„Nem tudom. Tényleg nem tudom.”    
              (Mészöly Miklós)

Nem sokkal március 15-e előtt rakom össze végleg e cédulákat. Sokadmagammal szorongok, hogy az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját heccé, véres pankrációvá változtatja a parlamenti ellenzék legerősebb pártja által feltüzelt szélsőjobboldali szcéna néhány száz, legföljebb néhány ezer képviselője. Nem az „ünnep méltóságát” féltem, aziránt rég nincsenek illúzióim, e tájon nagy és rendszereken átívelő hagyománya van az ünnepek szétpártpolitizálódásának. Az enyhébb vagy erősebb émely végigkíséri felnőttkorom minden állami ünnepét, s ez már így marad. Amiért aggódom, az városom és lakói mentális illetve testi épsége. Mondhatnám, a bőrt féltem a pofánkon, a demokrácia bőrét. Tavaly október, az 1956-os forradalom évfordulóján történtek óta ez nem oktalan szorongás, és bár szeretném túlzónak gondolni, nem megy.

*
Az említett ellenzéki párt vezére, volt miniszterelnök, a napokban fejtette ki, hogy az árpádsávos zászlóban, melyet a szélsőjobboldal lenget és sajátjának vall, s melyet – micsoda véletlen – hajdan a nyilasok használtak, ő semmi kivetnivalót nem talál, hisz nincs a közepén a nyilaskereszt. Valóban nincs, de minden újnáci és újhungarista emiatt, hogy úgy mondjam, a horogkereszt magyar megfelelője miatt lobogtatja épp ezt a zászlót. Persze ha puszta heccből, ostobaságból teszik, akkor is a nyilaskeresztet s a hozzá tartozó szörnyű eszméket idézik fel, azokkal ijesztgetnek és kacérkodnak. Látja ezt az ellenzéki vezér, de kormánybuktató dühében és buzgalmában úgy csinál, mintha nem látná. Nehezen tudok elképzelni német parlamenti politikust, aki megkockáztatna egy hasonló eszmefuttatást például a 88-as számról, mondván, hogy jó kis történelmi szám, két kis helyes kugli-baba, s őneki a legkevésbé sem idézi föl az ábécé nyolcadik betűjét.  Ki mondta, hogy „Heil Hitler? Senki. Az a rossz, aki rosszra gondol.

*
Idős szocialista politikus, volt miniszterelnök, mondja pár napja egy lakossági fórumon – a borzalmas kifejezés a szocializmusból maradt itt, úgy látszik örökké –, hogy Kádár János  rendes szociáldemokrata politikus volt, és hát a pártja, nos, az is eléggé hasonlított egy nyugat-európai típusú szocdem pártra. Ő sokat volt együtt Kádárral, külföldön is, ő csak tudja. A volt miniszterelnök az elmúlt rendszer névadójáról, arról a Kádár Jánosról beszél, aki a forradalom leverésétől majdnem a rendszerváltásig párt-elsőtitkár volt.

*
Alighanem a fenti két cédula közé nyugodtan besorolhatnám az összes többit. Elég pontosan kijelölik a magyar kreatív felejtés terét és állapotát, akkor is, ha a túlnyomó, hallgatag többség a nyilas zászlóra is, meg a „szocdem” Kádárra is csak legyint, mond valami csúnyát, kibont egy sört, megfogja a gereblyét, vagy épp hanyattfekszik és átkapcsol egy másik csatornára. Mondanám, hogy így emlékezik, avagy így felejt, de egyik sem. Így van. Néhány tízezren kimennek az utcára, s teljesen legitim módon tüntetnek a kormány ellen, néhány százan forradalmat imitálva törnek-zúznak, így felejtenek. Illetve így emlékeznek. A kreativitás határtalan. 

*
Nincs kedvem átvergődni az aktuális magyar pártpolitikai maszaton, ezért máshonnan folytatom. Onnan, hogy nagyon illene a felejtéshez, ha ezt az esszét, abszolút kreatíve, elfelejteném megírni. Őszintén szólva lenne hozzá kedvem, illetve hajlamom. Ahányszor megpróbáltam végiggondolni, kifolyt a kezemből, a fejemből. Nyilvánvalóan hárítottam, egyfelől szerettem volna túl lenni rajta, vagy legalább már a közepében, ahonnét nincs visszaút, másfelől valami nem engedte elkezdenem. Tán épp a tárgy befoghatatlansága, bősége, s a ráfordítható időm végessége közti feszültség volt az ok. 

*
Munka-dilemma: Hogy jövök én ahhoz, hogy egy nép, a hazám történelmi emlékezetéről, utolsó évszázadának kibeszéletlenségéről beszéljek, ha előbb nem tisztázom a magam emlékezetének természetét, ha nem azt tisztázom mindenekelőtt, hogy mi is az írás, az írásom mint emlékezet és persze felejtés? Hogy mire emlékezem a felejtésről beszélve, s mit felejtek el az emlékezet égisze alatt. Én. Nem a népem, nem a magyarság, nem „az” emberek, „az” értelmiség, a satöbbi, hanem én személy szerint. Egy szigorú egyes szám, első személy, amit használni szeretnék, én nem tudom, én tényleg nem.

*
A közös felejtés – avagy emlékezni nem akarás – egyéni, személyes felejtésekből áll össze. S persze magán emlékezésekből a közös, ami nem az egyes emlékhalmok puszta összege, több is annál és kevesebb is. Régóta izgat, hogy miképpen függenek össze egy nemzet sorsfordító dátumai az egyén privát idejével, s hogy mennyire lehet „beleavatkozni” az időbe, mi történik, ha formátlan és indulattalan hömpölygését utóbb évszámok és napok köré tereljük, s mint valami kampókra, felakasztunk e dátumokra egy csomó történelmet, hisz akkorra az a kazalnyi esemény már történelem. Ott ácsorog a nemzeti ünnep, március 15 vagy október 23, e kollektív ruhafogas, épp, hogy el nem dől, vastagon lóg rajta mindenféle emberi gúnya, őrbundától nercbundáig, díszmagyartól ávós-zubbonyig, hóhérköténytől rakottszoknyáig. Púder, vér, lakk, könnyek, takony. Megjegyzem, ha már az akasztásnál tartok, hogy a hajdani béketábor rezsimjei homlokegyenest fordítva cselekedtek olykor, (nem csoda, hisz igazán alkotó viszonyban voltak az idővel, átírták, kiradírozták, megfenyegették), vagyis kreatíve felejtettek, úgy tettek, mintha bizonyos események sosem történtek volna meg, úgy viselkedtek, mintha nem is létezne ama kampó, mely persze nagyon is volt, kifényesedett a használattól, hisz a győztesek titokban vagy nyilvánosan arra lógatták fel ellenségeiket.
 
*
Pár éve azt írtam, sose hittem volna, hogy október 23-át, a magyar forradalom kitörésének évfordulóját ennyire –- annyira – szét lehet ünnepelni, egészen a csömörig, az érdektelenségig. Azóta a fölheccelt csőcselék s a felkészületlen rendőrség az 50. évfordulót teljes káoszba, zavargásba fullasztotta tavaly ősszel. A többségnek pedig torkán akadt a szó. Azt írtam továbbá, nem sokkal az ezredforduló után, hogy ‘81 vagy ‘86 októberében ezzel az állapottal boldogan kiegyeztem volna. Nagyon nem boldogan, de most is azt írom. Ama létező szocializmushoz képest, nem lehet elégszer leírni: ez, amiben itt ma élünk, maga a szabadság. Egy ilyen kishagyományú demokráciában, úgy látszik, ilyen a reális szabadság. Közérzetileg: vacak. Praktikusan: aszimmetrikus, bonyolult és törékeny.

*
Íróként teremtsek bármit, fikcionáljak, illetve konfabuláljak bármilyen merészen, alapvetően emlékezem. Pontosabban: hagyom emlékezni a fantáziámat. Nincs olyan rajzos, minucióz emlékezet, hogy ne kéne a részleteket fikcióval, valószínűségekkel kitölteni. Emlékezetről felejtés nélkül a saját írói praxisomban sincs értelme beszélni. Az írás folytonos választás nyelvi elemek s az általuk felidézett tárgyak vagy fogalmak között. Választok valami homályos cél – hitelesség? műegész? – érdekében, s bizony, választásom érdek, méghozzá jól felfogott, minden döntésemnek, megoldásomnak, szavamnak számos elvetett megoldás az ára, vagyis amit meghagyok, az el is fedi a többit. Akkor is, ha igyekszem a lehető legjobbat választani, úgy, hogy a választott elem jótálljon az elhagyottakért is.

*
Elképzelek egy embert, mondjam regényhősnek, aki minden teendőjét pontosan felírja, többféle tollat, betűfokozatot használ, többféle színű cédulát. Emlékeztetőit az orra elé kitűzi, majd újabb cédulákat gyárt azért, hogy a kitűzött cédulákat ne felejtse el elolvasni, ill. ne felejtsen el újabbakat gyártani. „Felírni, hogy felírni” írja egy cédulára, és így tovább. Felírja, hogy „naplót írni”, mely naplóban mindent leír, s minél nagyobb apparátussal, minél szenvedélyesebben rögzíti a külső és belső történéseket, annál csüggedtebben látja, hogy reménytelen. Egy egységnyi emlékezetre tíz egységnyi felejtés jut, viszont legalább – ha nem író az illető – hitegetheti magát, hogy létrehozott valamit, egy dokumentumot, mely ez esetben a végcél. Írónál, de hagyjuk az általános írót, nálam, ha mondjuk én lennék ez az ember (nem én vagyok), és mániákusan naplót írnék, a születő, mégoly precíz szöveg nem lehetne a végcél, hanem csupán nyersanyag valami majdani műhöz, vagyis a bevégzettség örömét se hozná el a folytonos iparkodásom, csak a kudarc maradna, s a reménytelen hadakozás a felejtéssel.

*
Tán ott kellett volna kezdenem, hogy csapnivaló a memóriám, következésképp utálok felejteni. Riadalommal tölt el, hogy valami, valamim, ami volt, lehull az arché mélysötétjébe, nincs, meghal, noha hiányában is bennem marad, én marad, ha konkrétan előhívni többé nem is tudom. A felejtményeim éppúgy meghatároznak, mint az emlékeim, innen nézve könnyű lenne belátnom, hogy szükségszerű, sőt jótékony a felejtés. De attól még továbbra is utálok felejteni, hisz nem tudhatom, vajon nem azt felejtem-e el, ami egyszer, valamikor fontos lesz, „felhasználható” a Proust-i teasüteményből. Kicsi fájlok, morzsák tömege az agyamban, a zöme nyilván roncsolt vagy eleve töredékes, és nincs olyan keresőprogram, mely előbányászná, kicsomagolná. Érdektelenek, mégis szeretnék én dönteni felőlük, nem pedig a feledékenységem. Minden felhasználható, ugyanakkor nem kell mindent felhasználni. Nem lehet, talán nem is szabad. 

*
Tömegével feledek el dolgokat, de szántszándékkal semmilyen emlékemtől nem akarok szabadulni. Természetesen nem örülök mindennek, amit, és főleg ahogy csináltam, ugyanakkor nem szégyellek semmi konkrét cselekedetet, nem-cselekedetet se sokat, s ha igen, hát arányosan és elviselhetően szégyellem. Vagyis semmi olyasmi nincs a személyes múltamban, amit vadul és engesztelhetetlenül próbálnék elfelejteni. Ez persze nem kímél meg a szorongástól, ami eredendő – mindent elfelejthetek nyomtalanul, a létezésem alján a bűntudat akkor is megmarad. Szabadulni tőle képtelenség, kordában tartani, olykor még energiaforrásként használni is, megtanulható. 

*
A huszadik század totalitárius rendszerei Magyarországon úgy dőltek meg, hogy nem a magyarok döntötték meg azokat. A népirtásba és nyilas őrjöngésbe torkolló Horthy-rendszert a világháború s az egyszerre megszálló és felszabadító Vörös Hadsereg sodorta el. Negyvenöt évvel később a létező szocializmust sem „a nép” döntötte meg. Volt bizonyos döntögetés, de lényegében rádőlt önmagára. Gorbacsov, és a peresztrojka című szovjet hattyúdal csupán levonta a konzekvenciát: jobb békén maradni, mint hagyni, hogy ténylegesen, hogy triumfálva döntsék meg, ami már amúgy sincs. Jobb kivonulni, hazavinni néhány marék múltat, tangabugyit, néhány falból kitépett villanykapcsolót, pár ezer agyonhasznált, szomorú tisztecskét és kiskatonát.

*
A társadalom, amelyben felnőttem, a szőnyegalásöprésre, a felejtésre épült. Én hagylak élni, sugallta Kádár, a „jeles szocdem”, te pedig cserébe visszafogod a nyilvános emlékezetedet. Nem emlékszel az ’56-os forradalomra, pláne nem emlékszel az azt követő évekre, legjobb, ha ’63-ig egyáltalán nem emlékszel, az orosz baráti megszállókra utána sem, cserébe sok minden másra emlékezhetsz nyilvánosan. Majd mi megmondjuk, hogyan, mekkora körben. Sok mindenre szinte úgy, mint otthon, mint legbelül, hiszen nem az egész múlt tabu, csak bizonyos nézetei, illetve részei, és hát olyan fene nagy a múlt, olyan bonyolult, mint a nemzetközi helyzet, rosseb se tudja már, mi hogy volt anno – mit akar, akinek még ennyi szabadság sem elég? Talán van itt valami gáz? Látszik valami büdös? Nem látszik. Márpedig ami momentán nem látszik, az momentán nincs, mi pedig, jelenkor és utókor, momentán élünk, illetve a távoli jövőnek élünk. 

*
Egy részeg fikció, belehajolva az arcomba azt mondja, illetve mondaná: „Nézzed-e, én megmondom teneked. Ezeket az én volt komcsi-társaimat engesztelhetetlenül gyűlölöm, mert folyton arra emlékeztetnek, hogy én is az voltam, évekig lelkes kisz titkár, párttitkár, munkásőrparancsnok, kb-tag, pb-tag, satöbbi voltam, ki-ki szabadon behelyettesítheti, hogy ki voltam. Hogy olyan hülye voltam, hogy az voltam. Fiatalság-bolondság, karriert akartam csinálni, azt pedig szamizdatba’ nem lehetett. Hanem tudod, mi van? Az van, hogy ezek, most már rájöttem, a karrier lehetőségével engem, a meggyőződéses keresztény polgárt belekényszerítettek abba, hogy az ő oldalukon álljak, s ezért gyűlölöm őket, mert ott is álltam. Tulajdonképpen nincs, akit ne gyűlölnék. Ezeket is gyűlölöm, akikkel most együtt gyűlölködök, mert tudják rólam, hogy ki voltam, és ha mondjuk nem  gyűlölködök és köpködök eléggé, hát előhúznak ezt-azt. Persze én is előhúzok. Itt mindenki elő tud húzni ezt-azt. Még jó, hogy Magyarországon semminek nincs következménye, se az előhúzásnak, se az elő nem húzásnak. Ez a helyzet. Én legalábbis így emlékezek. Na és? Az én emlékezetem is egy emlékezet. Az én felejtésem is egy felejtés. Nem? Ha egyszer demokrácia van. Ha meg nem, akkor ez a judeoplutokrata bolsevikapitalista idegenszívű banda húzzon el végre, mert ezeket én engesztelhetetlenül... – és újra elölről. Hát igen, változat egy Nietzsche-aforizmára: „Ezt tettem – mondja az emlékezetem. Ezt nem tehettem – mondja a büszkeségem, és kérlelhetetlen marad. Végül – az emlékezet enged.” (Túl jón és rosszon, 68)

*
A magyarban és a németben egyaránt létezik a kifejezés, hogy borítsunk fátylat valamire. Micsoda kétes és képtelen, noha jótékony szándék. Ne borítsunk, ne felejtsünk, mondanám, mondom is, tehát ne felejtsünk, hanem az emlékezet, az emlékezet-munka elvégzése után- közben- folytán- miatt- alatt, szóval ennek folyamányaképpen bocsássunk meg, ha tudunk. Létezik tett, amit ugyan nem szabad, de el lehet felejteni, viszont megbocsátani nem lehet? Nem tudok megbocsátani, ezért elfelejtek, hogy élni tudjak? Ha nem felejtek, nem tudok megbocsátani? Ha a felejtés, a fátyol a megbocsátás előfeltétele, akkor nem túl nagy az ár? Van-e generális válasz?

*
Amos Oz írja (Izrael és Németország. A diplomáciai kapcsolatok felvétele után negyven évvel, 2005. Ford. Berger Ágnes), hogy mikor még gyermekként megkérdezte a mamáját, hogy megbocsátunk-e mi valaha is a németeknek, a mamája azt felelte „Ha ők soha nem bocsátanak meg önmaguknak, akkor mi egyszer talán egy kicsit megbocsátunk nekik. Ha viszont ők egyszer megbocsátanak önmaguknak, akkor mi sosem bocsátunk meg nekik.” Kőkemény mondat, van vele mit viaskodni, értem, megértem, de nem szeretem. Fontos mondat, de katalizál-e bármifajta szembenézést, vagy épp az útjába áll annak? Nyilván kijébe igen, kijébe nem, hisz a közös szembenézés egyéni szembenézésekből adódik össze. S vajon – hagyjam én a németeket – nem alkalmazható a magyarországi vészkorszakra? Úgy értem: meg lehet-e bocsátani a magyarságnak, ha egyszer is megbocsát önmagának azért, hogy hagyta, sőt segítette elhurcolni félmillió honfitársát? Nem bocsátom meg magamnak, ha kicsit is megbocsátok magamnak? Szörnyű kérdés, de nem lehet nem megkérdezni.

*
Anélkül, hogy valahová jutottam volna, lassan véget kell csinálom, legalább egy záró cédulát, belátva, hogy e tárgy minden értelemben meghaladta a kereteimet. Azt hiszem, elég kézenfekvő, hogy Handkét és a Handkét idéző Esterházyt parafrazeálom: mindezt megcédulázom majd még pontosabban is. Van rá esély, hisz ezt teszem folyton, ebből dolgozom akarva-akaratlan, sőt, ez a mű maga, a felejtés köré tűzdelt emlékezet-cédulák, avagy fordítva: (kreatív) felejtés-cédulák az emlékezet bekerítésére.