Arno Geiger
Még ha szegényesek is az álmaim, ők vannak nekem
(lakhatóvá tenni a lakhatatlant)
Wolfgang Matznak
Tegnap átadás volt. Visszaadtam a kulcsokat a háztulajdonosnak. Előtolultak
hát mind a korai évek emlékei, amikor falusi levegőtől eltelt orrcimpával
és tűzpirosra festett hajjal megérkeztem Bécsbe, egy harminc négyzetméteres
lakásba, szoba-konyha az V. kerületben, vécé a folyosón, 900 schilling
rezsivel együtt (egy márkás farmer került akkor ennyibe).
Ma láttam egy térképet Bécsről. Egy pillanatra érthetetlennek találtam,
hogy felépítettek egy ekkora várost, mikor nekem csak egy szobára van szükségem.
A helyek nem jelentenek semmit.
A lakás egy régi házban volt. A régi házak bizonyos előnyöket kínálnak
a bérlőnek, ami a dolgokhoz való hozzáállást illeti. Ami tönkrement, még
ha saját kezűleg tettük is tönkre, éppúgy tönkre lehetett volna menve már
akkor is, amikor beköltöztünk. Az adott esetben nagyon sok minden tönkre
volt menve.
Szüleim 70.000 schilling illegális lelépési díjat fizettek a törvény
szerint értéktelen leltárért. Tekintettel a rendkívül alacsony lakbérre,
ez a befektetés vállalhatónak látszott. Lakásínség uralkodott, a spekulánsok
és házfoglalók idejét éltük.
A sarkokban penész ült. Az ablakpárkányokról pergett a festék, alatta
a fa fekete volt a nedvességtől. A függönyök porzottak. Ha hangosan hallgattam
a zenét, a falakról megindult a vakolat. Mindehhez a sötétbarna furnérlapokból
gyártott szekrények és komódok - telis-tele múlt életek árnyaival. A szomszédasszony,
K.-né azt mesélte, hogy a hatvanas években egy háromgyerekes család élt
ebben a lakásban. A bölcső az újszülöttel legfelül, a szekrény tetején,
a gyereket madzaggal ringatták.
A rókáknak váruk van, a fogolynak priccset adnak, a kés a tokjában
éjszakázik.
Külső világhelyzetem ugyan nem volt a legrózsásabb, de legalább részlegesen
átalakíthattam volna a lakást. Ám az Ikeába csak ingyen ceruzákért jártam.
Szüleim, mint már mondtam, kisebb vagyont fizettek a lakás berendezéséért,
és lehettek a dolgok még oly elhasználtak és fénytelenek, megkérték az
árukat, én pedig hajlandó voltam megszavazni nekik a megfelelő értéket.
Ez nevelésemből adódott, falusi voltom belső béléséből.
Így hát hevertem a nyikorgó ágyon, amelyet nappal dohos szagú, tarka
terítő takart. Előttem egy üresre evett, rózsaszín virágos tányér, paradicsomszósz-maradékokkal.
Az íróasztalon könyvek és papírlapok egy ormótlan számítógép előtt. A kazettás
magnóból női bérlőelődeim egyikének zenei hagyatéka szólt: Joni Mitchell,
Leonard Cohen és egy számomra ismeretlen együttes, amelyről sem akkor,
sem azóta nem sikerült semmit kiderítenem, The Rebels of Liang Shan
Po. Csak annyi látszott nyilvánvalónak, hogy az együttes, mint sok
minden más, valahogyan Kanadához kötődik. A falon egy poszterré felfújt
fénykép, rajta egy fiatal nő futás közben, lobogó szőke hajjal. Alul a
felirat: Én a strandon, Vancouver közelében.
A drága pénzért megváltott szekrények nemcsak ócskák voltak, de ráadásul
tele voltak zsúfolva hagyatékkal, kvázi ingyen ráadásként. A már említett
zenés kazetták mellett voltak vakációs fotók, rengeteg dia, indián levélpapír,
jin-jang motívumokkal megnyomott kendők, mindenféle ruhadarab egészen a
tangáig meg a csúcsos melltartóig, intenzív szagú toalettcikkek, gyógyszerek
(egy doboz fogamzásgátló tablettákkal, hüvelykenőcsökkel), néhány képeslap
a Szerencse, hogy van Ausztria sorozatból, néhány cédula a rájuk följegyzett
álmokkal.
Ezek a porlepte, mellőzött dolgok most még egyszer nagy napokat éltek
át.
Ma álmomban otthon jártam. Nagy áradás volt, mindenhonnan piszkos
víz tört elő. Egy méhrajt láttam, amelyik el akart repülni. Egyszercsak
egy szűrő volt a kezemben, és elkezdtem összefogdosni a méheket. Minden
figyelmem a királynőnek szólt, újra meg újra elillant előlem. Sokáig futottam
utána, míg végre elkaptam. Folyton arra gondoltam, el kell fognom a királynőt,
különben nem élhet a népe.
Szűrőmmel aztán kis ludakat fogtam ki a piszkos vízből. Amikor minden
biztonságban volt, bementem a lakásunkba, és egyszeriben annyira boldog
voltam, mert az egész lakás olyan világos, olyan napfényes volt.
Aztán azok a rettenetes szokások, amikre a szőnyegen megfigyelhető
foltokból lehetett következtetni. Velük éles ellentétben az ágy fölött
egy szőttes, romantikus giccsességében már-már elképzelhetetlen. A képen
egy hintó volt látható, két ló húzta, egy fekete meg egy fehér, a hintón
pedig egy rokokó viseletbe öltözött szerelmespár. A fiatal férfi széles
karimájú kalapját lengette.
A kispolgári ízlés eme fennkölt kifejezését éppúgy érintetlenül hagytam,
mint az idegen fehérneműt. Ott maradt a szekrényfiókok egyikében, arra
az esetre, ha női bérlőelődeim az Utolsó Ítélet napján beállítanának, és
visszakövetelnék ingóságaikat.
Az első héten csakugyan kopogtak az ajtón. Egy fiatal nő, aki azelőtt
itt lakott, az ágyneműje iránt érdeklődött. Lehúztam az ágyat, kiszolgáltattam,
amit követeltek. Majd elmentem a közeli Mariahilfer Strasséra, és gondoskodtam
utánpótlásról. Emlékszem, hogy az új ágyneműt súlyos visszaesésnek éreztem.
A régi huzatok puhák voltak, az újak viszont kemények és rossz szagúak;
s hogy is lett volna másképp, a szüleim által megváltott mosógép nem működött.
Embernek hont a költészet ad, olvasható Hölderlinnél.
Hát nekem? Én nem beköltöztem ide, sokkal inkább beilleszkedtem, költőien.
Női bérlőelődeim élete fölött, egyfajta palimpszesztként éltem az életemet.
Nem vettem a fáradságot, hogy hozzám, mint személyhez illő környezetet
teremtsek, s az esetleges látogatóknak e berendezkedés révén segítsek elképzelni,
hogy ki vagyok. Semmi ilyesmi. Még saját magamnak sem adtam túl konkrét
elképzelést arról, hogy ki vagyok. Meglehet, ez amiatt volt, hogy még nem
rendelkeztem saját, kialakult egóval. Lehet, hogy egy idegen elemben jobban
éreztem magam, mint a magaméban (fiatal voltam). Lehet, hogy valami olyasfélét
éreztem, mint gyerekkoromban, amikor egyedül voltam otthon, beosontam nagyobb
testvéreim szobájába, és kihúzogattam fiókjaikat abban a reményben, hogy
megtudok valamit ezekről az idegen emberekről. Feltehetően már akkor sejtettem,
milyen keveset tud egyik ember a másikról.
Egyszersmind pedig az érzés, hogy fekszem nővéreim ágyán, kezemben
a Bravójukkal. A mód, ahogy akkor éreztem magam, ma sem tűnt el
egészen.
Első könyveim (egyébként), amelyeken a kilencvenes évek elején dolgoztam,
A körhintázás kiskátéja meg a Lidércfényességesen szintén kivetítések voltak
arra, ami nem voltam, de ami akartam lenni. Hajtott a vágy, hogy más legyek.
Ne éppen én. - Bécsben azt szokták mondani, éspedig leereszkedőleg:
- Mit tud egy idegen… Jómagam, színtelen vidéki múlttal, szerénységre,
jelentéktelenségre, a katolicizmus ihlette önbecsülés-hiányra nevelve,
azt gondoltam: Mit tud egy idegen? Biztosan többet, mint én.
Női bérlőelődeim csöndes jelenléte közben mindennapivá vált. Ez 1990/1991
őszén és telén volt.
Valóban: a helyek nem jelentenek semmit, korlátolt koncepciók.
Emiatt nem mond sokat az sem, hogy ekkortájt fejlődtem profi penészvirággá,
igazi tehetséggé ezen a területen: amikor csak az egyetem meg a barátnőm
hagyta, otthon kuksoltam, olvastam és írtam. Tisztán láttam, hogy a jobb
jövő, amilyennek képzeltem, ha egyáltalán elindul valahonnan, a papírról
fog elindulni. Az én jövőm nem az egyetemen, nem az utcán és nem is egy
kávéházban fog elindulni. Én körmölve teremtek talajt a lábam alá.
Ha a jövőt tervezgettem, további könyveket tervezgettem.
Szigorú önfegyelemmel dolgoztam, koncentráltan nyalogattam rövid ceruzáim
hegyét. Bizonyos akkumulációs folyamatok nyomán lassanként összeállt a
már említett két regény. Írásom takarékossága és gazdaságossága mindeközben
közvetett arányban állt külső viszonyaim takarékosságával. A kritika évekkel
később majd kimódoltnak és virtuóznak nevezi stílusomat.
Életem olyan egyszerű volt, mint a papír.
És ugyanolyan színtelen - legalábbis a körülöttem állók szemében. Életem
kívülről nézve egyfajta ürességtől, a tartalom ijesztő hiányától kongott.
Betűk töltötték ki. Életem - nem utolsó sorban és sajnálatos módon - mindenestül
kilátástalan bástyának bizonyult, ha a lányok csodálatának elnyerése volt
a tét.
Újra meg újra boldogságra rendezkedünk be. Ő azonban nem szívesen
ül meg a foteljeinkben.
Minden olyan egyszerű volt, mint az asztal és a szék, mint a fű és
a rét, mint a galambok a háztetőn. Mint a szólás: ebek harmincadjára jutni.
Hét év választott el első közlésemtől.
Hat év. - Öt év. - Négy év.
A haza az volt, amit gyerekként biciklivel elérhettem.
A haza az a hihetetlen sebesség volt, amit biciklimen saját erőből
gerjesztettem.
Minden olyan egyszerű volt, mint a biciklizés.
Minden olyan egyszerű volt, mint az írás.
Szerzőnek lenni annyi, mint öntevékenynek lenni.
A nyikorgó ágyat kidobtam, és két földre terített matraccal pótoltam,
amiket a szemközti szomszédok kiselejteztek. A két kocsisló sem ügetett
már nyugtalan álmom felett, ott most a jin-jang motívumos kendők egyike
lógott (nem aludtam jobban). Női bérlőelődeim fehérneműje még mindig ott
hevert a ruhásszekrény egyik alsó fiókjában. Munkaszünetekben pedig továbbra
is meg-meghallgattam a Liang Shan Po-i lázadókat. Aztán ültem megint lehajtott
fejjel az íróasztalnál, és dolgoztam. Azt lehetne mondani: én a gondolkodásban
(abban, amit gondoltam) és a nyelvben (abban, amit írtam) rendezkedtem
be úgy, ahogyan mások a bútoraik közt rendezkednek be. Szófukar származásom
ellenére vagy amiatta, a gondolkodást és a nyelvet választottam olyan helynek,
ahol oltalmat és bizonyosságot leltem. A fekete bőrheverőt számomra olyan
mondatok pótolták, mint: Még ha szegényesek is az álmaim, ők vannak
nekem.
A jelenkor okozta egzisztenciális viszketés ellen, amely az évekkel
érezhetően nőtt, az írói jövő ígérete volt az egyetlen hatékony kenőcs.
Emlékszem ifjúságomra és az érzésre, amely soha nem fog visszatérni
- az érzésre, hogy én örökké fogok tartani, túl fogom élni a tengert, a
földet és az összes embert; a csalóka érzésre, amely örömökbe, veszedelmekbe,
a szerelembe csábít bennünket, hiú kalandokba - a halálba.
1993 tavaszán befejeztem tanulmányaimat, és a pénzosztó apai kéz visszahúzódott
tőlem. Attól fogva anyagilag is magamra voltam utalva, szerényen és leleményesen
őriztem a bizonytalan uralmat létem fölött, a magam uraként, egyébiránt
pedig nem úrként semmi felett. Kivétel: szoba-konyha Bécs V. kerületében,
vécé a folyosón. Kivétel: egy látványosan gyarapodó szókincs. Írtam tovább,
tekintélyes kitartással és szenvedéllyel, amit írtam, átdolgoztam, újat
írtam, úgyszólván végtelen munkálkodással, nap mint nap küszködve bontakoztattam
ki a magam elé képzelt tehetséget.
Egyelőre csak balsiker termett.
E balsiker talaján dolgoztam tovább, részint, mert akkor, ami magától
értetődő, fiatalabb voltam, mint most, és csak hézagosan sejtettem, hogy
a kudarccal nem való viccelni, részint, mert nyilvánvalóan volt némi tehetségem
az egzisztenciális presque rien iránt. Főleg azonban azért, mert minden
vesződség ellenére, amit az írás okozott, éreztem, miért is büszkék az
írók arra, amit csinálnak: lakhatóvá teszik a lakhatatlant.
Az ember idegenben születik, élni annyi, mint hazát keresni, gondolkodni
pedig annyi, mint élni.
(A szövegben közelebbről meg nem nevezett, dőltbetűs idézetek Franz
Kafka, Viktor Sklovszkij, Joseph Conrad, Günter Eich és Ludwig Börne műveiből
valók.
A címül vett mondat Raymond Chandler egyik detektívregényéből származik,
amelyet 1991-ben olvastam.)
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GEIGER, Arno
Jól vagyunk
Európa, 2007
"Jól vagyunk"
Magyar Lettre Internationale, 64
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|