A nő felém fordul, s így szól: a ház ott van, fenn, a dombtetőn, abban az erdőben, egy tisztáson. Hajtson mindig mögöttem, de óvatosan, mert az út rossz. Már indít is, én is ráadom a gyújtást. Követem a kocsiját. A helyszín: egy út, valahol Dél-Franciaország dombjai között. Időpont: késő éjszaka. Az ég feketés-mélykék. A vad szélben apró csillagok hunyorognak felénk a hamvas kék égboltról. A szél haragosan, szinte eszelős dühvel fúj, mintha fel akarná szítani pislákoló fényük tüzét. Hamarosan letérünk az aszfaltozott útról, és egy elhanyagolt, meredeken emelkedő kaptatón hajtunk egyre magasabbra, egyre feljebb, a csillagok felé. Végre megpillantom házat: zömök épület, bátran állja a csaholó szél rohamát. Amint belépek, magába fogad a hűvös szobák meghitt hangulata. A hűvösség az öreg kőfalakból, a fából rótt lépcsőfokokból, az anyaölként körbeölelő, mesék hangulatát idéző tágas szobákból árad, a meghitt, baráti hangulatot a fiatalasszony szavai varázsolják körém. Ez a fiatal nő hívott meg, neki köszönhetem a ma éjszakára szóló vendégszeretetet. Most saját magáról beszél, önmagáról, vagyis azokról, akiket szeret. Mert legbelsőbb énünket mindig a szeretteink határozzák meg. Csak ők számítanak. Bármennyire visszavonultan él is valaki, akár egy ilyen szél perzselte dombháton, csak úgy kerülhetünk igazán közel hozzá, ha megismerjük azokat is, akiket ő igazán szeret. Azokat, akik felé a gondolatai szállnak, akiknek a gondolataiban ő is jelen van, akikre ő is gyakran gondol. A nő csak beszél, egyre beszél. Hallgatom. Hangjában mintha csillag-kavicsok súrlódnának egymáshoz. Több száz kilométerre vagyok a lakásomtól, mégis otthonosan érzem magam: a hangjából áradó nyugodt, szelíd szeretet otthont varázsol körém. Most ő az otthonom, ő a házam. Ez a ház nem kövekből épült. Se ajtaja, se ablaka, mégis ott áll, egy kopár dombon. Ezt a dombot a szeretet emelte, és az önzetlen szeretet fuvallatai csupaszították le. Hallgatom szavait, s közben a falakat, a bútorokat, a szerte heverő holmikat nézegetem. Nemigen járok el hazulról, de amikor mégis kimozdulok, csak azért teszem, hogy átadjam magam a csodálatnak. Ámuldozva nézem a mások életét, gondjait, várakozásait, azt, ahogy esznek, ahogy dolgoznak, meghalnak. Bámulattal figyelem az álmaikat meg azt a sok mindenfélét, amivel telerakják a szobáikat, a házaikat, meg mindazt a sokféle holmit, amit eldobnak. Csodálom, hogy hogyan élik le az életüket, az életet, amely egyre csak telik-múlik, igen, lassan elmúlik. 
Ez a ma esti ház építészetileg nagyon egyszerű, úgy tűnik, nem sok kényelmet nyújthat, úgy tűnik, mintha csak azért emelték volna, hogy állja a szél rohamait, hogy a szél kedvébe járjon. És a szél átfúj a kőfalakon, fütyörész az ablakoknál, nesztelen macska-léptekkel végigsurran a folyosókon. A fiatal nő mintha olvasna a gondolataimban. Azt mondja: ez a ház tényleg nagyon szép. Egy ugyanilyen nyári estén tudatosult benne, hogy mennyire szép. Ez sok-sok éve történt, itt, a mellettünk lévő szobában. Azon az estén a halál szállt meg náluk, abban hálószobában. Az ő nagyon öreg, nagyon megfáradt édesanyjának akkor már csak néhány lépést kellett megtennie, hogy végső nyugalomra leljen a halál karjaiban. Erről a nyugalomról alig tudunk valamit, mégis rettegünk tőle. A semmit markoló üres ujjak nyugalma. A kitárt szív nyugalma, a szívé, amely úgy hasad szét, mint a dióhéj, amit az erdőben egy apróvad hirtelen szétroppant a fogaival. A hálószobában ott feküdt egy nő, az én anyám. Az élet víztükre alá süllyedve szendergett. De ez a nő valahogyan már nem az én anyám volt. Nem tudom, hogy magyarázhatnám meg. Az anyámat még mindig ott őriztem a szívemben, de a szívem mintha egyszerre a semmibe hullana, és nincs erő, amely megállíthatná ezt a zuhanást. Akkoriban viszonylag hittem Istenben. Úgy hittem benne, mint ahogyan az orgonafürtök selymes szirmait, a fénysugarak lágy játékát nézve hiszünk a tavaszban. De, ugye, maga is tisztában van vele, hogy is állunk ezzel: amíg minden rendben van, mind hiszünk Istenben, de ahogy valami baj ér, odalesz a hitünk, ilyenkor senki nem hisz semmiben. Mind félünk, annyira, hogy belebetegszünk a félelembe. Próbálunk kiutat találni, érti, ugye. Bármilyen mentséggel beérnénk. Hát erről nem is érdemes beszélni: senki nem hisz igazán Istenben. Még Krisztus arcát is kiverte a hideg veríték, amikor a halált látta közeledni. Látja, ismerem a Bibliát: "Uram, távolítsd el tőlem ezt a pohárt". Tudja, ugyanerről beszélnek a kórházi betegek, a háborúból visszatért férfiak is. A csatatereken a szétroncsolt testű, haldokló katonák sem az Istenhez fohászkodnak. Az édesanyjukat szólongatják, nem Istent hívják! De én akkor, fájdalom-marcangolta szívemmel, hiába hívtam volna anyámat. Hiábavaló, értelmetlen dolog lett volna. Képzeljen maga elé egy mozdulatlanná dermedt testet. Néma hullámok gyűrűznek körülötte, lassan táguló körökben, de amint egyre szélesednek, tágulnak, mind több apró nesz támad: egy nyári reggel fényei, a felnőttek suttogó beszéde (aznap sokan voltunk a házban, itt nyaraló rokonok, barátok), majd, már a legtávolabbra gyűrűző hullámok szélén, a gyermekek nevetése. A gyerekek úgy szaladgáltak, fogócskáztak a házban, mint ahogy az erdőben szoktak. Bújócskáztak, s csak úgy csengett a kacagásuk, amikor rátaláltak valakire, aki egy szekrénybe bújt. Nem szóltunk rájuk. Nem akartunk gyermekbánatot látni. Ki akarna? Csak annyit mondtunk: bemehettek a hálószobába, nem tilos bemennetek. Nagymama ma éjjel meghalt. Még két napig itt lesz velünk, aztán befektetjük a földbe. Bemehettek hozzá elbúcsúzni, jó éjt kívánni. De ha nem mentek, semmi baj. Mi, a felnőttek, sokkal többet tudunk a világ dolgairól, mint ti, de arról, ami most történt, éppoly keveset tudunk, mint ti. A gyerekek figyelmesen végighallgattak. Nem mentek a hálószoba közelébe. Mi, felnőttek, félünk a haláltól, de majdnem annyira félünk az élettől is. És eleinte ez a félelem, ez a komor hangulat, ami annyira ránk telepedett, ráragadt a gyerekekre is. Nagyon halkan, szinte néma csendben jártak-keltek a házban. De aztán felülkerekedett bennük a vakációs napok jókedve. Délután már kint szaladgáltak, mint addig is minden nap. Az, amit tulajdonképpen el szeretnék mondani, akkor történt, amikor valamivel később visszatértek a házba. Vidáman nevetgélve, gondtalanul kergetőzve érkeztek. Talán heten-nyolcan lehettek, a legnagyobb tízéves, a legkisebb úgy négy. A karjukban nyalábnyi vadvirág, főleg búzavirág. Mezei csokrokkal megrakodva jöttek. Azonnal berohantak a hálószobába, szélesre tárták a behajtott ablaktáblákat. Aztán a legkisebb lány felkapaszkodott a magas ágyra, a többiek szálanként adogatták neki a virágokat: a halott nagymama ágyát telehintették búzavirággal. Sokáig ott maradtak, mellette: néhányan törökülésben üldögéltek mellette, az ágyon, a többiek a földre terített szőnyegre heveredtek. Eltelt el egy félóra, talán egy óra is. Közben beszélgettek, az eddigi, meg az ez utáni játékaikról. Aztán megsimogatták a nagymama dermedt arcát, és énekelve kijönnek a szobából. És ez így ment a következő két napon is. A gyerekek sok ezer lépése szőtte-fűzte egymáshoz a kinti, szélfútta, virágos réteket és a csendes szobában álló ágyat. Ez az ezerszer megtett út kapcsolta össze a napfényben fürdő virágokat és a fehér párnába süppedt arcot. Néha még éjszaka is benyitottak a nagymama szobájába, fojtott hangon beszélgetve, halkan nevetgélve. Mindig ügyelve, hogy fel ne ébresszenek minket. Mi, felnőttek nem szóltunk bele a játékukba. A fájdalom erre az egy bölcsességre tanított, hogy hagyjuk őket kedvükre jönni-menni. Félénken figyeltük a gyermekek nemes viselkedését. Igen, félénken, ugyanakkor csodálva ezt a természetes nemességet. Bocsásson meg, lehet, úgy érzi, túlzok, de tényleg csodálattal néztük, hogy milyen természetesen viselkednek Istennek, a nyári napok vidám, kócos Istenének a közelében. Akkor, amikor a legsötétebbek az árnyak. Hagytuk hát, hogy utat találjanak sajgó fájdalmunk mélyére, engedtük, hogy át- meg átjárják, mint seregélyek a nyári égboltot, mint az élet magát az életet. Két nap telt el így. Két nap, két éjszaka. Igazi ünnep volt ez, olyan, amilyet még egyikünk sem látott. Ez az ünnep nem tagadta a könnyeket, nem akarta elfojtani a bánatot, mégis igazi ünnep volt. 
Aztán a második napon, ebéd után történt valami. A legkisebb lány egyszer csak odaszaladt hozzánk. A gyerekek már korábban felálltak az asztaltól. Mi, felnőttek még elüldögéltünk, élveztük a közösen elköltött ebéd utáni percek nyugalmát. Hétköznapi, komolytalanul komoly dolgokról beszélgettünk. Tudja, politikáról, munkáról, ilyesmikről. Egyszer csak futva érkezett a legapróbb lány. Levegő után kapkodva, ujjongva újságolta: gyertek gyorsan, nagymami mosolyog! A szobába belépve láttuk, hogy az eltelt két nap alatt tényleg megváltozott az arca: egyszerűbb lett, a ráncai kisimultak, szája körül mintha finom mosoly játszadozna. De nem, nem, semmi "mintha": tényleg mosolygott! Igaz, alig látható mosollyal, de ami láthatatlan, mindig ilyen, a látható világ legfinomabb, legsérülékenyebb határán lebeg, alig érzékelhetően, a gyermekek világának a szintjén, soha nem a felnőttekén, soha, soha. Aztán megvolt a temetés. Egy hét múlva vége lett a vakációnak is. Mindez öt éve történt, és ez a ház akkor, ezelőtt öt évvel találta meg igazi szépségét, igazi helyét a szél sodrásában, a csillagok alatt. Öt éve már, hogy a szél otthonra talált nálunk. Mindenhonnan elűzik, és akkor dühöngve, űzött vadként ide menekülhet hozzánk. Nálunk végre megpihenhet. Békére, otthonra talál. Mert volt egy nap, amikor a gyermekek nemzetsége maga intézte egy öregasszony temetését. Olyan kedves természetességgel, mintha egy földre esett, halott kismadarat engedtek volna vissza az égbe. Ezt a természetes, magától értetődő bölcsességet nem tőlünk tanulták, nem is a környezetüktől, sem senki mástól az általunk ismert világból… Mindez öt éve történt, és én még mindig nem tudom, hogy honnan, kitől is kaphatták, tanulhatták …

         NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BOBIN, Christian
Flúga 
Blazsek Dóra ford.
Jelenkor, 2001