Azon az első, igazán problémás nyári délutánon, mikor Voith József utolsó éves ügyvédbojtár először csalódott imádott nagybátyjában, a bácsi csüggedten mustrálgatta kertjükben a szilvafákat, hogy megint mulatságot tartanak rajtuk a lepkekabócák. A tejfehér fonál lassan teljesen beszőtte a levelek intim rejtekét, mindent elborított a hab, ragadós selyemruhába bújt a lomb. "Csipkegallér", mondogatta Jocó édesanyja, Hanna néni, pedig ez egyáltalán nem volt tréfadolog, a szilva isteni gyümölcs, a Teremtő ajándéka, a pálinkafőzés pedig nem játék, az élet is játék, de a szesz nem az, az alföldi szilvapálinka a magyar lélek üzemanyaga, szilvapálinka nélkül nincs errefelé se szerelem, se ragaszkodás, az Alföld pálinka nélkül olyan, mintha a Mátrában nem akadna panoráma, a pálinka a mi láthatárunk, perspektívánk, jövőképünk, szokta mondani Jocó nagybátyja, Szalma Lajos, földrajz-testnevelés szakos tanár, és a férfiú ilyenkor meg is nyalja a szája szélét, mely gesztus határozottan, és a legkevésbé sem kifinomultan arra utal, hogy inna egy féldecit.
 Feketevárosban dühödten forró volt az a nyár, még késő délután is égetett Jocóék kertjében a futóhomok, és Lajos bácsi épphogy megérkezett, még szinte járt az autó motorja, már Jocó jövőéről kezdett el magyarázni, és ez így is maradt, Voith Józsed ügyvédbojtár állásproblémáiról diskuráltak azon az első, igazán problémás délutánon, mikor már csak két, gyorsan elillanó szemeszter volt hátra a jogi karból, és a rövidesen megdoktorosodó ifjúnak semmilyen terve sem volt a jövőre nézve. Szalma Lajos azzal kecsegtette unokaöccsét, hogyha ő működésbe hozza kapcsolatait, akkor Tótvárosban talál fogalmazói állást, de Jocó számára Tótváros egy nevetséges, lomha helynek, a Viharsarok eldugott odújának tűnt, ő szeretett volna Szegeden maradni, az egyetem, az illatos napfény, a ragyogó korzók városában, ahol a Tisza habosra veri a városi partot, és ahol Nobel-díjasok lábnyomain lépkedhet a pökhendin öntudatos polgár. 
Szalma Lajos döbbenten rázta a fejét, nem lehet itten válogatni a kendermagból, örüljön, ha nem a munkanélküli segély, de közben mintha érezte volna, hogy a szükség úgy is nagy úr, és még nagyobb lesz, és ez a csata tulajdonképpen már meg van nyerve, hirtelen újra a szilvafákkal kezdett el foglalkozni. Elindult, hogy permetezni fog, pedig tudta, hogy Jocó apja gyűlöli, ha a felesége bátyja úgy viselkedik náluk, mintha ő volna a ház ura, de tett a dologra, mondván, Karesz úgy is dolgozik, és egy ósdi zománcos biliben bekeverte a Basudint, meg az egyéb mérgeket, aztán belecsurgatta a permetszert a vén kézi permetezőbe, "a sárga hátizsákba", ahogy Jocó édesanyja nevezi a masinát, aztán sapkát húzott, és nekiállt permetezni. 
Enyhén lengedezett a feketevárosi szellő azon az első, igazán problémás feketevárosi délutánon, de csak olyan ráérősen, mint akinek minden mindegy, mint aki szereti, hogy zengnek az ártéri erdők, de úgy is jó, ha csönd van, mint aki megsimogatja az Aranysziget illedelmes búzatábláit, de hajlongást már nem vár érte. Szalma Lajos lenyomta a kart. Aztán megint. Várta, hogy összegyűljön a nyomás. 
És akkor meghallotta. 
Legalábbis utólag így mesélte, mert ezen az első, igazán problémás délutánon éppen ez volt minden gondok fundamentuma, hogy Jocó szerint nem történt az égadta világon semmi, amely vélemény olyannyira elütött Szalma Lajosétól, hogy a konszenzus eleve kizártnak tűnt. Szalma Lajos Tótváros ismert testneveléstanára lenyomta a permetező pumpáját, és igenis hallotta. Pillanatig azt hitte, valahonnét máshonnan jön, de hamar észrevette, ha ő nem pumpál, akkor nem szól, olyankor csönd van. 
Elhallgat a zene. 
Csak akkor zeng a mézes, füstös valcer, mikor ő pumpálja a permetezőt. Benézett a házba, a teraszra, ahol a tuják mögött Jocó és édesanyja hűsöltek éppen, pislogott a szomszédba is, hallja-e valaki, hogy zenegép lett az ő sárga hátizsákjából, de sziesztázott az egész utca, szuszogtak a kertek, a nyári ágyak, de még az aszfalton vibráló futóvíz is megszunnyadt, úgyhogy hiába diskurált néhány méterre tőle szeretett unokaöccse, egyetlen tanúja sem akadt a verklivé lett permetezőnek.  
Szalma Lajos úgy mesélte utólag, ő pumpálta a masinát, a valcer meg csak áradt, mintha fényes arcú, ifjú romák játszanák a Margitsziget hűs lugasai alatt, vagy mintha a feketevárosi Tisza-parton húznák egy víz fölé nyúló teraszon, és ő dúdolta is a dallamot, emiatt teljes képtelenség, hogy Jocó semmit sem hallott volna, neki lassan, akadozva egy-egy sor is eszébe jutott, meg szilánkokból összeállt a kép, mikor hallotta ezt utoljára… Olyan idős volt, mint Jocó most, és gyönyörű szeretőjével egy orosházi fürdőhelyen béreltek szobát, a motelre futó földutat belepte a nádas, másutt meg a fűzfák lombalagútjában futott a kanyargós csapás, és a szoba ablakából csak egy diófa látszott, egy szikár, haragos törzs, meg a nádas, a fürdőfalu félelmetesen zúgó nádasa, az étteremben románul diskuráltak a pincérek, és az ifjú Lajos felvitte szeretőjének a zöldséges rétest, meg a csontszáraz vörösbort a szobába, az asszony pedig ott feküdt meztelenül a bíborfényben, összegubózva, fenekének körteívén árnyjátékot játszott a diófa lombja… és ekkor szólalt meg valahonnét a guggoló magyar pusztából ez a valcer, ami most a permetezőből előkerült. 
Lajos bácsi állítása szerint ekkor rákapcsolt, még gyorsabban pumpálta a masinát, mire a valcer elillant, és egy kapkodós, ideges tangó került a helyére, egy csípős, izgatott muzsika… amit képtelenség volt nem hallani, de hiába, Hanna néni se kapta fel a fejét, pedig  Lajos bácsi ekkor már látta is azt a kis dohos zugot Szentendrén, ahol egy másik szeretőjével húzódott el a világ elől, és a teraszról egy öreg, bezárt temetőre láttak, ők meg pucéran fújták kinn a füstöt, a kanyargós útról meg-megvilágította őket az autók fényszórója, akárha valami kémlelő rádiusz volna, húztak el Pest felé a fénycsóvák, és megmutatták a törvénytelen nászt, az ifjú Lajos meg egyik cigiről a másikra gyújtott, a szomszéd portán egyszer csak bekapcsolták a rádiót, és felzengett ez a tangó. 
Lajos bácsinak begörcsölt a keze, ráadásul úgy bepermetezte a szilvafa ház felöli odalát, hogy már csurgott róla az oldott, bűzölgő méreg, ezért átbaktatott a kert másik szegletébe, és csak úgy öregesen, higgadtan pumpált tovább. A permetezőből lett verkli egy ízes magyar nótába fogott egy kaszárnyáról, amit "akármerről fújja a szél, találja". Szalma Lajos halkan nótázgatott, és arra gondolt, milyen régen dúdolta már ezt a rozsdás dallamot, utoljára talán akkor, mikor ifjonti szegénységében nem tudott szobát bérelni a Tisza-parton, a Körös-toroki Európa-kemping pedig megtelt, mint a sokat emlegetett déli busz, és az ifjú Lajoska régi szeretőjéhez kényszerült bekéredzkedni, a Bútorgyár rozoga üdülőjének egyik fülledt szobájába. Az elhagyott asszony egy franciaágyon szunyókált új hódolójával, további szuszogások hallatszottak a sötét, szúnyogos lukból. Lajoska az ágyra kuporodott, előbb csak félősen feküdt ott, aztán vérszemet kapott… akkor dúdolta magában utoljára ezt a nótát, hogy "Dombon van a kolozsvári kaszárnya", és nem is tudja, miért jutott ez akkor eszébe, talán, mert a Körös felől kicsapó szél olyan dühösen csapkodta a spalettát, és az ifjú Lajosnak remegett a keze a félelemtől, mikor utat talált régi szeretője takarója alá, és alig kapott levegőt, mikor a hálóing is előzékenyen arrébb libbent. Az ifjú Lajos ott tartott a nótában, hogy "de sok kislány siratja a kedvesét", és ez nem lehetett véletlen, mert az új hódoló éppen ekkor fogott gyanút, a finom szuszogások, a perzselő levegő elzavarta szeméről az álmot… nos, az ifjú Lajost nem siratta senki, mikor lebucskázott a bútorgyár üdülőjének kemény lépcsőjén. 
Jocó és az édesanyja csak akkor vették észre, hogy valami nincs rendben, mikor Szalma Lajos már egészen hangosan, tüdőből nótázott, hajtotta a permetezőből lett zenegépet, pörgött a verkli, és állítása szerint egyik pillanatról a másikra Mozart szólalt meg, a Reqiuem halálos fegyelemmel bekúszó hangszerei éledtek fel, Jocó édesanyja kiabált a teraszról, hogy mi ez az éktelen kornyikálás, Jocó meg odaszaladt, és azt kérte számon, hogy miért permetezi Lajos bácsi olyan dühödten a szomszéd ház falát, de Szalma Lajos nem hallott semmit, mert szerinte Wolfgang muzsikája elnyomta a két fantáziátlan rokon kétségbeesett sápítozását, és feléje csak áradt a múlt, a gyönge, olyan hamar elfeledhető idő… 
Ekkor változott meg minden. 
Lajos bácsinak volt képe azt mondani, ha Jocó még a saját fülének sem hisz, akkor nincs menekvés. 
Jocó állt a permettől csurgó házfal mellett, nézte az egészen közönséges permetezőt, melyből szerinte nem lett zenegép, és azt ismételgette, hogy ő éppen hogy hisz a saját fülének: Lajos bácsi fülsértő ordibálásán kívül dermedt csönd volt, és ekkor Szalma Lajos mérgében majdnem lepermetezte Voith Jocót, sőt, bár a fiú félre ugrott, igazából le is permetezte, meg azt kiáltotta, hogy ne hazudjon, ezt kiabálta neki, és Jocó ezt később sem tudta megbocsátani, hogy nagybátyja hazugnak nevezte őt, mert se valcert, se tangót, se kolozsvári kaszárnyát nem hallott, meg aztán a múlt izgató képei sem vonultak a feketevárosi házsorok alatt, ő nem látta a gyönyörű szeretőket, és semmilyen bútorgyári kalanddal nem találkozott. 
Szalma Lajos keserűen rázta a fejét, aztán majdnem fél évig nem jelentkezett, az a fél év múlva eldarált telefonbeszélgetés is csak állásügyben volt előrelépés, különben úgy tűnt, hajszálrepedések futottak végig a régi jó viszony simára csiszolt kerámiáján.               
A következő nyáron Szalma Lajos úgy tett, mintha mi sem történt volna, kacaja felrázta Feketeváros gondozott kertjeit, és az esti sörözéseken addig-addig hergelte magát, míg végül ragaszkodott hozzá, hogy unokaöccse kikísérje a Tisza-gáthoz, mert estefelé, mikor száguldanak vissza a kutyatáp-gyárból a kamionok, lezajlik ott a "békák Waterloo-ja". A legpazarabb, mikor az ártér zörgő nyárfái mögé még nem bújik el egészen a nap, és a Teremtő lenyugvó reflektorának méz-sárga sugarában remekül látható, hogy annyi varangy és levelibéka tajtékzik a városba vezető aszfaltsávon, hogy úgy tűnik, élő szőnyeg az, nem is egy svájci-német nagyvállalat becses magánútja. 
Nyár derekára rendre elszaporodnak Feketevárosban a békák, még a platánfákkal árnyékolt, széles főutcán is temérdek cuppog, ott brekegnek a Magyar Király tekintélyes épülete előtt, a mustillatú borháznál, a Tulipán presszó pecsenyeillatú teraszán, az asztalok alatt, melyekre vöröshagymaboglyával beborított cigánypecsenyét vagy roston sült süllőt hoznak ki éppen, kipukkannak a Királyi és Polgári Gimnázium kőfallal takart udvaráról kisurranó tanulók talpa alatt, és a tetemek ott szagosodnak a cirádás épület tövében, a Nagy Boldogasszony tiszteletére elkeresztelt katolikus templom körül, vagyis az egész, pazarlóan tágas főtéren, a polgármesteri hivatal árkádja alatt, melynél hirdetik, hogy Móra Ferenc az író, és Juhász Gyula, a költő is elsétált alatta. A templom és a gimnázium ligetes háromszögében a békák illetlenül riogatják a süldőlányokat, a lusta, homokos Tisza part felé közeledve pedig olyan, mintha élne az út, tán még az ártéri táblákon búslakodó illatos napraforgók is azért bámulják olyan égett képpel a szikes, repedezett földet, hogy meglássák, mitől hullámzik. 
Gyomorforgató dolog errefelé téblábolni, Jocó esztelenségnek találta, hogy kimenjenek oda. 
- Kinőttünk már abból, hogy szadizzuk a varangyokat! - ismételgette. 
Mikor belátta, hogy így nem tud a nagybátyjára hatni, a hiúságára igyekezett nyomást gyakorolni, mi lesz, ha valaki meglátja őket, Szalma Lajos tanár urat és jogász unokaöccsét, előbb-utóbb kiszimatolják, azért járnak ki, hogy meglessék, hogyan lapulnak ki az undorító kétéltűek. Szalma Lajos előkelően vigyorgott, vannak prémium élvezetek az életben, amik megérnek némi kockázatot, ennél sokkal kínosabb ügyeket is kimagyarázott ő már, egy kis korzózás, ártatlan promenád a határban nem járhat különösebben kockázattal, még ha Feketeváros ilyen tetű kicsi hely is: benéznek az ember szájába, ha hagyja. Ám egy szuverén egyéniség - legfőképpen, ha nincs valódi vesztenivalója, mert már elköltözött innét -, mer hódolni vérbő és szilaj szenvedélyeinek.  
A nap javában a nyárfák hegye fölött járt, az úttesten háborgott az egybefüggő béka-szőnyeg, foltokban kiragyogott alóla a friss, fekete aszfalt, mint valami isteni lény kérge, pontosabban ördögié: sima és szurkos bőrnek látszott, csak nem lélegzett, éppen hogy alatta nem kap levegőt a test, a ledöngölt föld. Jocó szemét bántotta a fény, ellenirányba fordult, a ligetes lovas-tanyákkal beépített Aranyszigetet kerüli meg arrafelé az élő Tisza, és a távolban - mintha le akarnák szűkíteni a látóteret - a horizont előtt pipiskednek az ártéri erdő haragos nyárfái. Különben minden sík, az egész határ lapos, sima és egyenletes a rét, mintha nyújtófán lapították volna, akár egy megkelt, mazsolás, lisztes tésztát, vagy valami túl pedáns gazda splatnival lapogatta volna készre. A feketevárosi gátőr rogyadozó ólai mögött idei kacsák legeltek, egy törökkakas kapkodósan megbúbolt egy engedelmesen riadt tyúkot, a napégett, koponyányi fűcsomókon türelmetlenül szaladó ördögszekereket buktatott át a szél. Csillognia kellene valaminek a távolban, gondolta Jocó, miközben a szaporán bukfencező tövist nézte. Az ól mögül kirontott egy vadnyúl, és két bő körön át, míg ki nem fulladt, mögé szegődött egy pockosnak tartott, korcs eb, az üldözés hamar véget ért, a vad könnyedén lerázta a kutyát, a korcs csalódottan húzódott be egy kerek szalmaboglya árnyékába lihegni. A búzaföld helyén mindenütt termetes, gépi boglyák ültek, akárha a Jóisten szétszórta volna aranyszínű gyűszűit: a Teremtőnek ilyen vastag mutatóujja van, jókora gyűszű passzol rá. Csillognia kellene valaminek, mondjuk víztükörnek, kincsnek vagy nagyítóüvegnek, akkor éppen olyan lenne itt Keleten, mintha Nyugaton volnánk, mint egy délután vetített spagetti westernben. 
A cég puccos kamionjaiban haragosan dohogott a dízelmotor, a víz egészen távolról elhozta a hangot, már akkor lehetett készülni, mikor a fülke még ki sem tűnt az ártéri erdőből. 
- Jönnek, jönnek, jövögetnek - motyogta Szalma Lajos. 
Akkurátusan tisztogatni kezdte a katonaságtól annak idején illegálisan vételezett messzelátóját, biztatóan folytatta, mintha megérezte volna, hogy Jocó fölöttébb ingerült e miatt a kötelező békales miatt. 
- Egyszer még hálás leszel nekem, hogy elmesélheted: "én láttam, milyen az, mikor elkezdődik a bágyadt Tisza-parton az augusztusi vérengzés…", és mondta volna, hogy mi még, de Jocó közbevágott. 
- Tudom, Lajos bácsi, annyiszor elsütötted ezt az ostoba poént. A békák Waterloo-ja.