Amikor 2006. október végén egy szívműtétet követően meghalt Clifford Geertz, Magyarországon nem sokan vették észre. Csak egy-két internetes folyóirat jelentetett meg róla pársoros visszaemlékezést. Pedig nemcsak a kulturális antropológia történetének az egyik legnagyobb hatású és legtöbbet idézett elméletalkotója volt, hanem az antropológia magyarországi megerősödésének és önálló diszciplínává válásának is egyik legfőbb hivatkozási pontja a kilencvenes években.
 A mi nemzedékünk számára, akik a rendszerváltást közvetlenül megelőző intellektuális pezsgés idején jártunk egyetemre, Geertz esszéinek és tanulmányainak olvasása olyan élményt jelentett, hogy közülünk sokan miatta lettek kulturális antropológusok. Mint a hatvanas évek végén a „polgári” szociológia, a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján Geertz szimbolikus és interpretatív antropológiája és hermeneutikus megközelítése jelentette azt az új és izgalmas látás- és gondolkodásmódot, amely mellett a többi társadalomtudományi diszciplína és iskola avíttnak és unalmasnak tűnt. Ennek hatására tizenöt évvel ezelőtt az egyetemi néprajz- és a történelemoktatás kereteit feszegetve megjelentek a kulturális és történeti antropológia geertziánus tudományos műhelyei és programjai, valamint egyre több egyetemi kurzus foglalkozott Geertz kulturális elméletének ismertetésével és elemzésével.
 Clifford Geertz írásainak népszerűségét nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban is elegáns stílusa, multidiszciplináris műveltsége, humanista elkötelezettsége és elsősorban a kultúra fogalmának egy nagyon élénk és aktív felfogása okozta. A strukturalista megközelítések szigorú intellektualizmusához és a kognitív antropológia száraz és mechanisztikus magyarázataihoz képest a szimbolikus antropológia geertzi szemiotikai megközelítése élettelinek, felszabadítónak, szinte játékosnak tűnt. Még azok is a kultúra szemiotikai értelmezése mellett álltak ki, akik sohasem tanultak előtte szemiotikát. „A kultúra nem az emberek fejében létezik, hanem közöttük”, mormoltuk a mantrát, a dolgok jelentése, a szimbólumok elterjedt és elfogadott értelmezése az emberek közös cselekvései során alakul ki és azok kontextusában formálódik tovább. Az, hogy a kulturális jelenségeket, a kulturális gyakorlatot olvasható és mindenki számára nyitott szövegnek tekintette Geertz, egy teljesen új korszakot nyitott az antropológia történetében. Az etnográfia feladata Geertz után már nem az, hogy dokumentálja, rögzítse és ezáltal lezárja a másságot, hanem hogy érzékletes, továbbgondolható olvasatát nyújtsa.
 Geertz ebben, az érzékletes olvasat nyújtásában, felülmúlhatatlan volt. Képei, metaforái, történetei úgy hozták közel az olvasóhoz Jáva, Bali, Marokkó vagy a 15. századi Itália és a 16. századi Anglia világát, hogy rácsodálkozhattunk: milyen gazdag az emberiség kultúrája, milyen sokféle koherens világkép és étosz létezik. Geertz ablakot nyitott ezekre a világokra, művelt idegenvezetőként segített eligazodni a szimbólumok és jelentéseik sűrűjében, de sosem zárta le értelmezéseit. Sokan a szemére is vetették, hogy lehetséges interpretációk sokaságának felmutatásával megkerüli a verifikálhatóság tudományos követelményét, és ezáltal elindította az antropológiát az „anything goes” relativista mocsarába vezető úton. Mások ugyanakkor éppen azt kifogásolták, hogy politikai és etikai értelemben túlságosan is semleges álláspontot foglal el, és a kulturális jelenségek értelmezésének intellektuális élvezete közben megfeledkezik a társadalmi egyenlőtlenségek nagyon is húsbavágó valóságáról. 
 Pedig Geertz antropológiája a szó legnemesebb értelmében humanista, hiszen azt is megmutatja, hogy milyen alapvető hasonlóságok vannak az egymástól térben és időben távol lévő kultúrák között, és hogy a „képzelet távoli termékei” saját magunk számára is fontos morális tanulságokkal szolgálhatnak. A kulturális relativizmusban nem azt kell észrevennünk, ami szétválaszt, hanem azt látnunk, ami összeköt. A kulturális antropológia humanista felfogásának három összetevője van: relativista, amennyiben elismeri az emberi tapasztalatok és az azokra adott kulturális válaszok sokféleségét és egyenrangúságát; összehasonlító, amennyiben hangsúlyozza, hogy ezek a gyakorlati tapasztalatok és kulturális reflexióik nemcsak tanulságosak, de megtermékenyítőek is lehetnek egymás számára; és holisztikus, amennyiben vallja, hogy a kulturális értelmezések nemcsak egy helyi közösség szintjén alkothatnak koherens egységet, hanem az egész emberiségre vetítve is.

* * *
Clifford Geertz a második világháború után először szépirodalmi és irodalomtörténeti tanulmányokat folytatott az Ohio állambeli Antioch College-ban, majd 1950-ben filozófiából diplomázott. Ezután a Harvard Egyetem legendás Társadalmi Kapcsolatok Tanszékén tanult, ahol komolyan vették az interdiszciplináris képzést, a csapatmunkát és a társadalmi problémák megoldására törekvő kutatásokat. Geertz érdeklődését felkeltette a Ruth Benedict és Edward Sapir által kidolgozott konfiguráció-elméleti antropológia, mely szerint a kulturális jelenségek koherens egységbe formálódását, „mintázatát” és nem azok egymástól független működését érdemes vizsgálni. Ez az a holisztikus és kontextualizáló megközelítés, melyből a későbbiekben kibontakozott Geertz interpretatív antropológiája.
 Geertz ekkor, az antropológus Clyde Kluckhohn és a szociológus Talcott Parsons diákjaként Indonéziába utazott első terepmunkájára, és már posztgraduális hallgatóként szembesült azzal, milyen egy írott történelemmel, erős kormányzattal és összetett kultúrával rendelkező ország mindennapi életét tanulmányozni, szemben az addig inkább kisebb, zártabb és írásbeliséggel nem rendelkező egzotikus társadalmakra fókuszáló antropológiai kutatásokkal. Geertz terepmunkája során foglalkozott a gazdasági és politikai modernizáció, a gyarmati sorból való függetlenedés, az iszlám hatása és a vallási szinkretizmus, valamint az ezek kontextusába helyezhető helyi társadalomfejlődés kutatásával is. Miután 1956-ban megszerezte Ph.D fokozatát, két évet még a Harvardon tanított, majd újabb két évre Berkeley-be ment. 
 1960 és 1970 között a Chicagói Egyetem antropológia tanszékét erősítette, itt egyrészt a gyarmati sorból felszabaduló új államok sajátos gazdasági-politikai-kulturális problémáinak kutatását szorgalmazta, másrészt kialakította azt a szimbolikus és interpretatív antropológiai elméletet, melynek azóta is ő a legjelentősebb képviselője. Erre az időszakra esik második terepmunka-helyszínének kiválasztása: Marokkóban is több éven át kutatta az Iszlám vallás társadalomalakító hatását és a piaci tranzakciók sajátosságait, éppúgy, mint korábban Indonéziában. 1970-től haláláig a princetoni Institute for Advanced Study, a posztdoktorális kutatóintézet professzora volt. Itt írta meg vagy rendezte kötetekbe azokat a tanulmányait, amelyek az antropológiai tudástermelés természetével, a diszciplína sajátos szemléletével és megközelítésével és a kultúra fogalmának változásaival foglalkoztak. Írásai nemcsak a kulturális antropológiában, hanem a történetírásban is paradigmaváltást idéztek elő, de nagy hatást gyakoroltak olyan egymástól távoli diszciplínák művelőire is, mint a politikatudományok, az irodalomkritika és a kulturális földrajz.
 Ötven évnyi kulturális antropológiai kutatás és korszakalkotó, jelentős könyvek tucatjainak (pl. The Religion of Java, 1960; Agricultural Involution, 1963; Peddlers and Princes, 1963; The Islam Observed, 1968; The Interpretation of Cultures, 1973; Negara: The Theatre State in Nineteenth Century Bali, 1980; Local Knowledge, 1983; Works and Lives, 1988; Available Light, 2000; The Politics of Culture, 2002) megírása közben még az önreflexióra is volt ideje: több memoárt és visszaemlékezést is írt (pl. After the Fact, 1995), melyekben néha önkritikusan, néha nosztalgiázva, de szokásához híven elegáns és élvezetes stílusban reflektál saját tudományos pályafutására. 

Geertz munkáit több mint húsz nyelvre fordították le. Magyarországon először 1988-ban, a Misszionáriusok a csónakban című kis könyvecskében jelent meg Geertz írásainak fordítása: a „Sűrű leírás: út a kultúra értelmező elméletéhez” című programadó esszéje. 1994-ben Az értelmezés hatalma címmel Niedermüller Péter válogatásában jelentek meg három évtizednyi időszak, 1957 és 1986 között írt tanulmányai, melyek a helyenként nehézkes fordítás ellenére kiváló bevezetést nyújtanak Geertz munkásságába. Jelentős esszéi és tanulmányai várnak még arra, hogy magyarul is olvashatók legyenek; a Magyar Lettre Internationale szerkesztőinek köszönhetően azonban az elmúlt években sikerült rendezni valamennyit ebből a tartozásból.

Bibliográfia

VÖRÖS Miklós
„Az antropológiai résztvevő megfigyelés története”
In: (Letenyei László, szerk.)
Településkutatás: Szöveggyűjtemény, 
L’Harmattan, 2004 

„Az antropológia és az etnográfiai kutatás politikuma”
Replika, 1994, 13-14.

„Határesetek: Az amerikai antropológia és szociológia történeti perspektívában”
 Replika, 1995, 15-16. 

„‘Not fieldwork – J’. James Clifford és az antropológia termékeny illúziói”
Helikon, 1999. 4.

„Fényes elszigeteltség. Malinowski és az antropológiai terepmunka archetípusa”
Café Bábel, 2000, 36