Amit most mondok, első sorban magamnak mondom, de azt akarom, hogy halld. Szeretnék jól viselkedni, mielőtt meghalok, de félek, hogy gyenge leszek hozzá. Nem csak a várható magatartásom miatt aggódom, hanem mert sejtem, sejteni vélem, mi a haldoklásunk tétje. 
De akár gyorsan véget ér halálküzdelmem, mármint a ti számotokra, akik életben maradtok, akár kínosan hosszan haldokolnom kell - nálunk hivatalosan nem segíthet az orvos a reménytelenül szenvedő embernek, hogy az emelt fővel lépjen át a halál kapuján, megtiltja az írott jog, ami a haldoklással járó szenvedés hosszúságának kockázatát az agóniájában kínlódóra hárítja át, és ez egyebek közt arra mutat, hogy a jog és az orvostudomány, szemben a matematikával vagy a fizikával még nem tart ott, hogy felismerje önnön végességét, a határait, ami e tudományok szellemi nagykorúságának a jele lenne  -, ám akár szempillantás alatt lebbenek át a nemlétbe, akár hosszan és hiábavalóan küszködve halok meg, életem legnehezebb időszaka lesz, ami a vég előtt vár rám. 
Magam leszek a probléma, nem a halál.

A záróvizsga előtt
Nem az érettségitől félek, izgatott reménnyel készülök arra, csak a vizsgára várakozás kényes idejétől tartok. 
Csak? 
A közelgő halál tudata sarokba szorít majd, s jellemző személyiségjegyem, hogy nem hagyom magamat sarokba szorítani. Nem tűröm a szorult helyzetet, ez a sebem, ha tetszik. Előfordul, hogy akkor is azt érzem, a sarok felé terelgetnek, amikor nincs is úgy -,  mi lesz, ha önnön végem szorít a sarokba? 
Mikor valóban nincs választásom: azt még nem próbáltam. 
Nem szeretnék méltatlanná válni - mihez is? - az ember rangjához. Végső soron önmagamhoz. Valószínű viszont, hogy a halálom előtt, már ha az szenvedéssel fog járni, előtolakodnak a legcsúnyább hibáim: féktelenségem, zabolátlanságom, kiütközik hirtelen haragra lobbanni hajlamos természetem,  méltóságérzetem, amely parancsra oly kevéssé képes megalázkodni. Márpedig a halál rettentő parancs, belső parancs ugyan, de külsőnek élem meg, sértésnek élem meg majd, a legnagyobb sértésnek - mi az, hogy meghalok?!  No, tételezzük fel, ezen a sértésen még túlteszem magam, mert nagylelkű is vagyok másfelől, és a bolondságig bátor, meg hiú, talán hálatelten felnézek magamra, amiért zokszó nélkül vállalom a halált. Bravó, bravó Nemecsek. De előtte, a megaláztatások hosszú sorát hogyan fogom viselni? 
Attól rettegek.

A lemoshatatlan szégyen
Előre őrjít. Nem tudok tisztálkodni majd. Az sem biztos, lesz, aki lemos. De ha lesz is - az  nem sokkal rosszabb? Mosogatnak, mint egy koszos tányért, napról napra feleslegesebben. Etetnek, dugdosnak belém mindenfélét, amit le kell nyelnem, habár kiadom, hamarabb, mint szoktam; kiürítem, magatehetetlen. Fekélyes tömlő, merő test vagyok, holott lélek, didergő, védtelen. 
Jönnek, ha nem kell, és nem jönnek, ha kell. 
A kiszolgáltatottság tisztázhatatlan szégyen. 
Pillanatonként őrjöngeni fogok, mivel nem úgy teszi a számba, avagy a végbelembe, amit szokott, ahogyan én azt magamnak elképzeltem, és minden módon naponta öngyilkos leszek, komédiák, szétharapom az infúzió csövét, beledőlök az injekciós tűbe, meg aztán miket ordítok is, irgalmas ég, hogyan ordítozok majd mindenkivel! Szégyenletes.  
El fogom veszíteni az önuralmam. 

Biztos?
Elvégre ha tudom, hogy meg fogok halni - bármit jelentsen ez, fogalmam sincs róla, de egyszercsak tudni fogom, az egy, amit tudni fogok, egy idő után a nevemnél is jobban, vagy mint az új nevem: Meg Fogok Halni -, akkor valami új következik, az utolsó felvonás, az utolsó lehetőség, mint az iskolában az utolsó óra, a pótfeleltetés, ha tetszik, az ötösért, határ a csillagos ég, mert hát ez sokkal nehezebb, mint bármi, ezért meg lehet kapni a legjobb jegyet is, meg akarom kapni, be akarom bizonyítani, hogy nem igaz: nem olyan vagyok, mint a legrosszabb tulajdonságaim, akkor vagyok a legtalpraesettebb, ha már csak Te bízol bennem egyedül. Itt a lehetőség. 

Annak, aki van
Ettől mindig mámoros leszek. Mármint a lehetőségtől, ha nagyritkán valami először történik. Először halok meg. Neked halok meg. Képes vagyok arra, amire nem lehetek képes. Az utolsó próba, mint a Varázsfuvolában, a legnehezebb, azért van kedvem hozzá. Ki kell érdemelni, hogy a végén egymáséi legyünk. Nekem ez menni fog, érzem. Mint mikor kissrác koromban, a nyaralások végén eszembe jutott, hogy mennyivel jobb lesz otthon, otthon termettem! - és akkor már semmi sem számított; lélekben én már Pesten voltam, amikor a többiek még bőven az úttörőtábor mélyén. Indulok a szüleimhez újra. Szédületes belegondolni, mivel várnak majd, hogy mit ki nem találnak a fogadásomra! Benne vannak a lélegzetemben. Nem is ártott ez a nyaralás. Kicsit leégtem, erősödtem, kibírtam. Nehéz kivárni, hogy végleg vége legyen, leszerelés legyen, sátorbontás, tábortakarodó, mindent kitalálnak, mert tudják, hogy el kell ereszteniük, tetszik, nem tetszik, haza fogok menni. 

Haza akarok menni 
Ha mindenki előre tudja, de főleg én, hogy mennyire kibírhatatlan haldokló leszek - akkor nem is leszek az. Hát nem leszek.
Felfogtad? Felfoghatatlan.
A végét már, mint író is tudom, ha egyáltalán eljutok odáig - nagy szó! -, a végét már olyan szépen meg lehet csinálni… Következik abból, ami történt - esetünkben abból, aki történt. Nem is lehet másképp, ne is legyen másképp. Épp csak meg kell csinálni, mint egy péknek az óriáskifli végét, jó csúcsosra, ahogy csak ő tudja. 
Bukás lesz. 
Ne hidd, hogy nem akarom tudomásul venni. Mihaszna, rút végem lesz, mint mindannyiunknak. Épp azért, utoljára meg akarom mutatni az engedelmességem, az életben egyszer az illemtudásom. Add, hogy ne úgy viselkedjem, ahogy az ellenségem várja, hanem aszerint, ami a reményem. 
Az utolsó remény, az nekem való.  
A totál lehetetlen - azt meg tudom csinálni! El kell vállalni a bukást. Hogy csúfosan reménytelen, és egyre-egyre szűkül, de hát ez az élet. Benne lángol tisztán az utolsó remény.