"A lustaság gyógyítható" állítja Reinhold Ruthe, A társkeresés pszichológiája című sokat olvasott mű szerzője. A cím izgalmasan hangzik, főleg mivel az első oldalak azt ígérik, hogy e könyvben feltárulnak majd a lustaság rejtett tétjei. A lustaság ugyanis olyan tevékenység, amelyet nem nyíltan és tudatosan űzünk, hanem elsősorban öntudatlanul, titkon. Nem annyira az énhez vagy a felettes énhez kapcsolódik tehát, inkább az iddel áll összefüggésben. A lusták gyakran egyáltalán nem tudnak róla, hogy azok, ez olyan tulajdonság, melyet a külvilág rendel hozzá a személyhez. A tulajdonítást azok hajtják végre, akik döntési pozícióban vannak, tehát megengedhetik maguknak, hogy ítélkezzenek, s azokra irányul, akiknek meghatározott munkateljesítményeket kell nyújtaniuk. Én és felettes én eme összefüggését Ruthe természetesen nem így fejezi ki Leitfaden für Eltern (Útmutató szülők számára) című írásában - itt mindenekelőtt a gyerekek lustaságáról esik szó -, melyben nem tudatos magatartás helyett lekicsinylően akaratgyengeségről beszél. Számára a lustaság lelki zavar, ezért is használja ebben az összefüggésben a tünet fogalmát. Aki többet akar megtudni a problémáról, legjobb, ha egyszerűen megfordítja Ruthe kijelentéseinek értelmét. Amit a szerző negatív előjellel lát el és lelki defektusnak tekint, az könnyen értelmezhető értelmes cselekvésként, s ennek fényében Ruthe tanácsai a megrendszabályozott társadalomban érvényesülő szankcionálási gyakorlat részeként mutatkoznak. Ám még ő is abból indul ki, hogy nincsenek eredendően lusta emberek, hanem mint írja, csupán érdektelenek. De miért kellene folyton érdeklődőnek és aktívnak lennünk? Miért ne engedhetnénk meg magunknak némi kimenőt a társas létből? Ebből a perspektívából a lustaságot úgy is tekinthetnénk, mint a túlzó vagy hamis elvárásokkal szembeni óvintézkedést. Lustaság akkor áll elő, amikor a munkát kellemetlennek találjuk, jelzése annak, hogy a teljesítménykényszer túlságosan erős. A lustaság végső soron passzív ellenállás. 

A feltételezést, hogy a lustaság szorosabban kapcsolódik a tudattalanhoz, mint a tudathoz, az is bizonyítja, hogy felmentésképpen esetenként a Máté evangéliumból vett szavakat idézik: "A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen" (26.41). E szentencia test és lélek, racionális és irracionális ama - Francois Jullien által specifikusan napnyugatinak tekintett - hasadását fejezi ki, mely egyben a két félnek a dominanciáért folytatott harcát is hozta. Adler azt írja, a lustaságot stratégiaként alkalmazzuk, s mint ilyen a fejetlenséggel és az önállótlansággal áll összefüggésben: "Az olvasónak leginkább az esik majd nehezére, (...) hogy [elfogadja:] az önállótlanság, a lustaság és a mazochisztikus hajlam - a kisebbrendűségi érzés nyilvánvaló jelei - mellett is megszülethet a megkönnyebbülés, illetve akár a kivételezettség érzése. Hogy itt az életprobléma társadalmi értelemben vett aktív megoldása elleni tiltakozásról van szó, az könnyen belátható. Miképpen az is: e furfangos kísérletek arra irányulnak, hogy elkerüljék a legyőzetést ott, ahol szükséges a közösségi érzés, melyből - egész életstílusukból ez következik - meglehetősen szűkösen részesültek. (Der Sinn des Lebens)

A televízió mint lustasággeneráló
Az utóbbi évtizedekben a lustaság megtalálta kedvenc technológiáját: nincs még egy szabadidős tevékenység, amelynek során oly háborítatlanul engednénk sodortatni magunkat, mint televíziózás közben. A lakosság széles rétegei számára szolgál a munka ideális kompenzálási módjaként, s emiatt egy ideje társadalmunk legkedveltebb technikai médiumának számít. Minden más szabadidős tevékenység nagyobb figyelmet igényel, bizonyos mértékű éberséget, illetve - sporttevékenységek esetében - fizikai erőkifejtést is. Még az olvasás során sem sodródhatunk úgy, mint ha a tévét bámuljuk. A tévézés maga a tiszta passzivitás. Feltéve, hogy elegendő csatornával rendelkezünk, a tévézés annak ellenére sem válik unalmassá, hogy nem egyéb, mint következetes semmittevés. Az unalom sokkal könnyebben ránk talál pl. a strandon, miközben a tengert figyeljük. A televízió szélsőséges sokszínűséget kínál: filmek, játékműsorok, szappanoperák, sportközvetítések tömkelegét, s ez csak abban az esetben válhat problémává, ha nincs áttekintésünk a programokat illetően. Így, miközben zavarodottan kapcsolgatunk, fölösleges mozgást is végzünk.

Cselekvés helyett átruházás
A lustaság másik módozata a tevékenységek gépekre való átruházása. A gépek segítenek nekünk abban, hogy másként legyünk aktívak, vagy egyáltalán ne kelljen annak lennünk. A vonat halad, miközben mi az ablakból nézelődünk. Robert Pfaller filozófus az interpasszivitásról szóló szövegeiben vizsgálta azt a tényállást, hogy személyiségünk kibontakoztatása érdekében képesek vagyunk passzivitásra. Ebben az összefüggésben átruházott élvezetről beszél. Az interaktív művészettel ellentétben, mely bevonja a szemlélőt a művészi produkcióba, az interpasszivitáson alapuló alkotások esetében a műélvezet hatásköre átruházódik, a megfigyelés mozzanata pedig a műalkotás részévé válik. A görög tragédiában ezt a funkciót a kórus, a televíziós komédiában pedig a háttérnevetés veszi át. Pfaffer ebből azt a következtetést vonja le, hogy az érzések és képzetek külsődlegessé válnak, "objektív életet" tudnak élni. Az élvezet kihelyezhető: a fénymásoló olvassa azokat a könyveket, amelyek elolvasását betervezzük, a kamera látja azokat a műemlékeket, amelyekre magunk szeretnénk rápillantani, és a DVD-író fölveszi azokat a filmeket, amelyeket az embernek mindenképpen látnia kellene, végül azonban mégsem nézi meg őket. Egyre több olyan gép van, amely leveszi az ember válláról az élvezet kötelességét. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb mozgásteret adnak, és védik a befolyásolási kísérletektől. Megszabadítanak annak kényszerétől, hogy aktívak legyünk, mégha másfelől e tevékenységek a személyiség javát szolgálnák is. 

Depresszió
A lustaságnak valóban van patologikus vetülete, de nem abban az értelemben, ahogyan Ruthe kezeli könyvében a gyermekbűnözés kapcsán. A depresszióról van szó, arról az állapotról, amelyben az embernek semmiféle tevékenységhez nem fűlik a foga. Egyes pszichológusok (pl. Stephen Hau) szerint ez nem más, mint az érem másik oldala: a társadalom felgyorsult tempója olyan mértékben fenyegeti a személyiség kibontakozásának külső és belső lehetőségeit, hogy az én és az identitás kreatív építésének folyamata leállhat. Ebben az üres, de a végsőkig feszített állapotban a semmittevés lehetséges kiútnak mutatkozik - olyan tévhit ez, melynek végzetesek a következményei.

         Török Dalma fordítása