Kezdem egy zenei anekdotával. Egyszer megkérdezték Brahmsot, hogy tetszett neki a koncert. A tempó? Ja, igen, a tempó, az jó volt, különösen a brácsásé tetszett. 
Elolvasván a metaXá-ról folytatott beszélgetést, azt kell mondanom, nekem viszont mindegyik "hangszer" "tempója" tetszett, mindenkivel és mindennel egyetértek. Na de akkor ez azt jelentené, hogy mindennek az ellenkezőjével is? Legyen inkább ez: minden tetszik, de semmivel nem vagyok megelégedve. (Avagy: gondolta a fan.) 
Jól van ez így. Azért szabad a művészet, és még szabadabb hajtása a regény, hogy sokféleképp rezonáljon. 
A metaXa tényleg nem önéletrajzi jellegű, hanem fikciós akar(na) lenni (van ilyen?), és igen, az érzékek szerepe fontos, igen, plasztikus, hangzós, képes, illatos, kábító szöveg akar(na) lenni. És igen, a vicceket és szójátékokat lerúgta magáról (voltak), mert tömör és fenyegető akar(t) lenni, egy tömbben zúgni, mint a darázsfészek. És igen, igen, itt is a fő kérdés az volt, hogy ki a hős. Hogy van-e, lehet-e egyáltalán. És hogy ha van is, van-e (őneki) sors(a). Van-e személyes emlékezet(e). 
Ha nem akarok ezzel foglalkozni, mert unom, ha ellene tartok, akkor is ezzel foglalkozom, "ez jön ki". Az lett a sorsom, hogy nincs sors, ezért élek, ezért halok. Elköteleztem magam a - hogy is mondjam, hogy mindenki értsen a szóból - a poszt-strukturalista identitás-problematika mellett, de hogy lehet valaki elkötelezett bármi mellett a "személyesség nullfokán" (Farkas Zsolt), ezen a "jeges" hangon (Szilágyi Ákos), szeretet, melegség, lélek, hűség nélkül (XYZ)? 
Szeretném, ha szeretnék? 
Hagyjuk, nehéz ügy. 
Aztán: esztéticizmus. Nemrég odalépett hozzám Peer Krisztián a MU színházban, és azt mondta, túl szépek a mondatok. Túl szépek a mondatok, és úgy nézett rám, mint egy öreg, megnyaklott veteránra, aki időtlen idők óta valami nem létező és zavaros politikai eszmében hisz, "a 86-os paradigma balekja és áldozata". Mire azt válaszoltam, kígyóként sziszegve, de hát, drága Krisztián, nem elég az önfarokba-harapás kötelező metafikciója, még a bőrömből is bújjak ki? 
Na, de most komolyan: nem látom be, mondat és történet miért ütné ki szükségképp egymás biztosítékát? Hogy (nagyon primitíven fogalmazva) a sztorizós, karakteres, "referenciális"(?) miért járna együtt a henyével, a közhelyessel, a zsurnalisztával, és a szellemes, pontos, eredeti mondat szükségképp miért kábulna el úgy magától, hogy rögvest lemondana a tágabb összefüggésekről, és csak önismétlésre maradna ereje és ideje? 
Ha szabad, megrögzötten és makacsul kapaszkodnék abba az utolsó teore- és hipotetikus fűszálba - ködös ábránd, plátói idea - hogy rossz mondatokkal nehezebb elmesélni egy (akármilyen jó) történetet, mint jó mondatokkal. Lehet, hülyeség. A valóság rám cáfol, a valóság valósága és az irodalom valósága, mert mondjuk mindkét valóság jelenleg az érdest, a rücsköst, a dadogóst, az egyszerűt, az esendőt, a transzparenst, a nyilvánvalót, a könnyűt szereti jobban, azt akarja. 
Igen, nem. Fidesz, Maszop. 
Meglátjuk. 
Ezt (ne) vegyétek fenyegetésnek. 
 Egy másik anekdotával fejezem be, aminek semmi köze az egészhez (nem én vagyok Einstein, plíz!), csak hogy keretes legyen a szerkezet. Tehát.   
 Einsteinnek a magyar Flesch Károly adott hegedűleckéket. Einstein mindig ugyanott hibázott, mire Flesch türelmét vesztve rászólt: Nem és nem! Tudja, mi a baj? Az, hogy nem tud háromig számolni! Mire Einstein halkan: Igaza lehet.
Na, jó, még egy Max Reinhardt idézet a legeslegvégére, záró-mottó, ennek sincs köze a dologhoz (vagy mégis van?): "Aki a közönség után fut, csak a fenekét látja."