A Krétai-játék
avagy
Költőnőnk és kora, meg amit kezd vele
 
 

Én nem emlékezem – én elbeszélek.

*
„A Krétai-játék pedig a következőképpen zajlott. Először úgy kellett tenni, mintha tudnánk valamit, aztán mintha nem tudnánk semmit, legkevésbé azt, amivel kapcsolatban előzőleg úgy tettünk, mintha tudnánk. A Krétai-játék volt a legelterjedtebb játék az országban, a gyerekek éppúgy értettek hozzá, mint a felnőttek. A számozott viccekről szóló vicchez hasonlóan – amelyben valaki azt mondja: ’tizenegy’, és mindenki nevet. Vagy mindenki nem nevet – az elbeszélés módja sem volt mellékes. Nemcsak szavakkal, egész testtel játszották. Mindennek megvolt a maga jelentése, mint a Bali-szigeti táncosnőknél, minden törzshajlításnak, a szem állásának is. Engem egészen lenyűgözött ez a játék: a mimika, a gesztusok, a szavak, minden; ám én magam nem voltam valami jó játékos. Nem volt meg bennem, ami kellett hozzá, ennyi az egész. Viszont annál jobb közönségnek bizonyultam, mert minden egyes alkalommal felültem először az állításnak, aztán az ellenkezőjének, aztán megint az eredeti állításnak. Mostoha szerint ez komoly tehetség, különösen olyan környezetben, ahol több a játékos, mint a drukker, de én soha nem voltam valami nagy véleménnyel erről az állítólagos tehetségről. Minden lehetséges volt, ilyen egyszerű.”
 Töredék egy kiadatlan korai műből, egy „Moritás” alcímmel ellátott rövid novellából, címe: A Krétai-játék. Egy faluban játszódik, a faluban cukorgyár; idő: hidegháború atomfenyegetéssel; szereplők: tizenegy éves én-elbeszélő, Mostoha, a mostohaapja, egy anya, aki kizárólag a természetet szereti, valamint a falu lakói mint statiszták. Mindenki a Krétai-játékot játssza, vagyis pletykákat terjesztenek, horrort vizionálnak, mindezt tagadják, majd újra bizonygatják. – A cukorrépaföldek alatt, nem, az egész falu alatt orosz robbanóanyag-tároló van, nem, rakétaállomás, aki túl mélyre ás, a levegőbe röpül, vagy örökre eltűnik. Vagy: A minap egy tank széttaposott egy autót, benne egy kétgyerekes családdal. – Kik voltak? – Kik voltak kik? Milyen tank? stb. – Ezzel duzzasztják és csapolják le egyszerre a félelmüket, és nevetnek azon, aki elárulja magát, aki elárulja, hogy fél. A történet úgy végződik, hogy a szereplők biciklikirándulásra mennek, és a cukorgyár mögött bűzölgő tóra bukkannak, amelynek vizéből halott fa emelkedik. A tizenegy éves én-elbeszélő a levegőben lógó atomfenyegetéssel hozza összefüggésbe a tavat, és megpróbál kideríteni róla valamit. Persze mindenki azt kérdi, olyik közömbösen, olyik fenyegetően: Miféle tó?
 „Valamivel később anya elküldte Mostohát. Mostoha elment, és attól kezdve nem ismert meg az utcán. Amikor elkerekeztem előtte, intettem neki, néhány férfi társaságában állt a gyár előtt. Megállni nem mertem, nem akartam ’helyzetbe’ hozni Mostohát. Szóval csak integettem, de ő nem intett vissza. Aztán eltűnt a környékről, majd pedig, néhány évvel később minden odalett. ... A cukorgyárról valaki levakarta a rozsdát, és égszínkékre festette, úgyhogy ha valaki tiszta időben közeledik, nem tudja megkülönböztetni az égtől.”
 A történet keletkezése idején létezett már egy elbeszéléskötet, Különös anyag című.  A Különös anyag, amint azt a téma iránt érdeklődőknek (köztük saját magamnak is) az egyszerűség kedvéért gyakorta mondogattam, egyetlen „Így jöttem”-történet, összefoglalása mindannak, amit életem (kb. mától számítva) első felében (noha ezt valójában nem lehet így számolni. Nincs két egyforma fél...), Magyarországról való távozásomig megtanultam. A batyum, hogy úgy mondjam, az örökségem.
 Leegyszerűsítve és röviden: tíz történetről van szó, amelyek többé-kevésbé mind egyugyanazon helyen játszódnak, nevezetesen az irodalomban, azon belül pedig egy határ menti faluban. Számos részlet utal arra, hogy ez a falu nem Argentínában vagy Afrikában van, hanem Közép-Európában, Kelet-Közép-Európában. Az időben ráismerünk a 20. századra, annak is a második felére, körülbelül az 1945 és 1990 közötti időszakra. Függetlenül attól, hogy egyes elemeiben milyen kilengést mutat, maga a keret stabil, és a megnevezés hiánya ellenére konkrét marad: egy határ menti falu, Kelet-Közép-Európa, a 20. század második fele. Ezekből az adottságokból további konkrétumokra is lehetne következtetni. Lehetne hivatkozni például arra a biztos tudásra, hogy abban az időben, azon a helyen diktatúra volt, tehát a történetek is a diktatúráról szólnak. Ami igaz. Mégis, a fülszöveg első változatában szereplő állítást, miszerint a Különös anyag „a (figyelem, közhely!) létező szocializmus mindennapjairól” szólt volna, kénytelen voltam több ízben és vehemensen kihúzni. (A harmadik kihúzás után végül ki is maradt a mondat, bizonyítékul arra, hogy a szerzőnek = szerzőnőnek nem utolsósorban kitartónak kell lennie. Spongyát rá.) Nem ilyen egyszerű ez, mondtam a fülszövegfelelősöknek, illetve: nem arról szól. Nem véletlenül követtem el mindent, hogy kihagyjam belőle – állj, ez félreérthető. Mondom másképpen:
 Igen, gyermek- és kamaszkorom lényeges tapasztalata valóban ez volt: élet a diktatúrában. De hamis volna mindenestül belegyömöszölni ezt a tapasztalatot a lét.szoc. skatulyájába. „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, és igen, ez az oka annak, hogy a Különös anyag olyan, amilyen, de én személy szerint ezt a zsarnokságot több, kivétel nélkül autoriter rendszer szövevényének láttam, amelyek régebbiek voltak, mint a lét.szoc. Összefoglalva, leegyszerűsítve és rövidítve: paraszti életforma, katolikus vallásosság, valamint megkülönböztető jellegzetességként egy etnikai (pontosabban: nyelvi) kisebbséghez való tartozás. Az én időmben mindegyik felsorolt rendszer bomlófélben volt már, illetve megdermedt. A katolikus parasztok hagyományos életformájából maradt a konyhakert, templombajárás a legnagyobb ünnepeken, valamint a dolgos önmegtagadás erénye a hozzá tartozó bűnökkel: a jó közérzet igényének figyelmen kívül hagyása, az intellektualitás minden megnyilvánulásával szembeni bizalmatlanság, szexuális frusztráció, aktív előítéletesség, messzemenő mentális elhanyagoltság, alkoholizmus, a szív keménysége, erőszak. Az élet mindent átfogó szegénysége. Kétségtelen: a lét.szoc.-nak is része volt ebben a szegénységben, a bomlásban, a dermedtségben a bomlás közepette. Ha egy szabad társadalomban ellehetetlenül egy életmodell, ha felbomlanak a régi struktúrák, annak más az eredménye, mert vannak más irányok, amelyek felé el lehet indulni: lehet sodródni az árral, de meg lehet próbálni ellenállni neki, így vagy úgy emancipálódni, és maguknak a struktúráknak is van terük, hogy változzanak. Egy totalitárius rendszerben ez nem lehetséges. A totalitárius rendszer lényegéből adódóan nem-modern, statikus és a legnagyobb mértékben vámpírszerű, így a túlnyomó többségnek nem marad ereje az emancipáció semmiféle formájára. Börtönben nem lehet elmenni sehová, legfeljebb járkálni: föl-alá.
 Mindezt tudom. Sőt, nemcsak az értelmemmel tudom, de a zsigereimmel is, mert hiába, hogy éveim számát és az adott történelmi időszakot tekintve csak bokáig álltam benne, a döntő az, hogy úgy éreztem, majdnem a számig ér. Ismétlés: „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, és erre nem utólag jöttem rá – az egy másik felismerés lett volna, utólag másképpen rémül meg az ember – hanem még közben, a véletlenül irodalmilag is értékes 1984-es évben; erre később még visszatérek.
 De nem és nem, mondtam a fülszövegfelelősöknek, nem erről szól nekem a Különös anyag. Igaz, hogy pl. a szökés állandó téma, a tíz történetből hat „első szinten” egy-egy variáció erre a témára. Mégse vonjunk le elsietett következtetéseket: ez a szökés nem egyszerűen a keleti blokkból való szökés. Igen, sok múlik azon, milyen államban, milyen gazdasági rendszerben, háborúban vagy békében élünk, de az én szigorú véleményem az, hogy így nem lehet megmagyarázni a kisközösségekben működő zsarnokságok mindegyikét. Mindig van egy terület, akármilyen parányi, ahol elérhetjük, hogy a mi saját, külön kegyelmünk igazgasson. Az élet a diktatúrában sem, a társadalom legalján sem más, mint személyes győzelmek és vereségek sora. Mindegy, mennyi szabadság vagy a szabadság milyen mértékű hiánya uralkodik: a kegyelemnek ez a kis területe mindig ugyanakkora marad. Szervesen hozzátartozik ember-mivoltunkhoz. (Amit persze nem tudok bizonyítani. Ezt is csak elbeszélem.)
 A Különös anyagban azért ennyire szigorúak a vélemények, mert az egész a gyerekkorral függ össze. Gyerekként nemigen van fogalmunk a történelemről vagy az államról, felmenőink nehéz sorsa iránt körülbelül olyan mértékű és minőségű megértéssel viseltetünk, mint a „szegény éhező afrikai gyermekek” iránt. A gyerek tiszta szívvel és mindenek előtt saját érdekeit tartja szem előtt, ezek pedig: ragyogó jelen, fantasztikus jövő, és kevéssé zavarja, ennélfogva nem is veszi észre, ha illetve hogy a politikai hatalom birtokosai nem tekintik őt személynek. (Tegyük kezünket a szívünkre: ugyan mikor tekintenének bárkit is annak?) A mindennapok talaján ugyanakkor igenis van jelentősége annak, ha saját családtagjai azok, akik nem tekintik személynek. Egy konkrét világban mozog, amelyben a visszaélés vagy éppen a visszaélés elmulasztása az apát, az anyát, a fivért, a szomszédot, a tanárt terheli. Máig az a helyzet, hogy a személyes vereségek jobban felháborítanak, mint a politikai vereségek, és ha az ember olyan szerző, aki felháborodásból ír, akkor arra kell helyezni a hangsúlyt, ami inkább felháborít. A Különös anyagban ezért döntöttem olyan ábrázolási mód mellett, amely nem tetteti magát sem historizálónak, sem politizálónak, erre vonatkozó állásfoglalások legföljebb mellékesen ha elhangzanak, mert hiszen minden mindennel, a világ saját magával összefügg. Ennek semmi köze az emlékezéshez vagy a felejtéshez – kreatívhoz vagy sem. A művészet nem emlékezik és nem is felejt. A művészetben a művész világlátása tétetik közszemlére, tendenciózus viszonyulása valamely dologhoz és rajta keresztül az élethez, a világegyetemhez meg az összes többihez.
Ha a szövegben érvényre akarunk juttatni egy tendenciát, különféle döntéseket kell hoznunk. Például, durván szólva: ki kell hagyni a Különös anyagból a párttitkárt, hogy a hangsúlyt a mögötte lévő szövevényre helyezhessük. Meggyőződésem volt, és most is az, hogy ugyanez vele nem lett volna lehetséges. Vannak szavak, amelyek szőröstül-bőröstül magukhoz ragadják az egész szöveget. Ilyeneket, hogy Gestapo, Balkáni háborúk vagy 9/11, nem lehet mellékesen említeni. Az ilyen szavak dominálnak egy szöveget, róluk szól, mindegy, miről akar szólni amúgy. Persze lehet ikonográfiákkal dolgozni, és mégsem esni az olcsó folklór csapdájába, amelynek legrosszabb formája az volna, ha valami abszolút banálisról abszolút banálisan még csak nem is elbeszélnénk, hanem eladomázgatnánk, majd hipp-hopp ráragasztanánk egy címkét, meghintenénk egy jelentőségteljes dátummal, elővarázsolnánk a nagymama zsidó barátnőjét, mint nyulat a cilinderből (kortárs német regény), hogy „tuti helyet” foglaljunk magunknak. (Nincs tuti hely, ostobák!) Persze hogy lehet párttitkárt vagy trabantot mondani anélkül, hogy „rendszerváltós bolhacirkuszt” művelnénk (Iris Radisch kifejezése) – és ha ezt akartam volna, kétségkívül meg is próbáltam volna. De én másvalamit akartam, mégpedig... lásd fent. Mint később kiderült, be is igazolódtak a sejtelmeim, hogy ehhez jobb eszközeim voltak, illetve ehhez voltak eszközeim.
Idáig rendben is van. Megírtam a Különös anyagot. Igyekeztem úgy csinálni, hogy minél hosszabb ideig egyet is értsek vele. Talán nem feltétlenül végig – kétlem, hogy ez kívánatos volna –, de legalábbis addig, amíg szükségem van rá, amíg nem lesz egy másik szöveg, amely feltételezi az utána következőt. Mert a szövegeknek ez is funkciójuk: az egyik feltételezi a másikat. De ez más téma.
Miután a Különös anyag elkészült, leültem, és megint föltettem magamnak a kérdést: És most mi a helyzet, mit tudsz még a világról, mi űz, mi hajt, és hogyan tudnál róla beszélni.

Azért hagytam ki egy sort, hogy jelezzem: Itt valami figyelemre méltó dolog történt, olyasmi, amire nem feltétlenül számítottam volna. Amikor újra elkezdtem gyűjteni – mindig így kezdődik: összeszedem szétszórt és a sarkokban összegyűlt darabkáimat –, csupa „régi ügy” akadt a kezembe, ezek még mindig ott laktak, abban a fiktív faluban, csakhogy ezek a történetek most mind, hogy úgy mondjam, „a kihagyott párttitkárról” meséltek. Egyiküket, A Krétai-játékot már említettem az elején. Másikuk, a Lager Mira nemrég meg is jelent (németül a Der wilde Osten című antológiában, magyarul a Lettre-ben). 
Összefoglalva: vegyük az irodalmilag értékes 1984-es évet, vegyünk 80 tizenegy-tizennégy éves magyar úttörőt, körülbelül ugyanennyi lengyel cserkészt, és fuvarozzuk el őket Częstochowa közelébe. Ásassunk velük latrinát, mosdassuk őket egyetlen, hat hidegvizes csappal ellátott vastartályban, és főzzünk rájuk gyönge tábori konyhán hol rizs-, hol kukoricalevest. De az éhségnél és a kosznál is fontosabbak a naponkénti szemlék és a nyilvános fenyítések.
„Legtöbbször elveszített bádogcsajkák miatt. Soha nem lett meg az összes, gyakran négy embernek kellett harcolni egyért, négykézláb futkosni, mint a teheneknek, olykor tehéngaloppban, olyankor mi többiek tapsoltunk a sorban, tehéngalopp! tehéngalopp!, közben füvet kellett legelni, aki a legjobban játszott, és nem csalta el a legelést, az lett a győztes.”
A megpróbáltatások hosszú sora úgy végződik, hogy a tizenhárom éves én-elbeszélő, miközben a szemerkélő esőben egy fához támaszkodva epét hány, hirtelen elveszíti a hitét abban, hogy ez az egész más is lehet, mint megrontás. Lényegében felismeri, hogy:
1. Nem kevesebbet akarnak, mint az életedet.
2. Mindenre képesek, hogy megkapják.
3. Lojalitást követelnek tőled, ők azonban nem viszonozzák a lojalitást, és egy ilyen üzletbe egyszerűen nem mehet bele valaki, akinek csak egy élete van.
A Krétai-játékot az első szótól az utolsóig kitaláltam, azaz, mint már a Különös anyag esetében, emléknél kisebb elemi részecskékből állítottam össze. A Lager Mira alapjául személyes élmény szolgált, mégpedig nem kisebb horderejű, mint az én diktatúra-tapasztalatom legfontosabb pillanata. 1984 Lengyelországa óta azt, amiben éltem, már nem úgy láttam, mint egy gyerek, látóhatáromat a falu határán túlra helyeztem, és felfogtam egy mustármagnyit abból, hogy mi az állam. Hogy mi ez az állam. Hogy egy lyukas garast sem ér. Fuss az életedért, Charly Brown. (Futottam is, az első adandó alkalommal. Hogy a rendszer ugyanezt tette éppen, az életem és egész nemzedékem nagy történelmi szerencséje.) A felismerés 1984-es pillanata teszi, hogy máig úgy érzem magam, mint egy túlélő, noha születési évem nem jogosít fel rá, hogy „valós” veszteségeket reklamáljak, vagy hősnek érezhessem magam. Nem szolgálhatok semmi mással, csak a rémületnek azzal a pillanatával. Hogy még „közben” rémültem meg, nem pedig utólag. Nem mintha hencegni akarnék ezzel. Csak megállapítom, csak ismétlem: „közben” másképpen rémül meg az ember. Másképpen is szégyelli magát. (Adolf Endler, amint talál egy levelet, amelyet évekkel korábban írt valami fejesnek. Ahogy szembesül azzal, miféle nyelven kommunikáltak – kommunikáltunk! – velük.)
A történet alapjául szolgáló esemény tehát, illetve annak projekciója bennem nagy volt, lényegi, érzelmi (Hogy fel tudok dühödni rajta mind a mai napig!), autentikus stb., mégis: a két kísérlet után feladtam a tervet, hogy moritásokat, rémtörténeteket írjak a lét.szoc.-ról.
Miért?
Felelhetném erre azt, hogy a kilencvenes évek végének túlérett oszi-veszi-folklórja elvette tőle a kedvemet. Csakhogy ez nem volna igaz. A jó művészet egyik leghasznosabb mellékhatása volna, hogy kiszabadítsuk a korunkról – a múltról, a jelenről, a jövőről – szóló beszédet a közhelyek gúzsából (ujjal mutatok a médiára, de ujjal mutatok „magunkra” is). Feltéve, hogy valaki képes erre. Én nem voltam képes. Amikor másodszor pillantottam a Lager Mirára, A Krétai-játékra és arra a pár töredékre, amelyek ezen kívül létrejöttek, világossá vált: így nem megy. Nem tudom, hogy megy – így nem.
Lehet, hogy még nem jött el az ideje. Általában az a kor, amikor éppen dúlnak a történelmi viharok, nem alkalmas arra, hogy létrehozzunk „egy másik beszédet ugyanarról”. A dadogás kora ez „a világ pompás összeomlása” láttán (Henry Miller kifejezése), és mivel én ezt tudom, az említett folklórral szemben sem vagyok túlságosan szigorú. Igen, elsietett volt, túl banális – illőn elsietett, banális igényünkhöz, hogy szóljunk már hozzá valamit. „A jelentéktelenséggel való azonosulás” (Jens Bisky kifejezése) természetesen nem lehet elég egy életre. Hazugságigényünk és az őszinte szó igénye, úgy tűnik (azt remélem), végül mégiscsak egyensúlyban van. (Magamból indulok ki, honnét máshonnét.)
Vitathatatlanul léteznek dolgok, amelyek tudása alól büntetlenül nem vonhatjuk ki magunkat. Időszerű példaként említsük meg az árpádsávos zászlókat, amelyeket az 56-os felkelés ötvenedik évfordulóján rendezett tüntetéseken lengettek Magyarországon. Az rendben van, hogy eltartott néhány napig, mire a nyugati kommentátorok értesültek róla: ez a zászló a magyarországi fasizmus szimbóluma; attól kezdve, hogy ezt tudták, ennek megfelelően is kommentáltak. Sokkal fontosabb és megrázóbb volt (és most is az), hogy az érintett lakosság (Magyarország) többsége nyilvánvalóan sokkal később jött rá, mi zajlik. Én sem tudtam, milyen zászlók ezek. Kérdezősködnöm kellett – mentségemre legyen mondva, hogy a) idejekorán tettem és b) egészséges balsejtelmekkel. Ha felbukkan egy másik zászló, az mindig jelent valamit. Tegyük fel, addig a pillanatig elégedetten nevetgéltem azon, hogy egy nekem nem konveniáló kormány ellen tüntetnek. (Mint a „tegyük fel” is mutatja, hipotetikusan beszélek. „A szerző hipotetikus létező”, mondta nekem mostanában egy kritikus. Mindegy, hogyan értette, nekem tetszik, valószínűleg azért, mert csak félig-meddig  értem (félre)). Ha nem tudom a zászlók jelentését, jót derülök, és azt hiszem, hogy a probléma X. Ha értesülök a zászlók jelentéséről, azt jelenti: hoppá, már nem is derülök olyan jót, és rájövök, hogy minimum még egy probléma van (Y), és minden megváltozik: a helyzetről és saját magamról alkotott képem is.
Mármost az ilyesfajta felismerésekhez nem kell irodalom. Minek tartjuk a naponta többször frissülő hírekkel dolgozó audiovizuális és nyomtatott médiumokat? Hát ennek. Az irodalmat valami másra tartogatjuk, az információs készlet másféle differenciálására. Az állítást legegyszerűbben az időfaktorral tudjuk alátámasztani. Mire fölbukkan egy könyvben a következő mondat: A marhák fasiszta zászlókat lengettek, az idióták meg tapsoltak hozzá – addigra a dolog réges-régen másképpen vált akuttá. Egyrészt az irodalom lassú. Másrészt a lényege nem a dokumentáció, hanem a transzformáció.
Deterritorializáció, így tanultam, ezt mondják a tudósok, ezt műveli a művészet. Anyagunkat: a világot kiemeli közhelyes összefüggéseiből – holnapra megforgatja, igen –, elemi részecskékre bontja – és hogy mi az elemi részecske, azt én mondom meg! –, rostjaira bontja, denaturálja, megolvasztja, azután alkot belőle valamit, aminek új állaga, új koherenciája, kohéziója, viszkozitása, logikája, hermeneutikája, esztétikája, ésszerűsége, zártsága, korrektsége és érvényessége lesz – így teszi láthatóvá. A művészet nem visszaadja a láthatót, hanem láthatóvá tesz – idézem fáradhatatlanul szegény (hogyhogy szegény?) Paul Klee-t.
Könnyen lehet, mondtam az imént, hogy nem érett meg az idő a Lager Mira & Co. érvényes verziójára. De könnyen lehet az is, hogy soha nem fogok rendelkezni a megfelelő eszközzel ahhoz, hogy a lét.szoc. nevetségességéről és veszélyességéről olyant mondjak, amivel hosszú ideig egyet is tudok érteni. Gyakran vádolnak meg embereket azzal, hogy éppen életük lényeges momentumairól csak a legvégén, vagy egyáltalán nem nyilatkoznak. De nekem úgy tűnik – mondom 36 évesen –, hogy vannak szavak, amelyek megleléséhez olykor egy egész életre van szükség. Nem, egyáltalán nem úgy van, hogy a szerzőnek nincs más dolga, mint kivárni a megfelelő pillanatot (megfelelő távolságba kerülni), aztán felgyűrni az ingujját és átgyúrni az egész masszát úgy, hogy rugalmas tésztát kapjon, és esztétikus kiflit, perecet, szívet, huszárt formáljon belőle. Látni kell azt is, mire valók vagyunk. Az egyik szerző olyan, hogy akkor tudja elmondani a mondandóját, ha megemlíti 1989. november 9-ét. A másik olyan, hogy ami mondanivalója van erről a dátumról, csak úgy tudja elmondani, ha nem említi a dátumot. És olyan is van, akinek egyszerűen nem fontos ez a dátum, vagy fontos, de közben 1984 tavaszáról kell írnia (csak egy példa), mégpedig egész életében. Ami engem illet: Akármennyire erős bennem időnként a késztetés, hogy odaálljak és így kiáltsak: az én foglalkozásom író! nem hivatásos oszi, hivatásos külföldi, hivatásos nő, pláne Fräulein! Kapjátok be! – alapjában véve semmit sem terveztem el. Nem is volna sok értelme. A szerző (=szerzőnő) csak igen kevés dolgot tud eltervezni. Nem tudja egyszer s mindenkorra beállítani saját anyagát és eszközeit. Van néhány – kevés – állandó, de a nagyobbik rész illékony, kaotikusan mozog, látszólag eltűnik a soha viszont nem látásra, majd nem sokkal később (megint csak látszólag) ott terem az ezüsttálcán. Ez egy bonyolult és komoly játék, amely nagyfokú figyelmet igényel. Legföljebb ilyesmit lehet eltervezni: Figyelni akarok. Nemcsak a többiek sablonjait akarom összetörni, hanem a sajátjaimat is. Nem átadni magam a reflexeimnek, hanem dolgozni velük. Hogy honnan származnak ezek a reflexek: ennek kiderítése vagy ki nem derítése minden esetben döntés dolga.
Példa: valahányszor egyenruhás alakot kell felléptetnem egy szövegben, megfeszülnek az izmaim. De ehhez tényleg keletről, nyugatról, északról, délről kell származni?
Vagy: honnan kell származni ahhoz, hogy (ne) értsem, mit mondanak, amikor azt mondják: „endurig freedom”?
Stb.
Mindent egybevetve az a vigasztaló az egészben, hogy az ember nem lehet más, mint korának gyermeke. A hitét esetleg elveszítheti, de eredetét nem. Nem lehet nem tudni, amit tudunk, és még annak is nyoma marad, amit nem tudunk. Én a magam részéről az intuíció csöndes munkájában bízom, mert termékenyebb bármilyen építménynél – mondom most fáradtan, egész heti töprengés végeztével, amelybe ez a szöveg került nekem. Az alább következő jelenethez kevesebb kellett egy délelőttnél. Ahogy egy szöveg alkalmat adott rá, megírtam. Alapjában véve ez minden. „A harangot nem nyugatnak húzzuk és nem keletnek, hanem mert van idő és van harang.” (Bajor Andor, idézi Esterházy Péter)

*

Részlet a Nap mint napból. 

Hová, hová, fiúk?
Sehová.
Sehová? Ilyen nincs. Valahová mindig megy az ember, nem? Legföljebb az lehet, hogy az ember nem tudja, hol van az a valahol. Nem igaz?
Két férfi, apáink generációja, minden délután a pultot támasztották a Fő téri kioszknál, a városháza közelében, kilátással a pestisoszlopra, a Tűztoronyra és a város első pizzeriájára. Boros teát ittak műanyag pohárból, műanyag pálcikával kavargatták, ha esett, ha fújt. Nem lehet tudni, mióta figyelték Abelt és Ilját, ők szakadó esőben vették észre amazokat. Amikor kiléptek az iskola kapuján, már dörgött az ég. Később a többiek egyre gyorsabban rohantak el mellettük, a házfalakhoz simultak, kapualjakban gyűltek össze, csak ők ketten mentek tovább, mintha mi sem történt volna. A napernyő, amely alatt a férfiak álltak, lyukas volt, becsöpögött rajta az eső egyikük kabátujjára, de az alig mozdult, csak kissé arrébb tolta a könyökét meg a műanyag poharat. Így nézték egymást az esőn keresztül: két civil nyomozó, két arra haladó gimnazista.
Van ilyen pillanat, az ember hirtelen láthatóvá válik. Attól kezdve a férfiak minden egyes alkalommal, amikor elhaladtak a Fő tér mellett, tehát majdnem mindennap, ott álltak a kioszknál, és őket nézték. Egyszer az egyiknek be volt kötve a keze, éppen zsírozta az ajkát, a szőlőzsírt óvatosan tartotta bekötött kezével, lefittyedő alsó szemhéjjal nézte őket, a kötés koszos volt, fénylett az ajka. Másnap csak a műanyag poharak álltak ott, férfiak nélkül. Mindketten észrevették ezt, de nem mondtak semmit. Egyáltalán, soha nem beszéltek a férfiakról. Ha már az ember a Fő térre ért, csak egy út maradt: a Tűztorony alatt, egy büdös, sötét átjárón át a Kis-Várkerületre. Levegőt visszatartani, átúszni.
A férfiak a túlsó oldalon álltak, a városfalra szögezett, ember nagyságú vaskulcs alatt.
Hová, hová, fiúk?
Sehová.
Sehová? Ilyen nincs. Valahová mindig megy az ember, nem?
Szünet. Hunyorogtak. Világos volt.
Legföljebb az lehet, hogy az ember nem tudja, hol van az a valahol.
Szünet.
Nem igaz?
Szünet.
De, mondta végül Ilja. Igaz.
Tovább akart menni, de a csüngő szemhéjú férfi, a felkötött kezű, fénylő ajkú útját állta A másik mögötte állt, végig nem szólt egy szót sem.
Ettől kezdve így ment minden alkalommal. Hová, hová, fiúk?
Néha válaszoltak valamit, néha nem. A férfiak minden alkalommal ellenőrizték az igazolványukat. Tessék, nézd meg, máris milyen koszosak ezek az igazolványok, a lapjuk szétesik, tiszta saláta, mondhatom, szép kis hazafiak ---

       Nádori Lídia fordítása