1. 
Amikor nagy hirtelen elhagytuk a városszéli házunkat, el örökre, én néhány kedves könyvemet vittem magammal, egy neszesszert meg fehérneműt. Ő két zacskó ételt cipelt. Mit hoztál magaddal, anya? - kérdezem tőle. Azt, ami mindenkinek kell, mondja. Később a gránátesőben, golyózáporban kiment a kertünkbe, és hozott az unokáknak salátát, hagymát, répát. Féltél? - kérdem tőle. Nem, fiam, mondja ő. Elég, ha rágondolok a gyerekeimre, és Isten rögtön utat nyit nekem. HÁT ÍGY.

2.
Amikor a bátyámat elküldték a frontra, mely ott húzódott a régi házunknál, anya szépen nekikészült, és elment a harcvonalba. Hova mész, anyám, az istenért? - kérdezem kétségbeesetten. Megyek, segítek neki, hogy könnyebb legyen neki, mondja ő. A bátyámat majdnem leterítették, miközben mentette ki az anyját az ostromgyűrűből. Anya, az istenit, többet ne segíts nekem! - így a bátyám. Úgyhogy most anyám egész nap a balkonon ül, kémlel és fülel: Él? Csak nem a csupasz földön fekszik? Van mit ennie?... Emlékszetek Nikoletina Bursać lökött anyjára? Nos, pont olyan. Csak egy kicsit másmilyen. HÁT ÍGY.
 
3.
Amikor a tizenötödik után elhelyeztem őket a kilencediken a barátaim lakásában, azt mondja nekem, mint aki vétkezett: Tudod, fiam, muszáj volt rendet raknom itt ebben a konyhában. De pontosan megjegyeztem, mi hol állt, és mielőtt hazamennénk (!), ha Isten is úgy akarja, én mindent visszarakok oda, ahol volt. HÁT ÍGY.

4.
Amikor a napokban hazaértem a városi "zarándoklatomból" - úgy járom a lépcsőt, dülöngélve, mintha, ne adj Isten, valami hosszú sírban másznék, és számolom: első, harmadik, ötödik, hetedik, kilencedik emelet -, kitapogat a kezem a karfán valami kötelet. Anyám ajtót nyit, kérdem tőle: Mi ez, anya? Azt mondja: Odakötöttem, hogy tudd, mikor érsz az ajtónkhoz. Kora délután olajmécsest gyújt, és kirakja a lépcsőházba, hogy lássa a nép, merre kaptat. Nyitva hagyja a lakás ajtaját, hogy a szomszédok könnyebben eligazodjanak a lépcsőházi sötétben. Gyufát tesz az ágyam mellé, a polcokra, az asztalokra. Felkel éjnek idején, és ismét meggyújtja a folyosón az olajmécsest: tudja, hogy félek a sötétben, legyen kéznél a fény. Nem is alszik, egész éjszaka hallgatja a bolond, anyai, lelki fülével az egész várost, hegyezi a fülét mind a négy égtáj felé, hogy lélegzünk-e, be vagyunk-e takarózva, nem álmodunk-e rosszat, fáj-e valamink... HÁT ÍGY.

5.
Álló nap vizet hord: kilenc emelet le, kilenc fel. A háború előtt kilenc lépcsőfokot sem tudott megmászni. Most úgymond nem fáj semmije. Csak két számmal kisebb lett. Most, azt mondja, nem fájhat semmim, most háború van. Majd később betegeskedem, amennyit csak akarok. A napokban megkérdezte egy ismerősöm: Hogyhogy te mindig ilyen tiszta és fehér vagy, amikor nincs se víz, se áram? Ő a hibás, mondom. Kimegy a "vízhez", kimossa az összes fehér blúzomat, kisúrolja a nadrágjaimat meg a tornacipőmet, megszárítja őket. Aztán kikönyörög a Jóistentől egy kis áramot, gyorsan-gyorsan mindent kivasal és a szekrénybe akaszt. Nem nézhetsz ki úgy, mint egy menekült, mondja, dacolván azokkal, akik elkergettek minket a házunkból. HÁT ÍGY.

6.
Amikor elkezdődik a haddelhadd a toronyházak körül, veszekszünk. Nem megyek, mondom, sem a lépcsőházba, sem a pincébe, jobban érzem magam, ha olvasok, miközben hullanak a gránátok. Hát jó, mondja anyám, akkor én is veled maradok. És leül mellém, de tudom, hogy majd’ szörnyethal a félelemtől. Addig ül, amíg fel nem bosszant annyira, hogy én is lemegyek a lépcsőházba vagy a pincébe. Keményfejűbb embert én az életben nem láttam. Biztonságba helyez engem még akkor is, ha az életébe kerül. HÁT ÍGY.

7.
Valamikor a háború elején a ház tövében találok rá, ül egy homokzsákon, és sír. Mi van, kérdem. Á, hagyjad, mondja. Nem hagyom, mondom. Hát csak szégyellem magam, hogy megszültelek benneteket. Ugyan már, anyám, hát nem vagyunk mi olyan szörnyetegek, viccelek én. Nem azért, mondja ő komolyan, hanem azt szégyellem, hogy ilyen világra szültelek titeket. Ha tudnám, hogy pont az én halálomra van szükség a háború befejezéséhez, Isten a tanúm, lefeküdnék és meghalnék. Csak a gyerekeim meg az unokáim éljenek. HÁT ÍGY.

8. 
Nekem az Istennel afféle istentelen, számító viszonyom van. Neki nem. Ő csak egyre számít: folyton kéri az Istent, hogy egyszer majd ismét gyűjtsön össze mindannyiunkat, élve és egészségesen, gyűljünk köré a városszéli házában (!), hogy kihozhassa nekünk a saját recept szerint készült túróspitáját, amivel szombatonként degeszre tömtük a hasunkat, aztán otthagytuk őt mosogatni, összepakolni az unokák után a sok szétdobált, összetört holmit, mert az unokák az ő házában, és csak ott, ezt is megtehették. HÁT ÍGY.

9.
Minden nap szid, hogy nem tudom feltalálni magam az életben, meg hogy nem tudom kihasználni a helyzeteket, meg hogy naiv vagyok... Én meg nem tudok mit válaszolni neki, és csak annyit mondok: De tudod, anya, én költő vagyok, azért van ez. Anyád kis szarosa vagy te, mondja ő, és megint egy olyan anyaian csattanós, az égig hatoló csókot cuppant az arcomra. HÁT ÍGY.

10.
És újra meg újra, makacsul ugyanazt az álmot álmodja: hogy hazatért ismét, a házon egy karcolás sem esett, az udvarban a virágai, a macska a régi fotelben szunnyad a verandán, ő derűsen, megfürödve jön ki a házból, szombat van és ebédre vár minket, aztán estefelé grillezni fogunk, és ő sehogy sem érkezik mindent megcsinálni, és valami szorongás fogja el, és fojtogatja, Istenem, és felébred - a tébolyult, háborús augusztusi reggelre, megizzadva és rémülten, idegen házban, idegen ágyban, amott meg, a toronyházak fölött, gránátok süvöltenek, és újabb meg újabb darabkát törnek le az öreg szívből.

11.
Éltessen még sokáig az Isten, drága öregasszony. Bírd ki, akkor én is kibírom. Mert te kellesz ahhoz, hogy vége legyen ennek a háborúnak, akár egy hosszú, súlyos betegségnek: te majd rákötöd azt a titkos balzsamod, amit sok bölcsességből és gyógyfüvekből főztél. Meg a te régies népmeséid, melyekben - kell-e mondani -, mindig az győz, aki senkinek sem okoz, és senkiről sem gondol semmi rosszat.   
 

       RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA