A jó utazás, Bernardo, tétova ismétlés 
minden kíváncsiság nélkül. Olyan, mintha 
elgurítanál egy labdát, és nem bánkódnál,
amiért elvétetted a célt. Aki veszélyt és
izgalmat keres, jobban teszi, ha lehunyja
szemét és az alkóvban magánmisét celebrál, 
hogy megtanulja olvasni a rejtjeles
végső üzenetet: you must exit. Én nem
kedvelem az ilyen embert. Akár az ezredes,
aki lerombolta a várost, aztán drága pénzen
polgárjogot vett , elintézne mindent
egy lovasrohammal. A jó utazó nem ilyen.
A baljós nyugalomban tartózkodik a véletlen
találkozásoktól. Napokig csak járkál, pihen,
igyekszik kiismerni az idő és a fények 
vándorlását a házfalakon, a méreteket 
és a távolságokat. Mérlegel minden hosszabb 
utazást. Múzeumnak most még tájára sem megy,
metróra, buszra nem száll. Bevési a színeket
az emlékezetébe. Budapesten a hajnaloknak
azt az elemezhetetlen halvány narancssárgáját,
mely Pestről süt át a túloldalra, és a járdák
vesszőfutásra kényszerítő piszkosszürkéjét.
Idegennek lenni egy városban, ahová csak
azért mehettél el, mert jártál már ott, olyan, 
mint üdvözölni egy barátod feleségét,
és csapdájába esni arca játékának.
Csábítást fontolgatni, hisz másképp ugyan

mivel lehetnél méltó a barátságra? Vedd
komolyan a helyi dialektus szabályait! Pesten
a nő egy bársonyfotelben keresztbe tett
lábbal ül, a beszélgetés egy divatos
színházi előadásról folyik, melyben
a színész és a színésznő kínosan túljátszotta
szerepét. De a mozdulatok muzsikája most 
is sokszólamú. Örökké más az egyforma kotta:
csupa kérdés, feltétel, visszavonható ígéret, 
és a nőnek ijesztően sötét szemei vannak. 
Hiába no! Az utazások, a jók s a rosszak is, 
mindig ijesztő női szemekkel kezdődnek, 
s bár a vonások az idő tüzében nem hamvadnak
el egészen, csakhamar fogatlan, parókás, vaksi
nénit követsz, és nemcsak mert a próbálkozás
a halandók bizonysága, hanem mert senki más
nem taníthat meg lassan járni. Szörnyűség 
ez is. De neked, Bernardo, ott van Annie,
akinek teste csupa lélek, és furfangos
kis találmányod sztriptíztáncos árnyképét
a barlang falára lopta. Tovább váratni
őt, barátom, bűn volna, főként ha barlangos
testecskéid megtelnek. Vidd el hát Velencébe,
mutasd meg neki a júniusi arany napsütést
és fesd oda a Canale Grande partjára,
hadd fizessen, aki lohol, hogy le ne késse
Szent Márk tornyában a végső harangütést,
mikor az anziksz-Atlantisz repülő oroszlánja

megtanul búvárkodni . Tegnap én is valami
hasonlót tettem. Kettő körül a Duna-parton 
sétáltam, míg Éva a fodrásznál ült, és a korzó 
látványában elmerülve a múlt kezdett vonzani.
Apám és anyám. Szemben a Mátyás templom
uralkodott. Apám gyűlölte Pestet, és nem volt jó
neki Londonban, Sidney-ben sem. Elgurult a
labda, és ezer ágat növesztett körém 
a voltok, a nincsek irthatatlan bokra,
ők álltak ott, és mint egy húsevő növény,
ették a szememmel a várost, a folyót, a hidakat,
bárhogy tiltakoztam. Ez nem utazás, mondtam
apámnak. Mit akarsz itt? Halott vagy és holtan
semmi jussod. És mivel épp megürült a pad,
melyhez Évával randevút beszéltünk meg, gyorsan
elfoglaltam. És ő hamarosan meg is jött.
A sokaságon át messziről mosolyt küldött
felém, és míg közel ért, arcát boldogan másoltam
újra magamba. Ez hát a megérkezés. Éva vidám volt.
Bőségesen megebédeltünk afféle házias mámorban 
attól a gondolattól, hogy életünk nem egyéb,
mint mikor valaki egy utcára kirámolt
szekrényt fölvisz a lakásába, a zár cilinderét
kicseréli, és telerakja a polcokat,
minden kis helyet kihasznál. A beszélgetés
a szülőkre terelődött. Elvégre van pár kacat,
amelytől egyikőnk sem tud megszabadulni,
ránk ragadtak, mint a bogáncs. De Annie

lapját még más tinta koszolta, és bár előtte is
régen állt a rossz világ, ne engedd el ezt a nőt.
Ha nem bánsz el vele cudarul, pompásan
utaztok majd e kövér semmiben, mely szeretteit
sosem ejti el. De várj még! Tabarro alatt mielőtt
visszatértek, járj a dolgok végére Pirnában,
ha már úgyis a végüket járják. Az én koromban
Ágost csendes kis városa ugyancsak belejött
a repülésbe. A Napkő fölött a füst még alig
ült el, és néhány lélek az emberkoromban
még ott tévelyeg, de keletről már új nap vakít,
felpörög a gépturbina , és a gyilkos levegőt
huszonnyolc szabályos cikkelyre szabdalja.
Készül az új légtorony. A fordított akna
útra kel és körbejár. Az egyik ablakon te 
bámulsz ki, és ha nem másolnám le, mert 
szükségünk van a búcsúzásra, mint a pára 
tűnne el arcod. De ott vagy és szerencsére
nálad van az ecset is. A gép már a magasba emelt,
és hogy motorzúgás vagy a tenger morajlása
zárja magába elméd, most már mindegy 
is talán. A pirnai piacteret még be kell fejezned.
Vagy kést vegyél elő, hasítsd a vásznat
huszonnyolc egyenlő darabra, és gyújtsd fel
mindegyiket a város más-más pontján! Lángjuk 
alig lesz, füstjük sem nagyobb. Kameráknak
nem pózolhatsz, és a Los Angeles News sem
közöl rólad illusztrált riportot, mégis átjut

a szag s a rémület a cellarácson, akár ha
füledből vágnál le egy darabot és feladnád a 
baráti utókornak palackpostán. Ágost noha
nem örülne, és a Cristies-katalógus is 
hazudna, de tán mégis Hamann úr sejti 
jól az igazat, hogy korunk legbölcsebb auktora
még mindig a higiéné mestere, Poncius 
Pilátus. A tornyok forgó köreiből senki
sem szabadulhat, és bolond vagy zsivány,
boldog, kit nem forgat ki magából a nagy 
szédülés: maradj te távol, ne vidd közel camera
obscurád, és örülj, barátom, hogy a kicsi lány,
Annie már nem árnyék. Nem ám! Ha csókot ad,
villám nyilaz gerinceden, belereszket a 
lábujjad is a gyönyörbe. Utazzatok jól!
E vers legyen nektek olyan étek, mint aminőket
Conti herceg szalonjában hét nyelven szolgálnak 
föl, mindenkinek a magáén. Ha betoppan egy angol,
ott gőzöl előtte a thé ? l’anglaise, a héber főket
sólettel tömik, míg a teféle talján tésztát kap
tésztával. A lényeg az, hogy homlokára szarv 
senkinek ne nőjön. Jó mulatást! A cella rácsa 
még zárva bár, de itt a kulcs, s míg futása tart
a hét környi időnek, a Sonnenstein tornyára
kitűzöm a zászlót, és te indulhatsz más torony
iránt, kalapoddal Velencébe. Én búcsúzom,
Bernardo. Jó volt veled utazni. Rám a fordított
magasság vár, se nap, se csillag, szűkülő verstorok.