Tízéves koromig meglehetősen határozott kép élt bennem Allahról.
 Ha rá gondoltam, egy elmosódott arcú, vénséges vén, fehér leplekbe öltözött, tisztes öregasszonyt láttam magam előtt. Noha emberformája volt, más képzelt alakjaimhoz hasonlóan őt sem láttam olyan tisztán, mint az utcán szembejövőket, mivel lehajtott fejjel és egy csöppet elfordulva állt. Amikor némi kíváncsisággal, némi alázattal rá gondoltam, fejemben minden más kép a háttérbe szorult, és mintha csak egy reklámban vagy egy film főcímében szerepelt volna, alakja egyszer-kétszer finoman megfordult maga körül, majd körvonalai kiélesedtek, és lassan az őt megillető helyre, a felhők közé emelkedett. Fehér lepleinek redői élesen kirajzolódtak, akár a történelemkönyvemben látott szobrokon. És ahogy megjelent előttem ez az álombéli alak, amelynek sem keze, sem karja, testének egyetlen apró részlete sem látszott, azt éreztem, hogy egy erős, tekintélyes és felsőbbrendű létezővel állok szemben, mégsem igazán féltem tőle. Nem mintha bűntelen, angyali léleknek gondoltam volna magam, egyszerűen csak azért, mert úgy éreztem, ezt a távoli és fontosnak tűnő lényt a legkevésbé sem érdeklik az én buta ábrándozásaim és kicsinyes vétkeim. Sosem hívtam őt segítségül, és arra sem emlékszem, hogy valamit kértem volna tőle. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy nem törődik a hozzám hasonlókkal, és csakis a szegényeknek viseli gondját.
 A mi házunkban csupán a szolgálók és a szakácsok foglalkoztak vele. Valahol sejtettem persze, hogy Allah nemcsak a szegényekkel, de a ház valamennyi lakójával törődik, legalábbis hipotetikusan így kellene lennie, de azt gondoltam, mi annyira szerencsések vagyunk, hogy nem érezzük szükségét a jelenlétének. Ő a megalázottak, a gyermekeiket taníttatni képtelen szegények, a folyton nevét emlegető utcai koldusok, a megszomorított, tiszta, ártatlan lelkek segítője volt. Hiszen amikor a rádióban hóviharok miatt elzárt, távoli falvakról, földrengésekben otthontalanná vált szegényekről szóltak a hírek, anyám is mindig így sóhajtott föl: 
- Allah segítsen nekik! 
Ez a mondat persze nem azért hangzott el, hogy a kérés meghallgatásra találjon, inkább csak hogy elhessegessük magunktól a bűntudat és a hiábavalóság hirtelen ránk tört érzését, amiért jómódban élünk és mégsem teszünk semmit a bajba jutottakért.
 Valójában a számtankönyvek és a matematikapéldák hideg racionalitása mondatta velünk, hogy ennek a fehér leples, öreg és alaktalan létezőnek semmi dolga a vágyainkkal. Hiszen semmit sem tettünk érte, hogy gondunkat viselje. Ezzel szemben a velünk egy fedél alatt élő szakácsok, szolgálók és szegény sorban élő ismerőseink szinte minden alkalmat lelkesen megragadtak, hogy utat találjanak Allahhoz, évente megtartották a böjtöt, a mi Esma asszonyunk pedig, ha munka közben ideje engedte, kis szobájában leterítette az imaszőnyegét, hogy imádkozhasson, és egyébként is szüntelenül őt emlegette, ha öröm vagy bánat érte, ha boldog volt, ha félt vagy haragudott valami miatt, de még ha kinyitotta vagy becsukta az ajtót, ha egy dolgot először vagy utoljára végzett el, akkor is folyton az ő nevét suttogta.
 Ez a rendíthetetlen és állhatatos kapcsolat, amelyet a szegények és reményvesztettek Allahhal ápoltak, egyikünket sem zavarta különösebben, ha csupán arra emlékeztetett minket, hogy nekik is segítségre van szükségük. Sőt, tulajdonképpen megnyugtatott minket, hogy rajtunk kívül másokban is bíznak, hogy létezik egy másik erő, amely a "terheket cipeli". Ez a nyugalom néha mégis bosszúsággá vált, különösen, ha Allah úgy jelent meg a szemünk előtt, mint valami olyan erő, amelyet a tőlünk különbözők egy napon ellenünk fordíthatnak, vagy legalábbis amelyre féltékenynek kell lennünk.
 Emlékszem, néhányszor nem is annyira unalomból, mint inkább érdeklődésből kíváncsian figyeltem idős szolgálóasszonyunkat imádkozás közben, és ilyenkor én is hasonló nyugtalanságot éreztem. A résnyire nyitott ajtón át Esma asszony a bennem élő Allah-képre emlékeztetve lehajtott fejjel, elfordulva állt imaszőnyegén, nehézkesen meghajolt, felegyenesedett, letérdelt, homlokát a szőnyeghez érintette, majd egyszerre még lassabban ismét felállt, s ezek a mozdulatok számomra esdeklésnek, a saját korlátait ismerő ember gesztusainak tűntek, amelyek miatt, noha az okát nem tudtam volna megmondani, egyszerre haragot és szorongást éreztem. Imádságai alatt, amelyeket mindig csak akkor végzett, ha üres volt a lakás, vagy épp semmi dolga nem volt, az árnyékos szobát beburkoló némaság is bosszantott, amelyet csak a suttogó imák törtek meg olykor-olykor. Észrevettem egy legyet, amely lassan mászni kezdett az ablaküvegen. A légy egyszerre a hátára esett, és ahogy igyekezve lábra állni hevesen verdesni kezdett félig átlátszó szárnyaival, zümmögése összekeveredett Esma asszony sustorgó imáival, és ekkor, nem bírván tovább ezt az idegtépő jelenetet, félbe akartam szakítani az egészet, beléptem a szobába, és meghúztam az asszony kendőjét.
 Korábbi tapasztalataimból tudtam már, hogy ilyenkor nem szabad zavarni őt, mert az "tönkreteszi" az imát. Ahogy az idős asszony minden akaraterejét összeszedve úgy tett, mintha mi sem történt volna, csak hogy rendesen befejezhesse az imádságot, egyfelől arra gondoltam, hogy ez már nem több mint színjáték (hiszen ekkor már csak úgy tett, mintha imádkozna), másfelől rossz néven vettem ezt az eltökéltséget és lelki erőt, amellyel mindenestül átadta magát ennek a foglalatosságnak, és csak azért is kitartottam a szándékom mellett. Esma asszony mindig szeretett engem, folyton az ölébe vett, simogatott, az utcán rám mosolygó idegeneknek úgy mutatott be, mint az "unokáját", de most egyszerre úgy éreztem, közénk furakodott Allah, és ez zavarni kezdett, valahogy úgy, ahogy a vakbuzgó hívők az egész családot nyugtalansággal töltötték el. Noha tiszteletet ébresztett bennem elszántsága, amellyel mindenáron folytatni akarta imáját, kizökkentett és félelemmel töltött el, hogy létezik még valaki rajtunk kívül, aki iránt elkötelezettséget érezhet. Ez a félelem, ahogy az a török világi nagypolgárság körében lenni szokott, nem Allahtól való félelem volt, hanem az Allahban vakon hívők haragjától való félelem.
 Megesett, hogy amikor Esma asszony épp imádkozott, anyám szólítgatni kezdte őt odabentről, vagy arra várt, hogy majd ő veszi fel a telefont. Ilyenkor nekem kellett odaszaladnom anyámhoz, és megmondani neki, hogy nem tud jönni, mert imádkozik. Néha ezt jó szándékkal meg is tettem, néha azonban ugyanaz a furcsa nyugtalanság tört rám, és részben rosszindulatból, részben féltékenységből meg sem mozdultam, csak vártam, hogy mi történik. Nem csupán arra voltam kíváncsi, hogy Allahhoz vagy hozzánk ragaszkodik-e jobban, de azt is akartam, hogy egymásnak feszüljön ez a két világ, az egyik, amelybe bezárkózott és elvonult, és a másik, amelybe ilyenkor néha haragos szitkozódással visszatért.
 - Dermedjen kővé a kezed, ha még egyszer meghúzod a kendőmet ima közben! - mondta nekem mindig Esma asszony. Én persze újra és újra meghúztam, mégsem történt velem semmi. Egy ponton mégis abbahagytam ezt a játékot, mint azok a felnőttek, akik ugyan semmiben sem hisznek, mégis azt vallják, hogy jobb az óvatosság. Hiszen az, hogy most nem váltam kővé, nem jelenti azt, hogy később sem válhatok azzá. A házban lévő józan többséghez hasonlóan egy idő után én is felhagytam a hittel kapcsolatos érzéketlenséggel és megvetéssel, és anélkül, hogy megértettem volna valamit is a hívők istenfélelméből, hitbéli és vallásos szokásaikat egyszerűen a szegénységükkel magyaráztam.
 Úgy tűnt nekem, mintha csak azért emlegetnék olyan gyakran Allah nevét, mert szegények és nincstelenek. Otthon, ahol a hívőkről, szokásaikról, a napi öt imáról mindenki ugyanazzal a félig csodálkozó, félig lekicsinylő hanglejtéssel beszélt, ahogy a vidékről újonnan felkerültekről, akár egy ezzel ellentétes következtetést is könnyen levonhattam: talán épp azért maradtak ilyen szegények, mert annyira hisznek Allahban.
 Hogy a bennem élő fehér leples, tiszteletreméltó Allah képe nem sokat változott az évek során, vele való kapcsolatom pedig továbbra sem volt több egy homályos félelemnél és óvatosságnál, amely azt mondatta velem, hogy jobb ezt a dolgot nem bolygatni, részben annak volt köszönhető, hogy odahaza erről soha senki nem tanított nekem semmit. Meglehet, talán nem is tudtak semmi olyasmit, amit átadhattak volna: a mi családunkból soha senkit sem láttam imádkozni, nem tartották a böjtöt, nem mormoltak imákat. Ebből a szempontból a francia burzsoáziához hasonlóan éltünk - jócskán messze kerülve a vallástól, ám mégis attól rettegve, hogy egy napon végül kénytelenek leszünk elszámolni vele.
 Mivel a vallásos hit helyét jobb híján az atatürki köztársaság világi eszményeiért való rajongás, a modernitás és nyugatosodás iránti lelkesedés töltötte be, a családunkon belüli lelki-szellemi restség, amely olykor akár elvtelenségnek, cinizmusnak vagy hitetlenségnek is tűnhetett, a megfelelő alkalmakkor büszkén vallott "idealizmusként" kezdett ragyogni, majd szinte azonnal ki is aludt. Valójában azonban egyetlen mélyebb eszmeiség sem lépett a vallás helyére, így a család szellemi horizontja olyan üres volt, mint azok a törmelékkel és páfránnyal borított szomorú telkek, amelyek a szívtelenül felgyújtott és lerombolt régi paloták helyén árválkodtak.
 Ezt az űrt, saját kíváncsiságomat is kielégítve (hogy mégis mire föl épült ez a sok dzsámi a városban) a házban élő szolgálók hite és szokásai töltötték be. Az olyan megjegyzéseikből, mint hogy "ne érj hozzá, mert kővé dermed a kezed", "megfagyott a nyelve", "egy angyal az égbe ragadta", vagy hogy "bal lábbal kelt föl", igazán nem volt nehéz arra következtetnem, hogy a vallás nem több, mint "vakhit", egyfajta babonás hiedelem. Ugyanezt szűrtem le a sejkek türbéire kötözött rongydarabokból, a Szofu Baba nevű muszlim szent Cihangirban álló sírjánál gyújtott gyertyákból, az orvosokban nem bízó szolgálók konyhában kotyvasztott "csodafőzeteiből", és erre utalt az összes közmondás, szólás, figyelmeztetés és riogatás, amelyek a dervisrendek és kolostorok évszázados hagyományaiból a mi köztársasághű és európai stílusú otthonunkba is beszivárogtak, a babonás tanácsok pedig, hogy mikor, milyen négyszögekre és körökre nem szabad ráállni, mikor, melyeket kell átlépni, egyfajta vidám ugróiskolává varázsolták a mindennapokat. Nagy tereken, folyosókon, lépcsőkön még ma is sokszor azon kapom magam, hogy komolyan veszem ezeket a hiedelmeket, és a vonalakat vagy épp a fekete négyzeteket átugorva szökdécselve járkálok az emberek között.
 A hit helyére lépő hiedelmek és babonás intelmek olykor összekeveredtek bennem anyám "nem illik ujjal mutogatni"-féle tanácsaival. "Ne nyisd ki egyszerre az ajtót és az ablakot, mert jön a huzat" - mondta mindig, és én sokáig azt hittem, hogy Szofu Babához hasonlóan egy Huzat Baba is létezik, akinek nem szabad háborgatni a lelkét.
 A vallás nem olyan tevékenység volt számunkra, amely Allah létezése, könyvei, előírásai és prófétái révén a lelkiismeretünkhöz szólt, és segített eligazodni a világ dolgaiban, sokkal inkább olyan furcsa és olykor szórakoztató szabályrendszernek tekintettük, amelyekkel reménytelen helyzetük miatt csak az alsóbb osztályok foglalkoztak - mindez sokat segített, hogy elfogadjuk mindennapi életünk során, amely fura logika és ritmus szerint hánykolódott Kelet és Nyugat között. Se nagyanyám, sem az utána jövő nemzedékek tagjai, nagybátyám, nagynénéim, szüleim soha életükben nem böjtöltek, Ramazánkor mégis a hívők hatalmas étvágyával várták a napi böjt végét jelző iftar idejét. Télen, amikor korán leszállt az este, a vendégeivel pókerező vagy pikéző nagyanyám nappalijában az iftar egyfajta uzsonnaidővé alakult, és ahogy közeledett a böjt vége, ezek az idős és vidám asszonyok, akik játék közben megállás nélkül nassoltak valamit, ilyenkor abbahagyták a majszolást, és a játékasztal mellé gondosan felállíttattak egy lekvárokkal, sajtokkal, olajbogyóval, börekkel és kolbásszal megrakott böjti asztalt, amely épp olyan volt, amilyet csak gazdag, vallásos családokban látni, és ahogy a rádióban megszólalt az iftar közeledtét jelző ney hangja, nagyanyám és vendégei, mintha csak reggel óta éhesek lennének, türelmetlenül kezdték kérdezgetni egymást:
 - Mennyi van még hátra? - Aztán, ahogy eldördült a böjt végét jelző ágyú, vártak még egy kicsit, hogy a szakács is bekaphasson valamit a konyhában, majd mindannyian mohón falatozni kezdtek. Ha a rádióban meghallom a ney hangját, még ma is összefut a nyál a számban.
 Amikor életemben először jártam mecsetben, csak igazolni láttam a vallással és az iszlámmal kapcsolatos alapvető előítéleteimet. Nem iskolai látogatás volt: egy délután, amikor épp senki sem volt odahaza, Esma asszony, inkább unaloműzésből, semmint vallási rajongásból kézen fogott, és anélkül hogy bárkitől is megkérdezte volna, elsétált velem egy közeli mecsetbe. A Teşvikiye-dzsámiban úgy húsz-harminc ember ücsörgött a szőnyegen, és a Nişantaş?ban szolgáló szakácsok, házmesterek, a mellékutcák kisboltjainak tulajdonosai a legkevésbé sem áhítatos hangulatban, inkább baráti légkörben, beszélgetve várták az ima kezdetét, miközben suttogva osztották meg egymással a legújabb pletykákat. Emlékszem, ima közben többször elsétáltam közöttük és a dzsámi üres, hátsó sarkaiban szaladgáltam, mégsem szólt rám senki, sőt ahogy máskor, a gyülekezetből is sokan kedvesen mosolyogtak rám. Újra azt éreztem, hogy a vallás csupán a szegényekre tartozik, ám az újságok karikatúráival és az otthon hallott szólamokkal ellentétben arra a megállapításra jutottam, hogy a hívők teljesen ártalmatlan emberek.
Odahaza a hívőkkel szembeni szájbiggyesztés azonban időről időre indulatos haragba csapott át, amiből megértettem, hogy mégiscsak feszülhet valami ellentmondás e jóságosnak és ártatlannak tűnő emberek, valamint hitviláguk között, amely megnehezíti a modernizáció, az európaivá válás és a fejlődés nagyívű elképzeléseit. Úgy éreztük, hogy nem csupán saját érdekünkben, de az egész ország érdekében akár erőszakkal is fel kell lépnünk ellenük, ha túlságosan ragaszkodnak furcsa szokásaikhoz, és nemcsak vagyoni helyzetünkből adódóan, de nyugatias, "pozitivista" gondolkodásunk alapján is jogunk van ítélkezni e "tudatlan" emberek fölött. Amikor például villanyszerelőnk egyszer munka helyett mecsetbe ment, nagyanyám szúrós megjegyzéseit hallva már gyermekfejjel megértettem, hogy azok nem a félbemaradt javításra, inkább a szerelő ósdinak titulált hagyományaira és szokásaira irányulnak.
 Az atatürki ideológiát harsogó újságcikkek, a fekete leples asszonyokat, kezükben olvasót tartó, körszakállas fundamentalistákat ábrázoló karikatúrák, és az 1930-as iszlámista zendülésben meggyilkolt Kubilay nevű kiskatonára emlékező iskolai ünnepségek egytől egyig azt sugallták, hogy a szegények szeretetre méltó hiedelmei alkalomadtán olyan veszélyes méreteket ölthetnek, amely már árthat nekünk, és árthat a sokkal inkább magunkénak érzett államnak és nemzetnek is, így jogosnak éreztem, hogy mi képviseljük az uralkodó osztályt. Ilyenkor a családunkra jellemző mérnöki logika hatása alá kerülve azt a következtetést vontam le, hogy nem azért vagyunk "urak", mert pénzzel és vagyonnal rendelkezünk, hanem azért, mert nyugatosodottak és modernek vagyunk. Ebből pedig egyenesen következett, hogy azokat a családokat is lenéztem, akik ugyan hozzánk hasonlóan gazdagok voltak, mégis sokkal kevésbé éltek nyugatias életet, mint mi. Amikor a későbbi években a demokrácia megszilárdult, és a vidékről Isztambulba költöző gazdagok is lassan "társadalmi tényezővé" váltak, családunk mind nagyobb kiábrándultságot és haragot érzett amiatt, hogy míg apám és nagybátyám állandó pénzügyi kudarcai elszegényítettek minket, egyre többen voltak, akik, noha semmi közük nem volt a nyugati kultúrához és világi gondolkodáshoz, mégis sokkal de sokkal gazdagabbak voltak nálunk: családom úgy vélte, mi éppen a nyugati értékek melletti elkötelezettségünk miatt érdemeltük meg kiváltságainkat, nyugalmunkat és lassan elfolyó vagyonunkat, ám azt már sehogy sem tudták megmagyarázni, miként tehettek szert ennyi pénzre olyan emberek, akik számos szellemi kérdésben a sofőrökhöz és a szakácsokhoz hasonlóan gondolkodtak (akkoriban még sem Mevlánáról, sem a misztikusok irányzatok gondolatrendszeréről, sem a perzsa kultúráról nem hallottam), és akiket a katonai puccsra ösztönző egyes baloldaiak egyszerűen "falusi bugrisnak" neveztek. Az utóbbi negyven évben Isztambul nyugatosodott polgársága egyszer sem azért támogatta az ankarai katonai intervenciókat és a hadsereg közbeavatkozását a politikába, mert támadások érték a baloldalt (hiszen Törökországban sosem létezett ilyen erős baloldali mozgalom), sokkal inkább attól való félelmében, hogy egy napon az alsóbb osztályok a vallás zászlaja alatt egyesülnek majd a vidéki gazdagokkal, és harcot indítanak életformájuk ellen. De attól tartok, túlságosan is elmerültem a katonai puccsok és a vallás helyére lépő politikai iszlám világába (amelynek sokkal kevesebb köze van a valláshoz, mint gondolná), és ezzel fölborítom e könyv rejtett harmóniáját.
 A vallás számomra alapvetően a bűntudat érzéséről szól. Gyermekkoromban bűntudat töltött el, amiért nem féltem eléggé a fejemben olykor feltűnő fehér leples, tiszteletreméltó asszonytól, amiért nem hittem benne kellőképpen. Bűntudatot éreztem amiatt is, hogy különbnek tartottam magamat azoknál, aki hisznek benne. Gyermeki ösztönnel mégis teljes erőmből ragaszkodtam ehhez a szorongató érzéshez, mert úgy gondoltam, ez föltárja lelkem mélyét, és színesebbé, világosabbá varázsolja az életet, akárcsak álombéli világom, amelybe más vigaszt nem találva gyakran minden gond nélkül képes voltam elmerülni. Ez a szorongató érzés sokszor boldogtalanná tett, mégis ennek köszönhettem, hogy megszerettem egykori életemet, ha nem is akkor, megélve, csak később, emlékeimben. Gyakran elképzelt hasonmásomról, a valahol Isztambulban élő másik, boldog Orhanról pedig azt gondoltam, őt egyáltalán nem gyötrik a vallással kapcsolatos félelmek, és még csak nem is ismeri a bűntudat érzését. Ezt az Orhant olyannak képzeltem, aki nem vesztegeti ilyesmikre az idejét, inkább moziba jár, a hit és a bűntudat követeléseitől meggyötörve pedig folyton arra vágytam, hogy rátaláljak valahol.
 Megesett, hogy gyerekkoromban mégis meghajoltam a vallási parancsolatok előtt. Az elemi iskola utolsó osztályában volt egy tanárom, akinek igencsak szerettem a kedvébe járni, egy mosolyától már boldog voltam, és elég volt fölhúznia a szemöldökét, hogy elkeseredjem - noha most meglehetősen savanyú és zsarnoki emberként emlékszem rá. Ez az ősz hajú, mogorva és idős asszony "vallásunk szépségeit" nem az istenfélelem, a hit és az alázat felől közelítette meg, hanem folyton ésszerűségről és hasznosságról prédikált az osztálynak. Mohamed próféta böjtjét például nem csupán a lelki gyakorlat szempontjából ítelte fontosnak, hanem egyféle "fogyókúraként" emlegette, amely jót tesz az ember egészségének, és amelynek hasznos voltát évszázadokkal később a szépségükre érzékeny nyugati nők is felfedezték. Az ő értelmezésében az imádkozás valójában a vérkeringést serkentő és a testet formában tartó egyfajta tornagyakorlat volt. Hiszen a japán szerkesztőségekben, gyárakban ma is naponta millióan állnak föl munkájuk mellől egy sziréna hangjára, hogy az imához hasonlóan öt percig tornázzanak, majd ismét visszatérjenek feladataikhoz. Az iszlámnak ez a pragmatikus és logikus ábrázolása kapóra jött a bennem élő kis pozitivista vallás iránt táplált titkos rajongásának és odaadásának, így Ramazán hónap egyik napján úgy döntöttem, hogy magam is böjtölni fogok.
 Noha mindezt a tanárunk hatására tettem, hogy ezzel is a kedvében járjak, neki magának egy szót sem szóltam róla. Amikor elmondtam anyámnak, mire készülök, úgy láttam, kicsit csodálkozik, kicsit örül is neki, és egy kicsit aggódik is értem: bár egyetlen vallási szokást sem követett, leginkább talán ő volt közöttünk, aki azt vallotta, hogy "akárhogy is, legjobb ha hiszek valamiben", azt azonban tudta, hogy a nyugatiasan élő családok körében nem szokás böjtöt tartani. Bátyámnak és apámnak még csak föl sem vetettem a dolgot. Fogékonyságom a hit iránt már akkor szégyellni és rejtegetni való dologgá vált, mikor még el sem kezdtem első böjtömet. A család státuszszimbólumokkal kapcsolatos akkurátus, bizalmatlan és cinikus érzéseivel, megnyilvánulásaival szemben még a vallási előírások idős tanáromtól elsajátított pozitivista szemlélete is eleve vereségre ítéltetett. Így hát úgy böjtöltem, hogy senki sem szerzett tudomást róla, senkinek sem dicsekedtem vele, és senkitől sem vártam "gratulációkat". Anyám persze mondhatta volna, hogy egy tizenegy éves gyereknek nem feltétlenül szükséges böjtöt tartania. Ő azonban megelégedett annyival, hogy iftarra figyelmesen süteményeket és szardellás kenyeret készített nekem, amelyeket nagyon szerettem. Elégedettséget láttam a szemében, hogy kisfiában ott bujkál az istenfélelem, de aggodalmat is, hogy vajon nem egy lelki fájdalmakra és fizikai szenvedésekre vágyó destruktív oldalam jelent-e meg elhatározásom mögött.
 A család vallással szembeni meghasonlott viszonya az áldozati ünnepek alkalmával nyilvánult meg a legtisztábban. Ahogy az minden jómódú muzulmán családnál lenni szokott, ilyenkor mi is vettünk egy birkát, kikötöttük a Pamuk Ház hátsó kis kertjébe, majd az ünnep reggelén megérkezett a helyi mészáros, és levágta az áldozati állatot. Soha nem rajongtam túlzottan a bárányokért és a birkákért, így képregényeim jóságos gyerekhőseivel ellentétben soha egy könnyet se ejtettem az utolsó napjait élő állat keserves bégetései hallatán. Sőt kifejezetten örültem, hogy végre megszabadulhatunk ettől a rusnya, ostoba és rossz szagú állattól, ám amikor a levágott állat húsát szétosztottuk a szegények közt, majd aznap az egész család összegyűlt az ünnepi ebédre, és a vallás által tiltott sört kortyolgatva a hentestől vásárolt húst ettük, mondván, hogy a friss húsnak kellemetlen a szaga, azt éreztem, hogy ettől egyedül bennem támad szüntelen szorongás és bűntudat. Ha az áldozat vallásos szertartásának az volt a lényege, hogy Isten iránti hűségünk jeléül egy gyermek helyett egy állat lelkét vesszük el, és így megszabadulunk a bűntudattól, mi épp az ellenkezőjét tettük: a feláldozott állat helyett egy hentestől vásárolt jobb húst ettünk, és ettől csak még bűnösebbnek kellett volna éreznünk magunkat.
 Én azonban egy olyan házban éltem, ahol mindenki szó nélkül képes volt átsiklani ennél lényegesen mélyebb erkölcsi ellentmondások és következetlenségek fölött is. Az Isztambul gazdag, nyugatias és világi családjaiban gyakran megfigyelt szellemi üresség valójában több volt annál, mint hogy fittyet hánytak a vallásra, és épp ebben a szótlanságban fejeződött ki: amíg matematikáról, iskolai sikerekről, futballról, szórakozásról vagy ehhez hasonló dolgokról esett szó, addig mindenki lelkesen bekapcsolódott a társalgásba, ám amint olyan kérdések kerültek elő, mint a szerelem, a boldogság, a vallás, az élet célja, a féltékenység vagy a gyűlölet, mindenki zavartan és komoran magába temetkezett, és ha valakit bántott valami, és mégis megpróbált beszélni ezekről, csak szótlanul, kétségbeesetten és idegesen vonogatták a vállukat, mintha süketek és némák lennének, majd a rádióból jövő zenére figyelve cigarettára gyújtottak, és némán elmerültek saját kis belső világukban. Ugyanez a némaság fogadta őszinte hittel elhatározott böjtömet is. Borongós, rövid téli nap volt, így valójában nem is szenvedtem annyira az éhségtől. Anyám iftarra készített finomságai a legkevésbé sem emlékeztettek a hagyományos török böjti vacsorákhoz, a szardellás, kaviáros és majonézes ételeket majszolva mégis valami elégedettség és belső béke öntötte el a lelkemet. Nem annak az öröme volt ez, hogy tettem valamit Allahért, inkább azt éreztem, hogy sikerrel túljutottam egy vizsgán, amelyre én magam szántam el magam. Amikor aztán degeszre tömtem a hasamat, alkonyatkor a hideg utcákon át elszaladtam a Konak moziba, megnéztem egy hollywoodi filmet, majd úgy ahogy van, megfeledkeztem az egészről, és eszembe se jutott többet, hogy még egyszer böjtöljek valaha.
 A vallással való esetlen kapcsolatom mégsem tartott vissza attól, hogy vallási és metafizikai kérdésekkel foglalkozzam. Ha Allahban nem is tudtam annyira hinni, amennyire szerettem volna, valahol mélyen biztos voltam benne, hogy ha ő valóban mindent tud, ahogy mondják, akkor van annyira okos, hogy megértse és megbocsássa, amiért valahogy nem tudok hinni benne. Ha hitetlenségemet nem fordítom daccá, ha nem szegülök vele tudatosan szembe, Allah megért majd engem, bűntudatomat, amiért nem hiszek benne, és szenvedésemet hitetlenségem miatt pedig enyhítő körülményként veszi majd számításba, és egy olyan kisfiúval, mint én, valójában nem sokat foglalkozik majd.
 Nem Allahtól féltem, hanem attól a haragtól, amit a vakbuzgó hívők éreztek a hozzám hasonlókkal szemben. Féltem az ostobaságuktól is, amiért - Isten bocsássa meg - Allahban való szerelmes hitükkel sosem állították szembe saját értelmüket. Éveken át nem hagyott nyugodni a félelem, hogy egy napon megbűnhődöm majd, amiért nem vagyok "olyan, mint ők", és ez a félelem még kamasz koromban is nagyobb hatással volt rám, mint azok a baloldali eszmék, amelyekről akkoriban kezdtem olvasni. Később pedig mindig azon csodálkoztam, hogy a félig hitetlen, világi és nyugatias életet élő isztambuliak nem éreznek bűntudatot saját helyzetük miatt. Mindig azt képzeltem, hogy ha ezek az emberek nem is érzik szükségét a vallásnak, ha társadalmi helyzetükből adódóan le is nézik a hívőket, akár az úgynevezett "modernista" sznobok az alsóbb rétegek művészeti és kulturális szokásait, életükben elérkezik majd egy pillanat, mondjuk egy közlekedési baleset vagy egy súlyos betegség, amikor mégiscsak kénytelenek lesznek titkos tárgyalásokba bocsátkozni Allahhal.
 Emlékszem, ha a magunk ügyetlen módján is, de beszéltünk ilyesmikről a szünetekben egyik középiskolai osztálytársammal, akinek csodáltam a bátorságát, amiért sosem kötött efféle titkos paktumokat. Ez az ördögi srác, aki egy dúsgazdag vállalkozó családból származott, Boszporusz-parti csodás házuk hatalmas kertjében tanult lovagolni, és Törökország színeiben indult a nemzetközi lovasversenyeken, zavarodottságomat látva metafizikai vitánk egy pontján váratlanul az égre emelte tekintetét, és így kiáltott föl:  
- Ha létezel, most azonnal sújts halálra! - majd elképesztő magabiztosággal hozzátette: - No látod, kutya bajom. - Én ismét csak bűntudatot éreztem, részben mert nem voltam ennyire bátor, részben mert titokban igazat adtam neki, mégis jólesett ez a zavarodottság, méghozzá anélkül, hogy tudtam volna róla.
 A bűntudat személyes ügy volt számomra, forrása pedig nem az volt, hogy távol kerültem Allahtól, sokkal inkább hogy távol kerültem a város lakói által megélt közösségi érzéstől. Ahogy a hit és a valahová tartozás közti metafizikai feszültség helyét tizenkét éves korom után lassan átvette a szexualitással kapcsolatos kíváncsiság és bűntudat, vallással kapcsolatos szorongásaim is alábbhagytak. De még ma is beleborzongok, ha valahol a tömegben, egy hajón vagy egy hídon megpillantok egy fehér leplekbe öltözött öregasszonyt.

       NEMES KRISZTIÁN FORDÍTÁSA