„Memories are made of this”
(Marlene Dietrich)

Mondták többen, hogy kérjem ki. Amikor ez még divatos volt. 
Hogy miért nem kérem ki a papírokat. És gondoltam én is már, magamtól, hogy kikérem, tényleg. 
Pár éve még valami könyvtervem is volt, hogy amiket rólam jelentettek, azokat majd én is megírom, megírom a sztorikat úgy, ahogy én emlékszem, pontosabban, úgy, ahogy nem, pont erre lett volna jó az egész, a felidézésre, a memóriám ugyanis maga a katasztrófa, talán ez papírozás segített volna rajta. 
Ne gondolj semmi komolyra. 
Fél kézzel ettük a nápolyit.
Vessetek a mókusok elé.
Inkább csak a helyzetek. 
Ahogy ülsz egy buliban, mondjuk hetvennyolcban vagy nyolcvanhatban, a kezedben fél üveg rossz bor, nyeglén beszólsz a rendszernek, hogy dőljön össze. Felolvasol ezt-azt, begyűrsz néhány gépelt papírt egy postaládába. Aláírsz valamit. Elmész valahová, ahová nem kéne. Gyanús alakokkal barátkozol. És mindezt látja valaki. Látja, hazamegy, és megírja, mit mondtál, milyen voltál. Fölírja egy papírra, aztán odaadja másvalakinek. Gondoltam, megírom én is, megírom egyszer, milyennek látszott onnan az a végtelenül reménytelen, kurva ország, ahol éltünk.
Jut eszembe, még ősszel kimentem a Kossuth térre.
Megnézni a tüntetést.
Tüntettek, mert hazudott a miniszterelnök.
Pontosabban szólva nem azért, mert hazudott, az ebben az országban, valószínűleg a többihez megszólalásig (magyarok vagyunk) hasonlóan, a mindenkori miniszterelnök munkaköri kötelessége.
Azért tüntettek, mert beismerte a hazugságot, azaz csak úgy csinált, mint aki beismeri, de titokban csinált úgy, hogy túl sokan azért ne értesüljenek róla, mégis elég sokan értesültek, úgyszólván mindenki, mert kiderült, föltehetően azok szivárogtattak ki, azok a kevesek, akikkel együtt titkolta volna azt a reményei szerint közössé váló álláspontot, hogy most már majd sose szabad titkolózniuk.
Amúgy a Duna másik partjára, a Batthyány térre akartam metrózni, de volt még időm, csak negyed kilencre kellett Békásmegyerre érnem. 
Gondoltam, megnézem, kik vannak ott. 
Hogy milyenek az arcok. 
Semmi különös, azt találtam, amit vártam, egy tanácstalan, középkorú házaspárt szegénykabátban, pattanásos, nettó nácinak látszó kamaszokat Martens bakancsban, néhány elmebeteget, örök veszteseket enyhe szalonspiccben, tiszta arcú gimnazistákat, pár hajléktalant, és végül egy ismerőst. 
Legalább is annak látszott, mert nézett a szemembe. 
Már messziről mosolygott, mint általában azok, akikről kiderül, hogy ismerősök, csak egyáltalán nem emlékszem rájuk, mosolygott, jött szembe a tömegben, volt vele egy nő is, a csávó nagyjából úgynevezett értelmiségi, rövidre nyírt, őszes szakáll, fekete trikó, legyen úgynevezett szdsz-szimpatizáns, ami nem azt jelenti, hogy le- illetve fel akarnám zsidózni, egy régi arc a dicső múltból, Duna-körös, vagy mit tudom én, arra gondoltam, nyilván kijött ő is nézelődni, és most majd fojtott hangon véleményt kell vele cserélnem. 
A mosolya egyre furcsább, kajánabb vagy mi, aztán húz egy ívet, eltávolodik, ezek szerint mégsem kell beszélgetni, ez jó, az viszont már nem, hogy amint a hátam mögé ér, azt mondja a nőnek, ez meg hogy kerül ide, majd később, pár méterrel távolabb, még egy mondatot, amiből csak annyit értek, háromperhármas. 
Azt mondta neki, hogy háromperhármas vagyok. 
Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy megölöm.
Hogy megfordulok, utána megyek, udvariasan megkérdezem, hogy jól hallottam-e, amit mondott, aztán az arcába fejelek, és nem törődve az orra helyén vöröslő, véres masszával, addig szorítom a torkát, amíg ki nem fogy belőle a szusz.
Vagy belőlem, persze, mert az is benne van a pakliban.
De nem csináltam semmi ilyesmit.
Valaki beszélt a színpadról, szimpla ostobaságokat.
Aztán egy másik ordítani kezdett a mikrofonba.
Hogy ismert-e valahonnan tényleg a szakállas, vagy a tévében látott egyszer, mondhattam ott valami zsidós dolgokat, vagy csak egyszerűen tudja, hogy akiket behívnak a tévébe, azok azok, ezt találgattam, ahogy visszaindultam a metró felé. 
Zsidó, tehát komcsi, tehát háromperhármas. 
Hogy ez lehetett-e az algoritmus.
Tényleg, mit keresek itt.
Dehát mindenhol idegen vagyok.
Hazátlan cenk.
Háromperhármas.
Amikor öt évvel ezelőtt, a Magyar Narancs szerkesztőségében a telefonhoz hívtak, és egy közepesen zavart, ám tulajdonképpen mégis határozott hang alig érthető mondatokban az átvilágításról kezdett beszélni, arra gondoltam, biztos csak hülyén fogalmaz, ám, hogy ne legyen félreértés, a hang az érintettség kifejezést kezdte alkalmazni, ez már rémlett újságcikkekből, azt mondta, érintettnek találtak, és hogy fáradjak be, fáradjak a Vadász utcába, ekkor és ekkor, és hozzam be az ügyemben a papírokat, ha vannak. 
Hogy milyen ügyemben és milyen papírokat.
Azt ő nem tudhatja, és nem is mondhat semmit.
És tényleg voltam olyan barom, hogy ott, a telefonban sértődötten magyarázni kezdtem.
Ne izguljon, az is lehet, hogy a végén ki fogják tüntetni.
Nem lehetett eldönteni, komolyan nyugtatni akar, vagy gúnyolódik.
Letettem a telefont, és visszaültem, éppen lapzárta volt.
De nem tudtam dolgozni.
Nem hagyott dolgozni a gyanu.
Hogy mi van, ha nem emlékszem.
Ha egyszer bevittek, és aláírattak velem valamit.
És elfelejtettem, mert úgy volt a legjobb, nem mentek velem semmire, nem jelentettem, ebben biztos voltam, ha jelentéseket írtam volna, vagy akár csak egyet is, azt nyilván nem felejtem el.
Tíz évvel azután, hogy utoljára láttam, találkoztam  a lánnyal, akibe tízévesen halálosan szerelmes voltam. Állítólag nem tudott róla. Ültünk az ágyán, teáztunk, a tea előtt sárga frottírköntösbe bújt. És amikor megtettem a kissé elkésett vallomást, azt mondta nevetve, hogy leköptem egyszer, csak arra emlékszik.
Nem emlékeztem semmire.
Nyugodtan mondta, inkább vidáman, mint gúnyosan, tulajdonképpen hangsúlyok nélkül.
Rendszeresen órákig álltam a kapujuk előtt, és tényleg, effektíve majdnem belehaltam, amikor egyszer hozzáérhettem. Emlékeztem az érintésre, a köpenyére, a derekán a keskeny, indián övre, amit Kanadából hoztak, a nevetésére, az összes mozdulatára.
A köpenyére igen, a köpésre nem.
Nagyon vicces.
Nem volt köpés, mert nem emlékeztem rá.
Nehezen telt el a hét.
Valahogy elütöttem az időt.
Eszembe jutott például a délután, amikor harminckilenc fokos lázzal feküdtem, másodikos gimnazistaként, otthon, az Ó utcában, és csöngettek. Azt hittem, a Jehova tanúi, de nem azok voltak. Két rendőr volt, civilben, vagy béemes vagy mi, a legkedvesebb tanáromról faggattak, hogy mit csinálunk, miről beszélgetünk vele a Berzsenyiben, az önképzőkörben, irodalmi színpadon. Hogy nem észlelünk-e valami gyanusat. Tettettem a hülyét, nem volt annyira nehéz. Nem akartak elmenni, ezért azt találtam ki, hogy nekem kell elindulnom valahová. Elkísértek a sarokig, aztán azt mondták, hívjam föl őket, ha mégis észlelek. „Hívj fel, bébi, a számooooom, egykéthánégyöthathét.”  Úgy huszonöt évvel később elég röhejesnek találtam ezt a Mini-szöveget. Igaz, akkor még csak hatjegyűek voltak a telefonszámok, ahogy kimondták, olyan volt, mintha viccelnének, vagy, hogy tényleg ennyire hülyék, hogy csak így bírják a saját telefonjukat megjegyezni. Aztán rájöttem, azért van, hogy soha ne felejtsd el ezt a pillanatot. Budapest, hatodik kerület, Ó utca - Nagymező sarok, 1973 március valahanyadika. Bólintasz, persze, naná, hogy telefonálsz, ezerrel, ha bajba‘ van a szocialista haza, ha nagyon fenyegetik már a gimnáziumi magyartanárok. 
Csak tűnjetek már végre el. 
Miért nem látszik rendesen, hogy ki vagy, hogy mire várhatnak, mire bazírozzanak? 
Felveszel valamit, magadra húzod, mert hideg van, tulajdonképpen, ami a kezed ügyébe kerül.
Felveszed, és egy órán belül felakasztanak.
Mondjuk 1956 októberének utolsó napjaiban.
Jön a csávó, dózsás melegítő van rajta. 
Esetleg túlságosan új, úgynevezett ávósbarna bőrcipő. 
Megállítod, mert pont most lett elég? 
A tizenkettes busz megállójában várakoztok, pár haverrel, ennek meg, a csávónak, ahogy megállítod, remeg rendesen a szája, mert egy pillanatra belelát a történelembe, látja a helyét a szabadságért való küzdelemben, látja, hogy húsz percen belül ott fog lógni a fán, nem messze a fodrászüzlet portáljától, dózsás melegítőben, a nyaka körül töviskoszorúval, az arca sötétlila lesz, szederjes, mint a rohadni kész szilva, látja a saját arcát, mintha másé volna, és retteg attól, amit lát. 
Meglátod a melegítőst, mert abban van, vagy inkább azért, ráfogod a géppityut, úgy. Habog ezt-azt, látszik, hogy hazudik, szóra se érdemes. Felhúzod, szögesdróttal, a legelső fára.
Anyám aztán, a hatvanas évek vége felé, meg is mutatta azt a fát.
Az Apám pont ahhoz a fodrászhoz járt manikűröztetni, cigarettanadrág, fekete, fényes cipő, keskeny nyakkendő, finom flört a szappanos víz fölött, amíg puhul a manikűrös kisasszony és a bőr apám ujján, a körömágyon, levágják a hajam, zümmög a nullásgép, húznak elfelé a hatvanas évek. 
Viszonylag gyanútlanul járkáltam a fa tövében, egészen addig, amíg Anyám el nem mesélte ezt a történetet.
A melegítő mint identitás.
Ha terhes vagy, nem árt egy ilyen kifakult mackó, legyen mondjuk piros, a hátán felirat, Építők vagy Honvéd, kilépsz a gangra, nagyjából gyanútlanul, viszed kifelé a szemetet.
Ott álltak lenn az udvaron, viharkabátban, vagy legyen ballon, ballon és dobtáras géppisztoly, úgyis az van favorizálva mostanában az óriásplakátokon.
Csúzli.
Géppityu.
Az volt a szereposztás, hogy 
az egyik ráfogta a fegyvert az Anyámra, 
hogy agyonlője vele, 
a másik meg azt mondta az egyiknek,
hát nem látod hogy terhes, te állat, 
aztán a tenyere élével leütötte a csövet.
Nekem speciel ez az első információm a forradalomról.
Mit mondjak, ezzel, ami most van, nem nagyon kompatibilis.
Ellenforradalom volt, mondja az apám, ez nagyjából világos, ezek szerint forradalom valami ellen, vmi vagy vki, speciel valakinek mindjárt itt vagyok én.
Ellenem forradalom.
Kis csipszar, még meg sem született.
Mi bajuk lehetett velem.
A tökéletes csend, ami körülveszi, az azért gyanús.
Jöttek a faszisták, elő a csatornákból, mindenhonnan, mi pedig megvédtük szocialista hazánkat.
Mi ezen a szégyellnivaló?
A nagyapám mutatott egy házat, pontosabban egy rakás követ a ház helyén, hogy azt ötvenhatban lőtték szét, jöttek a nácik és szétlőtték, aztán szerencsére a hős szovjet katonák elzavarták őket, és itthagyták az egészet úgynevezett mementónak.
Mit nem lehet erről beszélni?
Egyszer csak kiderült, hogy az iskolánkat ezentúl Rajk Lászlóról fogják elnevezni, és egy füst alatt akkor már elnevezik a Pannónia utcát is róla, a Sziget utca meg legyen Radnóti, ne bíbelődjünk a részletekkel.
Akkor nyilván ezt a Rajkot is agyonlőtték Bornál.
Volt egy ünnepség, tartottam valami zászlót.
Örsi zászló, emlékeim szerint Bambi volt rajta ábrázolva.
Bambi mint a Lenin-jugend mintaképe.
Totemállat Felix Salten modorában.
Eléggé hátul álltam a zászlóval, a többiek ültek, csak mi, zárszlótartók álltunk a mozi majdnem fekete széksorai mellett.
Parapamm, parapamm, parapamparapamparapamm, parapampampam-parapampampam, parapammparapammparapamm.
Sokáig tartott a dobszó, aztán beszédek voltak.
Nem mindent lehetett megérteni.
Azt azért onnan is hallottam, hogy kommunista volt ez a Rajk.
Elöl ült egy öreg néni egy gyerekkel, nagyra nyúlt kamasz, hogy ő volna az özvegy meg az árva.
Az is kiderült, hogy ezt a Rajkot kivégezték, mert kommunista volt.
Jó, de mikor?
Az ötvenes években.
De hát már vége volt a háborúnak.
Teljesen fel voltunk szabadulva.
Hogy kerültek ide a nácik?
Nem értettem, tehát megkérdeztem az apámtól.
Azt mondta, kivégezték.
Kik?
A kommunisták. Ezt elég rekedten mondta, nem lehetett könnyű neki.
Személyi kultusz.
Túlkapások.
Így lett vége az ellenforradalomnak.
Nem rögtön, nem bummal, csak nyüszítéssel.
Folyton új szavakat kellett tanulni.

Zárójel, az októberi sajnálatos események kifejezés elég sokáig helyénvalónak látszott, a sajnálatos aztán tragikussá változott, hogy rövid népfelkelésezés után jöjjön a forradalom és szabadságharc, zárójel bezárva.

Egy osztálytársam úgy hetven táján behozta a Fehér Könyvet, Nagy Imre és társai a népbíróság előtt, vagy valami ilyesmi, titkolni kellett, hogy behozza, újságpapírba csomagolta, nyilván a Népszabadságba, és az egészet jól eldugta a szimatszatyor mélyére, hogy a legfantasztikusabb suttogások kíséretében adja át a fiúvécében.
Elolvastam, az összes elgondolható konspirációs szabályt betartva.
Tökéletesen érthetetlen volt, hogy mit kellett rajta titkolni.
A rendszer, amint fényesre nyalja a saját valagát.
Közben meg lógott valaki, fejjel lefelé a fán, mintha ki volna a szíve tépve, kitépve vagy kirugdosva.
Állítólag volt, aki a hullába döfte többször a kést.
Megölni egy halottat, szép kis vircsaft.
Szabó bácsi, ez idézőjelben.
A Tuskólábú.
Maléter Pál, és a Corvin közi fiúk.
Molotov-koktél.
Kicsi, elszenesedett veknire emlékeztető ruszkik a kiégett tank mellett.
Emberek mésszel leöntve.
Egyesült Nemzetek Szövetsége.
A lehető legrendszerhűbb hangnemben.
A legbrutálisabb kádárista propagandaanyagot hozta a Molesz a legteljesebb illegalitásban.
APUTEÓZIS.
Ez volt a legdermesztőbb.
Hogy lassan kiderült, a szimatszatyorból, az újságpapírból meg a Molesz suttogásából, a legnagyobb titok az, hogy volt.
Volt egyáltalán.
Vagy huszonöt évvel később, egy folyóiratban aztán találtam egy képet. Fekete-fehér fénykép, skurzban az egész Andrássy út, sehol egy lélek. Se autó, se busz, se semmi.
Úgynevezett fényes nappal.
Azt írták alá, 1956. november 23.
A Néma Tüntetés Napja.
Valahol a képen kívül azért mentett egy mentőautó, koraszülés, megyünk át Budára, lövik golyószóróval az oroszok.
De nem találtak el.
A sofőr a sarkokon fékez, kiordít oroszul, szülő anyát viszek.
Nem is olyan néma tüntetés.
Anyám szerint, amint megszülettem, azt kiabáltam, hogy le.
Pedig nem is kérdezett senki semmit.
Erről a régi történetről aztán, amit beleírtam egy regénybe is, pontosabban szólva, onnan másoltam ide, írt egyszer egy barátom .
„A test és a ruházat összekapcsoltsága nem olyan erős, mint az anyáé és a magzaté. A piros szín, az egyértelmű felirat nem a rosszak jele, a viharkabát nem az igazszívűeké. Jelölnek valami általánost, de a konkrétat nem.  „Abban, vagy inkább azért”: a fiúnak az Oktogonon voltaképpen azért kell meghalnia, mert gyilkosai metaforaként értenek egy metonímiát. A terhes anya és a magzat pedig csak azért menekülnek meg, mert a piros melegítő jelentését felülírja egy nem kevésbé konvencionális, de nálánál mégiscsak jóval erősebb jelentésű ikon: „Hát terhes, nem látod, te állat.” (17.)”
Megörültem ennek, hogy „metafora metonímia helyett”.
Hogy ezek ott nem is tudták, hogy prózában beszélnek.
Megjelent aztán még egy-két könyv, illetve egy rakás, ötvenhatról, belenéztem némelyikbe.
És az egyikből aztán kiderült az igazság.
Ott volt a kép az akasztásról, meg hozzá valami hivatalos, igazolványba való fotó, abból származott, onnan másolhatták ki.
Név, életkor, adatok, a száraz tények, minden.
Hogy tényleg ávós őrnagy vagy mi volt a dózsás melegítős fiú.
Hogy ezek ott mégiscsak értették a stilisztikát.
Mit szólna az anyám, ha megtudná...
A Vadász utcában aztán nehezen találtam meg a házat.
Nem látszott semmiféle hivatalnak.
Sehol egy tábla, címer, zászló vagy ilyesmi.
Mennyire jellemző, ez a lapítás, homályos belügyes cucc, régi dolog, nincs kint semmi, titokban dolgoznak, teljes sötétben világítanak át, sötétben néznek át Möszjő Soha testén.
Becsöngettem.
Sokáig semmi, aztán mégis lecsoszogott valaki a lépcsőn. Ahogy kinyílt a kapu, láttam, hogy mackóban van. Kinézett a résen, kérdezte, hogy mit akarok. 
Felhívott valaki, hogy jöjjek ide, csak nem tudom, hogy jó helyen járok-e, mert nincs kiírva semmi. Szóval, hogy itt világítanak-e át.
Meg se rezdült az arca, bólintott, jöjjön, mondta, és elindult vissza, fölfelé a lépcsőn.
Nem látszott a mackón semmi felirat.
Mintha magának mondaná, a franc esne beléjük, megint ellopták a táblát meg a zászlót.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Olyan volt, tényleg, mint egy rossz álom, olyan a csoszogása, a lassú billegése fölfelé a lépcsőn, hirtelen azt éreztem, nem, biztos voltam benne, hogy ő hívott föl, neki szóltak, hogy szóljon, menjek be, találtak valamit. Ez elintéz ezt-azt, igazi mindenes, megszereli a villanyt, hoz parizert, fölhívja a faszikat telefonon. Az érintetteket. Biztos voltam benne, hogy letagadná. A lépcső tetején kinyílt egy ajtó, furcsa zümmögéssel, ahogy beléptünk, kattanva bezárult. Innen nem mész ki, csak ha ezek is akarják. Pár lépés múlva újabb ajtó, zizegés, kattanás. A váróban voltunk, a falon ferde kerámia címer, koronával, a szobában dohányzóasztal, és két végtelenül lepattant kanapé, szarbarnák, kiült szivacsbéléssel.
Üljön le, vannak még maga előtt.
Kiment, és megint bekattant az ajtó.
Legalább egy szurit adhattál volna.
Remegni kezdett az épület, mintha félne vagy fázna, aztán tompa zajt lehetett hallani, valahol nagy rándulással megállhatott egy lift, azután kinyílt az ajtó, öregasszony jött be, szoszogva, ezek itt erősek a csoszogásban, csoszogva, lecsúszott harisnyában, szürkére mosott köpenyben, a kezében bádogvödörrel. Mint a Kis Valentinó című filmben a tébolyult nagyi, akinek lángolt a slafrokja. Átcsoszogott a várón, és eltűnt egy másik ajtón, amit addig észre se vettem.
Egyszer mégiscsak kinyílt az átvilágítók ajtaja, és szólítottak, pedig előtte nem jött ki onnan senki.
Bementem, kérdezték, van-e papír, mondtam, hogy nincs, és hogy nem értem az egészet. Nem voltam ügynök, sehány per sehányas. Nem szerveztek be, talán rólam van itt néhány papír, ez lehet a félreértés. Elhadartam, hogy mikről lehet szó. És láttam, hogy nincsen másik ajtó.
Bólogattak.
Aztán azt mondták, hogy kiállítottak rólam egy kartont.
Na ugye.
De nem olyan kartont, hanem amit az ügynökökről szoktak, mielőtt beszervezik őket. 
Dehát nem szerveztek be.
Nincs is nyoma, mondta a legfáradtabb, nincs rajta a jel, hogy sikerült volna. Nincsen magának hatos kartonja. Csak az a furcsa, hogy ezen még 1989-es bélyegző is van. Ami azt jelenti, hogy még akkor is be akarták szervezni.
Tudja, mondta ekkor váratlanul, aki középen ült, mi sok mindent láttunk már ebben a szobában, el se hinné. Hogy bejön valaki, tiltakozik, éppen mint maga, aztán ordít, aztán, amikor megmutatjuk neki a papírt, amit aláírt a katonaságnál, összetörik. Mert elfelejtette. Így, ahogy mondom, és nem hazudik, tényleg. Elfelejtette, mert el akarta felejteni. Aztán persze zokog, úgy kell kivezetni.
Szóval, akkor nem írt alá semmit, kérdezte megint a középső.
Mondom, hogy nem.
Rendben van, akkor írjad, szólt oda a harmadiknak.
Kitöltöttek egy papírt, hogy nem vagyok érintett.
Ennyi? Akkor mehetek?
Ennyi, mondták.
Nem volt kedvem viszontlátással elköszönni.
Nyolcvankilencben elváltam, megbetegedett és meghalt az anyám, megismerkedtem leendő gyerekeim anyjával. Mellesleg megbukott a rendszer. Egy régi emeszempés kikiabálta a köztársaságot. Ha jól emlékszem, akkor se volt valami túl nagy véleményem a dologról. Valaki meghallotta és felírta, és úgy gondolták, egyszer talán majd jó leszek én is valamire.