Kathrin Passig
Ön itt áll
Ha az ember télidőben szorult helyzetbe kerül (teszem azt, mert hamarabb
sötétedik, mint gondolta, mert hófúvás támad vagy mert eltévedt), két lehetősége
van. Ha számíthat arra, hogy belátható időn belül megtalálják és megmentik,
beássa magát a hóba és vár. Ha ellenben tudja, hol van a legközelebbi menedékház
vagy emberlakta hely, valamint ha nem számíthat arra, hogy mentőosztag
fogja keresni, a legjobb, ha mozgásban marad. Hogy mi a teendő akkor, ha
e két eset egyike sem forog fenn, nos, ezt a kérdést diplomatikusan megkerüli
a szakirodalom. Ennélfogva egy kompromisszum mellett döntöttem. Előrehaladásom
módja némiképp egy vakondéra emlékeztet avagy - legalábbis így képzelem
- egy olyan emberére, aki megpróbálja elfordítani maga alatt a Földet.
Akár én magam mozgok, akár hozzám képest mozog a talaj - az eredmény mindkét
esetben ugyanaz: célba érek. Végtére is pusztán a Földnek a Világmindenségben
való mozgása is elég lenne, hogy a helyet, ahol vagyok, ismét egy nyárias
éghajlati zónába juttassa. Csak éppen kivárni nem tudom.
Pontszerű létezésem magától nem fog valamely meleg hellyel egybeesni.
Azon kell lennem, hogy pontból vonallá váljak, hiszen előbb-utóbb minden
vonal metsz minden más vonalat. Mostani helyzetemben még kapóra is jön,
hogy elérni kívánt különböző céljaim ilyen statikus természetűek, ugyanis
(amint azt hiába próbáltam Annának elmagyarázni): ha szem elől veszítjük
egymást, nem indulhatunk mindketten a másik keresésére. A megmentő alpesi
kunyhó nem fog közelebb jönni hozzám, ám el se futhat előlem. Ez az a lényegi
jellemzője, amelyet itt most kihasználok.
Huxley hosszasan fejtegeti, mennyivel jobban tennék az emberek,
ha szép csendben megülnének otthon, a négy faluk között. Az így elmulasztott
hasznos cselekedeteket bőségesen ellensúlyoznák az ugyancsak elmaradó értelmetlen
és káros cselekedetek. Ma hajlok arra, hogy igazat adjak neki. Egyértelmű,
hogy ennél a keresztútnál rossz irányba tértünk, ám hogy ez csak pár órája,
egy fél napja történt vagy egy fél élet eltelt azóta, meg nem tudnám mondani.
Folytathattuk volna az utunkat Berlinbe, s tegnap délután odaérhettünk
volna. Útközben beérhettük volna egy gyors városnézéssel; még csak az autóból
sem kellett volna kiszállnunk. Mondhattam volna, hogy szó sem lehet arról,
amit Anna javasol. Aprócska döntések sora vezetett oda, hogy most itt araszolok
a hóban.
Berlinben újév előtt bizonyosan nem fog feltűnni, hogy nem jöttünk
vissza; meglehet, hogy csak január másodikán vagy harmadikán fogják konstatálni.
Itt pedig két idegen, akik furcsán hangzó termékneveket olvasnak le egymásnak
az árukról, hogy azután néhány csomag töltött keksszel és egy üveg Kofilával
távozzanak a boltból, nyilván nem tesz semmivel maradandóbb benyomást,
mint a szállingózó hópelyhek. Elemlámpákkal, adó-vevőkkel fölszerelt, kiképzett
kutyáktól kísért keresőosztagokkal egyelőre nem lehet számolni. Valószínűleg
jobb is így; ismerem az ilyen mentőakciók kínos következményeit. Együttérzés
helyett egy pongyolán fogalmazott hír és kommentár jut a megmentetteknek
valamilyen egyesületi lapban, amelyben könnyelműségről, elégtelen felkészültségről
és hiányos fölszerelésről esik szó. Aki önerejéből képes a civilizáció
védőszárnyai alá visszatérni, annak bezzeg megbocsátják, hogy önszántából
olyan helyzetbe hozta magát, amely a mentést egyáltalán szükségessé tette
(volna). Az maga fogalmazza a beszámolót a kiállt megpróbáltatásokról.
Módja van humorosan, mindazonáltal megszépítve nyilatkozni saját mulasztásairól,
és a kritikus helyzetben tanúsított magatartását a lehető legkedvezőbb
megvilágításba helyezni. Jómagam addig is kiötölhetek valami kevésbé kézenfekvő
metaforát, hópelyhek nélkül, egy tényállást illusztrálandó, amelyet most
éppen megint elfelejtettem. Annát ki fogom hagyni a dologból. Nem helyes
az ilyen beszámolókban másokra tolni a felelősséget a saját sorsunkért.
Még akkor sem, ha az előrelátást teljességgel nélkülözve valóban ők hozták
ránk a bajt. Az egészen kis gyerekeknek, ha eltévednek, jobbak az életbenmaradási
esélyei, mint a felnőtteknek, tudniillik elégtelen a fantáziájuk ahhoz,
hogy föl tudják fogni helyzetük komolyságát. Se rossz, se jó terveket nem
kovácsolnak, nem masíroznak egész nap rossz irányba, s minthogy nem tudják,
hogy már meg is haltak, életben maradnak. Ugyanezen okból lehet őket, ha
megfagytak vagy vízbe fulladtak, órák múlva is újraéleszteni. Verébagyuk
sokáig észre sem veszi az oxigén hiányát. Ezzel szemben hattól tizenkét
éves korig a legveszélyesebb eltévedni. Ilyenkor az ember elég idős már,
hogy tervet dolgozzon ki, ahhoz azonban túl fiatal, hogy egy jól átgondolt
tervet egy elhibázottól vagy elégtelentől megkülönböztessen. Ha meghalok,
ez az egész tudás egyetlen haszontalan, fagyott fehérjegombóccá válik.
Valamelyik év tavaszán azután láthatják a hullámat lent, egy völgyben a
gleccserből kiolvadni. De természetesen nem fogok meghalni, ahogyan gleccser
sincs itt egy szál se. Nem tudni, hogy bizonyos viszonyítási pontokhoz
képest hol van épp az ember: ez nem halál-ok. Az összezavarodottság, az
halál-ok. Én azonban, ha testi mivoltomban nem is, szellemileg tökéletesen
képben vagyok; kis piros háromszög jelöli a tartózkodási helyemet: Ön itt
áll. Lent a parkolóban kezdődött, kitáblázva és rögzítve, az utunk. A szivárvány
színeiben ragyogtak a széltől fölkavart hókristályok. Az út már egy vagy
két óra múlva elveszett a lábunk alól, vagy talán mi veszítettük el. Úgy
nyújtóztatta ki a természet az utat, mint valami ragadós nyelvet, mi pedig
lépre mentünk. De nem szabad a természetnek gonosz szándékokat tulajdonítani.
Közömbösebb már nem is igen lehetne a természet számára a mi életbenmaradásunk;
amivel persze, például ilyen helyzetekben, fájdalmas szembesülni. Ugyanolyan
sztoikusan kell elviselnünk a természet közömbösségét, mint egy olyan ember
érdektelenségét, akinek nagyon vágynánk a szeretetére. Az idő nekem dolgozik.
Az eltévedt emberek gyakran már az első szabadban töltött éjszakájukon
meghalnak, noha mind felszerelésük, mind testi kondícióik alapján képesnek
kellett volna lenniük legalább néhány napnyi túlélésre. Nem a hideg vagy
a kimerültség lesz a végzetük, hanem a kétségbeesés és a hibás tervezés.
Én azonban már a múlt éjszaka bebizonyítottam, hogy nem óhajtok belehalni
a természet részvétlensége fölötti csalódásba. Sokáig várakoztam egy sziklatömb
szélárnyékában; már alig emlékszem erre a veszteglésre; valahogy úgy, ahogyan
a kiállt fájdalomra is csak elvontan és homályosan emlékszik az ember.
Minden önuralom és helyes hozzáállás kérdése. Természetesen fontos, hogy
értelmünket, amely legszívesebben kutya módjára kószálna össze-vissza,
rövid pórázra fogjuk, és ne engedjük neki, hogy holmi sémákat kövessen.
Hiszékeny olvasóknak szóló kalandos könyvek gyakran tesznek említést árnyékszerű
kísérőkről, akikkel a hidegtől és a magánytól megzavarodott vándorok meg
akarnák osztani készleteiket. Egészen pontosan két említésével találkoztam
ennek a jelenségnek megbízható forrásokban; jelesül egy híres hegymászó-életrajzban,
valamint Amundsennek egy, a dél-grúziai gleccsereken való átkeléséről szóló
tudósításában. Mindenesetre nem vagyok benne biztos, hogy nem tévesztem-e
itt össze Amundsent Nansennel. Az efféle apró memóriazavaroktól eltekintve
azonban teljesen tiszta a tudatom, és harmadik személy vagy személyek jelenléte
helyett egy ismerős személy távollétét kell konstatálnom. Anna eltűnt.
Remekül elboldogulok nélküle; még jobban, mint vele boldogulnék. Egyáltalán
nem kellett volna magammal hoznom; az lett volna a legjobb. Nélküle rég
Berlinben lehetnék, valamely jól fűtött, emberek által embereknek épített
helyen. Az őseim sok ezer évig dolgoztak azért, hogy ne kelljen az elemeknek
kiszolgáltatva csúszni-mászniuk a hidegben, hóban és ködben; már csak jogom
van profitálni a fáradozásaikból! De hát tudnom kellett volna előre, hiszen
Anna soha életében nem vásárolt még egyetlen normális térképet sem! Olyan
helyzetek, amelyekben kevés egy 1:500.000 méretarányú térkép, egyszerűen
nem férnek bele a korlátozott világképébe. Annyiban egyébként mégiscsak
hasznot húzok mások teljesítményéből, hogy egyedülállóan professzionális
téli dzseki van rajtam; a vízhatlanság és a szél elleni védelem valóságos
csodája. Fogalmam sincs már, mi indított annak idején arra, hogy megvásároljam
ezt a berlini tél támasztotta követelményeket sokszorosan túlteljesítő
ruhadarabot, de elégedett vagyok rég elfelejtett gyökerű döntésemmel. Nem
szorul házra, akinek ilyen dzsekije van. Ki törődik e mestermű csúf rozsdabarna
foltjaival meg hogy feslik a varrása? Tudniillik valóban úgy van - időközben
tisztáztam a kérdést -, hogy azért látszik némelyik hópehely apró tollnak,
mert: apró toll.
Meglehetős időmbe került, míg erre a megállapításra jutottam,
minthogy itt körülöttem minden irritálóan egyszínű. Csakhogy ez nem a tájnak
az a sugárzó fehérsége, amely tegnap annyira hívogatólag hatott ránk. Helyette
egy fakó, kásás színárnyalat, amely minden kontrasztot összemos és elnyel.
Valahol alattam kell lennie Svat’y Petr-nek avagy Szent Péternek, ám még
mielőtt elmerülnék a névadás nüanszaiban és szépségeiben, el kell hagynom
ezt a névtelen helyet. Nem embernek való dolog névtelen helyeken időzni.
Ezért volt a felfedezőknek is mindig első dolguk, hogy minden új vidéket
vagy felszíni formációt a feleségükről vagy a német császárról nevezzenek
el. Az eszkimóknak (ezt szokták ilyenkor az ötletszegény emberek bedobni
a társalgásba) számtalan szavuk van a hóra. Alighanem azt hivatott illusztrálni
e megjegyzés, mennyire elcsökevényesedett a városlakók természetérzékelése.
Ki nem állhatom azokat, akik ezt a banális megállapítást szajkózzák. Az
eszkimó-nyelvek ugyanis poliszintetizálóak, ami annyit tesz, hogy még olyan,
igazán ritkán használatos kifejezéseket is, mint például "hó, amely egy
piros pólóra hull", egyetlen szóba kell tömöríteniük. Olyan fárasztó ezt
minden egyes alkalommal elmagyarázni!
Itt előttem, most épp egy új hófajta van keletkezőben: "hó-amelyben-egy-sovány-nyúl-evickél-előre".
A nyúllal való együttérzésből remélem, hogy van valami határozott célja,
ámbár nehezen tudom elképzelni, hogy holmi száraz zuzmódarab megérhesse
ezt az erőfeszítést. Ugyanily kevéssé lehet érthető a nyúl számára, miért
furakszom én itt egyre csak előre a hóban. Azt mondom, "nyúl", mármint
"mezei nyúl", miközben teljességgel lehetséges, hogy üregi nyúlról van
szó. Kevesen tudják, hogy a mezei nyulat egyáltalán nem nehéz megkülönböztetni
az üregitől; rendszertanilag még csak nem is rokonok. Az üregi nyúl, mint
a neve is mutatja, üregekben él, és a rágcsálókhoz tartozik, míg a mezei
nyúl a nyúlfélék családjába. Most azonban én sem tudom megmondani, milyen
állattal is találkoztam, tekintve, hogy ugyanolyan fehér volt, mint a környezete,
végső soron tehát láthatatlan.
A fehér mezeiüreginyúl eltűnésével furcsa érzés lesz úrrá rajtam,
amely a gyerekkoromból ismerős. Kicsit olyasféle érzés, mint amikor valaki
egy nehéz fémgolyót tart a kezében; azzal a különbséggel, hogy ez a kellemetlennek
nem mondható érzet most az egész testemre kiterjed, legfőként a nyelvemen
és a szájpadlásomon árad el. Mégiscsak üregi nyúl lehetett, amit láttam,
tudniillik a latin "cuniculus" nemcsak az állatot jelöli, hanem a barlangját
is, márpedig a nyúl felbukkanása éppen erre az üregre utal; a legkevésbé
sem kerülte el a figyelmemet ez az összefüggés. Azonkívül a füle is túl
rövid volt ahhoz, hogy mezei nyúl lehessen. Ha az egyik irány olyan, mint
a másik, akkor egyik sem jobb a másiknál, következésképp skrupulusok nélkül
követném a fehér tapsifülest, akkor is, ha nem tartana amúgy is az általam
választott irányba.
Egyébként nem hiszem, hogy volnának olyan nyulak az Óriás-Hegységben,
amelyeknek bundája télire kifehérül. Mindazonáltal az állat teljességgel
valóságosnak tűnt, és amúgy is remélem, hogy különb, kevésbé esetlen és
kevésbé sovány nyulat vizionálnék magamnak, ha benne látnám az esélyt a
megmenekülésre. Ama tényből, hogy az elmúlt órákban e derék állaton kívül
semmi nem mutatkozott, amiben vagy akiben hallucináció megtestesülését
lehetett volna gyanítani, arra következtetek, hogy a testemben minden terv
szerint működik. Úrrá leszünk a helyzeten káprázatok nélkül is; fő, hogy
mozgásban maradjunk.
Ezért aztán az előttem-lévő-havat, végtelen kitartással, mögöttem-lévő-hóvá
változtatom. Idő és lankadatlan szorgalom kérdése az egész. Ha elég időm
volna, a világ összes havát mögöttem-lévő-hóvá változtathatnám, majd mindet
szépen elsimíthatnám magam mögött, eltüntetvén ekképpen áthaladásom minden
nyomát. Most azonban eléggé sietek, a két kezem pedig (készséges segítőim
egészen néhány órával ezelőttig) megtagadja az engedelmességet, mintha
csak elvetettem volna a sulykot és visszaéltem volna a lojalitásukkal.
A lábaimmal is megszakadt a kapcsolat, ám tekintettel előrehaladásom jelenlegi
módjára, úgysem tudnám mire használni őket. A bénulás komoly akadály a
lábnak, írja Epiktétosz vagy Joe Simpson, de nem nekem. A lábam kénytelen
lesz saját maga boldogulni, végtére is nem törődhetek egyszerre mindennel!
Nem nagyon lehet a szemünkre vetni, hogy fölkészületlenek lettünk volna.
Annánál ott volt egy ingyenes turistaprospektusból való oldal, amelyen
mégiscsak fel volt tüntetve legalább az eleje annak, amit az utunknak véltünk.
Nekem pedig továbbra is van egy digitális felvételem a helységben felállított,
a téli turistaútvonalakról tájékoztató térképről, s ez a térkép-fotó nyilván
el is igazítana, ha a fényképezőgépemnek nem volna szokása az alacsony
hőmérsékleti tartományban megtagadni az együttműködést. Mindemellett természetesen
képesnek kellene lennem arra, hogy széthúzzam a zsebem cipzárját, hogy
kezeljem a fényképezőgépet, valamint, mi tagadás, mintha az "eligazodni"
fogalom is előfeltételezne valami sejtelmet arról, hol is van éppen az
ember. Ahogyan Anna szokta mondani: "Ha most lenne sonkánk, süthetnénk
sonkás tojást, ha volna tojásunk." Egyébiránt a kesztyűmet sem szívesen
húznám le, lévén a kesztyűlehúzás egyszerű művelet, a fordítottja ellenben
még akkor sem az, ha az emberrel együttműködik a keze. Figyelemre méltó,
mennyi a visszafordíthatatlan folyamat a világon. Alaposabban szemügyre
véve a dolgot megállapítható, hogy általában a reverzibilitás a kivétel,
míg az ellenkezője a szabály; vagyis pontosan fordítva van, mint ahogyan
egy ésszerűen berendezett univerzumban elvárható lenne. A tény mindenesetre,
hogy az ujjaim immár egy egyszerű cipzárral sem boldogulnak el, semmiképp
sem megnyugtató. Tudom, milyen következményekkel járnak a fagyások; nagyon
is lehetséges tehát, hogy a cipzárkezelés képességének nemcsak mára mondhatok
búcsút, hanem örökre. Mondhatnám, bezárul előttem ez a lehetőség. Mindenesetre
készenlétben fogok tartani magamnak egy választ az esetleg hiányzó ujjakra
vagy ujjpercekre vonatkozó kérdésre; olyan választ, amelynek nem lesz köze
Annának ama személyiségjegyéhez, miszerint notóriusan nem ismeri föl a
veszélyhelyzeteket. Ha hozzáférhetetlen zsebem kézmelegítőt rejtene digitális
fényképezőgép helyett, később még mindig kifejthetném, miként állnak elő
22-es csapdája-helyzetek a hétköznapokban. Azt hiszem, a kézmelegítőt is
be fogom venni a históriába.
Nagyapám a háború végén hetekig gyalogolt (éjszakánként!) végig
Csehországon, hogy amerikai hadifogságba kerüljön. Kétlem, hogy jobb térképe
lett volna a mi ingyenes turistatérképünknél, és ráadásul ő sötétben vándorolt.
Át kellett, hogy örökítse nekem a géneket, amelyek erre a teljesítményre
képessé tették. Nem; ha jobban meggondolom, erre az okoskodásra nem hagyatkozhatom,
hiszen édesapám már ennél korábban megfogant. Vagy ebből egyáltalán semmilyen
következtetés nem vonható le? A kérdés tisztázása későbbre halasztandó;
most először a magam vándorlásának a célját kell elérnem, anélkül, hogy
belekeverném a nagyapám génjeit.
Végeredményben természetesen a turistatérkép fotójára sem vagyok
ráutalva, hiszen az agyam is elraktározta annak a bizonyos fatáblának a
képét. S ellentétben a fényképezőgéppel, ez a fejemben hordott adattároló
hidegben is nagyszerűen működik. Ennek folytán tudom, hogy annyi van itt
körülöttünk meghatóan régimódi neveket viselő menedékházakból, hogy még
térkép nélkül és hófúvásban sem lehet őket eltéveszteni: Erlebachbaude,
Weißwassergundbaude, Geiergucke, Wiesenbaude. Valahol az úttól jobbra van
a szép, de némiképp baljóslatú Modr’y D°ul. Mivel nem tudok csehül, ez
ugyanúgy lehet helységnév, mint figyelemfelhívás a turisták számára: Hic
sunt leones. Jobb tehát, ha nem bízzuk magunkat erre a Modr’y D°ulra; helyette
a menedékházakra összpontosítunk, amelyeket igen előzékenyen a hegycsúcsokra
szoktak építeni, ahol könnyű megtalálni őket. Tudom értékelni ezt a gesztust,
minthogy a körülöttem lévő szürkésfehér semmiben mindössze a négy égtáj,
valamint a fent és a lent az, amihez képest tájékozódhatom.
S ez máris kettővel több irány, mint tegnap éjszaka, amikor a
hó vízszintesen és őrült sebességgel viharzott el előttünk. Szorosan egymáshoz
és védelmező sziklánkhoz simulva, résnyire húzott szemmel figyeltük a havat,
mint amikor egy vasúti átjáróban közvetlen közelből lát az ember egy tovaszáguldó
tehervonatot. Minden vagonban színültig: hó, a szerelvénynek pedig nem
és nem akart vége lenni. A sorompó sem akart fölemelkedni többé. Ki hitte
volna, hogy ez a táj ilyen excesszusokra képes? Egy vércsepp csöppen le
a homlokomról, és süllyed bele pár centiméternyire a hóba. A skorbut, a
sarkkutatók réme, tudvalevőleg a régi sebek felnyílásával is jár, nekem
azonban ez esetben semmi félnivalóm, tudniillik egy éppoly friss, amilyen
ártalmatlan karcolásról van szó. Odaadóan figyelem a látványt; szokatlan
színessége le is bilincseli a figyelmet. A megalvadt csepp formája olyan,
mint Anna pólójáé - vagy az anorákjáé netán? Viselt egyáltalán valamilyen
piros ruhadarabot? Ezek mellett a fényviszonyok mellett nehéz fölbecsülni
a távolságokat, s ha egy bizonyos módon kitartóan nézem a cseppet, a messzeségben
Anna teljes alakját látom.
Miután jó darabig figyeltem Annát ezen a módon, nem kerülhetem
el, hogy az intellektuális tisztesség kedvéért föltegyem a kérdést, nem
sodródtam volna-e vajon az ő hibája, illetve egyáltalában a történetben
való bármiféle részvétele nélkül is ugyanide, mint valami hajótörött. Mit
tagadjam: régóta s mind erőteljesebben kísért ez a kérdés. De nem kellett
volna valamilyen saját gesztus, jel által észrevétetnie magát, ha egyszer
önállóan, tőlem függetlenül létezik?? A neve gyanúsan hasonlít a nővéremére,
Annettére, de legalábbis mindenképp invenciótlan: egy tetszőleges, a-val
kezdődő női név. Ha valakinek azt mondják, mondjon egy színt, azt fogja
mondani: "piros". Ha egy szerszámot kell megneveznie, azt mondja: "kő".
Nem, nem kő; felteszem, azt fogja mondani: "kalapács". Ha pedig egy női
nevet kell mondaniuk, az emberek kilencven százaléka nagy valószínűséggel
ezt vágja rá: "Anna". Ez persze még nem bizonyít semmit. Csakhogy nem Anna
volt, aki a kocsiban hagyta a kesztyűjét. Én hagytam ott. Én akartam zsebredugott
kézzel elbaktatni a hóban egy cseh menedékházig, és elkortyolgatni ott
egy pohár forralt bort. A visszaútra talán még egy síliftet is találnánk
ezen a teljességgel kultivált környéken. Így képzeltem el a délutánunkat,
és az vesse rám az első követ, aki még sosem gondolt ilyesmire. A forralt
bor és a síliftek hazájában ezek abszolút legitim és ártatlan gondolatok.
Ámde a forralt bor és a síliftek hazája számos szakaszon érintkezik egy
olyan országgal, amelyben más szabályok érvényesek. Gyaloglásunk során
átléptem ez utóbbi országnak a határát, és most nem találom az utat visszafelé.
Ez nem olyan szörnyű, mint ahogyan elsőre hangzik, tudniillik nem is akarok
sehova visszajutni. Tervemben ehelyett éppen hogy merész előre- és fölfelé-törés
szerepel, s az Annától való megszabadulás csak része ennek a tervnek. Gondolatmenetem
mindinkább csupán a legszükségesebbre szorítkozik, ahogyan a vérkeringésem
is csak a központi elhelyezkedésű szerveket látja el friss vérrel. Nem
engedhetem meg magamnak a haszontalan gondolatok luxusát, amelyek csak
az energiatartalékaimat emésztenék föl. A közvetlenül előttem állóra kell
összpontosítanom, ha azt akarom, hogy még ma célhoz érjen a hóban mögöttem
kanyargó szújárat-szerű nyom.
Úgy rémlik, helyzetemet az imént a "hajótörött" metaforával írtam
le, amelynek a tengerhez kapcsolódó asszociációs mezeje a legkevésbé sem
illik ide. Tanúskodik viszont a korábbi nemzedékek bölcsességéről, akik
olykor ugyan hajótörést szenvedtek, de ha a szükség nem parancsolta, nem
másztak holmi hegyekre, s végképp nem télen. Jóllehet valójában alig vagyunk
most túl az erdőhatáron. Amikor éppen kedvezőbbek a fényviszonyok, kis,
púpos erdeifenyőket látok. Ámbár lehet, hogy csupán sötét foltok. Itt említhetném
meg, hogy a nyír az egyetlen fa, amelyet Anna képes fölismerni; nem versenyezhet
velem, természetesen. Rosszul eltörölt nyomom a hóban egyetlen magányos
emberé. Lehetséges, hogy keverednek az emlékeim; biztos, hogy egyszer Annával
megmásztunk télen egy hegyet, de ennek régebben kellett lennie, mint egyetlen
éjszakával és délutánnal ezelőtt. De jól illik a többi értelmetlen képhez.
Mit kezdjek például jelen helyzetemben egy bajor patika portáljának képével,
ahol tizenöt éve egy fogkefét vásároltam? Mit keres itt az a fiatal fekete-fehér
macska, amelybe az osztályfőnököm az osztály szeme láttára belerúgott?
Hordoz valamiféle rejtett értelmet egy olvashatatlan táblák szegélyezte
autópálya-szakasz most egyszerre fölelevenedő emléke; valamit, amit csak
én nem tudok már megfejteni? Talán már régóta rendezett és filmesztétikailag
értékes megjelenítésben vonul el előttem az életem, csak én nem vagyok
már intellektuálisan képes követni a filmet. Lehetnék rosszabb helyzetben
is. Elvégre nem próbáltam, hogy mást ne mondjak, megosztani a jelen nem
lévő Annával a készleteimet. Ami annál is nehezebben ment volna, minthogy
a négy cseh töltött kekszrúd az ő dzsekijének zsebében lapul, nem az enyémben.
Nem, itt valahogy összekavarodott a fejemben két gondolat, ami ilyen körülmények
között alighanem természetes, és nem ad okot semmiféle aggodalomra. Csak
szét kell választanom a helyes és a téves gondolatokat, mint a hópelyheket
és a tollpihéket. Anna dzseki-zsebei most az én zsebeim. Meglehet, hogy
hozzáférhetetlenek - később kénytelen is leszek a cipzárakra vonatkozó
aggályaimat közölni a gyártóval , de, szögezzük le, az én zsebeim
és az én kekszeim. Senkivel nem kell megosztanom őket.
Meg fogom próbálni arcomat átmenetileg, akár egy tatu vagy egy
sün, a dzsekim kivágásába rejteni. Egyrészt a szervezet hőveszteségének
feléért a fej a felelős, másrészt azt remélem, hogy ilyen módon sikerül
ismét rendezni a gondolataimat. Legjobb volna sün módjára téli álmot aludni;
annyira lelassítani a pulzusomat és a légzésemet, hogy csak tavasszal ébredjek
fel, lesoványodva, de egyébként kifogástalan egészségben. Így csinálta
Nansen és Johansen is Ferenc József-földi barlangjukban a föld alatt.
Belvilágom csak elhanyagolható mértékben melegebb a környezeténél.
Fehér helyett fekete, és a dzsekim alatt egy másik dzsekit hordok. Az alatt
föltehetőleg egy harmadik dzseki és így tovább. Összegömbölyödöm, a lehető
legkisebb támadási felületet kínálva - mind testileg, mind szellemileg
- a hideg számára. Ebben a testhelyzetben lélegzetem párája mindenesetre
kondenzálódik a csigaházam belsejében. A fehérnek nem szabad összekeverednie
a feketével; erre vigyáznom kell. Ezenkívül időm sincsen az introspekcióra;
dűlőre kell jutnom a külvilággal, a fehér állatkáival egyetemben. Figyelmem
a felületeké, az érintetlen, elutasító felületeké. Léteznek outdoor-anorákok,
amelyeknek anyagáról a legagresszívabb folyadékok is nyomtalanul peregnek
le; a saját szememmel láttam. Vannak állatok, amelyek mezítláb a jégen
töltik az antarktiszi telet, és vannak argentin rögbijátékosok, akik az
Andokban hetven nappal túlélték, hogy lezuhant a gépük. Mindez nem olyan
nehéz, mint amilyennek gyakran látszik. Én például már az éjszaka folyamán
abbahagytam a vacogást.
Szemem előtt szép lassan emelkedik fölfelé a hulló hópelyhek
utóképe. A hó-antianyag minden megtörténtet kiolt. Ha e háttér előtt most
fekete állatok tűnnének fel, az végképp diszkvalifikálná a nyulamat, hacsak
nem volna, miként a matematikus birkája, ő is csak az egyik oldalán fehér.
Ám kénytelen vagyok megzavarni e törékeny egyensúlyt, és kihúzván a fejemet
a pehelytollaim közül, folytatnom kell a munkát. Máris, máris készen fogok
állni rá. Csak pár perc türelem. Mögöttem, a szikla szélárnyékában még
mindig föl lehetne ismerni Anna mezítelen karját és piros pólójának egy
darabját. Mindez persze merő hipotézis csupán, hiszen hátrafordulni semmi
szín alatt nem fogok. Annából pont lett, én vonal vagyok. Haladok.
TATÁR
SÁNDOR FORDÍTÁSA
Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|