Pártatlanság és kellő figyelem hiányában az afrikai könyveket mindig külön kezelte a francia irodalmi élet. Rokonszenv vagy leereszkedés, lelkesedés vagy elutasítás, megvetés vagy együttérzés között, hozzánemértés és empátia, rasszizmus és túlzott engedékenység között ingadozva, az afrikai műveket gyakran olyan torzító prizmán keresztül nézték, amelyet félreértések, a jó és a rossz lelkiismeret váltakozásai színeztek át. Mégis úgy tűnik, hogy az elmúlt két évtized során írók és műveik kezdték megkapni, ami kijár nekik: előítéletektől és elfogultságtól mentes véleményt tehetségükről, irodalmi gyengeségeikről és erényeikről.
A gyarmatosítás korszaka 
Áttekintve az afrikai irodalom úttörő éveiben – tehát lényegében a 20. század első felében – született kritikákat és recenziókat, olyan előszóírókat, recenzenseket és kritikusokat láthatunk, akiknek a neve, különféle címeken szerepelt a gyarmati nyilvántartásban és a misszionáriusok intézményeiben is. Gyakran az adott országban szolgáló polgári vagy katonai tisztségviselő, misszionárius rokonszenvet érezvén egyik tehetségesnek mutatkozó beosztottja vagy nyája valamelyik híve iránt, mozgósította kapcsolatait, bemutatta a szerzőt, javasolt egy-egy művet szerkesztőségnek, könyvkiadónak, előszóírást vállalt, vagy biztosította a kritikai fogadtatást. 
 Ez utóbbi pedig szinte soha nem esztétikai, hanem elsősorban történelmi, szociológiai, politikai szempontokat vett figyelembe, humanista és nagyvonalú módon kezelve a témát. Kritikai elemzések helyett inkább a szerző tiszteletet keltő életrajzát ismertették, és stílusának „spontaneitását”, „naivságát” „hitelességét” hangsúlyozták. Ugyanebben az időben Párizsban már többen – Breton, Sartre, Mauriac, Gide, Aragon, Desnos – fölfigyeltek az afrikai irodalomra, támogatták, előszót írtak a kötetekhez.

A professzorok korszaka
Később az egyetemi oktatók foglalkoztak az ismeretterjesztetéssel, kritikai cikkeik révén a szélesebb közönséghez is eljuttatva az afrikai irodalom híreit. Volt, aki megmaradt a beavatottak szűk egyetemei körein belül, mások viszont referenciaként szolgáló antológiákat jelentettek meg erről a születőben lévő irodalomról, szakosított sorozatokat adtak ki, lehetőséget nyújtottak a nagy példányszámú napi- vagy hetilapokban, folyóiratokban a könyvismertetéseknek és kritikáknak.

A kritikák professzionalizálódása
Néhány éve már az afrikai irodalom eseményeit is az irodalmi újságírók figyelik, ahogy bármely más terület irodalmát. Így tehát egy afrikai könyv ma már nem föltétlenül a politikai rovat szerkesztőjének az asztalán köt ki, sokáig ez volt a helyzet, hanem, ahogy kell, helyet kap az újság vagy a periodika könyvszemle rovatában. Ez a fejlődés, összhangban a kontinens általános elismerésének tendenciájával, lehetővé teszi, hogy az afrikai irodalomra is ugyanúgy nézzen a kritika, mint más irodalmakra.
Afrikai divat? 
Afrika a híradásokban már nem csak az emberi tragédiák, éhínségek, államcsínyek, tömegmészárlások, természeti katasztrófák színtere. A földrész lassanként helyet kér a kultúrában is, és egy-másfél évtizede már nem csupán a zenében és táncban, ahol nem kell többé bizonyítania kimagasló helyét, hanem a képzőművészetben is. Példa volt erre Ousman Sow szenegáli szobrász párizsi kiállítása, igaz, szabadtéri és ingyenes, de annyi látogatóval, amennyit művész önálló kiállítása még soha nem ért el.
 Ezzel a lelkes fogadtatással körülbelül egyidőben egy sokkal prózaibb és kereskedelmibb vonulat is észlelhető: afrikai stílus a lakásdíszítésben, bútorkárpitokban, színek és minták, apró tárgyak divatjában. Nagyáruházak szerveztek kiállításokat „Afrika” címszó alatt... ez olyan divathullám, amit fenntartással kell kezelni, de érdemes élni az általa nyújtott előnyökkel.

A maszk mögött... a költő
Időközben, az irodalmi kifejezés terén, Afrikának sikerült túllépnie a nagyközönség szemében addig szívósan kitartó image-on, hogy ő a mese, az eposz, a hagyományos beszéd, egyszóval az oralitás kontinense.
Az afrikai maszk mögül így léptek elő költők, regény- és drámaírók a zenészek, táncosok, szobrászok és mesélők mellett, és nem kétséges, hogy az ő „elismerésük” beletartozik abba a tágasabb mozgalomba, amely majd elősegítheti, hogy hosszú távon módosuljon a kontinens és lakóinak képe, ahogy az néhány évtizeddel ezelőtt lehetséges volt Dél-Amerika esetében. 
Láthatóvá lenni 
A növekvő jelenlét az újságok hasábjain, a folyóiratokban, a könyvesboltok és könyvtárak polcain és kirakataiban láthatóbbá tette a földrész irodalmi termését. Néhány rangos irodalmi díj odaítélése, továbbá Amadou Hampâté Bâ, Ahmadou Kourouma vagy, nemrégiban, Fatou Diome nagy közönségsikere hozzájárult ahhoz, hogy más afrikai szerzők is ismertebbé váljanak.
 Ugyanígy több könyvfesztivál, irodalmi találkozók, új, elsősorban afrikai szerzőket megjelentető könyvkiadók vagy sorozatok („Afrika” az Actes Sud kiadónál, „Fekete földrészek” a Gallimard-nál) is hozzájárultak az afrikai irodalom meg- és elismertetéséhez. Mindez nemcsak tehetséges szerzőkkel és figyelemreméltó művekkel való találkozást jelent, hanem olyan új országok fölfedezését is, amelyek eddig, irodalmi téren, nem léteztek franciául. És kezd kialakulni az új olvasóközönség.

Új olvasóközönség
Az úttörő évtizedek alatt az afrikai könyvek európai olvasóit gyakran személyes vagy családi motívumok mozgatták – Szenegálban töltött gyerekkor, Kongóban dolgozó nagybácsi –, ez tette fogékonnyá őket az adott ország irodalma iránt. Később, a 70-es, 80-as években inkább a politikai és mozgalmár motiváció volt jellemző. A diktatúrák elleni fellépés, az apartheid elleni küzdelem vagy a humanitárius szervezetek munkája fölkeltette az érdeklődést az ország irodalma iránt is.
 Mintegy tíz éve már, hogy az afrikai irodalmak olyan olvasókat is érdekelnek, akiknek nem kell politikai aktualitás vagy militáns elkötelezettség ahhoz, hogy átadják magukat a felfedezés, az olvasmány örömének. Az afrikai irodalmaknak új közönségük van, kíváncsi, igényes; ugyanúgy érdekli egy szenegáli vagy nigériai író, mint egy dél-amerikai, japán, cseh, vagy párizsi.

Az afrikai könyv olyan, mint a többi?
Tehát mostantól az afrikai könyv olyan lenne, mint bármely másik? Az, hogy megnőtt iránta az érdeklődés, minden bizonnyal elősegíti, hogy normális szemmel nézzük ezeket az irodalmakat, normálisan ítéljük meg őket, szánalom vagy leereszkedés nélkül, ugyanazzal az elfogulatlansággal – ha létezik elfogulatlanság egyáltalán –, mint más irodalmakat. 
 Az elismerés lehetővé teszi, hogy más szemmel nézzük a kontinenst és kulturális termékeit. Mindazonáltal a kiadás, terjesztés és hírverés gazdasági ereje lényegében Európában van, ezért a szerzők ma gyakran kénytelenek (a frankofon világban különösképpen) a nyugati döntéshozók kegyeire bízni magukat. Ebben az a csapda, hogy ezáltal európacentrikus ítélet alakíthatja ezeket az irodalmakat. Ez a tét, és nem akármilyen, mert evidens, hogy egy európai költségekkel előállított, tehát európai áron eladott könyv nem tud közönséget találni Afrikában. Közös kiadások, olcsókönyvtári megjelenésben és áron: ez lenne a megoldás, de mindkét oldalról számos akadály mutatkozik.
 Addig is örömmel konstatálhatjuk az afrikai művek fogadtatásának pozitív fejlődését, és igyekezni kell ezt az irányt tartani. Valóban ideje, hogy az afrikai művek kirekesztés vagy túldicsőítés nélkül, nem elnézően közelítve, de nem is rövidlátón elutasítva, megkapják méltó helyüket a többi földrész művei között. Ne mindig csak olyan referenciák legyenek, hogy Sony Labou Tansi az „afrikai Moli?re”, vagy Soyinka a „fekete Shakespeare”, hanem egy nap majd egy francia, angol, portugál vagy svéd írót minősítsenek a skandináv Hampâté Bânak, vagy az európai Jamal Mahjoubnak. Hogy Kourouma megkapja végleges helyét Kafka és Kundera között. Vagy még jobb: hogy csak úgy legyenek egymás mellett a világ könyvei, amilyen rendet ad nekik, kedve szerint, az olvasójuk.

       LÁNGH JÚLIA FORDÍTÁSA

(A fordító megjegyzése: Bernard Magnier dolgozata, amelyet erősen rövidítve közlünk, az afrikai irodalom francia fogadtatásának történetét foglalja össze; ez a történet egyúttal fényt vet arra is, hogy milyen a franciák viszonya volt gyarmataikhoz. Miért lehet érdekes ez a magyar olvasónak? Mert mind a két felet meg tudjuk érteni. Sosem voltunk gyarmati nagyhatalom, ezzel szemben megszállt, elfoglalt ország annál gyakrabban. Könnyű tehát az elnyomottak, a gyarmati megalázottak sorsával azonosulnunk. Ugyanakkor fehérek vagyunk, európaiak, annak a kultúrkörnek és történelemnek részei, amelynek csillogó felén állnak a franciák, mi meg, szegény rokonok, itt a végeken – de azért mégiscsak egyértelműen Európában. Tehát érthetjük ezt az oldalt is. Érdekes beleérzési kísérlet.)