Sir Vidiadhar, Ön nagyra tartja választott hazáját, Angliát. Mégsem fogadta el 1977-ben az ŤOrder of the British Empireť kitüntetést. A királynő bizonyára magán kívül volt.

V.S. Naipaul: Ugyan már, az a kitüntetés az adminisztráció ötlete volt. Én éppen úton voltam, amikor előhozakodtak nekem vele. Nem érdekelt a dolog. Mindenesetre figyelmeztettek, ha az ember egy megtisztelő címet elutasít, akkor vége. Soha többet nem éri ilyen kitüntetés.

És 13 évvel később őfelsége mégis lovaggá üttette.

Meg is voltam lepve.

A Karib-szigeteki Trinidadból való indiaiként Ön a brit világbirodalom produktuma. A kitüntetés elutasítása nem volt birodalomellenes gesztus?

Szó sincs róla. A címek nem jelentenek nekem semmit. Merő ostobaság. Egyesek mindent elkövetnek, hogy életük vége felé még néhány évig „Lord” vagy „Sir” legyen belőlük. Én úgy vélem, hogy ehhez az élet túl rövid.

A Nobel-díj tehát, amelyet 2001-ben kapott, szintén nem jelent Önnek semmit?

Dehogynem! A Nobel-díj nagyon is sokat jelent nekem. A művemnek. Újabb esélyt ad az ember művének arra, hogy sokan elolvassák.

Korrektség és odafigyelés

Művének egy jelentős része nem fikció. Portrét rajzol emberekről Afrikában, Indiában, az iszlám világban. Nem fűz hozzá kommentárt, csak ritkán mondja el a véleményét. Nincs talán véleménye?

Azért írok és utazom, hogy kiderítsek valamit. És fontosnak tartom, hogy az embereket, akikkel találkozom, tisztességesen és pontosan ábrázoljam. Hogy ha aztán elolvassák a könyvet, azt mondhassák: Igen, ez vagyok én. Ilyen korrektség nélkül a könyveim nem érnének semmit. 

Van valami taktikája, amivel szóra bírja az embereket

Szerencsém volt. Nemigen olvastam újságot. Az utazásaim előtt nagyon fölkészületlen voltam, érintetlen és tudatlan. Ha az ember egyszerű kérdéseket tesz fel, jó válaszokat kap. De jól oda kell figyelni. A rossz riporter már tudja előre, hogy mit akar hallani. Fölveszi hangszalagra az interjút, és nem gondolkodik el azon, amit mondanak neki. Mert erre időt kellene szánni. Ha embereket érdekesnek találok, visszatérek hozzájuk, és azt mondom: „Ezt most szívesen lejegyezném.” Ha aztán ott ülök notesszel és ceruzával, akkor a beszélgetőtársam lassabban beszél, van ideje arra, hogy átgondolja, amit mond.

A családja két nemzedékkel korábban a Brit Indiából vándorolt ki a Karibi térségbe. Ön aztán áttelepült Nagy-Britanniába. A kivándorlás nyomot hagy az ember jellemén. Mi az, ami megváltozik?

A dolgok lassan változnak. Ha valaki Indiából jön, és az indiai kultúrája még a19. századból való, mint az én családom esetében, akkor inkább befelé fordul. Letelepszik valahol, és csak fokozatosan kapcsolódik be annak az adott helynek az életébe. Én ezután olyasmit tettem, amit nagyon kevés tengeren túli indiai tett meg. Szellemileg visszatértem Indiába.

Miért vándorolt ki később Trinidadból Angliába?

Tudja az a helyzet, hogy a bozótban nem lehet írni. Infrastruktúra kell hozzá. Könyvkiadók, újságok, kritikusok. Ezért költöztem át. Ettől megváltoztam volna? Nem tudom.

A szuezi válsággal úgy ötven évvel ezelőtt végérvényesen kimúlt a brit birodalom. Manapság megint kezd szalonképessé válni egyfajta birodalmi nosztalgia a brit médiában. Önben is megvan ez az érzés?

Sok tekintetben hasznunkra vált a birodalom. Mi, indiaiak olyan dolgokhoz jutottunk hozzá, amikről azelőtt nem is hallottunk. Bíróság, jogbiztonság, az egyén fontosságának eszme. A reneszánsz és a reformáció eredményei. Indiában azelőtt még magántulajdon sem létezett. Bizonyos fokig minden a királyoké volt. Hogy India ma ott tart, ahol tart, az a birodalomnak köszönhető.

Az ilyen kitételek miatt nem mondható igazán népszerűnek az antikolonialista mozgalom hívei körében.

Nem törődöm vele. Az első könyveim szatírák voltak. Még a konzervatív kritikusok is azt mondták akkoriban: hogyan képes mulatni ezeken a szegény szerencsétlen embereken? De Dickensről nem mondanának ilyet.

Az emberek az úgynevezett harmadik világban nem méltányolják a humorát?

Harmadik világ – az meg miféle kategória? Fogalmam sincs, hogy mit jelent.

Az országok, amelyeket a könyveihez beutazott. Afrika, DélÁzsia, a Közel-Kelet.

Abban a világban, amelyik valamikor a brit birodalomhoz tartozott, maradt még valami az angol humorból. Magamon is azt veszem észre, hogy valójában mindig ironikus a beállítottságom. Nem tehetek róla. Ezt állítani már önmagában is elég ironikus.

Exportálható-e a demokrácia?

Útikönyveiben sokat foglalkozik a külsőségek, az öltözködés és az épületek leírásával. Mit akar ezzel közvetíteni?

Ebben nagyon ösztönösen járok el. Nincs semmi metaforikus jelentése. Elmentem egyszer egy veterán forradalmár házába, és kértem, mondja el, milyen az asztala. Azt mondta, hogy ez az asztal csupa kosz, és sose fog idejönni senki, hogy letakarítsa. Sokszor kérem a szegény embereket, hogy jellemezzék azt, amit maguk körül látnak. Nem tudok olvasni a gondolataikban. Ezért kérem őket, mondják el, milyen ez a város, milyen ez a ház, ez a szoba. Elmondják, én pedig kezdem az ő szemükkel látni.

Ha hinni lehet egyes médiáknak, az Ön megértő voltának is megvannak a határai. Az iszlám éles kritikusának tartják. Mit gondol, miért?

Iszlámkritikus, ez divatos kifejezés. Nem tudom, miért. Írtam két könyvet, ami muszlimokkal foglalkozik. De emberekről szól, nem pedig valamiféle iszlámista mozgalmakról.

Mit gondol a demokrácia exportálhatóságáról?

Ez teljesen rossz kiindulás. Ismeri a demokráciának azt a jelszavát, hogy „Egy ember – egy szavazat!” Afrikában van erről egy régi vicc. Az afrikaiaknak kell egy ember, egy szavazat – de csak egyszer. Ha a vezető törzsi csoport győzött, akkor hatalmon is marad. A demokrácia európai eszméjét a világban olyan nagyon hozzáigazítják a helyi feltételekhez, hogy végül nem sok marad belőle. Az emberek a saját csoportjukra szavaznak, de nem azért, hogy fenntartsák a demokráciát.

Indiában a rengeteg tagállam, vallási csoport és etnikum mellett meglehetősen jól működik.

Ez a föderalizmusnak köszönhető. Így megy ez: Bármilyen nagy legyen is a saját csoportod, annyira sosem leszel erős, hogy ez elég legyen. Tehát mások segítségére van szükséged, ehhez alkalmazkodni kell a céljaikhoz és nyitni feléjük. A föderális rendszerben ez szövetségek kovácsolását és kompromisszumok kötését jelenti. Afganisztánban például erős törzsek vannak. A demokrácia ott törzsi konfliktusok szítását jelenti. Vagy nézzük a palesztinokat. Demokráciát várnak el tőlük, és aztán csodálkoznak, ha a Hamaszt választják. Ennek így nincs értelme. Elvként kéne érvényesülnie: Légy toleráns a felebarátoddal, mert valamikor még szövetségesként szükséged lehet rá. 

A 80-as évek elején írta le a benyomásait a muszlim világról. Az iszlám forradalom jegyében erősen hívő emberek életkörülményeit írja le. A vallást csupán a szociális körülmények következményének tekinti?

Az ideológia természetesen megváltoztatja az emberek lényét is. Íróként érdekel a vallás témája. De nem tudok belehelyezkedni a hívő emberek lelkivilágába. Nekem nincs hitem, nincs vallásom és nincs politikai ideológiám. Tudni akarom, hogy mi mozgatja az embereket, az ítélkezést pedig az olvasóra bízom.

Nem nyűgözte le, mint más intellektueleket, az iráni iszlám forradalom?

Ez nagyon ostoba forradalom volt. Semmibe vette a megelőző nemzedékek szellemi haladását. Az emberek egy nap alatt akarták megváltoztatni a világot, és már egyáltalán nem tudtak mit kezdeni azzal, amit korábban elértek. Minden szellemi erőfeszítés terhét levette a vallás az emberek válláról. Mint a kommunizmusban.

Az utazás öröme

Írók az ön nemzedékéből korábban tudtak lelkesedni egyik vagy másik politikai ideológiáért. Ön nem?

Soha.

Az utazást mindig élvezetesnek találta?

Rendszerint igen. Ha az ember egy kis szigetről származik, ellenállhatatlan a számára egy hosszú utazás gondolata. Ha aztán Európába jön, és egy éjszaka beutazhatja vonaton az országot... az csodálatos. Megrendítő!

Egyes európai útleírók nagy gödrökről és poros utakról álmodoznak távoli országokban. Csak ha az ember vállalja a kényelmetlenségeket, akkor tud közel kerülni az emberekhez. Ön jobban szereti a kényelmet?

Az ilyesfajta útleíró irodalom külsőségekre figyel. Ráadásul többnyire maga a szerző a főhőse. Az írás egy ennél igazabb formája az útitársakból csinál hősöket.

Kinek vagy minek a kedvéért kezdett el írni?

Írónak lenni foglalkozás, pénzt kell vele keresni. Eleinte egy olvasót képzeltem magam elé –  olyasvalakit, akit ismertem. Aztán felhagytam ezzel. Valamikor saját magamnak írtam, kezdtem a magam bírájává válni. És mindig nagyon szigorú voltam magamhoz.

Tudta kezdettől fogva, hogy milyen műveket fog írni?

Nem, és még mindig meg tud lepni, hogy miket vetek papírra.

És legközelebb mivel fogja magát meglepni?

Nem akarom azzal elrontani az új könyvemet, hogy túl sokat beszélek róla. Nem regény lesz. Inkább gondolatok lesznek benne, nem utazások. Már nem vagyok olyan mozgékony sajnos, mint annak idején.
 

(Neue Zürcher Zeitung, 2006 09. 22.)

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA