Az ifjabb Oliveirát már egy jó ideje gyötörték olyan dolgok, melyekről egyáltalán nem akart beszélni, de, ahogy azt az egyik barátja - nem voltak sokan - a rendőrségen állította, arra azért senki sem gondolt, hogy ilyen szörnyű és érthetetlen módon fogja végezni.
Nagyon lesoványodott, mesélték, bár ez manapság senkit sem szokott aggasztani, sőt. Oliveira izomkötegekké gyúrta át a háját, csak úgy duzzadt a karja és a nyaka, s egy idő után még azt a gyerekkorában, talán a széles csípője miatt kialakult képet is át tudta magáról formálni, miszerint másról sem fog szólni az egész élete, mint hogy küzdjön a táplálkozás ártalmai ellen, s aztán jó korán elhízzon és megadja magát természettől örökölt adottságainak.
Fizikumának átalakulása az utolsó hetekben végül is igazolta, miért vetette bele magát mindig teljes gőzzel abba, amit épp csinált, bármi is legyen az, és ez meg is felelt a régi Oliveiráról kialakult képnek, akit csodálni lehetett pozitív életszemléletéért, ami viszont, természetes módon, a halálával örökre megsemmisült.
Bárhogy történt is az eset, felismerhetetlen volt, amikor azon a különös helyen rátaláltak.
- Akkor hallottam róla utoljára, amikor visszajött Spanyolországból, ahová igazából fogalmam sincs, minek ment. Az viszont biztos, hogy történt vele valami, jelentette ki a barátja.
A nyomozó az elvont következtetésnek ugyanezt az irányát követte, csupán meditatívabb formában, amikor a vizsgálat során ezt a kérdést tette fel magának: "Az biztos, hogy nem gyilkosság volt, és öngyilkosságnak sem látszik, sem balesetnek, és természetes oka sem lehet, talán leginkább mindez együtt… Talán újabb fogalmat kell megalkotunk a kriminológia számára. Egy új, és hogy úgy mondjam, meglehetősen vad kategóriát, amivel valahogy minősíteni lehetne a szóban forgó személy elhalálozását".
Oliveira családjának vallomása sem vitte előbbre az ügyet. A szülei azt mondták, már két éve nem tartották a kapcsolatot a fiukkal. Egy perpatvar után a fiú elköltözött a város túlsó végébe, nem árulta el, hova, és úgy tűnt, magával vitte - nem tettek hivatalos feljelentést miatta - a családi ékszerdobozt. Ennél többet nem tudtak róla, és úgy látszott, megkönnyebbültek, hogy véget ért a nyomasztó történet.
Az áruházban két hónap fizetés nélküli szabadságot kért. Amikor nemleges választ kapott, azonnal felmondott.
Megtalálták és átkutatták bérelt szobáját. Az utolsó hónapot már nem fizette ki. Csak régi ruhákat és cigarettacsikkeket hagyott maga után szétszórva a padlón, meg egy öreg számítógépet (a merevlemeze helyrehozhatatlanul beégett), s mindez azt a benyomást keltette, hogy Oliveira úgy lépett le onnan, hogy előbb a múltja minden nyomát törölte, vagy egy másik olvasat szerint magával vitt mindent, ami árulkodhatott volna róla.
Objektív adatok is beszámolnak Oliveira utolsó hónapjairól: az edzőteremben használt gépek kalibrálásáról és a megemelt súlyok számáról vezetett feljegyzéseitől kezdve egészen addig, amikor félig szétmarcangolva, az ország északi hegységben rátaláltak.
Ezekre az információkra a teste mellett heverő füzetben találtak. Kézzel vezette a füzetet, és a hatóságok véleménye szerint egy gyakorlatias jegyzettömb és valamiféle személyes hangú napló elegye lehetett. Nagyon hasznosnak bizonyult. Annak ellenére, hogy a vértől és a harapások nyomaitól összetapadtak a lapok, majdnem az egészet jól lehet olvasni.
A hangvétele nyugodt, összeszedett és következetes, s itt-ott mintha valós időben íródott volna. Máshol viszont "erőszakosan, zavarosan csapong, és szemmel láthatóan kardoskodik valamiféle utópisztikus ’új rend’ megteremtése mellett, melyet a saudosismonak kellene áthatnia", ami a nyomozó véleménye szerint arra utal, hogy a szóban forgó személy körül nem volt minden egészen rendben, és nagy kár, hogy ezt senki nem vette észre időben, mert akkor talán még megmenthették volna.
A füzet első oldalain Oliveira részletesen beszámol egy egész hosszú hétvégét kitöltő spanyolországi utazásáról, melyet "spanyol fejezet"-ként emleget. Voltak páran, akiket meglepett a leírás naiv stílusa.

Június 21. Sierra de M.
Ebéd. Végre megérkeztem a táborba, ahol, miután elmondtam a jelszót, nagyon szívélyesen fogadtak a bajtársak, a mieink és az odaátról valók is.
Milyen csodálatos ez az egység, micsoda energiákkal bír ez a világtól elzárt hely. A napokon át tartó beszélgetések, a neten küldözgetett rejtjeles üzenetek és a hosszú vonatozás után jót fog nekem tenni a természet érintése. Bódítóan illatoznak a fenyvesek. Délután focimeccs meg kötélhúzó verseny lesz (két csapat játszik egy vastag, 30 méteres kötéllel). Éjjel menetelni fogunk az erdő mélyén húzódó tisztáson.
Június 22. Reggel. Még minden alszik. Milyen friss a levegő… Tegnap jó pár sört benyomtunk! Akkor erővel húztam a kötelet, hogy leégette a bőrt a kezemről… aztán mégis vesztettünk. A központi sátorban rock koncert volt, biztos az összes éjszakai vadállatot jól felzavartuk. Nagyon késő lett, mire tényleg besötétedett. A szertartás a napéjegyenlőséget köszöntötte: a Nap ilyenkor van a lehető legtávolabb a Földtől, és ez az év leghosszabb napja. A hangszórókból Wagner szólt, nekem a kezembe nyomtak egy égő fáklyát, aztán olyan pontosan, ahogy csak tudtam, a helyemre meneteltem, pont az alakzat egyik végére kellett beállnom. Ahogy hátrafordultam, láttam, hogy egy hatalmas, fényes kereszt rajzolódik ki a fáklyáinkból, majdnem akkora, mint egy aréna, de szerintem egy kicsit ferdére sikeredett.
Ebéd után. Az előbb elbambultam, és nem válaszoltam néhány bajtárs köszöntésére, erre elgáncsoltak, én meg elestem. Azt mondták, engem sose érhetne az a dicsőség, hogy "elessek", hogy az igaz ügy mártírja legyen belőlem, én meg azt gondoltam, biztos csak viccelnek. De a legnagyobbik (lehet vagy 130 kiló) megcsavarta az orromat, és gyors egymásutánban lezsidódisznózott, lezsernyákozott és sajtóbérencnek nevezett. Azt mondta, az olyan birkák világában, mint amilyen én vagyok, ők farkas akar lenni. Ráadásul még azzal is megvádolt, hogy tegnap direkt kiugrottam a fáklyás alakzatból, hogy elrontsam a napéjegyenlőség légi fotóját, amit egy szikla tetejéről készítettek! Láttam a horogkeresztről készült fotót, valaki tényleg kilépett a vonalból, de nem lehet látni az arcát, fogalmam sincs, valóban én voltam-e! Védekeztem, de túl sokan voltak. Most ki se dughatom az orrom a sátorból.
Azt hiszem, ezek itt ízig-vérig fasiszták. Vagy legalábbis egy kicsit fasisztábbak, mint amilyennek gondoltam őket.
Délután. Rájöttem, hogy ez a tábor pogány, ezoterikus és vérengző. Nem megyek el a záróvitára. A fő téma Hitler újjászületése lesz, ha majd visszatér a Messiás repülő csészealján.
Soha többé nem fogom megismételni a spanyol epizódot. Behúzódtam a sátramba, megvárom, amíg beesteledik. Valaki kilopta a hátizsákomból a nagyanyám gyűrűjét. Arra gondoltam, majd eladom, de most nem tudom, hogy fogok hazautazni pénz nélkül. Még életemben nem láttam ennyi tetkót. Csizmák hangját hallom. Arra fogok szökni, ahol a legsűrűbb a nyírfaerdő.

A nyomozó szerint minden jel arra utalt, hogy volt a fiatal Oliveira életének egy olyan szakasza, amikor szemmel láthatóan szenvedett attól, hogy alkatánál fogva képtelen alkalmazkodni azokhoz a dolgokhoz, amelyek egyébként erősen megérintették. Az elején nagyon lelkes volt, de aztán észrevette a hibákat, gyorsan összeállt a kép a fejében, majd mélységesen kiábrándult mindenből, és ez aztán arra kényszerítette, hogy irányt váltson. Elpárolgott belőle a karizma.
Nyilvánvaló módon gyűlölte a többpártrendszerű demokráciákat. Rajongott a rendért, a hatalomért, a diktatúrák kegyetlen erődemonstrációiért, beleértve a forradalmak alatt rendkívüli körülmények között elkövetett, irányított népirtást is. Az ő elképzelése szerint az egész világot egyetlen ember is remekül elkormányozhatná, a tiltakozókat pedig el kellene hallgattatni, hogy elkerülhessük a fölösleges háborúkat. Ha mindenki otthon maradna, nem járkálna annyi külföldi mindenfelé, csak azok, akik arra valók, hogy kitakarítsák a pöcegödröket, behúzzák a rézkábeleket, megjavítsák az utakat stb.
Oliveiráról a legváratlanabb pillanatokban az is kiderült, hogy a szíve mélyén szomorú és sebezhető, s ez rajtaütésszerű támadásként érte őt magát is. Talán egyszer valamikor nagy fájdalom érhette, ez a feltevés végig fenntartotta magát, erős érvek támasztják alá. Hónapokon keresztül majd megfeszült, annyit tanult, és egyfolytában a csoport vezetőit utánozta, de amint beilleszkedett, szinte rögtön megpróbált félrehúzódni, hogy aztán végül minden munkája dicstelen módon odavesszen. Egy idő után aztán elég rossz lett a híre azok közt, akik érintkeztek vele, és el kellett viselniük a hangulatváltozásait.
Az egyik héten például még hitt Krisztus üzenetében és a keresztény kegyelemben, a rákövetkező héten pedig már gyengének nevezte Jézust, és azzal vádolta, hogy megrontja az emberiséget - az irgalmasság és a felebaráti szeretet csupán erkölcsi gyengeség, az a tanítás pedig, hogy minden ember egyenlő, nagy átok -, vagyis ő az oka a civilizáció hanyatlásának, és ezért nagyon dühös lett erre az emberre. De amint lehiggadt, magától is elfogadta, hogy az, amit létrehozott, vagyis az antijudaista katolicizmus nagy eredmény, és a történelem során szépen beépült a kiváló, erőszakrendszerű kormányok erényei közé, és gyönyörű doktrínája lehet egy állam szerkezetének.
Oliveirát nagyon könnyű volt befolyásolni, de a csökönyössége még ennél is súlyosabb volt: szörnyű kombináció egy emberben.
A barátja szerint "szinte már tudathasadásos" állapotba került, ha úgy találkozott össze vele az utcán, hogy hosszú idő telt el a legutolsó találkozásuk óta.
- Amikor másodszor találkozott össze vele az ember, talán már egy egész más ember állt ott előttünk…
A barátja csak megerősíteni tudta, milyen döbbenetesen megváltozott a "spanyol epizód" után: mielőtt Oliveira Spanyolországba utazott, látta őt egyszer az utcán, tar kopaszra borotválta a fejét, és félkatonai pufajkát hordott. Épp inni ment a társaival, hogy aztán megrohamozzanak egy foglaltházat, utána pedig kisöpörjék abból a városrészből a buzikat, a fekákat és a hippiket, ebben a sorrendben. Ijesztő volt. Pár héttel később, amikor visszatért Spanyolországból, már megnőtt a haja, hegyes kis bajuszt viselt, és egész máshogy beszélt, a hangjában valamiféle mások iránt tanúsított megmagyarázhatatlan tisztelet csengett, és úgy tűnt, mintha félne. Megint csak egyedül járt-kelt, és kizárólag a saját dolga érdekelte.
- Nem tudtam rájönni, mi történhetett vele. Csak annyit láttam rajta, hogy beverték az orrát, egy kicsit el is volt ferdülve. Lesoványodott. Aztán már soha többé nem láttam, mondta a barátja. Egyébként akkor már nem is voltunk igazán barátok, sihederkorunkban nagyon jól kijöttünk egymással, de egy idő múlva be kellett látnom, már nincs mit mondanunk egymásnak.
Oliveira nem bírta a világban uralkodó zűrzavart, és megpróbált lassanként rendet tenni benne. Egészen lázba hozták a tanok (persze csak egy egészen szűk készletből válogatva). Végül aztán egyedül vágott neki annak, amiben utoljára hitt. Ez volt a fiatal Oliveira küldetése. Amiért aztán fönn, a hegyekben egy kőlapon kiterítve, lefejezve és kibelezve végezte.

Érdemes felidézni két olyan átmeneti időszakot is a fiatal Oliveira életéből, melyeket, ha úgy tetszik, felfoghatunk úgy is, hogy ezek készítették elő aztán a tragédiát.
A füzetében tömörebb mondatokban ír róluk, és rövidebb megjegyzésekkel látja el őket, mint a "spanyol epizód" alatt átélt traumát. Talán a stílusa változott, vagy érettebbé vált a nyelvhasználata, és nem arról van itt szó, hogy lánglelke pislákolni kezdett volna. Külön figyelmet érdemel a nagybetűk használata, és a bizonyos embereknek és eszméknek tulajdonított nagyság. A közhelyek itt lebilincselőbbek, s a maguk módján sokkal eredetibbek is.
Egész nyáron visszavonultan élt. Éjszakánként éjjeliőrként dolgozott az áruházban, a nappalokat pedig az edzőteremben töltötte. Ekkor készítette elő utazása első szakaszát. Az elméleti, a kutató részt.
Lánglelke egyáltalán nem kezdett pislákolni. Sőt.

Október 12. Délután érkeztem meg Santa Combába. Letettem a hátizsákom a panzióban, és elsétáltam a házához, de zárva volt. Már kétszáz méterről megéreztem a hely kisugárzását. A Férfiét, aki ott élt. Gyalog tettem meg a két kilométeres utat a temetőig. Friss virágok díszítették a kriptát. A ciprusok fagyosan nyújtózkodtak az ég felé. Ott nyugszik az Isteni Lény. A szél meghajlította a törzsüket, egy felsőbb Hatalom igázta le őket. A fáknak ezt a kis közjátékát kihasználva a nap átható sugarai végigsimítottak a Haza legnagyobb fiának örök nyughelyén.
Régebben megtévesztett a látszat. A néphagyomány. De ennek most már vége. Érzem, az Örök Nemzet fog betölteni engem. Az Örök Nemzetté fogok átlényegülni. Holdvilágnál tértem vissza a panzióba. Holdvilágnál írom ezeket a szavakat.
November 13. Visszamentem a házához. Szinte romokban hever. Felháborító. Belestem a nagy hátsó kertbe (szőlőskertbe?), ahol lehullott levelekkel borított szederbozótos nőtt. A gyom meg a gaz felfutott az édes szőlő karóira. Ez bizony egész nyáron át zöldell… A virágok meg ibolyaszínűek.
Aláírtam a múzeum alapítását követelő petíciót. Nagy szégyen volna, ha nem engedélyeznék, hogy megnyíljon a múzeum. És még ők nevezik magukat demokratáknak. Jól van, tényleg demokraták. Én meg demokratikus módon darabokra cincálnám a dinnyefejüket. Aztán odadobnám a kutyáknak a tölteléket. Beszéltem a múzeum megnyitását követelő mozgalom egyik felelősével. Holnap láthatom a hagyatékát! Lelkiekben már készülök a rendkívüli napra. Nagy nyugalomban töltöm a várakozás óráit.
November 14. Alig aludtam. Most megpróbálom rendszerezni magamban mindazt a Kincset, amit láttam. Az Birodalom kilenc évszázados Dicsőségét a Haza árulói törték meg. Rövid idő alatt minden odaveszett… Megérintettem a borotvapamacsát, a bicskáját, egy csomag pengét, egy fél üveg Olex hajszínreparátort, az öltönykeféjét. Minden szépen el van rendezve több tucatnyi sonasolos és Pála-Pálá-sültkrumplis dobozban. "TÖRÉKENY"- áll rajtuk a felirat. Én is törékenynek éreztem magam.
A legszemélyesebb tárgyai közül csak az ortopédcsizmáját nem akarják kiállítani. Meg azt az átkozott széket, amelyről leesett a Tanács Elnöke. Amely végzett vele a Barra-erődben, amikor a földbe verte a tarkóját. Ez a drágalátos szék nincs ott, hogy ne is adhasson teret a gúnyolódóknak. Én különben azt hiszem, a széket még akkor megsemmisítették. Jól is tették. Ott volt viszont egyszemélyes vaságya, és a porban ott hevertek a kartonbőröndjei is. A Professzor Úr alázatosan feláldozta értünk az életét. Hatalmas terhet hordozott, s ebben csak a Nemzet jövőjébe vetett hite segítette. S nem kért érte cserébe semmit.
A kezembe vettem a tollat, mellyel a Birodalom törvényeit írta alá. El tudom képzelni, hogy ez a toll jó néhány kommunát küldött az afrikai "serpenyő"-be. A tarrafali üdülőnek küldött, kitörölhetetlen tintával rögzített aláírás, mely összezúzta a halántékokat a cink alatt… Legalábbis nagyon remélem.
Délután a korabeli újságok közt keresgéltem. Érdekes volt. Nagyon-nagyon érdekes.

A nyomozó szerint valahol itt, ezen a napon, úgy ebéd után kell keresni Oliveira végzetének "kulcsát" vagy "tengelyét". Azt a pillanatot, amikor rátalált a végső küldetésére. Fáradtan leült, és csak úgy találomra kinyitotta az egyik tésztásdobozt, melyben a 20. század 30-as, 40-es éveiből származó újságkivágásokat őrizték. "A Rendszer legragyogóbb korszaka", ahogy Oliveira ünnepélyesen írja. Az újságkivágások közt elég sok címlaphír szólt az 1939-es New York-i Világkiállításról, melyet a "Holnap Világá"-nak szenteltek. A kiállítás arról szólt, hogy a világ minden országa számára beköszöntött a béke és haladás korszaka, melyben utópisztikus, zöldben pompázó városok fognak születni; és hírt adtak az első élő színestelevízió-közvetítésről és az első nejlonpulóverről, meg még sok mindenféle másról.
Oliveira egész délután olvasott. Még azóta sem rendszerezték az anyagot, ezért ki lehetett válogatni azokat a cikkeket, melyeket átlapozott, mert egymásba hajtogatva, a doboz egyik sarkában hagyta őket. Az egyik oldalon beszámoltak a Portugál Pavilon építésének szakaszairól és a sikerről, amit a portugál megbízott, António Ferro remélt a részvételtől: a portugál modernizmus győzelmét. Közben a rezsim hivatalosan így jellemezte a pavilont: "a mi szerény pavilonunk egy kis darab portugál föld a nagy-nagy Amerikában". A belém-i kertekben sétálgatva Ferro interjút készített a diktátorral az esztétika határairól. A diktátor a következőt nyilatkozta: "Manapság a művészet a diktatórikus rendszerű államoknak tartozik a legtöbbel, mert ezek az államok a legkonstruktívabbak, mert lázasan törekszenek arra, hogy valami tartósat, örökkévalót mutassanak fel a mának."
A "diktátor" szót itt pozitívan kell érteni. A naplója egyik fejezetében a fiatal Oliveira felmagasztalta következő terminusokat: "Diktátor, diktatúra, milyen szép szavak, mégis megpróbálták kiűzni őket a szótár pozitív jelentésű szavai közül. A fasizmust a szívében hordja az ember." Az egyik tanú, aki épp akkor látogatott el a múzeumba, amikor Oliveira is ott volt (a hölgy a neve elhallgatását kérte), a nyomozónak beszámolt róla, micsoda örömujjongásban tört ki a fiatalember, amikor megtalálta Mussolini autogrammal ellátott arcképét. Ez volt az a fénykép, amelyet a portugál diktátor az íróasztalán tartott, és csak a II. világháború kitörésekor rejtette a fiókjába. A felügyelő itt széljegyzetben azt állapította meg, hogy valóban érdeklődött a téma iránt (ezt bizonyék-erejűnek ítélte az Oliveira halálának körülményei után folytatott nyomozás során), "amikor a New York-i Kiállítás Béketava hirtelen kész paródiába torkollott: a tó körül elhelyezkedő pavilonok hadat üzentek egymásnak, és senki sem szólt a másikhoz. Úgy tűnik, az olasz pavilont össze is csomagolták. A német pavilonnál erre nem volt szükség, mert őket meg se hívták."
- Nekem is van egy arcképem a Ducéról!, kiáltotta a fiú, a tanú vallomása szerint.
Két korábbi, 1938-ból származó újságkivágásban, melyeket tűzőgéppel kapcsoltak össze, a nyomozó rátalált "a tökéletes érzelmi triumvirátusra, arra a politikai zöldlevesre, amelyben a szóban forgó személy úszott." Három fotóriport állt egymás mellett: az elsőn a Hitlerről Nürnbergben készült képek szerepeltek, amikor 150 ezer katona előtt kihirdette, Németország végre elérte, hogy teljesen önellátó lehessen élelmezési és katonai szinten. Mellette egy tökéletes fáklyás horogkereszt, jobb, mint a ’spanyol epizódbeli’…", írta a nyomozó ironikusan, egyébként ez volt az egyetlen eset, amikor némileg tiszteletlenül szólt Oliveiráról.
A nürnbergi fényképhez hozzá volt tűzve egy fotóriport Mussoliniről, a kép alatt ez a szöveg állt: "Hogyan pihen és frissíti fel testét a férfi, akinél kevesebben dolgoznak többet a világon (Mussolini a Como-tóban úszik, kopasz feje csak úgy csillog a napban, Mussolini félmeztelenül szónokol egy aratógép tetején, Mussolini egy falusi mulatságban egy parasztlánnyal táncol).
A végén aztán, a bal oldali oszlopban egy hirdetés áll arról a versenyről, melyet a "Portugália legportugálabb faluja" cím elnyeréséért hirdettek meg. Nem a legszebb, hanem a legportugálabb falu. "Portugália az elmúlt évszázadban teljesen elportugálatlanodott, elveszítette ősi, egyszerű, tudatlan, bájos, nagyon is sajátos és másokétól teljesen eltérő életmódját, és külföldi, főleg francia mintákat követ életvitelében, gondolkodásmódjában és reakcióiban." Most az a feladatunk, hogy "visszaportugálosítsuk Portugáliát. Hogy visszaadjuk neki azt a földdarabkát, mely az övé, ősi szokásainak tisztaságát, és hogy félresöpörjük néhány gyáva és mindent leromboló egyén félelmeit, akik attól tartanak, hogy az újranemzetesítés a Haladás útjába fog állni."
A nyomozó aláhúzta az "ősi szokásainak tisztasága" kifejezést. Minden jel arra utal, hogy talált még egy olyan terminust, melynek, úgy látszik, köze van Oliveira szerencsétlenségéhez.
De még ennél is fontosabb nyomnak számít az az esemény, mely 1939-ben, a New York-i megnyitó napján történt. A nyomozó lefénymásolta az újságkivágást, és szétosztotta a kollégái között. Amikor megnyílt a "Holnap Világa" című világkiállítás, mely a bolygóközi utazásokról és a konyhai robotgépekről szólt, a Diário de Notícias a címlapon, keretes cikkben írt a következő hírről:

EGYÁLTALÁN NEM BIZTOS
Első pillantásra akár úgy is tűnhet, az esetnek nincs különösebb jelentősége. És mégis van. Mégpedig igen nagy a jelentősége. Szégyen, hogy a portugál szárazföldön farkasok éljenek. Ez a primitívség, a barbárság, az elmaradottság jele, mely nem férhet össze a fejlődéssel egy olyan civilizált, európai ország esetében, mint Portugália.

Ez a hír mélyen megrázta a fiatalembert. A nyomozó úgy véli, ha nem abban a pillanatban és azon a helyen olvasta volna, akkor "a szóban forgó személy még ma is élne." A kollégái és a felettesei nem hitték el, hogy egy majd hetven évvel ezelőtt megírt, egyszerű újságcikknek ilyen következményei lehessenek, de a nyomozó kutatni kezdett az újságokban és az interneten. Hamar rájött a rendkívüli egybeesésre: Oliveira Santa Comba-i látogatása akkorra tehető, amikor újabb hírek kaptak szárnyra a "farkasok"-ról, melyek "visszatértek Portugáliába". Hetven év után.
A Ger?s-hegység pásztorai nem győztek panaszkodni a farkasok által okozott súlyos károk miatt. "Idén a farkasok már több mint 20 kecskémet falták föl, egyszer úgy 300 méterre a házamtól. Szörnyű volt", nyilatkozta az egyikük. Az erdőtüzek 300 hektár földet kipusztítottak fönn, a hegyekben. A csordák levonultak a hegyekből, az éhes farkasok meg utánuk.
Egy másik pásztor, akinek hatvan tehene van, azt magyarázta, hogy az államtól sosem érkezik meg időben a törvényben előírt kártérítés: "A farkast a mi jószágaink táplálják. Az igaz, hogy védett fajnak számít, de nekünk kell őt etetnünk."
A nyomozó szerint Oliveira naplója ezen a napon mindent megmagyaráz.
Azt írta:

MÉG MINDIG ÉLNEK ITT FARKASOK

Ezután következik az, úgymond, gyakorlati szakasz.

Visszatért a fővárosba. Nappal edzőterem (sokkal erőteljesebb ritmusban), éjjel őrködés. Hétvégenként lejárt egy alentejoi vadásztársasághoz, melyet sosem nevezett meg. Péntek éjszakánként utazott le menetrendszerinti buszjárattal. 
Néhányan felteszik most maguknak a kérdést, hogyan vadászhatott a fiatalember engedély nélkül, illegális tűzfegyverekkel. A nyomozó nem mélyedt el a témában, mert másodlagos jelentőségűnek ítélte. Végül arra a következtetésre jutott, hogy vagy ő állt kapcsolatban néhány szélsőséges csoporttal, vagy eleget tanult, míg eljárkált mindenfelé. Az edzőtermek és éjjeliőrök félvilági csoportjait ismerve aztán gond nélkül beszerezhette magának ezeket az eszközöket. Oliveira váratlanul egy vadászpuskával, majd nemsokára egy nagyvadra alkalmas vadászkarabéllyal jelent meg köztük.
Talán hamis papírokat mutatott fel a vadásztársaságban, ahová beiratkozott. Megengedték neki, hogy kis vidéki székhelyükön tartsa a fegyvereit a trófeákat őrző vitrin alatt. Bilincsekkel és láncokkal kötözte őket össze, és jól bebugyolálta terepszínű anyagba.
Oliveira kedvelte a vadásztársait, szinte kivétel nélkül mindegyikük jóval idősebb volt nála. Egy nagy, közösen elköltött ebéd után a múltjukat is tisztelni kezdte.

Február 24., Charneca do O. Ebéd
A társaság fele megjárta Afrikát. Úgy jó harminc évvel ezelőtt harcoltak az afrikai Portugáliáért. A vadászat előhívta a legszebb emlékeiket, érdekes dolgokról beszélgettünk. Itt nyugodtan lehet beszélni, azt hiszem, ezek megbíznak bennem, a "városlakó"-ban, főleg, mióta a múlt szombaton két lövéssel végre leszedtem két foglyot a levegőből… Az egyikük, akit a többiek csak Ravasznak hívnak, megmutatott négy sebhelyet a testén, amit az egyik "fafejű gerilla" puskagolyói ejtettek rajta, hármat közvetlenül a mellkasán. Elmesélte, a fekából még annyi hús sem maradt, amin egy kis sebhely elférhetett volna. Hogy felkapta a G3-ját, és miszlikbe, Knorr-levesbe valónak aprította őt, akár fondüt is lehetett volna belőle készíteni.
Apropó, ha már erről beszélünk, ezek itt rengeteget esznek. Egy kicsit el is vannak hízva. És sokat boroznak meg pálinkáznak. Az egyik kopasz fel van háborodva, amiért pár napja ittas vezetés miatt bevonták a vadászengedélyét. "Mintha a kettőnek bármi köze is volna egymáshoz, hülye az új törvény", hajtogatja a pasas óránként. Most egy évig csak a konyhán segíthet.
Tudom, hogy a küldetésemben nem számíthatok rájuk. Megvan a maguk élete, és ezt nem fogják kockára tenni. De mindenre megtanítanak, amire csak szükségem lehet: a hely kiválasztására, az álcázásra, megtanítanak várni, amíg felbukkan a zsákmány, aztán célozni és találni. Már alig várom a vaddisznóhajtást, a jövő héten megyünk ki rá, ez hasonlít hozzá a leginkább, legalábbis abban, hogy olyan golyóval lőnek, amit karabélyhoz szoktak használni (300 vagy 330 kaliberűt), és kutyákat is visznek magukkal.
Nekem persze majd máshogy kell csinálnom, ráadásul egyedül leszek és kutyát se viszek magammal.

Március 3., reggel
A hét közepén aztán megváltozott a terv, és ma meg holnap a vaddisznóvadászat helyett rókát fogunk hajtani. Azt képzelem, bizonyos szempontból ez is hasonlít arra, amit én akarok csinálni, főleg azért, mert kutyákkal megyünk ki a terepre.

Délután
Az egyik paratölgy alatt "kapuként"tárult ki előttem a terep. Csurig ázott gazzal benőtt tágas tér húzódott a szemem előtt, mögötte bokrok, és a tetején egy kis erdőség, melyet itt-ott néhány kerek gránittömb tarkított. A Ravasz megtanított felismerni jó pár madarat, megpróbáltam megkeresni és kicsit hallgatni őket, mielőtt felharsant volna a hajtók kiáltása. Azt hiszem, egy kenderike énekelt előttem, odébb meg talán egy széncinke. Balra az egyik fán egy cigánycsuk üldögélt. Vígan daloltak a napsütésben, és fittyet hánytak a sasra, mely fölöttük a magasban épp a párját hívta.
Ekkor mögöttem, az erdőben hirtelen felharsantak a kiáltások, a tülkölés és a hajtók farsangi petárdáinak hangja.
A róka nagyon ravasz állat, ha lövést hall, azonnal lefekszik a földre, és halottnak tetteti magát. Nagyon rosszul lát: ha jó irányból fúj a szél, képes egészen a lábunk mellett elszaladni, és ha nem mozgunk, nem csapunk zajt és nem érzi meg a szagunkat, észre sem vesz minket.
Messziről lövések hangját hallottam, de egyik sem ért el idáig. A következő turnusban hajtó lettem, egy szórófejre erősített tülökkel csaptam zajt. Mintha megint focimeccsen lennék… Kilométereket haladtunk, a végén még a gatyámban is tüskék voltak.
Végül összesen öt rókát ejtettünk el. Csak azért nem lett több, mert az egyik vadász egymás után kétszer is rosszul célzott. A többiek persze heccelték miatta, ő meg azt mondta, direkt hagyta őket elmenekülni, mert ő valójában természetvédő.
Elnéztem a pick-up hátulján, fejjel lefelé felakasztott rókákat, mielőtt megnyúzták őket. Csöpögött belőlük a vér, és kilógott a nyelvük.
Az egyik nagyon szép volt… aranyszínű a szőre, rövid, pisze a pofácskája. Azt is lehetne mondani, olyan gyönyörű volt, mint egy nő.

A nyomozó azonnal megjelölte ceruzával ezt a bekezdést. Úgy érezte, döntő fontosságú lehet. Később aztán bebizonyosodott, hogy ráérzett a lényegre.

Ma nagyon kellemetlen dolog történt. Az első hajtás alatt, a hajtók kiáltásai közepette megláttam, hogy egy vörös, szőrös labda gurul felém. Sikerült megőriznem a nyugalmamat, és lassan megcéloztam. Egymásnak tapadt rókapár volt. Épp "azt" csinálták, és össze voltak ragadva az "izéjüknél" fogva, mint a kutyák. A hím az ellenkező irányba akart elhúzni, és ezért jól egymásba gabalyodva ott sántikáltak előttem. Esélyük sem volt. Ráadásul még csak észre sem vettek. Még két lövést le kellett rájuk adnom, különösen a nőstény visított iszonyúan. 5-ös kaliberű töltényt használtam. Az egész társaság tele szájjal röhögött.
Milyen hülye ötlet, róka uram és róka asszonyság, szégyenszemre pont azzal kezdeni a reggelt, és épp a vadászat órájában!

Az egész történetben a legkülönösebb, mondta az "exbarát" a rendőrségen, az a hangnem, ahogy Oliveira leírja az esetet.
- Ízléstelennek, brutálisnak látszik, de én tudom, hogy valójában nem az. Mindig így reagált, ha nagyon szenvedett valamitől. Ezt hallgassa meg, jutott az eszébe!...
Úgy két-három évvel ezelőtt Oliveira rajtakapta az ágyban a barátnőjét egy férfival, a lány egyik iskolatársával. "Szerintem az a jelenet nagyon hasonlított a rókás történethez…", és "csak az volt a szerencséjük, hogy épp nem volt nála fegyver". Gyönyörű, vörös hajú lány volt, és addigra már nagyon elege lett Oliveirából.
A fiatalember ekkor elhagyta a szülői házat, és elköltözött a város másik végébe. Soha többé nem látták őt nők társaságában.
A vadászat éjszakáján Oliveira elköszönt a társaitól, és soha többé nem tért vissza közéjük.

Éjszaka:
Mindenki megesküszik rá, hogy Dél-Portugáliából már vagy 40 éve eltűntek a farkasok. Mégis úgy tűnik, egy fiúcska nemrég látott errefelé egy farkast, amint egy birkanyájat lesett egy gesztenyefa alól. Vagy Spanyolországból jött át, vagy csak tévedés az egész, és talán inkább egy nagyobbfajta kutyát láthatott. Errefelé már nem élnek farkasok. A karomra fogok tetováltatni egyet.

Még azon a héten felmondott. 
Nem lehet tudni, melyik napon érkezett meg a Ger?s-hegységbe. Először talán a Vilarinho das Furnas-i víztározó mellett táborozott le. A naplójában azt írja, hogy "itt álltak a lidérc-falu legmagasabb falai, melyeket elnyelt a víztározó, amikor elárasztották vízzel."
Ezután elindult a pásztortanyák felé Peneda és Ger?s között.
A pásztorok kihallgatása után kiderült, hogy Oliveirát nem fogadták jó szívvel, amikor megérkezett, egyrészt mert senki sem ismerte, másrészt pedig mert megvolt rá az okuk: az egyik pásztor azt gondolta, biztos megint egy megszállott környezetvédő kutat mérgek és vascsapdák után, azok a szörnyű kampók összetörik a vadak lábát, a pásztorok meg tagadták, hogy valaha is használtak volna ilyesmit; a másik pásztor meg a kormány küldöttjének nézte. "Panaszt tettem nála a késedelmes fizetések és az állataim miatt, amiket megevett nekem a hegyekben a farkas, a múlt héten is elragadta az egyik kecskémet, de ő rögtön azt válaszolta, hogy nem emiatt jött."
- Kimegyek a farkasokra, de úgy, ahogy azt régen csinálták, ezt mondta. A karjára egy farkaspofa volt rajzolva. Akkor még semmit sem értettem.
Vagy csak úgy tett, mintha nem értené, tette hozzá a nyomozó. A rendőrség úgy véli, Oliveira megegyezett az egyik pásztorral, hisz egyébként kiváló gyakorlati érzéke volt, erre a legjobb bizonyíték a karabinere története (új volt, és mégsem találtak rajta sorszámot vagy jelzést, mely a származási helyére utalt volna. Az olaszországi gyár sem tudta beazonosítani, melyik készletből származhatott).
Oliveira ebben a részben kerüli a részleteket, de remekül tájékozódott a terepen.

Április 1., Ger?s
Jó negyven kilométert gyalogoltam a bükkerdőben. Egy patak mellett fölvertem a minisátram, és kiválasztottam megfigyelőállásnak egy jó magas helyet. Egy sima bazaltkőre terítettem a pokrócom, hogy fekve tudjak majd lőni. Jó sok ágat vágtam le egy rekettyebokorról, hogy álcázzam magam.
Még semmit sem láttam, csak két-három vadlovat az úton, a friss legelőkön, aztán ragadozó madarakat az égen és nyulakat a földön. Nem ejthetem el őket, felhívnám vele magamra a figyelmet. És elkergetném a zsákmányt.
Éjjel nem raktam tüzet, nem ettem semmi meleget, hogy ne érezhessék messziről a szagokat. Elásom a konzervdobozokat. Azt hiszem, több esélyem lesz majd, ha leszáll az éj. Hoztam magammal éjszakai szemüveget. Most aztán pont olyan jól látok, mint ők, még úgy is, hogy telihold van. Erre aztán nem számítottak…
A megfigyelőállásomról jól rálátok egy kecskenyájra.
Ha ez így mégsem menne, majd elgondolkodom rajta, hogy esetleg használjam a "farkasvermet", azt mondják, itt van nem messze, északra. Egy egyszerű, gödörbe ásott karámról van szó, egy magas pala- és gránitsziklákkal körülvett, zárt arénáról, amit még a pásztorok építettek egyszer jó rég. Egyetlen bejárata van, melyet egy háromszög alakú kőlap zár le, és ha a farkas egyszer oda belép, többé már nem tud belőle kiugrani.
Farkascsalinak régen egy beteg vagy sebesült kecskét vagy bárányt helyeztek el benne.

Április 3.
Ma üvöltést hallottam. A sziklához rohantam, aztán nagyon meglepődtem. Kutyák voltak. Mesélték, hogy egy ideje teljesen nekivadult, falkába verődött kivert kutyák kóborolnak errefelé. Elvadult kutyáknak hívják őket. Veszélyesnek látszanak. De csak kutyák, semmi több.

Április 4.
Megláttam az első farkast! Hatalmas, szürke jószág volt, úgy lógott ki a szájából a vörös nyelve, mint egy nedves kendő. A kecskék eszeveszetten bőgtek, és futni kezdtek lefelé a hegynek, engem meg teljesen megbénított a látvány, és hagytam, hogy eltűnjön, pedig ott volt mellettem a karabiner. Össze kell szednem magam. De hülye vagyok, hogy elszalasztottam ezt az alkalmat! Sosem értettem meg azokat a fazonokat, akik csak megfigyelik az állatokat, és egyet sem visznek magukkal haza.

Április 6.
Tegnap az csak egy magányos farkas lehetett. Bírom az ilyeneket. Csak hát az a helyzet, hogy ebben a hegységben egyszerűen nincs hely kettőnk számára.
A magányos farkasok azok a fiatal hímek, akiket elüldözött a falka alfahímje. Csak a vezérhímnek van joga hozzá, hogy utódokat nemzzen a társával, az egyetlen nősténnyel, amelyiknek lehetnek kölykei. És amíg a magányos farkasok számkivetettként élnek, és megpróbálnak új falkát alapítani vagy beilleszkedni valahová, megalázva, megtépve élnek, mert a többi farkas nagyon rosszul bánik velük. A vadászat során aztán minden egyes hibát ezen a szerencsétlenen vernek le, még akkor is, ha egy másik farkas hibázta el a bekerítő hadműveletet. Mint mindenhol ezen az ostoba világon, itt is van egy "bűnfarkas".

Április 15.
Továbbra is egyfolytában őrködök, de már egyre jobban fáradok. Reggelre beborítja a testemet a jéghideg nedvesség. Telnek-múlnak a napok. Esznek egyáltalán ezek az állatok?! Merre járhatnak? Lassan kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha is találok egy vándorló farkasfalkát. Már láttam három vaddisznót, de a farkasok már nem vadásznak vaddisznóra. Ahhoz, hogy egy ilyen óriási állatot leterítsenek, legalább hét farkas kellene. A falkákhoz itt legfeljebb ha négy farkas tartozik.
Délután
Megtaláltam a farkasvermet. Jó nagy, és elég jó állapotban is van, csak szinte már betemették a faágak és a levelek.

Április 16.
Az éjszaka közepén kibújtam a sátramból, mert meghallottam, ahogy a holdat ugatják. Bevettem magam egy kis völgybe, ahol vadgesztenyefák állnak, errefelé még sosem jártam. Abban bízom, hogy megtalálom a fészküket, biztos valami üregben lehet, de egyelőre alig láttam valamit. Csak négy szem villogott a messzeségben. Most megint a sátorban vagyok. Holnap visszamegyek.
Katona vagyok a civilizáció lövészárkában.

Április 17.
Megtaláltam az üreget! A levegőbe leadott lövéssel elkergettem azt a két farkast, amelyik őrizte. Aztán megtaláltam a nőstényt. Vemhes volt, és csak úgy vicsorgott rám. A lövés nagyobbat robbant, mint gondoltam. Az egyik kölyök lába kilógott a hasából, és egy darabig még mozgott. Több kölyök is volt benne. Jó gyorsan leléptem, még a kezem is megvágtam, egy kicsit vérzett.
El kell kapnom a vezérhímet… már biztos érzi a szagomat. Addig nem megyek el innen, amíg a végére nem járok a dolgomnak.

Április 18.
Befogtam egy sánta kecskét. Holnap berakom a farkasverembe, aztán csak várok. Azt mesélik, néha egyetlen lövés is elég. Semmi esélyt sem fogok neki adni. Ha csak megsérül, még képes, és gyűlölettől hajtva kiugrik a veremből. Aztán hirtelen áldozat lesz a vadászból…

Itt ér véget Oliveira naplója. Egy hét múlva találták meg a testét, már nagy részéről hiányzott a hús. A jobb karján a tetovált farkasfejnek csak a fele volt meg. Úgy látszott, hogy még egy lövést leadott a karabinerrel, melyet a holttesttől pár méterre találtak meg. Oliveira jobb combcsontja megsebesült, és már kikezdték a hangyák. Lehet, hogy elcsúszott, a sebet valószínűleg egy esés okozhatta. Ezt a kérdést majd a nyomozó jelentése fogja tisztázni.
Az erdészek elszörnyülködtek, amikor megtalálták az anyafarkas csontvázát a négy kölyökkel a hasában. A fegyverszakértő megállapította, hogy a golyó Oliveira karabineréből származott, mint ahogy a másik töltényhüvely is, melyet a földön találtak meg.
Kihallgatták a hegyi pásztorokat. Ők azt hitték, hogy a fiú közben már hazament. Azt állították, nekik semmi bajuk a farkasokkal, de azt mégsem kívánhatják tőlük, hogy ők etessék a fenevadakat, és ők fizessék meg a kárt. "Ebben igazuk lehet, mert gyakran hónapokat késnek a kártérítéssel. Mindennek tetejébe sokszor azt állapítják meg, hogy az állatokat nem is farkas ölte meg, hanem elvadult kutyák ejtették el őket, és ebben az esetben semmiféle kártérítés nem jár."
Oliveira boncolására az igazságügyi szakértőn kívül egy állatorvost is elhívtak. Eltartott egy darabig az eljárás.
A nyomozó hivatalos hangon kezdte írni a jelentését, de a végén mégis mintha megkönnyebbült volna. A nyomozás egészen rendkívüli volt, és nagy meglepetéssel zárult:
"A sérülések vizsgálata után kijelenthetjük, hogy a szóban forgó személyt nem fegyver ölte meg, és valószínűleg nem is szúrófegyverrel támadtak rá. A gyilkosság vagy öngyilkosság lehetősége elvileg ki van zárva.
Minden jel arra utal, hogy megdőlni látszik az a feltevés, miszerint a halálát egy vagy több farkas okozta. A farkas koponyájának és alsó állkapcsának a szerkezete teljesen egyéni, harapása ereje négyzetcentiméterenként elérheti a 60 kilót. Egyetlen harapásával képes szétzúzni a csontot vagy akár az egész nyakat is, s így azonnal elér a vörös csontvelőhöz és a zsírvelőhöz. Az a sokkal kevésbé erőszakos, de annál kitartóbb módszer, ahogyan az áldozat gégéjét számos harapással szétszaggatták és a nyakszirtjét szétrágták, arra utal, hogy olyan állatról vagy állatokról lehet szó, melyeknek négyzetcentiméterenként legföljebb 20 kilós a harapásereje."
Ez a jelentés felvetette a vaddisznótámadás lehetőségét. A DNS-vizsgálat során aztán mindenre fény derült.
"A sebnyílásokban talált szőrszálak és nyál vizsgálata, beleértve a hasüregben (vulgárisan a hasban) talált darabokat is, ahonnan kitépték és szétrágták a beleket, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Oliveira halálát sajnálatos módon közönséges házi kutyák okozták, melyeket az ember vadított el magától."