelőtt nem érek rá - hadarja. - Különben mit  adok holnap ebédre  Apukának? (A férjét hívja így, aki már évek óta félig-meddig mozgásképtelenül gubbaszt egy karosszékben. Eddig ő gondoskodott kettejükről, tett-vett, főzött, vásárolt, intézkedett, igaz, egyre feledékenyebben, míg pár héttel ezelőtt le nem esett a lábáról). 
 - Én már megfőztem - hazudom, hogy megnyugtassam. 
 Komolyan, meglepődve  néz rám, a homlokát ráncolja.
 - Mit főztél? - suttogja erőlködve.
 - Borsólevest - felelem találomra. Elgondolkodva bólint.
 - Az jó... - Egy darabig csukott szemmel, kifejezéstelen arccal hallgat, aztán megint, erőlködve suttogni kezd. - Csipetkét... - ennyit sikerül megértenem a suttogásából.
 - Csipetkét is tettem bele - vágom rá hamis, lelkes derűvel. - Rengeteg csipetkét...
 - Az jó! - suttogja megint. Még valamit mond, de azt nem értem. Odahajtom  a szájához a fülemet. - Apuka... nagyon szereti.... a csipetkét! - susogja és cinkosan rám mosolyog..
   Lehunyja a szemét, az arca békés, a szája kicsit nyitva, úgy látszik,  elaludt. Ülök mellette, várok, azon gondolkodom, mit is kell vennem  a sarki boltban, amikor majd hazafelé megyek.
 Hirtelen megrándul a teste, a csukott szemű arcon fájdalmas fölháborodás és iszony hullámzik át. Még mindig lehunyt szemmel, gyorsan, hevesen. suttog, mintha valami ellen tiltakozna. Fölnyílik a szeme,  sötét, értetlen kétségbeeséssel néz rám, aztán megismer. 
 - Miért nem segítesz? - suttogja megbántottan és haragosan. A lázas, zavaros szempár hirtelen elkomorodva, fürkészően  néz az arcomba. Talán azt hiszi, fut át az agyamon, hogy én is közéjük tartozom -  a "terroristák" közé, akik foglyul ejtették és rabságban tartják itt. Amikor legutóbb itt jártam, örökösen ezeket a terroristákat emlegette, rémült, tágra nyílt szemmel. A vezetőjük szerinte egy bizonyos Vizy, bőbeszédű, erőszakos, zömök öregúr, a férje barátja, ő soha nem szerette. Most   nem beszél a terroristákról, csak az arckifejezése hirtelen megváltozásából lehet sejteni, hogy most is ők járnak a fejében.  
 (- Kereszthugi, keresztJuli, keresztPisti... - hallatszik a sarokból.)
 Gyorsan, rémülten cikázik a pillantása jobbra-balra. Valamit suttog, sürgetően, parancsolóan, de már megint olyan halkan, hogy nem értem. Odahajtom a fejem mellé a párnára.
 - Menjünk! - suttogja. - Most nem figyelnek! Menjünk gyorsan, mielőtt becsuk a Billa!
 - Most nem lehet - suttogom vissza, és gyalázatos árulónak érzem magam. - Majd  talán holnap...
 Azt hittem, tiltakozni fog, de nem, talán ő sem számított másra. Lehunyja a szemét,   és a zilált hajú, sápadt halálfej zárt, kifejezéstelen arccal, megadóan visszasüpped a párnába.
 - Tessék enni egy kis szőlőt! -  buzgólkodom ragyogva. -  Finom édes!
Engedelmesen tátogatja a száját, ahogy egymás után beleteszem a szőlőszemeket, de a harmadik után összezárja. Összepréselt ajakkal, hevesen megrázza a fejét, amikor újra próbálkozom. Az arca fájdalmas grimaszba torzul, de bátor és elszánt.   Megint erőlködve suttog, megpróbálja fölemelni a fejét a párnáról, szemlátomást valami nagyon fontosat akar mondani.  Odahajtom a fülemet a szájához.
  - A maradékot... - suttogja. - A szőlőt... vidd el Apukának!
 Megnyugtatóan bólogatok. Egy darabig csöndben ülök mellette, fogom a kezét, várom, hogy elaludjon. Amikor az  hiszem,   már mélyen alszik, elhúzom a kezem, mire fölpattan a szeme. Rémülten néz körül, mint aki átaludta valamilyen halaszthatatlan teendőjét: 
 - Hány óra van?
 (... KeresztSanyi, keresztKati, keresztpostás...)

 Amikor benyitok, mellére esett állal alszik. A szobában félhomály van, és rettenetes hőség, innét, az ajtóból úgy fest, ahogy földig érő, öreg fürdőköpenyében, térdén takaróval görnyedezik a karosszékben, mint Rembrandt valamelyik öreg uzsorása vagy aranyművese.   A félhomályban villogó foltok: egy karóra, egy tálca, amelyen félig teli málnaszörpös pohár áll, egy vadászkupa ezüst foglalata a vitrinben.  Az íróasztalon, amelynek háttal ül, egy sor családi fénykép: a feleségéé (lassan egy éve, hogy meghalt), a külföldön élő fiáé és az unokáké. Az asztal sarkán cserepes fikusz haldoklik. Ráteszem a kezem a fürdőköpeny ujjára. Horkanva, rémülten riad föl, zavarodottan néz körül, úgy pislog, mint a nappal fölriasztott bagoly..
 - Jó reggelt! -  nevetek rá hamiskásan. - El tetszett aludni kicsit!
  Döbbenten, gyanakodva mered rám, aztán kitisztul a pillantása.
 - Á, te vagy az! Régen nem voltál itt! - mondja panaszosan. Mostanában már nem hordja a műfogsorát, ettől az álla hatalmasnak tűnik, mint Popey-é, a tengerészé a rajzfilmen, a  szája, mint  egy sötét repedés, nehezen artikulál, elmosódott szótagokat lök ki magából. 
 - Itt ülök már egy ideje - mondom -, csak nem akartam fölébreszteni. Olyan jól aludt...
 - Nyugodtan felébreszthettél volna - mondja  zsémbesen -, úgyse csinálok semmit egész nap, csak alszom.
 Elkeseredetten legyint, aztán egy darabig némán mered maga elé. Amikor fölnéz, a szemében tanácstalan rémület.
 - Te, mondd csak... - Horgas, begörbített ujjával közelebb int, és  körülvizslat, nem hallja-e meg valaki (ketten vagyunk a lakásban). - Nem tudod, hogy kerültem én ide?
 - Itt tetszik lakni negyven éve! - vágom rá ragyogva, mint aki remekül megfelelt egy cseles, becsapós kérdésre.
 - Ne mondd! - A fejét ingatja döbbenten, ujjaival a halántéka körül motoszkál. - A fejem... Már nem úgy működik, ahogy kellene - mondja, és játékos-rémületesen villogtatja a szemét. - Ki kéne cserélni... vagy egyszerűen zumm! lecsavarni...
 - Ugyan, ugyan - mondom.
 Egy darabig némán ülünk. Maga elé mered, aztán döbbenten felnéz.,
 - Te, nem tudod, hol lehet az Irmus? - kérdi sírós hangon. (A feleségéről beszél, őt hívták Irmusnak.) - Még a délelőtt bement a városba... Nem tudom, hol kódoroghat... Biztosan találkozott valakivel - mondja duzzogva. - Nem értem, miért hagy így magamra... 
 - Majd megjön -mondom megnyugtatóan.
 Megint hallgatunk egy darabig.
 - Mostanában mindent elfelejtek - szólal meg újra döbbent, panaszos hangon.   
 - A régi dolgokat is? - kérdem.
- - Á, nem! - mondja ellágyult arccal. - Azokra tisztán emlékszem... A házunkra meg a kertre... Szomszédos volt a kolostor kertjével, ha labdáztunk az öcsémmel, mindig átröpült a labda az apácákhoz. Volt ott egy kicsi, öreg, mérges apáca... "Ez az utolsó eset!" mindig ezt mondta, amikor visszadobta. Egyszer meg beleesett a labdánk a kútba...
 - Kút is volt? - kérdem. - Nem volt még vezetékes víz?
 - Dehogyisnem! - feleli ingerülten. Összevont szemöldökkel, fenyegető tekintettel néz maga elé. - Mégis   nekem kellett fölhúzni minden nap a kútból a vizet! Egy kádra való vizet naponta! - mondja vádlón.
 - De hát miért?
 - Miért? ... Mert apám rám parancsolt. Spórolásból, vagy csak  bolondériából, mit tudom én... - Eltöpreng. - Egyszer... de ezt még sose mondtam el senkinek... egyszer volt egy pont, amikor úgy éreztem: ez így nem mehet tovább! Ezt én nem csinálom tovább! - kiáltja fölháborodva, mintha a hatvan éve halott apa ott lenne a szobában.
 - Ez mikor volt, ez a pont? - kérdem.
 -  Nem is tudom... Lehettem tizennégy, tizenöt éves...De azért csak minden   ment tovább ugyanúgy... - A váratlan felismeréstől kitágult szemmel, döbbent tanácstalansággal mered maga elé. - És látod, mégiscsak végigcsináltam...
 Megint némán ülünk egy darabig. A feje újra a mellére csuklik, lehet, hogy elaludt?
 - Sok dolgom volt mostanában - próbálkozom -, azért nem jöttem olyan sokáig...
 Elhűlve néz rám, zavarodott, ködös szemmel.
 - Hát nem voltál itt tegnap? - Megint a fejét csóválja. - Dehogyisnem, tudom, hogy itt voltál tegnap! Te be akarsz engem csapni! - És megfenyeget hosszú, horgas ujjával.
 - Egyszer majd arra fogsz ideérni - teszi hozzá -, hogy engem már elvitt a sintér!
 - A sintér?
 - Az, az! - Felvillanyozva forgatja a fejét,  a szeme megint félelmes-játékosan villog. - Amelyik  csak rádobja az ember nyakára a hurkot... (mutatja), és elráncigálja magával! Így-e!
 - Nem engedjük be ide azt a sintért! - mondom tűzrőlpattant, ápolónői kedélyeskedéssel, de nem hagyja magát becsapni.
 - Az nem kérdezi, hogy beengedik-e, nem-e... Az csak  jön! - motyogja. És megint kajánul, diadalmasan villog a szeme. - Talán már itt is van!
 De nem a sintér jött meg, csak a gondozónő. Szép öreg arc, fehér haj, frissen vasalt fehér blúz, erélyes, fiatalos mozdulatok.
 - Na, hogy tetszik ma lenni, Feri bácsi? - Gyors oldalpillantást vet a tálcára, amelyen a málnaszörpös pohár mellett egy száraz fél kifli és pár szem háztartási keksz fonnyadozik. - Látom,  nem ette meg az uzsonnáját!- mondja fejcsóválva, és kicsit megemelinti a kiflit.
 - Ez egy aranyos teremtés! - Felvont szemöldökkel, tátott szájjal mutat a gondozónőre, mintha ő lenne a mesebeli farkas, az meg Piroska nagymamája. - Csak örökké veszekszik velem! - teszi hozzá évődő-nyűgösen.
 - Veszekszem is, ha nem eszik rendesen! - A gondozónő lesöpör a szoknyájáról egy kiflimorzsát, és fölveszi az asztalról a tálcát. - Mit kér vacsorára?
 - Semmit sem kérek! - jelenti ki zsarnokian, és  fölszegi a fejét.
 - Egy kis lágytojást?
 - Jó. Lágytojást! De csak egyet! - Intőn fölemeli a mutatóujját.
 A gondozónő a konyhában tesz-vesz. Hallani, ahogy megereszti odakinn a csapot, csörög a mosogatóban a tányérokkal. 
 Tenyerét a füle mellett lobogtatva, feszülten figyel kifelé, aztán tanácstalan, zavart arccal közelebb hajlik hozzám.
 - Te! - int a konyha felé. - Az ott kicsoda?
 - Zsókának hívják - mondom -, mindig ő szokott idejárni.
 Hitetlenkedve ingatja a fejét. A gondozónő már jön is befelé, hozza a tálcát, rajta zsemlye, egy pohárban a lágytojás.
 - Ez meg mi!? - mutat fenséges, vádló mozdulattal a lágytojásra.
 - Lágytojás! Maga kérte! - kiáltja kedélyes egykedvűséggel a gondozónő.
 - Én kértem? - Megint a halántéka körül matat az ujjával. - A fejem...
 - Fölteszem a teavizet - mondja a gondozónő, és kimegy.
 Elmélázva kanalazza a lágytojást. A sárgájából egy kevés kicsordul a szája szélén, lecsöppen a térdére, a takaróra. Hirtelen zaklatott lesz az arca, keze a kanállal megáll a levegőben. A füléhez kap, a kanál kiesik a kezéből, le a kopott szőnyegre.
 - Valami baj van? - kérdezem. - Megfájdult a füle?
 - Nem - feleli nyugtalanul -, csak nézem, hogy megvan-e még. És hogy  nem szőrösödik-e...  
 - Már miért szőrösödne? - kérdem meglepetten. 
 - Nem tudom - mondja szemlátomást  elégedetlenül, és bosszúsan elereszti a fülét. - Mindig meg szoktam nézni, hogy nem szőrösödik-e - teszi hozzá  dacosan. Elkeseredetten bámul maga elé, összeráncolt homlokkal,   erőlködve. - Nem tudom... nem jut eszembe... - dünnyögi kétségbeesetten.
 - De hát micsoda?
Gyorsan, lopva körülvizslat a szobában, mintha félne, hogy meghall bennünket valaki - talán a gondozónő, vagy a sintér. Aztán begörbített mutatóujjával int, hogy hajoljak közelebb.
  - Te mondd... - kérdi bizalmasan lehalkított hangon, nagyon zavartan. - Nem emlékszel... nem tudod véletlenül...  ?
 - ??
 - ... hogy ki vagyok én?
 
 
 
 

 
-