Így érkeztem meg Santiagóba. Onnan autóval mentünk tovább - jó iramban haladtunk, kivéve egy rövid útlezárást, ahol az útmunkások mechanikus lapátjai hatalmas darabokat szaggattak ki Chile központi völgyének jellegzetes vörös földjéből -, és előbb éreztük meg az úti célunk szagát, minthogy megláttuk volna: Valparaíso az igen sós Csendes-óceán partján fekszik, amelyet a hegyek karéja takart el a szemünk elől.
 A könyvkiadó főnöke egy Juan-Bautista nevű idős ember volt, aki nagyon szeretett füstszűrő nélküli cigarettákat szívni, és olyan vastag szemüveget viselt, amivel egy napfényes délelőttön át lehetne égetni a papírt. Az anyai nagyapámra emlékeztetett - azonnal megkedveltem.
 - Mit tudnak a könyvekről? - kérdezte tőlünk.
- A médiaiparra specializálódtam -felelte Jim. - Két évtized alatt egy tucat kiadót értékeltem már ki.
- Az üzlet - vágott vissza Juan-Bautista. - Azt kérdeztem, mit tudnak a könyvekről.
- Az apám nagybátyja költő volt - mondtam váratlanul. - Híres volt Pandzsábban. A családomban nagyon szeretik a könyveket.
 Juan-Bautista úgy nézett rám, mintha most először vette volna észre ennek a suhancnak a jelenlétét; nem szólaltam meg többet azon a tárgyaláson.
 Utána Jim elmagyarázta, hogy Juan-Bautista nem örül, hogy ott vagyunk. Bár sok éve vezette a kiadót, nem ő a tulajdonos; a tulajdonosok el akarják adni a céget, a leendő vevő - az ügyfelünk - pedig aligha folytatta volna a veszteséges irodalmi részleg szubvencionálását a kiadó nyereséges tan- és szakkönyv részlegének bevételéből. A nagyközönségnek szóló könyvekkel foglalkozó részleg az irodalmi - anyagilag minden praktikus szempontból életképtelennek tartott - szerzőgárdájával kolonc volt a vállalkozás többi részének nyakán; a mi feladatunk az volt, hogy megállapítsuk, mennyit ér a cég, ha megszabadítják ettől a kolonctól.
 Egy takaros, bár kissé avítt tárgyalóban rendezkedtünk be, ahol volt egy nagy ovális asztal, és könyvespolcok sorakoztak a falak mentén. Ha erős szél fújt, hallottam, ahogy az ablakon kívül a spaletták nekikoccantak az ütközőiknek. Délutánonként meleg volt - a déli nyárba érkeztünk meg -, de reggelente néha ködre és hidegre ébredtem, és olyankor örültem a gyapjú öltönyömnek. Jim két nappal később elment, a jelenlétemben megjegyezve az alelnöknek, hogy nagyszerű dolgokra számíthat tőlem. És bár a laptopom ki volt nyitva, működött az Internet, és a tollam és jegyzetfüzetem ott hevert mellettem, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok a munkámra koncentrálni.
 Ehelyett híroldalakat olvasgattam, ahonnan megtudhattam, hogy Pakisztán és India egymással versengve teszteli ballisztikus rakétáit, és hogy egy sereg külföldi méltóság látogatott el mindkét ország fővárosába, arra sürgetve Delhit, hogy hagyjon fel háborús retorikájával, Iszlámábádot pedig arra, hogy tegyen engedményeket, amelyek lehetővé tennék a visszavonulást a katasztrófa pereméről. Eltöprengtem, uram, mi volt az Önök országának a szerepe ebben az egészben: minthogy már felállítottak amerikai bázisokat Pakisztánban az Afganisztáni hadjárathoz, Amerikának elég lett volna arról felvilágosítani Indiát, hogy a Pakisztán elleni támadást egy amerikai szövetséges elleni támadásnak tekintenének, és az amerikai hadsereg elsöprő erejével válaszolnának rá. Az Önök országa azonban ezt feltűnően kerülte, sőt Amerika szigorúan semleges maradt a két potenciális küzdőfél között, amely pozíció természetesen a nagyobbiknak, és - abban a történelmi pillanatban - harciasabbnak kedvezett.
 Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor adatokat kellett volna gyűjtenem, és elkészítenem a pénzügyi modellt. Ezen kívül Valparaíso önmagában is elterelte a figyelmemet: a városnak nagyon erős az atmoszférája, a melankólia érzése lengi be a sugárútjait és domboldalait. Az Interneten olvastam a történetéről, és megtudtam, hogy már több mint egy évszázada hanyatlik: valaha nagy kikötő volt, amiért riválisok harcoltak, mivel ez volt az utolsó megálló, mielőtt a hajók a Csendes-óceánról átkeltek az Atlanti-óceánra, de a Panama-csatorna elkészültével aztán már elkerülték és a perifériára szorult. Ez, Valparaíso egykori pompája Lahorra emlékeztetett, és arra a mondásra, amely oly kifejező a mi nyelvünkön: a romjaiból ítélve gyönyörű volt a ház.
 Éreztem, hogy az alelnököt egyre jobban idegesítem, és nem is hibáztathattam: ő reggeltől estig dolgozott, a szerencsétlen, és alig kapott segítséget az egyetlen csapattársától. Úgy tettem, mintha el lennék foglalva, de ahogy teltek a napok, és kezdtem kicsúszni a határidőkből, elveszítette a türelmét. - Figyelj - mondta -, mi a gond? Semmit sem csinálsz meg. Tudom, hogy állítólag jó vagy, de ahogy én látom, szart se csinálsz. Mondd meg, mi kell. Segítség a modelleddel, több iránymutatás? Mondd meg, és megkapod, de az Isten szerelmére, szedd össze magad!
 Kiváló szakember hírében álló menedzser volt, és fontolóra vehettem volna, hogy elárulom neki, milyen kavarodás van bennem, de emberi szinten nem volt köztünk semmi kapcsolat. Így hát elnézést kértem, azt mondtam, hogy a visszajelzése telibe talált, de ne aggódjon, megkettőzöm az erőfeszítéseimet. - Minden - mondtam a maximális megnyugtatás hangján - a legnagyobb rendben van.
 Ezzel egy ideig láthatólag meg volt elégedve, bár nyilvánvalóan nem volt igaz. De tudtam, hogy elkezdett utálni - és végül is jogosan: az, hogy nem a tervek szerint teljesítettem, rá is rossz fényt vetett -, és ami engem illet, én is elkezdtem utálni. Nem tudtam tisztelni, ahogy működött, hogy teljes mértékig elmerült szakmai mikro-univerzuma struktúráiba. Igen, korábban én is vigaszt találtam a cégem buzdításában, hogy intenzíven koncentráljuk a munkára, de már láttam, hogy ebben az állandó törekvésben, hogy megvalósítsunk egy pénzügyi jövőt, nem gondoltunk azokra a létfontosságú személyes és politikai kérdésekre, amelyek hatással vannak az ember érzelmi jelenére. Más szóval kezdett leválni a szemellenzőm, és elszédített és lebénított a látóköröm hirtelen kiszélesedése.
 Észrevettem, hogy Juan-Bautista figyel engem, ahogy kedvetlenül baktatok egyik tárgyalásról a másikra. Mindig nyitva állt az ajtaja, és az íróasztala úgy volt elhelyezve, hogy kilátott a folyosóra. Egyszer, amikor elmentem előtte, behívott magához.
 - Utánanéztem - mondta - ennek a dolognak a pandzsábi kortárs költőkkel. Mondja csak, hogy hívták az apja nagybátyját? - Megmondtam neki, ő pedig bólintott: tényleg látta említeni egy spanyol nyelvű antológiában. Meglepődtem és örültem ennek, de mielőtt válaszolhattam volna, folytatta: - Ön nagyon másmilyennek látszik, mint a kollégái. Mintha kicsit elveszett lenne.
- Egyáltalán nem - válaszoltam meghökkenve. Aztán hozzátettem: - Bár meg kell mondanom, Valparaíso elég nagy hatást tett rám.
 Azt javasolta, hogy keressem fel Pablo Neruda házát, de napközben menjek, mivel este zárva van, és ezzel rövid beszélgetésünk véget ért.
 Soha nem tudtam meg, miért szemelt ki magának Juan-Bautista. Lehet, hogy különleges empatikus képességekkel volt megáldva, észrevette a dilemmámat, és úgy gondolta, együttérzésből segíthet megoldani; lehet, hogy meglátta, ki a gyenge láncszem az ellenségei között, akit könnyű lesz legyőzni; lehet, hogy az egész puszta véletlen volt. Én szentimentális módon az első lehetőségben szeretnék hinni. De akárhogy is, Juan-Bautista jelentős lendületet adott belső utazásomnak, amely utazás a mai napig is tart…
 De elébe vágok a dolgoknak, és különben is megérkezett a desszertünk. A pincér csak egy tálat hozott - az volt az érzésem, hogy nem szeretne egy falatnál többet, és ugyanez rám is igaz, mivel már eléggé tele vagyok. Hogy ízlik, uram? Ó, ez az ajakbiggyesztés kedvezőtlen jel. Túl édes, azt mondja? Érdekes észrevétel, tekintve, hogy mindig úgy éreztem, az Önök országa eléggé hasonlít az enyémhez az édesség iránti csillapíthatatlan vágy tekintetében. De Ön talán nem tipikus amerikai: az utazásai messzire vitték a szülőföldjének mindenütt jelen lévő üdítőautomatáitól és jégkrémjeitől.
 Én is messzire utaztam akkor januárban, de Neruda otthona nem tűnt olyan távolinak Lahortól, mint amennyire valójában volt - földrajzilag persze olyan messze volt, amennyire csak lehetséges ezen a bolygón, lélekben azonban mintha csak egy képzeletbeli karavánútnyira feküdt volna a városomtól, vagy egy éjszakai hajóútnyira le a Ravin és az Induson. Azt mondtam az alelnöknek, hogy elmegyek megnézni egy terjesztőközpontot, és ezzel a kifogással elindultam a hegyekbe, egyre feljebb és feljebb kaptattam, amíg megfordulván, hogy lenézzek az óceánra, azt láttam, hogy a sirályok velem egy magasságban repülnek. Szegény környék volt, graffitiszerű színes falfestményekkel, a gyerekek pedig fakocsikban száguldoztak, amelyek mintha lécládák lettek volna, amelyekre kerekeket erősítettek. A ház maga kompakt volt és gyönyörű, egy hajóra emlékeztetett, amely kiugrott az öböl fölé; egy kert omlott le alatta, a bár mögött pedig volt egy domború tükör, amit Neruda arra használt, hogy meggyőzze a vendégeit, hogy be vannak rúgva. Elidőztem a teraszon, és néztem, ahogy a nap lejjebb ereszkedik az égen. A távolban valaki gitározott: finom melódia volt, egy szavak nélküli dal.
 [Ericára gondoltam. Eszembe jutott, hogy részben talán azért nem sikerült kommunikálnom vele, mert oly sok fontos kérdésben nem tudtam, hol állok - hiányzott belőlem egy szilárd mag. Nem voltam biztos benne, hová tartozom - New York-ba, Lahorba, mindkettőbe, egyikbe sem -, és ezért amikor a segítségemet kérte, nem volt bennem semmi lényegi, amit nyújthattam volna neki. Valószínűleg ez volt az oka, hogy hajlandó voltam megpróbálni felölteni Chris személyiségét, mert a saját identitásom olyan törékeny volt. Ezzel viszont - és minthogy nem tudtam alternatívát kínálni neki a benne lévő krónikus nosztalgiára - lehet, hogy még mélyebbre taszítottam a saját zavarodottságába. Elhatároztam, hogy ezt megírom neki egy emailben, egy fajta bocsánatkérésként, és talán meghívásként is, hogy vegyük fel újra a kapcsolatot, amit ő majdnem teljesen megszakított, és emlékszem, úgy nyomtam meg a küldés gombot, hogy egyszer sem olvastam át, amit írtam.
 De napok teltek el minden válasz nélkül, és már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is jönni fog.] Felhívtam a szüleimet, és azt mondták, hogy a helyzet Pakisztánban továbbra is bizonytalan; azt beszélték, hogy India Amerika hallgatólagos beleegyezésével jár el, mivel mindkét ország erőfitogtatással akarta rákényszeríteni a kormányunkat, hogy változtasson a politikáján. Ezen kívül a házunk fő vízcsöve megrepedt - a csöveket már réges-régen ki kellett volna cserélni -, és olyan alacsony lett a nyomás, hogy nem lehet zuhanyozni, vödrökkel és merőkanalakkal próbálnak boldogulni. Ettől megint a helyzetem abszurditásán kezdtem elmélkedni, hogy két félteke választ el az otthonomtól - ha ez egyáltalán lehetséges -, amikor a családom szükséget szenved.
 Akkor csak egyetlen módon tudtam a segítségükre lenni, hogy pénzt küldök nekik, amit meg is tettem, a kevéske megtakarításomat átutaltam a bátyámnak, mert apám nem volt hajlandó elfogadni. Az, hogy felhívtam a bankomat, hogy elintézzem az átutalást, ráébreszthetett volna a munkám fontosságára: végül is nem volt semmi más bevételi forrásom, amire támaszkodhattam. A munkám iránti közömbösségem azonban változatlan maradt. Már sehogy sem lehetett tovább megtéveszteni az alelnököt: a mulasztásaim nyilvánvalóvá váltak, a megrovások az ő részéről pedig egyre nyersebbek lettek. Visszatekintve csodálkozom, azon a ponton miért nem fordult Jimhez, hogy váltsanak le, ugyanakkor ez mégsem teljesen meglepő: a cégünknél az volt az alelnök feladata - dacára az al- szócskának a címében -, hogy a lehető legfüggetlenebb legyen. A jó alelnök az volt, aki minden körülmények között elvégezte a dolgokat, és idő előtt segítséget kérni azzal járt volna, hogy a felettesének meginog a képességei iránti bizalma.
 Ami engem illett, nyilvánvalóan valami nagy változás küszöbén álltam, már csak a végső katalizátor hiányzott, és esetemben ez a katalizátor egy ebéd formájában jelentkezett. Juan-Bautista meghívása váratlanul ért: egyik nap, amikor elmentem az irodája előtt, egyszerűen megemlítette, hogy ha az ember Valparaísóban jár, kár volna kihagyni a sóban sütött tengeri pisztrángot, és minthogy neki szándékában áll aznap délután elmenni a kedvenc éttermébe, ha ráérek, igazán elkísérhetném. Azt mondtam - udvariasságból és kíváncsiságból, és mert szívesen megragadtam minden ürügyet, hogy ne kelljen visszatérnem a csapatunk irodájának mérgező légkörébe -, hogy megtiszteltetés lenne, és már kint is voltam a város utcáin egy olyan emberrel, aki mindenki másnál jobban vágyott arra, hogy az ügyfelünk üzlete meghiúsuljon.
 Juan-Bautista kalapot viselt és bottal járt, és olyan lassan bicegett, hogy valószínűleg nem engedték volna átkelni egy New York-i útkereszteződésen. Amikor leültünk és rendelt, azt mondta: - Figyeltem magát, és azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy maga, fiatalember, zaklatottnak tűnik. Feltehetnék egy eléggé személyes kérdést?
- Természetesen - mondtam.
- Zavarja - kérdezte -, hogy abból él, hogy tönkreteszi mások életét?
- Mi csak értékelünk - válaszoltam. - Nem mi döntjük el, hogy eladják vagy megvegyék, vagy hogy mi történjen a céggel, miután megállapítottuk az értékét.
 Bólintott; rágyújtott egy cigarettára, és belekortyolt a borába. Aztán azt kérdezte: - Hallott már a janicsárokról?
- Nem - mondtam.
- Keresztény kisfiúk voltak - magyarázta -, akiket elfogtak az oszmán törökök, és kiképezték őket katonának egy muszlim hadseregben, ami akkoriban a legnagyobb hadsereg volt a világon. Kegyetlenek voltak és abszolút lojálisak: azért harcoltak, hogy eltöröljék a saját civilizációjukat, úgyhogy sehová máshová nem fordulhattak.
 Belehamuzott egy tányérba. - Mennyi idős volt, amikor Amerikába ment? - kérdezte.
- Egyetemre mentem - mondtam. - Tizennyolc éves voltam.
- Ó, sokkal idősebb - mondta. - A janicsárokat mindig gyermekkorukban vitték el. Ugyanis sokkal nehezebb lett volna, hogy adoptált birodalmuknak szenteljék az életüket, ha lettek volna feledhetetlen emlékeik. - Elmosolyodott, és nem elmélkedett tovább ezen a témán. Nem sokkal ezután megérkezett az étel, és nagyon is lehetséges, hogy a tengeri pisztráng valóban olyan pompás volt, ahogy állította - de sajnos már nem emlékszem az ízére.
 Az arckifejezése, uram, arról árulkodik, hogy Ön szerint valami nincs rendben. Hogy valóban megtörtént-e ez a beszélgetés, azt kérdezi? Ha már itt tartunk, hogy valóban létezett-e ez az állítólagos Juan-Bautista? Biztosíthatom uram: hihet nekem. Nem szokásom valótlanságokat kitalálni! De ha még így is volna, mi okból lenne ez az incidens nagyobb valószínűséggel hamis, mint a többi, amit elmeséltem? Ugyan-ugyan, azt hiszem, már túl sok mindenen mentünk végig együtt ahhoz, hogy ilyesfajta kérdéseket tegyen fel ebben kései fázisban.
 Mindenesetre Juan-Bautista szavai mély önvizsgálatra késztettek. Aznap egész éjjel azon gondolkoztam, mi is lett belőlem. Valóban nem lehetett semmi kétség: egy modern janicsár voltam, az Amerikai Birodalom szolgája akkor, amikor az megszállt egy országot, mely rokona volt az enyémnek, és talán le is paktált egy másikkal, hogy a hazámnak a háború biztos veszélyével kelljen szembenéznie. Hát persze, hogy gyötrődtem! Hát persze, hogy úgy éreztem, kétfelé szakadok! Az Underwood Samson embereivel vállaltam sorsközösséget, a birodalom tisztjeivel, miközben mindvégig azok iránt volt bennem inkább együttérzés, mint Juan-Bautista, akiknek az életét a birodalom gond nélkül felforgatta a saját érdekében.
 Reggel, egy olyan ember elszántságával, aki egy kivégzőosztag előtt áll - nem, ez talán túl drámai és veszélyes hasonlat éppen ma este, de érti, mit akarok mondani -, megmondtam az alelnöknek, hogy nem vagyok hajlandó tovább dolgozni. Teljesen elképedt. - Hogyhogy nem vagy hajlandó? - kérdezte.
- Végeztem itt - válaszoltam. - Vissza szándékozom menni New York-ba. - Pánik tört ki, gyorsan elintéztek egy konferenciahívást Jimmel. - Nézze, kölyök - mondta Jim a hangszóróból, szokatlanul feszülten -, tudom, hogy mindenfélével tele van a feje. De ha ezt most otthagyja, a cégünknek tesz keresztbe. Árt a csapatának. Háborús időkben a katonák igazából nem a lobogóért küzdenek, Changez. A barátaikért harcolnak, a bajtársaikért. A csapatukért. Nos, a csapata most azt kéri, hogy maradjon. Utána, ha egy kis szabadságra van szüksége, megkapja.
 Be kell ismernem, Jim szavai habozásra késztettek. Nagyra tartottam, mindig mellettem állt, most pedig el akartam árulni. Mire el tudnák küldeni a helyettesemet és belejönne a munkába, valószínű, hogy kicsúsznánk az értékelési határidőből. Jim azért küldött engem, bízott bennem és nagylelkű volt, én pedig egy pofonnal hálálnám ezt meg, ami még nagyobb arcátlanság olyan helyzetben, amikor a cégünk anyagilag meggyengült. Ráadásul az állásom nélkül - amit bizonyosan elveszítenék - lejárna a vízumom, és kénytelen volnék elhagyni az Egyesült Államokat. De úgy döntöttem, hogy egyelőre nem gondolkozom ilyesmin - nem akartam azzal foglalkozni, hogy ezzel lemondok minden reményről, hogy Ericával lehessek. Csak annyit tudtam, hogy lejárt az alapokra koncentrálás ideje. És így másnap este, a tervezettnél két héttel korábban felszálltam egy New York-i járatra.
  

 A Santiagóból New York-ba tartó járaton sötét gondolataim voltak. Azon töprengtem, hogy mindig is utáltam, ahogy Amerika viselkedett a világban; elviselhetetlen volt, ahogy az Önök országa állandóan beleavatkozott mások ügyeibe. Vietnam, Korea, a tajvani szorosok, a Közel-Kelet, most meg Afganisztán: Amerika központi szerepet játszott minden egyes nagyobb konfliktusban és állóháborúban, amelyek körülvették a kontinenst, ahonnan származom, Ázsiát. Ezen felül pakisztániként tapasztalatból tudtam - az amerikai segélyek és szankciók váltakozó időszakaiból -, hogy a pénz a legfőbb eszköz, amelyen keresztül az amerikai birodalom gyakorolta a hatalmát. Helyes volt, hogy nem kívántam tovább részt venni ennek a hatalmi játszmának az elősegítésében - csak az volt meglepő, hogy ennyi idő kellett, míg meghoztam a döntést.
 Elhatároztam, hogy amikor visszatérek New Yorkba, az ex-janicsár szemével fogok körülnézni: azaz a Princeton és az Underwood Samson produktumának elemző pillantásával, de mentesen a tudós és a szakember arra irányuló különféle kényszereitől, hogy elsősorban a részletekre figyeljen, tehát szabadon vegyem szemügyre az Önök társadalmának egészét. Így szemlélve meglepett, mennyire tradicionálisnak tűnt az Önök birodalma. Fegyveres őrök vigyázták az ellenőrző pontokat, ahol be akartam lépni; minthogy egy gyanús fajhoz tartozom, elkülönítettek és további vizsgálatoknak vetettek alá; miután beengedtek, felfogadtam egy bérkocsist, aki egy szolgáló osztályba tartozott, amely nem rendelkezvén a megfelelő engedéllyel arra, hogy törvényesen tartózkodjon itt, ezért kénytelen volt alacsonyabb fizetségért munkát vállalni; én magam egy fajta szerződtetett szolga voltam, akinek a joga, hogy ott maradhasson, a munkaadója további jóindulatától függött. Köszönöm, Juan-Bautista, gondoltam, miközben lefeküdtem az ágyamba, hogy segített fellibbenteni a fátylat, amely mindezt elrejtette!
 De biztosan különös érzelmi állapotban voltam, amolyan fél-hipnotikus kábulatban, mert amikor reggel felébredtem, egészen máshogy éreztem magam. Akkor fogtam fel a fontosságát annak, amit feladtam. Pénz és családi kapcsolatok nélkül, ilyen fiatalon hol máshol remélhetném, hogy szert tehetek ilyen impozáns keresetre? Nem fog-e hiányozni a lehetőségek városa, varázslatos vibrálásával és az izgalom érzetével?
 Ha keresztül ment valaha egy nagy szerelem utáni szakításon, uram, talán megérti, mit éreztem. Az ilyen helyzetekben általában van egy szenvedélyes pillanat, amikor elhangzik az elgondolhatatlan; ezt követi az eufória érzése, hogy az ember végre felszabadult; a világ új színben mutatkozik, mintha most látnánk először; aztán jön a kétség elkerülhetetlen időszaka, a megbánás kétségbeesett és kudarcra ítélt visszakozása; és csak később, amikor az érzelmek már lecsillapodtak, tudja az ember higgadtan szemlélni azt az utazást, amin keresztül ment. A kétség és a megbánás nálam elég gyorsan jött, ahogy ez - a fajunkról szerzett tapasztalataim alapján - gyakran így történik, és amikor felszálltam a metróra, hogy utoljára jelentkezzem szolgálatra az Underwood Samsonnál, sokkos állapotban voltam, hasonlóan ahhoz, mint amikor az ember látja, hogy lehetetlenül kicsavarodott a térde, de még nem érzi a fájdalmat.
 Félre ne értsen, nem arról van szó, hogy úgy gondoltam, hibát követtem el - nem, egyszerűen csak nem voltam biztos abban, hogy nem követtem el hibát. Más szóval, össze voltam zavarodva. Mindazonáltal a büszkeségem arra késztetett, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha közömbösen érintene saját váratlan szomorúságom. Nem hagytam, hogy a pillantásom elidőzzön az impozáns recepción - amely most valamilyen fennkölt és exkluzív templom ragyogó homlokzatára emlékeztetett -, vagy a mesés kilátáson az ablakainkból; nem engedtem meg magamnak, hogy zsebre tegyek egy doboz névjegyet, elegánsan kinyomtatott bizonyítékát annak, hogy valamikor százak közül választottak ki, hogy itt legyek. Egyszerűen hagytam, hogy vezessen a két biztonsági őr, akik kétfelől mellettem álltak, és figyelték, ahogy egy korlátozott számú, nyilvánvalóan személyes holmimat betettem egy kis kartondobozba, aztán elkísértek a személyzeti osztályra az elbocsátó elbeszélgetésre.
 Ez meglepően rövid volt - szigorú és ijesztően hivatalos, de minden vádaskodás nélkül -, és miután kitöltöttük a szükséges nyomtatványokat, és megadtam a teljesítménynövelő kimutatásokhoz szükséges adatokat, azt mondták, hogy Jim beszélni akar velem. Sötét öltönyt és sötét nyakkendőt viselt - temetési színeket, gondoltam -, és kialvatlannak látszott. - Jól kicseszett velünk, kölyök - mondta.
- Tudom - válaszoltam. - Sajnálom.
- Nem vagyok híve a munkahelyi sajnálkozásnak - folytatta Jim. - Nem kellett kétszer meggondolnom, hogy kirúgjam-e. Sőt, azt kívánom, bárcsak egy hónappal ezelőtt tettem volna meg, és akkor megúsztuk volna ezt a kellemetlenséget, amit Valparaísóban okozott nekünk. De - szünetet tartott - egyet még meg kell mondanom. Kedvelem magát, Changez. Látom, hogy krízisen megy keresztül. Ha bármikor kikívánkozik magából valami, és szeretne beszélgetni valakivel, csak csörögjön rám, és meghívom egy sörre. - Összeszorult a torkom, nem tudtam válaszolni. Lassan bólintottam, a meghajláshoz hasonló gesztussal.
 Ne felejtse el, hogy csak huszonkét éves voltam akkor, és ez volt az első igazi állásom: ilyen életkorban és ilyen helyzetben az eseményeknek olyan érzelmi visszhangja van, ami talán túlzott. Akárhogy is, úgy éreztem, mintha egy világ dőlt volna össze - és valóban így is volt -, és gyalog indultam el az East Village-be. Gondolom, elég furcsa látvány lehettem - egy feldúlt és torzonborz pakisztáni, aki egy jelöletlen kartondobozt cipel át Manhattan közepén -, de nem emlékszem, hogy bármilyen kellemetlen megjegyzéssel illettek volna a járókelők; bár minden valószínűség szerint túlságosan is elmerültem a gondolataimba ahhoz, hogy észrevegyem, ha mégis.
 A lakásomban töltöttem magamnak egy viszkit és leültem gondolkozni. Még mindig korán volt - még dél sem -, ezért úgy döntöttem, felhívom a családomat. A bátyám vette fel a telefont. Megkapta a pénzt, amit küldtem, mondta, és a munkások már ki is ásták, fel is tárták a rothadó csöveket. Másnapra kicserélik. Elmondtam neki, hogy úgy döntöttem, visszaköltözöm Lahorba. Próbált lebeszélni - a feszültség Indiával fokozódik. Azt mondta, nemrégiben járt Iszlámábádban, és a követségeken és civil szervezeteknél dolgozó külföldiek házastársai és gyermekei elhagyták az országot. Elmagyaráztam neki, hogy nincs választásom: - Kirúgtak - mondtam -, és nemsokára lejár a vízumom. Azt mondta, hogy a családom természetesen gondoskodni fog rólam. Nem mondtam neki, hogy azt reméltem, én fogok gondoskodni róluk, és még egy ideig szürcsölgettem az italomat a telefonbeszélgetés után.

      VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA