DARABOS ENIKŐ: A "Hogyan nem" című szöveged alapján azt mondhatnám, most "nem találkozom" veled harmadjára. Először a 2003-as ÉS-vitában, amit "ridikül-vitának" is neveznek, "nem találkoztam" veled, később a szavad.sk-n egy közéleti kérdés megvitatásában, és akkor most, harmadjára itt, a szigligeti JAK-táborban, az idén megjelent második könyved, az Esti iskola ürügyén. Az Amerikáner című esszéköteted után hogy jött az ötlet, hogy szépprózát írj? Más írástechnikát igényel a szépirodalmi szöveg, íróként foglalkozol ezzel egyáltalán, az elbeszélhetőség kérdésével? Kigondoltad a kötet koncepcióját, és aszerint dolgoztál, vagy egyszerűen csak írtál, írtál, és adott ponton a szövegek Esti iskolává álltak össze?

BÁN ZSÓFIA: Az esszé, mint műfaj már maga is igen közel áll a szépprózához, mondhatni, a határán táncol, át-átinteget a túloldalra, és olykor át is lép. Ezért is annyira szívemhez közelálló műfaj, mert szeretem a határterületeket műfajban és stúdiumokban egyaránt; szeretem azt, hogy feszegetik saját határaikat, szeretem az eldöntetlenségüket, ami egyben a gazdagságukat és inkluzivitásukat, integrálóképességüket is jelenti. A műfaj megválasztása viszont nem annyira koncepció kérdése, illetve ha az, akkor a vállalkozás nem mindig szerencsés kimenetelű, mert az eredmény gyakran erőltetett lesz. A legjobb, ha a tartalom maga keresi meg a számára megfelelő formát, és itt, az Esti iskola esetében is ez történt.
 Azt hiszem, nincs olyan író, aki ne foglalkozna az elbeszélhetőség kérdésével, és akkor a ’foglalkozás’ kifejezés egy súlyos understatement, ahogy az angol mondja, hiszen mi más is lenne az írás - elsősorban a prózaírás -, mint éppen az elbeszélhetőség problémájával való állandó küszködés, bíbelődés, pöszmögés. Van, amikor ez a küszködés nem jelenik meg szövegszerűen - akár tematikusan, akár strukturálisan - a műben, csak ott van mögötte, mint mondjuk Flaubert-nél, aki egész írói létét a  le mot juste, a megfelelő szó keresésének szentelte, de a regényei csak ennek a folyamatnak a végeredményét tükrözik. Van, aki szövegszerűen is utal rá, lásd például Ottlik felütését az Iskola a határon-ban: "Az elbeszélés nehézségei" alcímmel, mindjárt az első fejezetnél. Van, akinél pedig a mű struktúráját alakítja ez a folyamat, mint például, híresen, Faulkner A hang és a téboly című regényében, amelyben Faulkner saját bevallása szerint azért alakul úgy a regény, hogy minden fejezetet egy másik szereplő, a család egy másik tagja beszéli el, mert minden fejezet után elégedetlen volt az elbeszélés eredményeivel, így aztán újra és újra nekifutott. Az Esti iskolában ez a folyamat a narrátori hang váltogatásában jelenik meg, illetve egy olyan narrátor hangja ez, aki különféle "hangmaszkokkal" kísérletezik, hogy így próbálja meg áthidalni az elbeszélés nehézségeit; más és más tartalmakat más és más hangon próbál elbeszélni, de -  legalábbis reményeim szerint -  érezhető, hogy "aki" vagy "ami" mögötte van, az egy és ugyanaz. Mint amikor egy színdarabban az egyes szereplők más és más hangon szólalnak meg, karakterük szerint, de mindnyájan mégis ugyanabban a darabban szerepelnek.
 Ami a kötet koncepcióját illeti, nem volt eleve kigondolva, 4-5-6 darab után kezdett kialakulni az a gondolat vagy ötlet, hogy ezeket valamilyen módon egybe lehetne fűzni. A tantárgyakat is akkor kezdtem el hozzájuk rendelni, és akkor a következő darabokat már kifejezetten aszerint írtam, hogy milyen tantárgyak hiányoznak, milyen tantárgyakat szeretnék még bevenni az órarendbe. 

DE: Beszélnél kicsit a könyv struktúrájáról? 

BZs: Huszonegy szövegből áll összesen. Ez sem akar valamiféle mágikus szám lenni, leszámítva azt, hogy kedvelem a páratlan számokat, nincs ebben semmiféle eleve elrendelés. Ám az elbeszélhetőség problematikájához valószínűleg szorosan hozzátartozik, hogy elsőként éppen a "Holvan anya" című novellát írtam meg, amelyik egy (szószerinti és/vagy metaforikus) anyafigura eltűnéséről (szószerinti és/vagy metaforikus haláláról) szól, ami egyfajta kommunikációs szakadáshoz és egy történet lezáratlanságához vezet, ami mintegy kikényszeríti az elbeszélésre való kísérletet. Éppen ezért lett ez a novella a kötet indító darabja. A záródarabot, "A nevetés csodálatos visszatérése" címűt a "Holvan anya" párdarabjának szántam, ezzel mintegy keretes szerkezetet adva a kötetnek, a "Történetnek" (azaz az egésznek) pedig egyfajta pozitív lezárást. "Happy end" van tehát, és ezt az utolsó darabhoz rendelt szünet tantárgy is jelzi: lehet pihenni. De a szünet persze egy átmeneti állapotot is jelöl: az elbeszélés csupán átmeneti felfüggesztését. Az első és utolsó darab között pedig megpróbáltam váltogatni a szövegeket, hogy a kötet ne legyen (szó szerint:) egyhangú retorika vagy hangvétel szempontjából. 

DE: Mi a viszonyod a novellák elbeszélőihez? A kortárs magyar irodalomban nem megszokott az olyan narrátori hang, ami egy képzeletbeli "ti"-hez fordulva képezi meg olvasóközönségét. 

BZs: A novellák elbeszélőit personá-knak, azaz ugyanazon alak különféle megjelenési formáinak nevezném. Mert ugyan minden vagy majdnem minden szöveg egy másfajta hangon szólal meg, de azt gondolom, hogy a kötet egészét mégis ez a különböző módokon, de valahogy ugyanabból az irányból jövő hang köti össze. Ez a domináns hang lenne a kötet főszereplője. Ez a hang pedig különböző módokon próbál elbeszélni valamit, amit talán úgy lehetne körülírni, hogy egy élet elbeszélése más és más szempontból. Persze, lehet ezeket a szövegeket külön is olvasni, azt gondolom vagy remélem, hogy külön is megállnak, de szándékom szerint ez egy novellafüzérből összeállított regényféle akarna lenni. A megszólított pedig - a látszat ellenére - elsősorban én magam volnék, a saját történetemnek a megszólítása különböző perspektívákból, különböző szemszögekből. S ez a történet nyilván része kell legyen egy nagyobb történetnek, különben menthetetlenül partikulárissá válik. Tehát kísérlet történik arra, hogy (el)beszéljek olyan dolgokat, amelyekről nem feltétlenül könnyű beszélni, vagy megtalálni azt a pontot, ahol esetleg be lehet lépni egy résen át. 

DE: Ez a "ti" tehát önmagad lennél? Ez az elbeszélői hangnak valamilyen kiterjesztése?

BZS: Igen, azt gondolom, hogy erről van szó. Természetesen nem állítom, hogy minden, ami a szövegekben van, az direkt módon köthető önéletrajzi dolgokhoz, de amikor megpróbálod összerakni kockákból azt, amiből kifejlődik egyfajta hol közvetlenül, hol közvetetten életrajzi szöveg - ami persze, még a legdirektebb önéletrajz is, mindig fiktív elemekből is áll (ha más nem, akkor az elbeszélés ténye teszi azzá) -, akkor azt gondolom, hogy igen, az ember elsősorban saját magát szólítja meg, és persze az olvasót is. Hiszen ez a "ti" lényegében minden műbe bele van építve, az olvasó mindig implikált, csak legfeljebb nincs ilyen közvetlen módon megszólítva. Talán ez a közvetlenség, ez a direktség az, ami meghökkentő vagy zavarbaejtő.

DE: Érezhető a kötetben egyfajta didaktikus felhang, esetleg az esti iskola tanárának a hangja ez, vagy pedig egészen másról van szó? A didaxist erősítik fel a novellák végére helyezett kérdések is, melyek sok esetben mintha kioltanák vagy lefojtanák a szöveg ironikus hangütését. Hogyan látod az irónia és a didaxis játékát az Esti iskolában?

BZs: Ami a didaxis kérdését illeti, valószínűleg minden jó mű didaktikus is, legfeljebb nincs kiemelten tematizálva, mint itt. Azt gondolom, minden írónak feladata a didaxissal való elszámolás, törődés is, csakúgy, mint a művészet egyéb feladataival (lásd: "tanít, nevel, szórakoztat"). Minden az arányokon múlik. A novellák végén a "kérdések", illetve "feladatok" valóban, hol arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a szöveg ironikus hangütését, hol pedig arra, hogy a szöveg drámai töltetét ellensúlyozzák iróniával. Koncepciója szerint az egész kötetet tulajdonképpen a didaxissal való komoly játéknak szántam, nem úgy, hogy kifigurázom a didaxist, hanem úgy, hogy problematizálom, azaz elgondolkodom rajta.
Ugye az egész kötet egy olvasókönyv akarna lenni, egy ál-iskolai olvasókönyv, és ebben Eperjesi Ági volt nagy segítségemre, aki pontosan megértette, hogy vizuálisan hogyan kell ezt a konceptet megtámogatni. A vizualitás itt a koncept szempontjából számomra nagyon fontos volt, a képek legalább olyan fontosak, mint a szövegek. Ági nagyszerűen kitalálta azt, hogy ez a játék az olvasókönyvvel és a didaxissal, a tanítással való komoly játék hogyan tud működni vizuális szempontból, méghozzá úgy, hogy a képek nem a szövegekhez szánt direkt illusztrációkként működnek, hanem önmagukban is generál(hat)nak történeteket, interpretációkat, ily módon közvetlen, ha úgy tetszik, "interaktív" kapcsolatba lépve az olvasókkal. A novellák utáni kérdések is erre szolgálnak természetesen. Az iskolai olvasókönyvekben ott vannak az olvasmányok után azok a bizonyos kérdések, amelyek arra késztetik a nebulókat, hogy akkor gondolják újra végig az olvasmányt, és tegyenek fel maguknak kérdéseket, "Foglald össze saját szavaiddal" stb. Tehát ezzel próbál eljátszani, hogy vajon az ilyen típusú kérdések segítenek-e ahhoz, hogy tényleg megértsünk egy szöveget, vagy pedig inkább máshonnan érdemes ezeket megközelíteni.

DE: Nekem az volt a benyomásom, hogy a szövegeid egyfajta alternatív mentalitástörténetet vázolnak fel azáltal, hogy sokszor átírják a "hivatalos" történetírás (művészettörténet, irodalomtörténet stb.) elfogadott álláspontját, értékelését. Mintha egyfajta "ellen-beszédről" lenne itt szó, amikor pl. a "Mrs. Longfellow leég" című írásodban a kanonizált zseni feleségének mindezidáig mellőzött szempontjából ismerheti meg az olvasó Henry Wadsworth Longfellow életrajzát. Van-e valami köze ennek az ún. "ellen-beszédnek" az Artizánok vállalkozásához, amit a 2005-ben megjelentetett és egyébként a te egyik szöveged címét viselő Éjszakai állatkerttel kívántak elindítani? Ti. azt, hogy kapjon végre szót a magyar irodalomban a nő is. Azért kérdezem ezt, mert "A Mantegna-madonna ledobja magát" című írásod hangsúlyosan felidézi "a beszéd lehetőségétől megfosztott, némaságra ítélt nő" figuráját, és a probléma kibontása során az elbeszélői hang érezhetően megkeményedik. Sajátodnak érzed-e azt a feminista törekvést, hogy a női irodalom egy ilyesfajta "ellen-beszédként" működjön? Lehet-e/van-e ilyen funkciója az irodalomnak? 

BZs: Ez az utóbbi novella, amelyet említesz, tényleg nagyon erősen női szempontú szöveg. Itt pontosan arról van szó, hogy amit egy hagyományosan férfiak által dominált irodalomban el szokás hallgatni, amiről nem szokás beszélni (lásd, parafrazeálva: "Amiről nem szokás beszélni, arról hallgatni kell."), arról egy másféle perspektívából, a női perspektívából bizony lehet vagy kell beszélni, de legalábbis meg lehet próbálni beszélni róla. Többek közt azért, mert a férfiszerzők nem csak nagyon más szemszögből beszélnek, hanem adott esetben nem állnak rendelkezésükre azok a tapasztalatok, amelyek egy női szerzőnek a rendelkezésére állnak.

DE: Akkor ezen a szinten mégiscsak valamiféle didaxist gyakorol a szöveg, hogy "igenis mondjátok már ki"?

BZS: Nem hiszem, hogy ez didaxis lenne, inkább amolyan önostorozás, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem inkább olyasmi, mint amikor valaki gyorsabb iramra akarja sarkallni a lovát, és a sarkával megböki a szügyét. Nem az olvasók felé szól elsősorban, és nem is a többi szerző felé, hanem itt a narratív hang egyfajta ösztökélést fejez ki, hogy igenis, tessék megpróbálni összeszedni azokat az energiákat, vagy azt a bátorságot, vagy bármit, ami ahhoz kell, hogy azokról a dolgokról beszéljünk, amiről nem szokás, holott szervesen tartoznak az élethez, a világhoz. Ebben a novellában történetesen a fogantatás problémája áll a középpontban, de ezt nem kell feltétlenül tudni annak, aki olvassa ezt a szöveget, mert reményeim szerint, ezen az általad is említett meta-szinten is működik. Ebből a szempontból az "alternatív mentalitástörténet" stimmel, az "ellen-beszéd" viszont nagyon nem. A feminizmust nálunk sajnos éppen ilyen "ellen"-beszédként szokták félreértelmezni — a férfiak, illetve a férfi-hagyomány elleni beszédként. Ezzel nagyon határozott ellentétben az én felfogásom az - mind a feminizmust, mind pedig a női beszéd- illetve írásmódot illetően -, hogy nem ellen- hanem párhuzamosan, és ideális esetben egyenrangú, dialogizáló, valamint komplementer beszédről van szó. Hiszen valójában, a fehér foltok feltérképezése a tét, az üresen hagyott helyek kitöltéséről, s ettől lesz egész a tér-kép.
 
DE: Szerinted van-e ma Magyarországon olyan, hogy kortárs női irodalom, illetve meleg irodalom, ami esetleg valamiféle alternatív kánon kialakulását jelezné?

BZs: Igen, van női irodalom, meg van meleg irodalom, meg még sokféle irodalom, mint ahogy például van magyar irodalom is (szemben mondjuk, a franciával vagy orosszal - érdekes módon, senki sem szokott tiltakozni, ha magyar írónak titulálják, pedig ez is egy differentia specifica, míg a nőíróság ellen gyakran maguk az író nők is tiltakoznak a minősítés Magyarországon hagyományosan rossz, negatív konnotációja miatt), de reményeim szerint mindez nem egy alternatív kánon kialakulását jelzi, hanem magának a kánonnak a radikális átalakulását.

DE: Mi a véleményed arról a vélekedésről, ami az irodalmat a tág értelemben vett kulturális gyakorlatok egyikeként fogja fel? Lehet-e az irodalomnak kultúrakritikai hatékonysága? A szavad.sk-n az értelmiségi kritika kapcsán azt írtad, hogy az erőszakos politika és a hűvös, elemző magatartás között félúton létezik egy "közbülső tér", ami "érzéki szinten" véghezvitt kritikaként fogható fel. Ehhez az "érzéki szinthez" sorolnád az irodalmat is?  

BZs:  Ha az irodalomnak nem lenne kultúrakritikai hatékonysága vagy jelentősége, akkor tényleg a "felesleges dolgok" kategóriájába tartozna (amelyekre szintén szükség van, de a művészet történetesen nem ezek közé tartozik). Ezt a bizonyos közbülső vagy harmadik tér fogalmat én elsősorban a civil, ha úgy tetszik, állampolgári jogon végrehajtott cselekvésekre értettem, ami a civil szférában létező politika. A politika szót nálunk általában rendkívül szűk értelemben használják, csak arra, ami a parlament háza táján történik, és ez nagyon egészségtelen gondolkodásmód. És ebben a tágabb értelemben, ebben a "közbülső térben" természetesen a művészet is politizál.

DE: Ahogy végignézegettem a könyvedről megjelent kritikákat, azt láttam, hogy ilyeneket mondanak, hogy "kultúrtörténeti turmix", és "Érzelmek iskolája a határon", "szellemi fejlődésregény", "áttételes szakmai önéletrajz", "Gesamtkunstwerk", stb. Tehát próbálják megragadni, hogyan is lehetne valahogy körülírni, kategorizálni. És érdekes, hogy a személyes élmények kérdése a recenzensek számára sem tisztázott, ugyanis van, aki azt mondja, hogy "a személyes élményeknek a frivol felidézésével az olvasó nem tud mit kezdeni" (Perecz L.), egy másik kritikusod pedig azt írja, ezt a masok.hu-n olvastam, hogy "a személyes élmények életet lehelnek a túlesztétizált szövegbe". Érezhető a kiragadott idézetekből, hogy nem valami könnyen megközelíthető a személyesség kérdése. Van viszont olyan kritikusi elvárás is, ami máris a következő "saját hangú nagy művet" (Friedrich J.) kéri rajtad számon. Hogyan viszonyulsz íróként a kritikusaidhoz, mit értesz te a "saját hang" alatt, belevágnál-e egy ilyen írói vállalkozásba? Hogyan kapcsolódik a tág értelemben vett mentalitástörténeti aspektus a személyeshez?

BZs: Én ezt a személyesség kérdéséhez kapcsolódó zavart egyáltalán nem bánom. Úgy gondolom, hogy az a jó szöveg, és remélem, hogy ezek között is van olyan, amivel annak ellenére tud az ember mit kezdeni, hogy nem feltétlenül állnak rendelkezésre ilyen háttér-információk. A "frivolt" egyébként bármikor vállalom, azt gondolom, a frivolitással nincsen semmi baj, sőt. A "Hogyan nem" című novellában is pontosan erről van szó, vagyis pontosan ezt a problémát próbálom körüljárni, hogy az igazán jó műveknél az ember nem a szerzővel találkozik, hanem elsősorban saját magával. Egy jó szöveg - anélkül, hogy ezek a személyes önéletrajzi adatok vagy anekdoták adott esetben rendelkezésre állnának -, tud olyasmit adni, amibe az ember bele tudja építeni a saját énjét. 
 A saját hang várása vagy elvárása nyilvánvalóan arra vonatkozik, hogy itt nagyon különböző hangokon szólalnak meg az egyes narratívák. Mindig más a narrátor, akár más nemű is (sőt, olykor eldöntetlen, hogy milyen nemű), és teljesen máshonnan jön. Tehát, ha úgy veszem, nem áll össze a narratíva egy homogén egésszé, egy homogén történetté, ahol van egy jól nyomon követhető, jól felismerhető narrátor vagy narratív hang, és az vezeti kézenfogva a könyvön az olvasót. A "saját hang" nyilván arra vonatkozott, hogy akkor majd legyen egy olyan mű, ahol van egy ilyen nagyon erős egyféle, és az egész művön végigvitt hang, vagy inkább hangvétel (mert persze az egyes szereplők többféle hangon szólalhatnak meg), ami általában felismerhetővé tesz egy-egy szerzőt. Hogyha mondjuk, anélkül hogy tudnánk, hogy az az, beleolvasunk egy Nádas-szövegbe, az azonnal felismerhető, csak két mondatot elolvasok, és felismerm. És folytathatnám a sort. Ha jól értem, az az elvárás fogalmazódik meg, hogy a következő mű az legyen olyan, amelynek a végigvitt beszédmódjáról (stílusáról) majd felismerhető lesz az, aki beszél. És persze az, hogy ki beszél, az nem elsősorban a szerzőre vonatkozik, hanem a narrátorra, aki mögé a szerző bújik. Ez egy izgalmas, összetett kérdés, mert hiszen az eldöntetlenség is lehet legalább olyan karakterisztikus, csak legfeljebb nem olyan könnyű tettenérni. Az Esti iskolában, a már emlegetett "elbeszélés nehézségei"-ből adódóan, a feladat számomra éppen az volt, hogy ne legyen egy-hangú, hogy a többhangúság, többszólamúság valahogy éppen ezt a nehézséget fejezze ki. Ez egyfelől játék, másfelől pedig kényszer; az elbeszélhetőséggel való játékról és küszködésről van szó, amit nem feltétlenül kell eltakarni vagy elleplezni. Azt azonban elismerem, hogy ez a módszer akadályozza azt a bizonyos folyamatos belefeledkezést. Kérdés, hogy ez baj-e?

DE: Foglalkozol-e már a következő köteteddel? Íróként mi lesz a következő lépés?

BZS:  Igen, foglalkozom. Talán megpróbálkozom mégis az egyhúron pendüléssel. De gyanítom, hogy azért nálam az sem lesz valami homogén, egy-nemű dolog. Úgy látszik, védhetetlenül vonzódom a heterogenitáshoz.