Felejteni jó dolog. Pontosabban: időnként jó is lehet. A feledés munkája esetenként lelki, érzelmi terhektől szabadít meg, mozgásteret nyithat a képzeletnek; új, fontos tudnivalók elsajátítása elől háríthat el akadályt. A boldogtalanság elfelejtése boldogsághoz vezethet. A boldogság elfelejtése is boldogsághoz vezethet, másmilyenhez, csekélyebbhez, de azért mégiscsak boldogsághoz, mert ami ilyenkor elfelejtődik,  az valójában a veszteség tudata. 
 Egyszer valaki mesélt nekem egy nőről, aki a feledés képességét szerelmi ügyekben vitte bámulatos tökélyre. Valahányszor szerelmi csalódás érte, a csalódás okozójának nevét felírta egy cédulára, melyet aztán összetépett, és lehúzott a vécén; és az immár nem kedves férfiról, aki miatt nemrég még ki akart ugrani az ablakon, ezek után percek alatt megfeledkezett.
 Egyszer valaki mesélt nekem egy férfiról, aki állítólag diszkrét volt, megőrizte a rábízott titkokat. Valójában nem megőrizte, hanem elfelejtette őket, ezért nem adta tovább, vagy már csak ezért sem.
 Vagy jusson eszünkbe Anatole France-nak az az elbeszélése, melyben Pilátus, amikor felidézi az életét, annak mindenféle szereplőire és mozzanataira vissza tud emlékezni, csak éppen Jézusra nem.
 Vannak aztán a felejtésnek olyan válfajai, melyek az ismeretek gyarapodásával függenek össze. A tudományban, illetve a különböző tudományágakban elképesztő gyorsasággal zajlik a felejtés. Nem vagyok tudós, de vannak tudós ismerőseim, akik sűrűn hangoztatják, milyen nehéz lépést tartani legszűkebb szakterületük új kutatási eredményeivel. Közben olyasmit mondanak, hogy: ami tegnap még érvényes volt, azt mára el lehet (vagyis el kell) felejteni. Az a benyomásom, ha egy kívülállónak egyáltalán lehetnek benyomásai, hogy a természettudományok, minél inkább szerteágaznak, annál inkább el is szakadnak önmaguk történetétől, és hogy a felejtést nemcsak az új és még újabb eredmények sokasága mozdítja elő, hanem az ismeretek szétaprózódása is.
 Ez a megállapítás, azt hiszem, nagymértékben érvényes az agykutatásra, mely az emlékezet és a felejtés fiziológiai folyamataival is foglalkozik.
 Ezzel szemben a filozófiára – ez is egy kívülállóként szerzett benyomás – mintha egy kissé túlságosan is rátelepedett volna önmaga emlékezete, és ez feloldhatatlan dilemmához vezet. A filozófia történetét ugyanis nem lehet oly módon leválasztani az eleven gondolkodói problémákról, ahogy a természettudományok részterületei, illetve e részterületek művelői hátat fordíthatnak saját közelmúltjuknak, és persze a távolabbi múltnak is. (A tudománytörténeti rekonstrukcióknak – lásd Feyerabend menipposzi szatíráját Galileivel mint főhőssel, vagy Koestler alvajáró-meseregényét a Kopernikus nevű fanyűvőről és a Kepler nevű vasgyúróról – leginkább erkölcs- és történetfilozófiai hozadékuk van, azonkívül kellemes tűnődésre ösztökélnek.)
 Az ismeretek fejlődésével együttjáró felejtés nem feltétlenül produktív. Az élő találmányok és felfedezések történetével párhuzamosan meg lehetne írni a feledésbe merült találmányok és mesterségek történetét. Johann Beckmann 1792-es monumentális találmánytörténeti munkájának harmadik kötetében több száz olyan anyagról, eszközről és eljárásról olvashatunk, amikről csak utalások maradtak fenn, mert az egymásra következő nemzedékek nem hagyományozták át őket. Nyilván azt hitték, hogy ezekre a dolgokra, fortélyokra nem lesz már szükség. Mi pedig mint élők, nem tudjuk megítélni az elfelejtett találmányok szükségességét, mert nem állnak a rendelkezésünkre. (Legtöbbjükről már Polydorus Vergilius és Theophilus Presbyter sem tudta, hogy mi fán terem, pedig ők aztán tényleg az égvilágon mindent tudtak.)
 Azt a betűkaros táskaírógépet, melyen a jelen sorokat papírra vetem (ugyanis a számítógép képernyője előtt kikapcsol az agyam, egyszerűen semmi nem jut eszembe), a római hadigépek e megszelídült kései kistestvérét húsz, harminc év múlva már valószínűleg senki sem tudja megjavítani, és az írógépek eltűnésével együtt az is elfelejtődik, milyen volt egy írógépkattogástól visszhangzó könyvkiadó vagy szerkesztőség.
 Egy-két emberöltő múlva más senki sem fog emlékezni rá, milyen volt a nyomdában a monó- vagy linószedés. Az ilyen módon szedett könyvek még sokáig ott lesznek az antikváriumokban, de a betűkészleteket kidobták. Az ólombetű elfelejtődik. Szép lassan a kézírás is elfelejtődik, pontosabban radikálisan visszaszorul; ami elfelejtődik, az a kalligráfia kultúrája, mely a XIX. században virágzott, és megkülönböztette az írástudókat az írástudatlanoktól. A kézírás primitívvé válása – mely különben évszázados folyamat, nálunk az úgynevezett „zsinórírással” kezdődött a Horthy-rezsim idején – előbb-utóbb elfelejtődik, illetve történelmi segédtudománnyá válik a grafológia, mely régebben az élő emberismeret szerves része volt.
 A fekete-fehér papírfénykép, gyermekkorom egyik egészen közönséges tartozéka, nem is olyan nagyon sokára ugyanolyan kuriózum lesz, mint manapság a dagerrotípia. Muzeálissá válásával el fog felejtődni egy olyan faktor, mely az emberek látásmódját számottevően befolyásolta egy évszázadon át. Azt is mondhatnám, hogy demokratizálta a látásmódot; egyszersmind tanúbizonyságot tett egy tárgyi és építészeti kultúrákról, melyek nélküle feledésbe merültek volna, és amelyek vele együtt el fognak felejtődni. (A digitális fényképezés persze nagyszerű dolog, de máról szól; nem tudja megmutatni, kifejezni, megőrizni azt, amit a fekete-fehér papírkép tudott.)
 Elfelejtődik a lemezjátszó, és vele együtt felejtődnek a barázdált fekete hanglemezek. A 33-as fordulatszámú lemez egy kicsit lassabban felejtődik, mint a 78-as, de ennek nincs jelentősége. Elfelejtődik a kottamásolás. Elfelejtődik a sürgöny, a borítékban lakcímre kézbesítendő távirat, és elfelejtődnek a táviratkézbesítéssel együttjáró minidrámák. A táviratkihordó kísértetiesen hasonlított egy mai pizzafutárra, annyi különbséggel, hogy a táviratokat rendszerint felbontotta és elolvasta, a várható borravaló kalkulálása végett; és ez a hasonlóság is elfelejtődik. 
 Elfelejtődik, hogy milyen volt az élet egy manapság közkeletű szolgáltatás vagy találmány elterjedése előtt. Milyen volt az élet, példának okáért, amikor még nem volt mobiltelefon. Az emberek, tizenöt-húsz évvel ezelőtti előzményeink hogyan szerveztek meg egy randevú, hogyan tisztáztak egy félreértést, hogyan keresték meg ismeretlen helyen tartózkodó szeretteiket: ez is elfelejtődik. Az a mondás, hogy „leesett neki a tantusz”, egyelőre még használatban van, de maga a tantusz, a régi telefonfülkéket működésbe hozó érem elfelejtődött a posta emblémájával együtt, mely a tantuszon díszelgett.
 A mondásnak olyan változatát is lehet hallani, hogy „leesett a húszfilléres”, húszfilléressel azonban nem telefonkészüléket, hanem utcai mérleget lehetett igénybe venni. Az utcai mérlegek elfelejtődtek, és elfelejtődött az alumínium húszfilléres a három stilizált búzakalásszal.
 Elfelejtődnek feldúlt tájak, lerombolt épületek, immár el nem készíthető ételek ízei. Elfelejtődnek nyelvek: először kihalnak, aztán elfelejtődnek, de történhet néha fordítva is, vagy éppenséggel egyszerre. Elfelejtődnek egykor hozzánk közel állt személyek, és külön az is elfelejtődik, hogy milyen közel álltak. Az a kijelentés, hogy „Soha nem foglak elfeledni!”, valójában azt jelenti, hogy „Már el is felejtettelek!”, és ennek gyanúja vagy tapasztalata szintén elfelejtődik.
 Önmagunkat is elfelejtjük. Másképpen szólva, mi magunk is elfelejtődünk önmagunkban. Elfelejtjük életünk egy sor epizódját, tetteinket és szenvedéseinket. Elfelejtjük hajdani törekvéseinket, elveinket (ha voltak), jellemvonásainkat (ha egyáltalán ismertük őket), régi felismeréseinket és tévedéseinket. Elfelejtjük mostani önmagunknál kevésbé tapasztalt és kevésbé elhasznált, esetleg kevésbé züllött egykori önmagunkat.
 Ismertem egy férfit, aki öt éven belül háromszor is bevallotta ugyanazt a szeretőjét a feleségének, mert elfelejtette, hogy előzőleg már bevallotta.
 Ismertem egy férfit, aki elfelejtette bevallani, hogy besúgó volt, sőt azt is elfelejtette, hogy ő egy volt besúgó, ezért a legőszintébb hanghordozással kijelentette, hogy ő soha nem volt besúgó, és őszintén meg volt bántódva, amikor emlékeztették a feledékenységére.
 Ismertem egy férfit, egy közéleti személyiséget, aki nagy nyilvánosság előtt ünnepélyesen kijelentette, hogy ő még sohasem hazudott, részint, mert elfelejtette a hazugságait, részint, mert azt is elfelejtette, mi a különbség az igazság és a hazugság között, és rajongóit is e jelentéktelen disztinkció minél gyorsabb elfelejtésére buzdította.
 Kérdésem ezek után: ugyan már, mire számítunk a történelmi és a kulturális emlékezet különféle bugyrait, rekeszeit, szektorait illetően? Amikor számot vetünk az úgynevezett közös múlttal, a mi kedves, aranyos, rózsásujjú múltocskánkkal, ugyan már, mi a csudát fogunk megpillantani?
 
Hölgyeim és uraim, író volnék, elbeszélő. Az elmúlt másfél évtized során történelmi regényeket írtam, nehezen olvasható, komoly, vastag műveket. Évekig jártam könyvtárakba és levéltárakba, hogy közelebbről megismerhessem hőseimet, letűnt korok életanyagát és viszonyait. Történetfilozófiai és egyéb elméleti munkákat olvastam, hogy bizonyos alapkérdésekben tisztán láthassak. Történészekkel és más hozzáértőkkel konzultáltam, részint adatok és felvilágosítások végett, részint, hogy kipuhatoljam: vajon egyedül állok-e imádnivaló múltocskánkat illető, rajtam fokozatosan elhatalmasodó kétségeimmel?
 Írás közben munkanaplót vezettem. Esszékben, tanulmányokban, könyvrecenziókban adtam számot felvetődő gondolataimról, és talán észre is vettem a magyar irodalmi hagyomány – hagyományocskánk – egy-két számottevő jellegzetességét, megfigyeltem a magyar történelmi emlékezet viselkedését a magyar regényekben.
 Hölgyeim és uraim, másfél évtized megfeszített munkájának eredményét röviden úgy foglalhatnám össze, hogy: semmit se fogunk megpillantani. Egy kicsit óvatosabban és homályosabban fogalmazva: jóformán semmit.
 Nem azt állítom, hogy aki efféle számvetésre vagy szemlélődésre vállalkozik, az eleve hülye vagy vak vagy tudatlan. Ellenkezőleg, már a puszta szándék is reményekre jogosít fel az illető felfogóképességét, sőt erkölcseit illetően is. Más itt a gond: az, hogy a történelmi vagy kulturális emlékezés tapasztalatai nem tehetők közössé. Az a képviseleti beszédmód, melyet a többes szám első személy, a „mi” szócska jelöl, a velejéig hazug; úgy is mondhatnám: a kollektív amnézia varázsigéje. Azt már csak a tréfa kedvéért teszem hozzá, az elmúlt év lidérces őszi heteinek ismeretében, hogy Magyarországon még soha nem állt élesen egymással szemben a szó szűk értelmében vett amnézia és a szó tág értelmében vett amnesztia, mint most.
 Ma Magyarországon az amnézia azt jelenti, hogy amikor felidézünk egy múltbeli személyt vagy eseményt, mindenki mást észlel, és az másképpen értékeli, még egy-egy azonos politikai irányzaton, egy-egy indiántörzsként viselkedő csoporton belül is. Az amnesztia pedig azt jelenti – jelentené –, amit az első világháború vége felé Babits Mihály így fogalmazott meg: „ki a bűnös, ne kérdjük / ültessünk virágot!”. Csak hát az elmúlt száz év traumái után soha nem lehetett meg nem kérdezni, hogy ki a bűnös. Így hát emlékező megbocsátani tudás helyett bosszúvágyó amnéziában élünk, bárkit jelentsen is ez a „mi” szócska.
 Ahhoz, hogy a személyes emlékeken túlmenően is emlékezni tudjunk, mindenekelőtt azon kellene eltűnődnünk, miféle közösség nevében szólalhatunk meg, illetve hallgathatjuk végig a képviseletei megszólalásokat. Van egy állam, annak megvannak a polgárai. Van egy nyelv, annak megvannak a használói. Ebben a nyelvben van irtózatos tömegű sztereotípia, üres klisé, lesüllyedt kultúrjószág, melyek mind-mind az emlékezés útjában állnak.
 Próbáljuk meg szent nemzeti költeményünket, Kölcsey Ferenc Hymnusát, melynek groteszk zenéjétől egy emberként vigyázzba állunk, vagy másik szent nemzeti költeményünket, Vörösmarty Mihály Szózatát, melynek nem kevésbé fülsértő kísérőzenéjétől szintén automatikusan vigyázzba állunk: tehát próbáljuk már meg ezt a két nagyszerű költeményt a XXI. század első évtizedéből nézve, az EU keretei közt értelmezni! Azt ugye mondanom sem kell, hogy a két vers keletkezési körülményei réges-rég elfelejtődtek az eredeti kontextussal együtt; nem is untatnék senkit ezek felidézésével. Inkább azt nézzük meg, hogy e két mértékadó költemény mit mond nekünk ma, 2007-ben. Mond-e nekünk bármit is, azon túlmenően, hogy évente jónéhányszor „Jack in the box”-szá, felpattanó hordóskrampusszá változtat bennünket?
 Vajon manapság, amikor bizonyos társadalmi rétegek tagjai minden nehézség nélkül elmehetnek külföldre tanulni, dolgozni: vajon most is igaz, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell!”? És 1956 őszén – telén, amikor százezrek menekültek el az országból, akkor igaz volt? És az első világháború előtti évtizedben, a kivándorlási hullám idején vajon igaz volt? (És csak zárójelben: ki az a „magyar”, akire a rendületlen hűség parancsa vonatkozik, és akit Petőfi néhány évvel később talpra ugraszt? És kire nem vonatkoznak ezek az utasítások? Még belegondolni is ijesztő. Sokkal megnyugtatóbb amnéziában élni, és szentírásként olvasni Vörösmarty rímelő vezércikkét.)
 És azt a kijelentést hogyan értékeljem ma, 2007-ben, hogy: hajh, de bűneink miatt megharagudott ránk az Isten? Hogy tehát a „mi” bűneink miatt tatárjárást, török hódoltságot, illetve aztán értelemszerűen Trianont, német és szovjet megszállást zúdított a „mi” nyakunkba? Vajon nem torkollik mindez bele a kollektív felelősség koncepciójába? Nincs egy kicsit túlságosan kiterjesztve a mindenkori politikai elit konkrét felelőssége a társadalom egészére, melyet persze úgy kell ejteni, hogy „nép”? és ez a bizonyos „nép”, a kollektív felelősség szellemében, vajon tényleg megbűnhődte már a múltat is, meg a jövendőt is?
 Miképpen volna elvárható az, hogy Magyarországon működőképes kollektív emlékezet legyen, mely a közös múlt ismeretét önmagunk ismeretévé alakítaná, és élhetőbbé tenné a jelent, ha a magyar tudományos történelmi kutatások és a történelemre hivatkozó politikai közbeszéd, ahogy mondani szokás, még csak „köszönő viszonyban” sincs egymással?
 Hogyan lehetne józanul és tárgyszerűen visszaemlékezni a magyar történelem egy-egy fontosnak minősülő epizódjára, ha ezek az epizódok kultusz tárgyai? Hogyan lehetne az utóbbi kétszáz év történelmében végigkövetni a nemzeti függetlenség eszméjének és a polgári fejlődés eszméjének tragikus összeütközését, ha a „nemzeti” mint hívószó az agresszív nacionalizmust hívja elő, a „polgári” szóra pedig egy politikai párt tette rá a kezét, szintén agresszív, mozgalmár, kirekesztő módon?
 A kollektív felejtés elképesztő gyorsasággal zajlik. „mi”, a nemlétező közösség tagjai nemhogy az 1956-os év eseményeit elfelejtettük (el voltak azok már fojtva a kádári konszolidáció alatt, és elfojtás közben észrevétlenül el is felejtődtek); de már arra sem emlékszünk, „mi, magyarok”, milyen volt a Kádár-rendszer utolsó, hanyatló szakasza, a puhuló diktatúra. Pedig állítólag benne éltünk, és egyelőre még nem szenvedünk sem agy-érelmeszesedésben, sem Alzheimmer-kórban.
 Én persze, magánszemélyként, emlékezhetem. Arra emlékezhetem, amire jólesik. Sőt, íróként még azt is színlelhetem, hogy kollektív emlékezetet idézek fel, és mintha abból merítenék. De ez persze csak irodalmi fikció; és ha öntörvényű narratív struktúrával is jár, akkor posztmodern gyökértelenség.
 Ezen túlmenően nincs mozgásterem: beleütközöm a felejtés láthatatlan, ám igencsak szilárd falaiba. Ha egy másik magánszemély előtt arra hivatkozom, hogy a közelmúlt feltárása folyamatosan és nagy munkával zajlik, például X. napilapban és Y. folyóiratban van egy-egy ilyen tárgyú cikksorozat, számíthatok rá, hogy a másik állampolgár szúrósan rámnéz, és csak ennyit mond: „Aha! Szóval Ön X. napilapot és Y. folyóiratot olvassa!” Azzal hátat fordít, és köp egy nagyot.
 Ma Magyarországon ilyen formában mutatkozik meg a felejtés.
 Képzeletben egy kicsit magasabbra emelkedve a táj fölé, melyben életem és a „mi” úgynevezett „életünk” zajlik, egy pillantást vetve az idő áradatára, írásom első mondatát azzal egészíthetem ki, hogy: feledésbe merülni jó dolog. Persze nem annyira a felejtés alanyának, mint inkább a tárgyának jó.
 Én addig is a címben szereplő felszólítást érzem magamra érvényesnek.