1.
Az én Bécsem egy folyamatosan vérző vicc. Nincs viccesebb város Bécsnél, még Tel Aviv sem az. E város viccessége azon a csigalépcsőn kúszik fölfelé, amely a Bécs-test bensejében vezet le egészen a ködbe vésző ősidőkig, egy nem létező gerincoszlop körül tekeredve, hogy a tátott szájakon keresztül dallamos böffentés formájában kerüljön napfényre, majd azonnal eltűnjön a bécsiek engedelmességében. Így halmozódik és akkumulálódik a szörnyűség apró viccrészecskékben, egyszer s mindenkorra beléivódva a város lakóiba.

Négyhónapos korom óta élek e városban a Duna és a Bécs partján, a nevetést pedig már korán megismertem.

Az első kacajt a zsidó poronty története csalta ki belőlem, akit ravaszdi dajkák bújtattak el a Gestapo elől egy nemzetiszocialista jóléti intézetben. Ott feküdt a feketehajú, nem éppen kisorrú csecsszopó a szőke angyalkák között a bölcsőben, és ő volt a francia, akinek kényszermunkás szülei meghaltak egy bombatámadásban, holott valódi zsidó és kommunista szülei már elutaztak Auschwitzba. Ott feküdt a bécsi kölkök között, és hozzájuk hasonlóan rettegett a vasdaraboktól, amelyek igen gyakran potyogtak alá az égből. S hol feküdt? Nem ám akárhol Bécsben, valamely nemzetiszocialista jóléti bölcsődében vitték éjszakánként a többi gyerekhez hasonlóan a légópincébe, hanem Leopoldstadtban, a háború előtti zsidónegyed szívében, a Macesz-sziget központjában, amit a bécsiek átkereszteltek Üvegcserép-szigetté, ott üvöltött a csecsemő, várva a felszabadulást, és Hitler nem vette észre.

A Leopoldstadtban már az igen régi időkben is zsidók laktak. Akkoriban még úgy hívták: Vorstadt Im Werd. De az igen kedélyes I. Lipót császár 1670-ben az összes zsidót kikergette a városból, ezután a környék az ő tiszteletére vette fel a Leopoldstadt nevet, példáját szolgáltatva a folyamatosan vérző viccnek. Ugyanide költöztek vissza a zsidók, amikor ez lassacskán ismét szabadságukban állt, egészen addig, amíg hetven százalékban ők nem lakták a kerületet, de ezerkilencszáznegyvennégy-negyvenötben csak engem s még két tucat másikat nem találtak meg. Máig Leopoldstadtban lakom.

Negyvenkilencszer dobták ki a vendéget az ajtón a fogadóból. Az ötvenedik alkalom után a tetőn át jött vissza. Ezt olvashatjuk Jaroslav Hašek művében, a Švejkben. A második kacajt a város szeretete okozta. Az anyaföldből vagy a felhőkből tértek vissza a szellemek hús-vér utódaik formájában Bécsbe.

Az akkori kultuszminiszter, Rudolf Scholten, nemrégiben meghívta lakásába a rövid időre éppen Bécsbe látogató filmest, Billy Wildert, s meghívott még néhány embert, akik áhítattal hallgathatták a majdnem kilencven éves tréfamester anekdotáit. Észrevettem, hogy Wilder nem először csinált ilyesmit, vagy nem először kellett ilyet csinálnia, hiszen egy titkárféle folyamatosan adta alá a lovat, hogy vége ne szakadjon az anekdotáknak. Az öregúr meglehetősen belefáradt, mi pedig csapatostul fogtuk a hasunkat, míg el nem kezdett szúrni az oldalunk. Valóban ránk zúdította az egész évszázadot, Scholten lakása rengett a röhögéstől és vihogástól, amelynek középpontjában, mintegy a röhögőgörcs mögött megbújva, nem kevés szomorúság rejlett. De a titkár nem ismert kíméletet, s mivel az ősbécsi Wilder hosszú életet élt, talán még ma is ott ülnénk és nevetnénk, ha az idős Sir nem fordult volna hirtelen felém, hogy megkérdezze, mi újság az Admirával. Véletlenül ültem mellé, és már észrevettem, hogy az anekdoták között engem méreget. Ez itt egy intellektuális bécsi zsidó mellettem, gondolta Wilder, ennek értenie kell a focihoz. Márpedig Billy Wilder nem szokott tévedni efféle dolgokban.
- Ugyan már, az Admira – válaszoltam. – Mesügék. Én Austria-szurkoló vagyok.
- Az összes zsidó az Austriának szurkolt. Csak én nem.
- Hanem?
- Hát az Admirának.
- Az Admirának? – csodálkoztam. – Hát ez meg hogyan jutott eszébe?
Egykettőre intenzív focivitába keveredtünk. Schall és Vogel, az akkori csodacsapat két játékosa hozzánk ült, a vendégek lassan magukhoz tértek a nevetés okozta fájdalmakból, kis beszélgető csoportok alakultak ki. Wilder meleg szavakkal beszélt a focistákról, egészen pontosan emlékezett mindenre, én pedig összeszedtem az akkori időkre vonatkozó minden ismeretem, és ugyanúgy dobálóztam a focisták neveivel, mint korábban a titkár az anekdoták hívószavaival. Végül kizárólag nekem elmesélt egy történetet, amit ugyan már ismertem, hiszen Torberg is mesélte, de úgy tettem, mintha akkor hallanám először.

A háború előtt volt a zsidóknak egy focicsapata, a Hakoah. Egész jól játszottak, főleg ahhoz képest, hogy zsidók voltak. Történt egyszer, hogy a mocskos zsidók a mérleg nyelvévé váltak. Ha legyőzik az Admirát, akkor a Rapid lesz a bajnok. A Rapid volt a város legnépszerűbb csapata, most is az. A szurkolói pedig még kevésbé kedvelték a zsidókat, mint ahogyan az szokás volt – akkoriban. No mármost a Rapid-szurkolók elzarándokoltak az ellenséges Jedlesee-hez – ráadásul a Duna másik oldalára –, hogy a hazai csapat, az Admira ellen, tehát a Hakoah-nak szurkoljanak. Milyen szavak formájában kapaszkodott is föl a vicc a történelem csigalépcsőjén, mi is hallatszott a Rapid-szurkolók lepcses szájából? „Hajrá, gyerünk, zsidó urak!” A zsidók meghálálták, legyőzték az Admirát, a Rapid lett a bajnok. Wilder sírt. Ezután elment Berlinbe, majd még időben állt tovább Hollywoodba.

De vajh miben gyökerezik az elüldözöttek különös szeretete elüldözőik iránt, miben, talán e meghittségben, a bécsiség és a zsidó vicc ölelkezésében, miközben ez utóbbi szemében a nevetés, az előbbiében pedig a halál tükröződik?

Belőlem mindenesetre tűrhető focista lett. A Práterben, a Jesuitenwiesén játszottunk – a mezőt is pont a jezsuitákról kellett elnevezni – és a „Hajrá, gyerünk, zsidó urak!” végigkísérte gyermekkoromat.

2.
Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy a mi Bécsünket ennyire elzsidósítsa, ugyanakkor antiszemita színben fesse le?

A mi Bécsünk mindig is kedélyes város volt. Tennenbaum urat az önkormányzati lakásból pedig mi is szerettük. Érzékeny, finom egy úr volt az, de aztán lelépett Amerikába, a hasát süttette Floridában vagy hol, miközben a mi fejünkre potyogtak a bombák. A háború után persze visszajött, és még ő morgott ránk, mert mi, a bombázások áldozatai, nem játszottuk el az alás szolgát, erre aztán megint elhúzott. Na, mi tehetünk erről? Nálunk, maga mocskos disznó, a háború előtt mindenki jól élhetett. Ami a zsidóellenességet illeti, azt maga nem értheti meg. Mi bécsiek nem olyanok vagyunk. Nem volt ebben semmi személyes, ez amolyan szokás volt, ahogyan utáltuk a drótostótokat meg a horvátokat is, amolyan családi ügy. Ám az Adolf tönkretette a zsidók piszkálgatását. Azóta bizonyos körök ellenében meg sem mukkanhatsz, mert rögtön fasiszta vagy. Mit tud maga a bécsi lélekről? Soha nem fogja megérteni.

Mi soha nem politizáltunk, jól jegyezze meg! S mielőtt tovább piszkítana a saját fészkébe, nézze csak meg, mit csinálnak a maga emberei az arabokkal. Maga születésétől fogva osztrák? Na persze, az útlevele szerint, manapság már bárki hamar lehet osztrák. Bécsi, mint én? Hogy oda ne rohanjak. Az ősei talán egyenesen Brünnből származnak, mi? Micsoda, az ősei valóban Brünnből származnak? Nahát. Tudod mit? Gyere, meghívlak egy pohár borra. Ne vedd zokon, öregem. De tudod, hogy dörzsölt csávó vagy, azt rögtön láttam rajtad. De hogy igazi bécsi? Hogy mik vannak...

3.
Gyermekkoromban egész más alakok tévelyegtek Bécsben. A Práter mellett nőttem fel, s amint már említettem, állandóan fociztunk, bár ez meg volt tiltva. „Tschif, a Práter hülyéje”, kiabáltuk, amikor a Práter őre feltűnt a kerékpárján. Fölvettük a labdát és kézilabdáztunk, mert azt szabad volt. A Práter hülyéje felügyelt minden gondosan ápolt bozótra és fűcsomóra, s majdnem annyira féltünk tőle, mint szellemi testvérétől, a cukrosbácsitól, aki ugyancsak intim viszonyt ápolt bizonyos bozótokkal, de a sötét pincelépcsőkkel is. Ő minden bécsi gyermekkorának mitikus alakja.

Az ötvenes évek felnőtt világa kétféle hangot hallatott, ezekkel kísérte növekedésünket: a nyavalygást és a kézbeköpést. Ez volt a háború és az újjáépítés generációjának muzsikája. Nemrég még lőttek, most pedig tenyerükbe köpve építenek, nemrég még Heil Hitlert üvöltöztek, most pedig nyavalyognak ugyanezen démon és csábító miatt. Panaszhangjuk egy egész generáció áldozattá válása miatt összeolvad a „Hajrá Ausztria” kiáltással. A vaskalaposan keresztényi harmincas évek akarták az ötvenes évek maszkjában jóvátenni mindazt, amit a kellemesen hátborzongató negyvenes évek elkövettek.

Ebből a szempontból az én Bécsemben az a különleges, hogy a cselekvő személyek minden további nélkül lementek a színpadról a nézőtérre, és azt állították, mindig is ott ültek. Mindezzel persze csak ahhoz illeszkedtek, ami az itteni habitust már régóta alakította: a bécsi hivatásos néző. A nagy világszínházban mindig is az első sorban ült. Onnan bámulta a harmincéves háborút, akárcsak a forradalmakat, amelyek a távoli Franciaországban zajlottak, és amelyekről hivatalosan fogalma sem volt. A bécsi kongresszus közvetlen házi muzsikálásba ment át.

Bécsin természetesen nem a bécsiek többségét értem, a külvárosok lakóit, akiknek, mint egyáltalán az alacsonyabb sorúaknak, természetesen vásárra kellett vinni a bőrüket, ilyen-olyan háborúkban pusztultak el. Nem e névtelen, nyomorúságba zárt bécsi proletárokat és félproletárokat értem, akik a biedermeier bombasztikus kulisszái mögött mind a mai napig ott rejtőznek. A kispolgárra gondolok, a középosztályra, a nézők furfangos-sírós rétegére, amely jobban rányomta bélyegét erre a városra, mint az 1848-ban harcoló munkások és diákok rétege, hogy 1934-ről ne is beszéljünk.

A bécsi kliséje Strauss, Lanner és a sramli-zenészek muzsikájában képződött, ez vált valóban élővé.

Mármost ez a bécsi, a házmester, a balfácán és a kocsmai énekes keveréke, fölült a galériára, és onnan köpködte gyermekkorunk színpadát. Ezek a köpetek, váltakozva hol a kezekbe, hol pedig az utódok arcába, ezek volt az új értékek, ez volt a demokratikus Ausztria.

Bécsben igazán demokratikusan zajlottak a dolgok. A kétszázezer zsidó nem érdekelt akkoriban senkit. Nem voltak ugyan írók, művészek, nem voltak tudósok, olvasható újságok, de kinek is lett volna szüksége ilyesmire? Az emberek két lábbal álltak a földön, egymás között voltak, átlagosak, de arrogánsak. Ilyen körülmények között sikerült kiválóan újjáépíteni a városomat.

De az én Bécsem mégis mindig zsidó Bécs volt, noha akkoriban egyáltalán nem is akartam zsidó lenni. Ez volt a harmadik kacaj, ebbe már részben magam is beleestem. Bécsben ugyanis eleve megtanul nevetni az ember. Akárcsak meghalni.

4.
A halál túlságosan is komoly dolog ahhoz, hogy a hozzátartozó lelki kompetenciát ne bécsiekre bízhatnánk.

„A halál, annak bécsinek kell lennie, ahogyan a szerelem francia nő. Időre ki visz a Mennyek kapujába? Ahhoz csak a bécsi ért.” (Georg Kreisler)

A bécsi szenvedélyesen szereti a színházat, főként, ha az élet sűrűjében játszódik. Itt minden gyilkosság elsősorban egy krimi-színház, egy esemény, amit nem felednek. Mit ér Franciaország a maga Landrujével a mi aktorainkkal, Hugo Schenkkel, Adrienne Eckhardttal (húsdaráló), Guflerrel, Englederrel (kőműveskalapács), Bergmannal szemben. Bernhard művét, a Hősök terét éppúgy vitatják meg, mint Ilona Faber meggyilkolását az orosz emlékműnél. Hagyjátok a politikát, az események számítanak. Honnan jönnek, hová mennek, mi lesz belőle, ehhez nem elég az érzéki néző türelme. Az én Bécsem számára semmi nem fejlődik: minden már vagy eleve volt, vagy nincs is egyáltalán. Az efféle fotó-emlékezettel kompetensek vagyunk a halál felett.

Így jelent meg a negyvenöt éves Georg P. puskával a kezében a kórházban, ahol a felesége feküdt, felrántotta az ajtót, félretolta a nővért és felkiáltott: „Hedwig, pakolj, indulunk a Mennybe!”. A nő túlélte a merényletet, P. mennyei Ura társaságában üldögél.

Wolfgang Ambros azt énekli: „éljen a Központi temető, éljenek a halottai.” Jót lehet sétálni e hatalmas sírparkban a régi fák alatt. A Simmeringer Hauptstraße mentén, első, második, harmadik, negyedik kapu, szemben a sírkövesek, egyik a másik mellett. Az egyik ilyen üzletben sírköveket és használtautókat árulnak, helyesebben szólva használtautókat és sírköveket. Amikor pedig Bécs májusa, november sűrű köddel köszönt igazakra és hamisakra, azt a sok millió halott is megérzi, az a csontjaikig hatol. A bécsi pedig egyenes derékkal sétál a sírok és a csupasz ágak között, a szívében is köd honol, érzékeli a ködből a halál zöld pillantását. „Csak egy halott, csak egy halott teszi örömtelivé az életet”, énekli Arik Brauer, így van ez nálunk odahaza.

A halál mindenütt jelen van Bécsben, ő a bécsi nevetség mámoros szülőatyja. Ám a meghalás, a drámai előjáték, az egy borkimérés, egy kocsma zenével.

5.
Maga, a maga kliséivel! Hogyan is lehetne valami ebből a városból, ha még a baloldali írók is klisékben gondolkodnak! Vagy csupán bedőlt nekik? Mi van a Vörös Béccsel, maga nyárspolgár? Tudja maga egyáltalán, hogy Bécsben vívták az első ütközetet a fasizmus ellen, s hogy milyen bátrak voltak a simmeringi munkások? Nix Központi temető. No és a kommunisták, szociáldemokraták és a keresztények ellenállása a nácikkal szemben? Avagy ők nem voltak tán bécsiek? A bécsiek, akik a sztálinisták ellen ... a bécsiek, akik az amerikaiak ellen ... a bécsiek a semlegességért ... a neonácik ellen. És a hatvannyolcasok, akik kicsit kiszellőztették Bécset. Vagy ezt már mind elfelejtette?

Egyáltalán, ki nevet még Bécsben? Megszorítások, korrupt politika, provincializmus, ki nevet itt, kérem szépen? Én ugyan nem, író uram. A szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak, nem csoda, hogy olyan könnyű dolga van Haidernek. Ő az egyetlen, aki nevet. Magának fogalma sincs Bécsről. Egyáltalán bécsi maga? Nem úgy néz ki.

Ja, vagy úgy. No ezt el kell fogadnunk. Oké, mindenkinek a maga Bécse, bocsásson meg. De azért mégse feledje a politikumot. A bécsit ugyanis nem érdekli a politika. Mit mondott? Én állítom ezt! Csak végrehajtja. Akkoriban? Mit jelent, hogy akkoriban? Mindig! Örökérvényűen!

Új Bécsre van szükségünk. Velünk tart? Akkor egyszerűen felejtsen el mindent! Lássunk hozzá! Az én Bécsem és az ön Bécse lehet valamikor a mi Bécsünk. Ne vegye zokon, elvtárs. Egyébként meghívhatom egy pohár borra?

6.
Vicceket mesélnek, és visszatér a múlt.

„A házunkban egyetlen zsidó személy volt található, egy bizonyos Tennenbaum... máskülönben egy rendes ember... Na most akkorjába mindenféle ilyen náciellenes dolgokat föl-föl firkálgattak a Bécsbe a járdára... és ezt a ránk eső részt a Tennenbaumnak kelletett föltakarítani... nem az, hogy egyedül neki... hanem a többi zsidónak ugyanúgy, én vezettem elő oda őtet, hogy ugye föltakarítsa...a házmester meg ott állt és röhögött, mer az egy ilyen heccben mindig benne volt... hajaj... Aztán a háború után visszajött ez a Tennenbaum. Persze nem történt ővéle semmi, kérem... Találkozok vele az utcán. Barátságosan üdvözlöm őtet: „Alástiszteletem, Tennenbaum úr...” Az meg rám se nézett. Köszönök megint „tiszteletem Tennenbaum úr”. Megint rám se néz. Puff neki, gondoltam ez most hűde haragszik...”
(Helmut Qualtinger és Carl Merz: Karl úr. Parti Nagy Lajos fordítása)

Úgy szeretnék mesélni az én Bécsemről, ami bennem él, ha éppen nem vagyok ott. A beteg gesztenyefákról, az orgonákról, a práterbéli tejcsarnokról, a kávéházakról, amelyek köré a város épült, az én Leopoldstadtomról, a szolidaritásról és a bratyizásokról, az igazságosságért vívott küzdelmekről és az egy, a saját igazság intrikáiról.

De hát a bécsiek a leggonoszabb emberek a világon, a város maga pedig egyetlen zsenimegsemmisítő-gépezet, mondta Thomas Bernhard, a legújabb szentje azoknak, akik meg akarják semmisíteni.

Ezért Bécs még narkózisban is veszedelmesebb a történelmi Chicagónál. Vértelenül, kissé másnaposan magát löki az ember a gödörbe, s előtte még csak egy aszpirint sem vett be. Nevetnek és kiüresednek. Isznak és meghalnak. Énekelnek, az emberek pedig megállnak. Vicceket mesélnek, és visszatér a múlt.

       MESÉS PÉTER FORDÍTÁSA