December 24-e volt, és már sötétedni kezdett. Nancytól nyolcvan kilométerre délre, egy másodrendű út mentén ácsorogtunk. Egy csöpögő gesztenyefa alá húzódtunk be, amely egy lepusztult, már csak bontott építőanyagok tárolására szolgáló vendégház előtt állt. Egy Renault 4-es közeledett felénk hörögve észak felől.
Cuppogó léptekkel az útpadka felé siettem, és – hüvelykujjamat felfelé fordítva – kitettem a kezem. A három óra alatt, amióta itt álltunk, alig húsz autó ment el mellettünk – többségük sárga szórókocsi. Külön-külön számoltuk őket, de nem lehetetlen, hogy mindig ugyanaz az egy volt. A szívem nagyot dobbant, amikor az esőfelhőkön át meghallottam a rég remélt doppler-effektust. Egy – a box-utcába behajtó – Forma–1-es autó dübörgésével a kis Renault lefékezett. A pocsolyákon át az autóhoz szaladtunk, és megragadtuk az ajtókilincseket, mielőtt a vezető még meggondolhatná magát.
Egy kolosszális termetű asszony mért végig bennünket jóváhagyólag. Boldogan néztünk rá vissza, és megpróbáltunk a lehető legkedvesebbnek, legártatlanabbnak és leghálásabbnak mutatkozni annak érdekében, hogy belássa, nyugodtan megengedheti, hogy ez a két férfi beszálljon az autójába, az élete nem kerül veszélybe, vagy nem válik szexuális zaklatás áldozatává. Úgy tűnt, mindez egyáltalán nem érdekelte. Egy fejbólintással jelezte, hogy hova üljünk, és gázt adott. Az ablaktörlők a szélvédőt szántották. A nő időnként a tenyerével körkörösen tisztára törölt egy területet a bepárásodott üvegen, így – mint egy hajóablakból – valamennyire szemmel tudta tartani az utat. Olyan mennyiségű pára csapodótt ki belőlünk, ami vetekedett öt bőrig ázott juhászkutyáéval.
Az asszony hatvan körül lehetett. Valamikor bizonyára szép volt. Olyasvalakinek tűnt, aki két lábbal jár a földön, a mozdulatai kimértek voltak. Magába zárkózva nézett előre, és két kézzel tartotta a kormányt. Arra a kérdésünkre, hogy dél felé tart-e, nem válaszolt. A magától értetődés, amivel felvett minket és az ellenérzés, amit a stopposokkal folytatott semmitmondó csevegéssel szemben tanúsított, szimpatikussá tették.
A Földközi-tenger irányába tartottunk. Legfőképp az hajtott bennünket, hogy minél távolabb kerüljünk Hollandiától, távol a kényszeredett családi programoktól, és egyre közelebb a naphoz, olyan országokba, ahol az életet nem veszik túl komolyan. Tizenkilenc éves voltam, és már néhány évvel korábban beláttam, hogy az jár el bölcsen, aki gondoskodik arról, hogy a karácsony körüli időszakot külföldön töltse. Egy Martin nevű fiúval utaztam, aki biszex volt és filozófus, ami elbűvölt, ugyanakkor félelmet is keltett bennem. Inkább az előbbi. Számomra ismeretlen filozófusok és drogok világába vezetett be.
Két esős nap és két jéghideg éjszaka telt el, mióta úton voltunk. Az első éjjel egy – a Maas partján álló – üres épületben aludtunk, a második éjjel egy tömbház lépcsőházának legfelső emeletén, Nancy peremén. A kellemes hőmérséklet, a Renault finom imbolygása és az eső hipnotikus kopogása pillanatok alatt álomba ringatta Martint és engem.

Arra ébredtünk, hogy az autó megállt egy sztrádakapunál. Időközben koromsötét lett. Lyonnál voltunk. Az asszony megkérdezte, mit akarunk, hol tegyen ki bennünket.
– Ha lehet, egy telefonfülkénél – feleltem. – Fel kell hívnom anyámat, megígértem neki.
Egy hosszú alagúton hajtottunk keresztül. Már a gondolattól is fázni kezdtem, hogy el kell hagynom a meleg autót. Az autópálya a folyó mentén kanyargott keresztül a városon. A nő letért a hatsávos útról, be a kikötő területére. Olajtartályok és üres telkek mentén haladtunk, itt-ott mellékvágányra állított vagonok árválkodtak. Macskaköveken zötykölődtünk. Az ipartelep peremén, egy elhagyatott, megdőlt ház előtt parkolta le a kis Reanult-t.
– Megérkeztünk. Gyertek!
Engedelmesen követtük, bár fogalmunk sem volt, mi a szándéka. Akkor most innen kell tovább stoppolnunk? Szerinte ez így praktikus? Vagy szendvicset készít nekünk? És használhatjuk a telefonját? A ház kicsi volt, a berendezés egyszerű, a falon néhány szánalmas festmény. Az övé melletti kis szobába terelt bennünket. A helyiség nyirkos volt, és megpenészedett könyvek szaga áradt belőle.
– A férjem egy örökkévalóssággal ezelőtt meghalt. Bármit használhattok.
Hívogatóan hangzott, mégis a saját száraz ruháinkba öltöztünk át és fogat mostunk. Martin újrafestette a szempilláit, amelyek filozófusszemeit keretezték.
– Azt hiszem, itt aludhatunk ma éjjel.
– Nem is tudom, igazán nem is tudom...
Az is lehet, hogy a nő egy méregkeverő. Ellenőriztem, nem rejtegeti-e valahol a halott házastársát. Nem tartottam kizártnak, hogy az ex-férj évtizedek óta – szalmával vagy nikecellel kitömve, timsóval preparált bőrrel valamelyik szoba sarkában vagy szekrényben ülve vagy állva – valójában társaságra vár. A asszony szobájába nem mertünk bemenni, félve attól, mit találunk ott. Jól nevelt fiúkként türelmesen vártuk, mi fog történni.
Az ajtó kivágódott, és ott állt a nő hófehér cowboy-szerelésben. Fehér bőrdzseki, rojtos, fehér bőrszoknya, fehér csizma és egy hatalmas, fehér cowboy-kalap. Inkább megható volt, mint közönséges. Az asszony ragyogott, hívogatóan kitárta a karját és azt mondta:
– Gyertek!
Csatlakoztunk hozzá és követtük az autóhoz. Először moziba mentünk. Woody Allan Zelig-je, francia szinkronnal. Ő fizetett, de két oldalról közre kellett fognunk és belekapaszkodnunk. Azt mondta ránk, hogy mi vagyunk a „srácai”. Aztán egy japán étterembe mentünk vacsorázni. Az egyik falat hatalmas akvárium alkotta, a reflektorfényben sárga, zöld és kék halak villantak fel.
Martin és én valamilyen olcsó ételt választottunk, hogy ne verjük az asszonyt költségekbe. Ő nem evett, csak szakét ivott, és ragaszkodott hozzá, hogy vele igyunk. A beszélgetés akadozott szegényes franciatudásunk, a szaké és a harsogó zene miatt. Amennyire csak tőlünk telt, biztatóan nevettünk rá. Azt mesélte, hogy a fia heroinista. Már hat éve nem hallat magáról. Az elúszó halak visszatükröződtek a fehér bőrdzsekijén. A kalapot levette, mert a zsinór akadályozta az ivásban.
Miután az ötödik kancsó szakét is megitta, fizetett. Megszégyenülten, hogy az összes költséget ő állta, ismét csatlakoztunk hozzá. Amikor visszaértünk a házba, lejjebb csavarta a világítást és tétova mozdulatokkal megszabadult a cowboy-szereléstől.
A szakétől zsibongó fejjel álltunk a szobája ajtajában. Mint egy agyagból gyúrt óriásasszony feküdt a hátán, széttárta a karját, és azt parancsolta, feküdjünk mellé. Szótlanul levetkőztünk, és két oldalról bebújtunk mellé a megsárgult ágyneműk közé, az ősrégi ágyba. Hófehér, anyai mellére vont minket, nyelt egyet-kettőt, majd rekedten azt suttogta:  
– Ígérjétek meg, hogy soha többé nem hagytok el!
Aztán elaludt, mélyen, horkolva.

           Máthé Veronika fordítása