A férjem azt írta a végrendeletébe, hogy a kárhozatos zöld kendőt az öccse adja Lujzának, mert neki szerencsét fog hozni. Végrendeletet készít. Attól tart, megdöglik. Én nem tartok tőle, hanem nagyon várom. Ha nem volna bennem ez a félelem, hiszen az én holmim is belefoglalta a végrendeletébe, mintha együtt halnánk, ahogyan szerelmünk kezdetén képzeltük, hogy történni fog velünk, s ahogyan minden szerelmes képzeli, de hát nem volt az több érzelmi túlzások tömegénél, ha nem volna bennem emiatt a félelem, örvendeznék, hogy a seggénél a gödör. 
A pénz viszont nagyon fog hiányozni. Be kell gyűjtenem az adósságokat – szerencsére a füzeteket pontosan vezettem. Végrendeletének szavaival mindenem elajándékozza. Éppen olyan módszeresen tünteti el tárgyaimat, ahogyan azt a lelkemmel tette az évek folyamán. Mintha fogott volna egy borotvát, és azzal hasította volna centis darabokra. Tépést csinált a lelkemből saját gennyes sebeire, galacsinokat gyúrt belőle, hogy bűzlő, odvas fogába dugja, a lukába, ha viszket, mert remegő kezével kitörölni nem tudja már, akár egy vazelinos kenőccsel teli kendőt. A segglyukától az egyre gyorsabb ütemben hulló hajának eltöredezett száláig – testének minden romlását az én lelkemmel kívánta meggyógyítani. Borotvával csinált tépést belőlem. Ha fájó sípcsontját piszkavassal törném apró darabokra, az sem volna elegendő fájdalom, az sem volna elegendő érzés ahhoz képest, ami bennem van: az ország legzseniálisabb férfiához mentem feleségül, és egy szarcsimbókkal élek együtt. Amikor feleségül kért, a levegő nem egyszerre hagyott el, hanem előbb a lábamból szökött meg, mintha lett volna rajtam egy szelep, a combomnál. Aztán a gyomrom horpadt be, noha vékony soha nem voltam, de akkor a hátamhoz préselődtek a beleim, olyan erővel tűnt el belőlem a levegő. Ettől viszont a mellem vált minden ábrándomnál sokkal hegyesebbé, fel tudtam volna öklelni a világot! És magam előtt láttam az egész életünket, azt is, milyen ruhát viselek majd az akadémiai székfoglalóján, hogyan fogja megkönnyezni a fiunk nősülését, miként bújik mellém hosszú téli estéken, hálatelten és borostásan, hogy erősebb voltam a szernél, hogy legyőztem az utálatos mérget, ami közénk állhatott volna, de így, hogy megkérte a kezem, már nem! Már nem állhat közénk semmi sem. És úgy, borostásan is magamhoz fogom majd engedni, miközben nem leszünk fiatalok, borostája pirosló nyomokat hagy a combomon, az évekkel meleg tésztává omló mellem lesz tömzsi tenyerének otthona, a kutya szuszogása váltakozik egyre gyorsuló lélegzésünkkel. Ezt mind jól láttam magam előtt abban a pillanatban, amikor megkérte a kezem és igent mondtam.
 Egyszer azt olvastam a naplójában, hogy egy remek házasságot fogunk csinálni mi ketten, ha megérjük a háború végét, én piros ingecskét húzok, leborotválom a Vénusz-dombom, kipirosítom az arcom, akár egy nagy kurtizán, s ezt megtettem, úgy vártam őt haza, akár egy kislány, akiben már benne a ribanc minden rafinériája, és rafinált csókokat váltottunk, miközben ráadtam a piros, rövid blúzom és guggoló helyzetbe hoztam őt, hogy úgy kényeztethessem, mintha magam is fiú volnék, örömmel fogadta mindezeket, azt hitte talán, hogy kitalálom a vágyait? 
Később, amikor már itt éltünk, és arra kényszerített, hogy elolvassam a naplóit, hangosan felolvassam a sorokat, a magam kínlódását is, hiszen leírta féltékenységem, mert túlzottan vad vagyok és ugyanakkor odaadó, attól tartottam, szelídebb nők társaságát keresi majd, amikor ezeket olvastatta velem, a szemében már nyoma sem volt tűznek, csak valami állati lihegésnek, lihegett a szeme, nyál csillant a szája szegletében, és nem érdekelte, hogy a gyerekét várom, az rúgkapál a hasamban, Ágnes hozta lázba, velem kapcsolatban csak az, ha nyüszíteni lát, szótlanul, a szememmel vinnyogni.
És nem értettem, hogy miért. Miért gyűlöl engem ennyire. 
Egyszer azt írta az öccsének, mint annak szíves közléséből néhány hónappal ezelőtt megtudtam, hogy igazán nem lehet rám fogni, hogy óriási ambícióim vannak. Szeretek tetszeni, de közel sem annyira, mint ő, aki az összes létező nőt szeretné meglőni. Ezt mesélte nekem az öccse, amikor arra szeretett volna rávenni, hogy mindent bízzak a családra, majd ők eligazítják a férjem ügyeit, gyógykezelését és pénzeit. Ezzel akart megbántani. Amikor már lépni sem tudtam a férjem féltékenységétől, nyelni sem tudtam a naplóbeli részletektől, melyek az áldozás minden módjáról ugyanolyan részletesen szóltak, mint a női mellekről. Hiába igyekezett a szerencsétlen! Akkorra már az én lelkem minden keskeny csíkja a férjem gennyes lelkét borogatta. 
Azért gyűlöl, mert egészséges vagyok.
Nem tudom, hogy fogom Veronnak meghálálni, hogy lemásolta nekem a végrendeletet. Nyolc darab vénylapot használt erre a célra: nem akart megállni, nem akarta átgondolni, nem akarta félbehagyni. Nem akart engem életben hagyni. De gyorsabb leszek nála. 

Kedves Dezső! VII.2.
A leltárban (amely egy vörös Könyv) a rendelő fekete szekrény = fiókban:
megtalálsz feljegyezve mindent, ami az enyém. Ami a lakásban van: minden az enyém, az én pénzemből lett véve, kivéve O. kelengyéjét. Ezzel intézkedj apuskától kért tanács alapján. (Szeretném, ha mindent Mádinak adnál.)

Másoké a következő dolgok:

Íróasztal a rendelőben a Községé.

a fekete szekrény Lollocké.

a gyerekkocsi – Karácsonyi Loncié

a gyerek szék – Aneréké

a rézágy – K. Loncié

a konyha és a spájz állványok – a Községé

Minden egyéb az enyém s ezekről így rendelkezem.

Mádié a hálószoba és a Könyvtár és Kottatár fele ezt osszátok meg.

Ami felől én külön nem intézkedtem, hogy másé legyen, az mind a tiéd.

Kézirataim kiadási joga Kis Keresztfiamé, Bandikáé.

A széles diván a tiéd. Ebédlő, rendelő, konyha, stb tiéd, pianino, konyhaedény ott mind a tiéd.

Az apánál lévő gyémánt gyűrű Mádyé. A többi ékszert oszd fel Antika, Lujza néni, Anyika között.

Az apánál van 6000 korona. Ennek a fele tiéd, fele Bandikáé. Azonban rád hárul hogy kiegyenlítsd (ha muszáj) a következő adósságokat:

Jónás papa: 2000 Kor és semmi több, de csak akkor, ha írást mutat.

Miklós bácsi 2000 kor és ennek 1914 XI 1től járó 6% kamatai

Keleti műszerész: 600-700 kor

Garay 100-300 kor (?)

Ebből a névsorból láthatod: miért tettem hozzá ezt: ,,ha  muszáj.”

Bella néninél egy vadászfegyverem van – ez Bikali Ferenczé volt t. szolgámé legyen (Utolsó posta: Böhönye) Szerenyér-i lakos.

Édes apámnak add oda a gyermekkori naplóim közül, amelyeket jónak látod.
(De add oda mindenesetre: 897-900 éveket)

Mondd meg apukának, hogy nagyon szerettem őt, ragaszkodtam hozzá és igen fájt nekem, hogy ő nem viszonozta szeretetemet úgy, ahogy szerettem volna. Fájt, hogy már Palicson elejtett engem: a betegségem miatt és ellene volt Szabadkai letelepedésemnek. Holott ha akkor letelepszem: megmenekülök. De a legborzasztóbb hogy félbolond állapotomban ott hagyott Pesten házasodni és nem vitt haza.

Anyikának köszönöm jóságát és mondd meg neki, hogy különösen hálás vagyok, amiért Olgát helyesen diagnosztizálta már az első alkalommal. 

Apámnak, Anyikának és Lacinak adj egy-egy emléket tőlem, amit jónak látsz. Ezt jól gondold meg!!

Arcképeimet te gyűjtsd össze és Desirénél legyenek, szerelmes levelezésünkkel együtt, ha regényt ír rólam, utána azonban vedd vissza tőle. A levelezés úgy állítandó össze, hogy az én levelem után O. válasza következzék.

A rokonok közül: Lálika néni, Lujza néni, Anta, Eötvös, Desiré, Árpi, Bella, Margit, Lujza, Öreg Jóska mind kapjanak egy-egy emléket: képek, vázák, edények, szobrok közül belátásod szerint. Légy gavallér.

A férfi ruhák – a tiéid.

A női (én vettem) Mádyé.

A kárhozatos zöld kendőt: add Lujzának, neki szerencsét fog hozni.

Az írószoba a tiéd.

Szalon: Mádyé.

4 perzsa közül egy a Mádyé, ezt ő válassza ki. A két szerb szőnyeg Mádyé.

A két takaró közül – te választasz

A szebbik divánpárna a tiéd, a másik és a szerb tarisznya a Mádyé.

Órám a tiéd.

Nagymama volt órája – tiéd.

Olga órája – Gizi nővéréé, azzal az üzenettel, hogy tudom: ő is kerítette Olgát és elősegítette undok piszkos kalandjait.

Az összes neked szóló leveleket, melyeket halálom után kapni fogsz, olvastasd el D.-vel.

Neki mindenről kell tudni. Ezt kiegészíti: Walker naplóm, amit rakj össze (a Wertheim ládában Roth kovácsnál) és egyéb szexuális naplóim. Ezeket ne bízd senkire és szállítsd el Wertheim ládában, kézirataimmal együtt. Amit D.-nek átadsz – azt gondosan olvasd el: vannak dolgok, amiket ő ne tudjon. (Ezt te meg fogod tudni ítélni.)

Életem utolsó keserves esztendejének megírásához szükségesek azok a jegyzetek, melyek a zökd csíkos rendelő könyvben és a Z.X. jelzésű könyvben vannak. 

Az orvosi jellegű jegyzeteket külön gyűjtsd az utóbbiból és egyéb helyekről. Ezek kiadandók a nevem alatt, de Sch. Gyula kell, hogy revideálja előbb.

A Községben még künn van 1500-3000 kor. Készpénz. Erről jegyzet szól a zöld csíkos könyvben. Mint örökös hajtsd be a pénzeket. A jan. 1-ig szóló adósok fehér papíron vannak írva betűrendben. Az innen túl újra kell revideálni a könyvet: jól írta-e ki Olga az adósokat (I.1-IV.16-ig) és törölte-e az előbbi listáról azokat, akik fizettek. 

Két kívánságom van: ezzel szemben.
1.) Pókász menjen Rákospalotára évre szóló elvonó kúrára és szüntesse be végképp az ivást mert őt nagyon roncsolja (abcens bénulása és reszketése van.)
2.) Te add ki az útját nőcskédnek! Nem jó egy nőhöz szokni. Bűn mint a morfinizmus. Beidegzeni agyunkat valamire amit egy napon elveszthetünk, az rémesen veszélyes dolog. (lásd Andort). Soha csak egy nővel ne foglalkozz. Legalább 2 nővel állj állandóan viszonyban.

Ne házasodj! Ha egy nőtől szép, ha gyermeked született, akkor a gyereket adoptálhatod és élvezheted az apai örömöket.

Ha intenziven akarod: büntetlenül felcsinálhatsz bármilyen úri (nem szűz) lányt. Azután álld ki a család pressioját, de ne engedj a házassági ajánlatoknak, hanem jelentsd ki, hogy nem, vagy most nem. Szóval: nem. Ha nem lettem volna: buta, kényelmes és szerelmes – így tettem volna O.-val. Ma is egészséges lennék s ő hű szerető lenne. Legalább is annyira hű, mint egy szeretőtől elvárható. Légy bátor és határozott. 

Ha egy nőbe belészeretsz – menekülj tőle, mert a szerelem, ha boldog is, elpusztítja az egyéniséget. A szerelem túlságosan angazsálja az agyat a coitusoknál mindenféle képzetekkel, s így rontja az akaratot. De főleg rabság és a nő igájába hajt.

Igazi férfi ne tűrjön semmiféle rabságot. Ezeket a tanításokat szintén gyűjtsd össze és add ki.

Fontos pont: sohase vegyetek el nőt, aki odaadta magát a házasság előtt, mert ez azt jelenti, hogy a bujasága nagyobb, mint a szerelme.

A menyasszony megismerésére szükséges, hogy nők alaposan kérdezzenek utána, és véle soká egy társaságban legyenek. Olyanok, akikről a nőcske nem tudja, hogy kémek. Ez egy okos elővigyázat, de csak akkor alkalmazandó, ha az inspectio (a megtekintés) kedvező. Mert rendesen a szemjáték, ruha, viselkedés, járás látása elég, hogy felismerjük a született kéjnőt. Ez a felismerés – guoad coitus kedvező, de guoad házasság kedvezőtlen. 
Margit majdnem olyan buja (bár sokkal kevésbé gonosz) nő, mint O. Vele szakíts gyorsan!! Ez az utolsó kívánságom. Rendezkedj be Szabadkán és élj finom, modaime életet. Foglalkozz üzletekkel!

De itt ezekről nem írok többet.

Sokszor ölel
Joska
 

Az első szótól az utolsóig lemásoltam a Veron által lemásolt levelet, mert senkiben sem bízhatom, tudnom kell, lehetett-e ennyi ideje Veronnak, megtehette-e, tartózkodhatott-e feltűnés nélkül ennyit a férjem szobájában, legalábbis anélkül, hogy rányitottak volna: hatvannégy percig írtam, begörcsöltek az ujjaim, igen sietősen dolgoztam, de Veron írása sem szebb, s nem azért, mert cseléd: kijárta a 4 polgárit, és sokkal szebb élete lesz annál, ami egy cseléd élete, csak túllegyünk a mai napon. Mert bízhatok benne. Most már tudom: volt annyi ideje, hogy lemásolja nekem ezt a levelet. És tudom, hogy azért tette, mert szeret engem és Kisolgát, őt talán nálam is jobban. Ha Veron kezét nézem, amint a pelenkát cseréli, kioldódik belőlem a görcs, a feszültség, a vágy, hogy a baba fejére tegyem a kispárnát, az apró arcocskájára, a ráncos kis pofájára, üresen tátongó szájára, rózsaszín orrlyukaiba tömjem a párna tollát, hogy elhallgasson, hogy fölforduljon ez a szánalmas kis lény, nem ember még, alig több egy kutyakölyöknél, nem emlékezne egyetlen pillanatra sem, nem volna mit fölidéznie, nincs még élete.  Ha nem volna Veron vörösre sikált keze, amivel megszorítja rajta a svédpólyát, és amely mozdulattól én is embernek érzem magam, nem is volna élete, megfojtanám, akár egy semmit: mert az ő kölke. 
Január elején, amikor a férjem napokra eltűnt, Veron a combja között melegítette Kisolga pelenkáját. Őt nézve úgy éreztem, szép lehet anyának lenni. És úgy döntöttem, nem szoptatok tovább. Elkötöttem a mellem, ahogyan Veron mondta, ő az anyjától látta, szédelegtünk, próbálkoztunk a hideg szobákban, mégis jó volt, gyönyörűséges érzés, szabadság, ahogyan már nem dagadt a mellem fél napon át, nem folyt a kombinémra, nem ütött át a körmintás blúzomon a tej, disznózsíros káposztalevelet tett rá Veron, pelenkával elszorította, reggelre elapadta a tej, amikor kiléptem a dunna alól, el sem hittem, hogy újra citrom alakú a mellem a hálóingem alatt, táncra perdültem a hideg padlón, a jégvirágos ablakok előtt, pillanatokra elfelejtettem a férjem naplóinak sorait, lövelléseit, amik állandóan a szemem előtt voltak, míg szoptattam, a mellbimbóból a tej éppen úgy spriccelt, ha Kisolga valamiért hirtelen elvette a fejét, akár a férjem, aki az ország legzseniálisabb férfija volt, és aki bebizonyította nekem, hogy nem kell féltékenynek lennem. Hiszen nincs semmi, amit el tudok képzelni, s ő már ne tette volna meg. És nincs nő, akivel találkozom, s akiben nem járt volna, vagy nem készülne meglőni éppen. Spriccel a zseniális ember, akár a mellem. Nem akartam ezt! És azt is nagyon szerettem volna, ha a gyerek, akit alig több mint két évvel korábban még remegve vártunk, éhen pusztul. Egyszer óriási vihart éltünk meg, a férjem még le is rajzolta a villámokat, amik körülöttünk csapkodtak, iszonyatosan féltem, nyafogtam, nyögtem, ijedeztem, s reggelre megjött, pedig már annyi volt bennünk a remény, hogy útban van kis Józsika, ahogyan akkoriban hívtuk, hisz nem jelentkezett a piros uralkodó. 
De nem pusztult éhen a gyerek, és nem csak azért, mert Veron saját szájában csócsált étellel kedveskedett neki, hanem azért sem, mert délután felé újra csak feszülni kezdett a mellem, aztán egy csepp, két csepp, újra átnedvesedett a ruhám, éppenséggel a lila pongyolám, amit a férjem, aki pár órával korábban ki tudja kit döfködött, hátulról felhasította, mert igen szerette a fehér fenekem látványát a lila anyag redői között, miközben belém hatol, Veron majdnem elájult, mert ilyenről még sohasem hallott, elszalajtotta Ágnest a faluba, tudja meg, előfordult-e valaha is, hogy szoptatós anyának, akinek disznózsíros káposztalevelet raktak a mellére, nem apadt el a teje, s bizony ilyen még soha nem fordult elő. Akkor gondoltam először arra, hogy dolgom van ezzel a lénnyel, akit világra hoztam. Hogy volt értelme. Néhány nappal később azonban, miután a férjem hazaérkezett, s előkerült a zöld kendő, amit még a frontról hozott nekem, kacagtam volna a kölykével kapcsolatos érzelmes gondolataimon, ha jött volna hang a torkomon. 
Hazaérkezett a férjem, és megparancsolta, hogy a gyerekkel menjek a szalonba, ahogyan az akkor még közösen használt szobát nevezte. Ott állt a zongora is. Novembertől nem használtuk azt a szobát, mert túlságosan nagy volt ahhoz, hogy be tudjuk fűteni. Férfi a ház körül nem tevékenykedhetett, a férjem megtiltotta, Veron és Ágnes viszont nem tudott annyi fát összevágni, amennyi elegendő lett volna a szobákon kívül a rendelőbe és a konyhába. Ezért aztán a szalont nem használtuk. Amikor a férjem hirtelen megjelent, a bajuszát simogatta, vékonyra soványodott combjához ütögette fekete kalapját, szikrázott a szeme, és föl-alá járt az ádámcsutkája – nagyon szép látvány volt, elgyöngültem tőle, pedig nagyon haragudtam rá, gyűlöltem, hogy magamra hagyott abban a faluban, ahol senkivel még csak szót sem válthatok, egy nyolchetes csecsemővel, akinek az idegrendszere aligha lehet ép, hisz alig van óra, ami a sírása nélkül múlna el –, és azt parancsolta, menjünk a szalonba.   
Beléptünk az akkor még közösen használt szobába, én még olyan hideg szobában sohasem jártam, a sarokban zúzmara volt, csak a gyerek nagy barna szeme világított, az volt az egyetlen melegség. Ez is nagyon furcsán esett, hogy éppen a gyerek szemében látom meg, amit már nem is keresek, ránéztem a férjemre, akinek a barna szeme szikrázott ugyan, de nem a melegségtől, akkor láttam, hogy noha a combja belesoványodott a méregbe, de a válla még erőteljes, széles. Durva mozdulatokra képes. Vettem a kendőt, a nagy, puha, bojtos-rojtos kendőt és ráterítettem a gyerekre, bebugyoláltam, amennyire bírtam, nem volt könnyű, reszkettem a hidegtől. Akkor a férjem kiment, rám csapta az ajtót. ,,Itt aztán fogadhatsz, akit csak akarsz”, ennyit mondott köszönés helyett és bevágta maga után a bejárati ajtót. Álltam, citromhegyes mellem szúrta a ruhámat, a hideg miatt volt, a gyerekemet bedugtam a dunna alá, sírt, ordított, de nem mertem tisztába tenni. Papirost dugtam a kályhába, kották voltak, Schubert dalciklusok, a Téli utazás, a Szép molnárleány és a Hattyúdal. Schwanengesang. Nem tudtam meggyújtani. Akkor dugta be a fejét Veron, kiszedte a kottákat a kályhából, kisimogatta, látom, ahogyan a kottafejek ugrálnak a keze alatt, aztán gyújtóst hozott, végigsimította a karomat, szebb érintést azóta se kaptam senkitől, szó nélkül ment ki, pedig mindent hallott, hallania kellett. Befeküdtem a gyerek mellé, és a combjaim közt melegítettem neki a pelenkát, ahogyan Verontól láttam, hosszú, combjaim közé fogtam, szorítottam, akárha ki magamból a kétségbeesést, az érdes vásznat, és arra gondoltam, ezt jelenti anyának lenni.
Nem gondoltam, hogy visszajön a férjem, legalábbis nem vártam olyan hamar. Kezdtem megmelegedni a dunna alatt, a gyerekkel, mintha összekötött volna bennünket a barna szeméből áradó melegség, az a tudattalan, mélységes, minden emlék és fájdalom, öröm és remény nélküli tekintet, akkor nem sírt, apjától kapott, méregtől terhelt sejtjei helyére mintha egy igazi kisbaba sejtjei kerültek volna, érdeklődő, együttérző csecsemőé, aki anyjához bújik, simul, összeolvad vele, mint egy igazi életben, és percekre azzá váltam magam is, azzá tett a mellettem hallgató kisbaba: anyává. Érdekes tapasztalat volt, a hideg szobában, a zúzmarás falak közt, leheletünk gomolygó melegében, Veron árnyékával a falon, a gyűrött kottákkal a földön, a ropogó tűzzel. Éppen olyan volt, mintha éltünk volna. Hirtelen azt gondoltam, biztosan vannak ilyen életek, noha elgondolhatatlan, köpni kell tőle, édes és ragacsos érzés, undorító, de leginkább mégis: elképzelhetetlen. Nyugodt. Szép. Mint málnaszörpöt kortyolni lampionok alatt. Csak nézni. Nem tapogatni, nem nyalni, nem markolni. Olyan volt.
Éppen meg akartam kérdezni Verontól, szereti-e nyári melegben a málnaszörpöt, amikor olyan a pohár fala, mint a leheletünk a szobában, borzongató, csak nem ilyen szúró, hanem frissítő-kellemes, amikor hazaérkezett a férjem. Megint hazaérkezett. Nem tudom, honnan tudta, hogy ott fog találni, a ház leghidegebb szobájában, ahol hagyott. Ahová parancsolt. Fuszekli volt a lábamon, a falubeli pap húga kötötte nekem karácsonyra, München környékéről jöttek az őseik, piros fejű, nagy mellű az asszony és keskeny szájú a bátyja, a bajorokat mindig kedveltem. A lábamon persze vastag zokni volt és nem fuszekli, vagyis rossz szót használtunk, de bevett szokás volt, így kedveskedtünk Rózinak, a hatalmas testű vénlánynak, aki a világ legmelegebb zoknijait kötötte majd stoppolta. A férjem nem szólt egy szót sem, Veron mégis tudta, hogy el kell hagynia a szobát, valami megváltozott a levegőben attól, hogy belépett a szobába, azelőtt ezt sohasem éreztem, eltűnt a jó. 
Kívül kerültem a világán, ismeretségünk alatt először történt meg, hogy kívülről láttam őt. Szánalmasnak láttam. De ez nem olyan volt, mint amikor dühömben szárnyas hangyát teszek a fülébe, arrébb rakom a tárgyakat, hogy összezavarjam, a sípcsontjába rúgok, amíg alszik, hogy fájjon neki! Mert mindeközben vele vagyok, úgy látok, ahogyan ő akarja, hogy lássak. Amikor a fölszúrt dobhártyájú földrajztanár, alacsony, tehát éppen megfelelő termetével előttem térdelt, és meglehetősen jól végezte a feladatát, ami az én örömömet jelentette, vagy amikor a legjobb barátjának megengedtem, hogy ugyanúgy áldozzon velem, mint ő Ágnessel, akkor mindig szerinte cselekedtem. 
A jéghideg szobában is azért maradtam, mert ő így akarta. A gyerekével, akiről azt üvöltötte, nem a sajátja. 
De abban a pillanatban, abban az egyetlen pillanatban kívül kerültem a világán, és nem volt felettem hatalma. Nem szerettem többé. Van ilyen pillanat.
Felkapta a gyűrött kottákat, Schubert dallamait, az ágyhoz lépett és elkezdte a számba tömködni. Kicsit vicces volt, mert közben azt kiabálta, hogy majd megmutatom én neked, te büdös... 
Nem volt nyálam, bizonyára az idegességtől száradt ki a szám, ezért a kották még csak át sem nedvesedtek, csak kissé gyűröttebbek lettek. Az jutott eszembe, hogy egyszer a férjem azt mondta, a szilveszterre a hétköznapi ünnepélyes vidámság a jellemző. Ünnepi hétköznap. És vannak hétköznapi, szürke ünnepek, mint a gyertyaszentelő és sok más keresztény ünnepnap. És március 15-e, a hivatalos, hazafias ünnep. Petőfi-napját szerettem, a lobogókat és a mosolygó embereket. Ezt az estét is ünnepnek éreztem, ha túlélem, akkor az életem ünnepének. Volt valami emelkedettség abban, ahogyan kiköptem a számból Schubertet, és nem tudtam, mi fog következni, de a nyakamban dörömbölni éreztem a vérem, a talpam égett a kötött zokniban, combjaim, ahol kikerültek a dunna alól libabőrösek lettek, éreztem, hogy élek, a mellemből szivárogni kezdett a tej, ahogy összekoccant a fogsorom, az fájt, a jobb oldali szemfogam, amelyik különösen érzékeny, nyilalló fájdalmat küldött a koponyám alá, és arra gondoltam, de nem, nem gondoltam, tudtam! Ha túlélem ezt az éjszakát, összepakolom a gyerekem és elmegyek. 
Nem tudom, hová tűnik később ez a tudás. Hová illan? 
A férjem kezében a zöld kendő volt, azt hozta ajándékba a frontról. Gyönyörű színe volt, az almának van éppen ilyen finoman haragos zöld színe, mielőtt pirosodni kezd. Nagyon szerettem, a kölnit is sokáig magában tartotta, finom selymének szövetei között elidőzött az illat, megpihent az édes-bódító parfüm, tán az apró selyemhernyók lábnyomába, mint mélyedésbe fészkelte be magát, és az érintését is szerettem, ahogyan a nyakamhoz simult, anyám kezét képzeltem volna ilyennek, ha valaha is érintett volna ekkora gyöngédséggel. A zöld kendőnek az volt a dolga, hogy szerencsét hozzon az életünkbe, segítsen a férjemnek meggyógyulni. Az volt a nyakamban, amikor bekísértem, és abban kellett hazavárnom. Csak abban. Ő úgy szerette. Én másként. A kendőnek nem szántuk ugyanazt a szerepet, de mindketten egyformán fontosnak tartottuk. 
Észre sem vettem, hogy eltűnt, de amint megpillantottam a férjem kezében, megörültem, mert eszembe jutott, hogy régóta nem láttam szokott helyén, az ágyam melletti szekrénykén lévő faháncs kosárban. 
Igazán hétköznapi eset, hogy a kendőt a gyógyszerésznél találta. Ott várt az üvegcsék mellett a pulton. Gondolom, testvéröccse irányította figyelmét a gyógyszerészre, akihez semmi közöm sem volt, és akinek fogalma sem lehetett arról, kié a kendő. Vőlegény volt és boldog. 
Már tudtam, miért üvölt. És arra gondoltam, ha a nyakam köré tekeri a kendőt, simogató lesz a halálom. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy életben hagy, mint ahogyan azt is tudtam, ha mégis, akkor elmegyek. Van ilyen határozott erő, nem tudom, honnan tört elő, de egyszeriben átforrósította a szemem, lángolt a szemgolyóm, és nekiugrottam a férjem arcának, akkora pofont mértem a hideg gyűlölettől és féltékenységtől spriccelő szájára, hogy a foga felsértette a kezemen a bütyköm. Márciust. Vagyis a középső ujjam bütykét.
Egyszeriben harcolni akartam az életemért. Ott álltunk egymással szemben lihegve a zúzmarás szobában, a dobogó vaskályha előtt, a kályhacső átpirosodott, mert Veron úgy megrakta rőzsével, aprófával meg a karácsonyfáról levágott ágakkal, hogy a tűz majd’ szétvetette a kályhát, a kémény izzott, a félhomályos, hideg szobát betöltötte a meleg hangja, nem is volt egyebe, csak hangja, a kisbabának meg éppen hangja nem volt, csak tekintete, melegséggel öntött el, ahogyan a dunna alól pislogott, fogalma sem lehetett arról, mi zajlik körülötte, érzése csak ahhoz kötötte, ami a testével volt kapcsolatos, ha éhes volt, szomjas, fázott, melege volt, álmos, nyűgös, hasfájós, azt jelezte, s valamit mindig jelzett, valamiért mindig óbégatott. De most nem, pedig jó ideje nem kapott enni, meleg sem volt, és a hely is idegen lehetett számára. Főkötős fejét, ahogy arrébb tette a párnán, s arca hozzáért a jéghideg párnahuzathoz, riadalom költözött a tekintetébe, láttam, amint visszahúzta pici, majomszerűre ráncosodott arcocskáját, vissza a sapkácskába, vissza a párnáról, mintha lett volna jelentősége, hogy mi marad a fejemben a gyerekemről, ha a nyakamra tekeredik a zöld selyemkendő, lágy selyme belevág a gégémbe. Ami szerint tehát mégsem gyűlöltem azt a gyereket. 
A férjem viszont nem akarta a nyakamra tekerni a zöld selyemkendőt, nem akart megfojtani engem, ütni is visszaütött, meg is hökkent a mozdulatomtól, bár attól én is. Nem tudom, honnan költözött belém az a harciasság, percnyi küzdeni vágyás az életemért, de nem is ez volt: inkább akarat, hogy megüssem. Belevágjak a pofájába. Ami ellene tart az életért való küzdésnek. A magam ellensége lettem, gladiátor. És ez jól esett, viccesnek találtam a helyzetem, csíkos kötött zoknimban, lila pongyolámban, aminek hátsó részét a cseléd varrta össze azután, hogy a férjem – akkor még csak udvarlóm – széttépte, hogy hirtelen mozdulattal, hátulról tehessen magáévá, mert nem tudott ellenállni a fenekem fehérségének a puhán omló lila anyag redői között, most azonban a pongyolám melltájékán kerekedő, kicsit savanyú szagú két folt keletkezett, a meginduló tej jelzései, hajfonatom zilált és megroggyant dombként billegett a fejem búbján, nevettem volna a látványon, mert láttam magam, minden eret, ami a nyakamon, a kezemen kiduzzadt, hajszálat, ami  a nyálamtól a számba és a verítéktől a homlokomba tapadt, mégsem tudtam nevetni, mert majdnem összecsináltam magam a félelemtől. Nagyon féltem attól a férfitól, akihez feleségül mentem, az ország legzseniálisabb férfija volt, noha mostanra pipaszár lábai, büdös szája, ritkuló haja és remegő keze mindennek a cáfolata lett. Féltem tőle, mert láttam, hogy nagy erő van benne. Schubert dalciklusai gyűrötten hevertek kettőnk között a padlón. Kezében lógott a zöld kendő, lágy mintái táncoltak a kályhában dobogó tűz zenéjére. A férjem nem tekerte a nyakam köré a zöld selyemkendőt. Minden anyag közül a selyemhez vonzódom legjobban, érintése a nyakcsigolyámat borzolja, akár blúz, ing, kombiné. Ha selyem érinti a karom belső felét, lúdbőrös leszek, és azonnal le kell ülnöm, annyira elgyengülök. És vágy kíséri, a férfira irányuló, határozott vágy. Nincs szükség semmiféle kedveskedésre, becéző dédelgetésre, ha selyem ér a bőrömhöz, csak az öklelésre vágyom. A selyem érintésétől megfulladni talán még gyönyörteli is lett volna. 
Megragadta a karomat és a zongoraszékhez vonszolt. Ujjainak nyomai napokkal később finom lilára színeződtek a karomon. Leültetett és azt parancsolta, tegyem hátra mindkét kezem. Akkor azt hittem, a zöld kendővel összeköti a kezem, és tán úgy tesz magáévá, jó büntetésnek tartottam volna a gyógyszerésszel el nem követett bűnömért, és neki is megfelelhetett volna – a szerinte megtörtént gyalázatért. Játszottunk ilyent még házasságunk előtt, kikapós fiatalasszonyt alakítottam, s ő a szeretőmet. Ha ellenkeztem, mert féltem, hogy meg találna jönni a férjem, összekötötte a kezem, s úgy gombolta ki elöl a ruhám. Ez nekem is mindig jól esett, a hátrafeszített karok jobban kiemelik a mell oldalsó részét, a hónaljtól a mell alsó vonaláig, kiemelik és védtelenebbé teszik, kitárulkozóbbá és odaadóbbá. Miközben elsuttogott, elhaló nemek sorozatától, a meg-megránduló test tiltakozásától mozgásba lendülnek a mellek is, ritmusuk diktálja a szerető nyelvmozgásának ritmusát. 
És ettől az emléktől elgyöngültem, kiszűnt belőlem a rettegés, nem is értettem, miképpen voltam képes azt feltételezni a férjemről, hogy képes volna megölni engem, helyébe gyöngéd együttérzés került és szánakozó kitárulkozás. 
Akkor aztán a férjem valóban összekötötte a kezem, de nem a zöld selyemkendővel, hanem a sárga bőr kutyaszíjjal. Ez sem volt ellenemre. Szétlökte a térdem, és a szíjat egy hirtelen mozdulattal áthúzta a zongoraszék alatt, s azt a részt, amibe sétáltatáskor a kezünket tesszük, a nyakamba akasztotta. Ott ültem előre görnyedve a zongoraszéken, hátrakötözött kézzel, moccanni nem tudtam, kiszabadulni végképp nem, ha a kezemen rántottam, a szíj a nyakamba vágott, ha a nyakam mozdítottam, a hátam minden kis izmát összerántotta a fájdalom. Felnézni nem tudtam, mert a szíj éppen olyan hosszú volt, hogy kezemtől a zongoraszék alatt elérje a nyakamat. Akkor a számba tömte a zöld kendőt és kiment a szobából. 
A házban akkora volt a csönd, hogy harapni lehetett volna belőle. A januári éjszaka sötétjéhez amúgy sincs semmi fogható, hát még ha a kályhában elhamvad az utolsó rőzse, gyújtós, karácsonyfa-ág, és a hűlő kályhával eltűnik a fény is. A kályhacső feketén tűnt el a falban, néhány órával korábban támadt pirossága ugyanolyan hirtelen szűnt meg, ahogyan keletkezett, a kályhában pernyévé omló finom fa semmi meleget nem adott, ahogyan már fényt sem. A bezsalugáterezett ablakokon semmi fény nem szüremlett be. A gyerek feje mozdulatlanul pihenhetett a párnán, mert a felsejlő fehérség nem mutatott mozgást. Arra gondoltam, agyonnyomta a dunna. Vagy valamiképpen a fejére került és megfullasztotta. De a fejem nem tudtam felemelni, hogy jobban megnézzem, mert nem tudtam megmozdítani. A hátamban minden izom külön rándult görcsbe, a testemről dőlt a fájdalom okozta veríték. Levegőt már alig kaptam, a torkomba érő zöld selyemkendőtől ökrődtem, mindig is hányós természetű voltam. Tudtam, ha nem leszek képes uralkodni magamon, a saját hányadékomba fogok belefulladni. A zöld selyemkendő sokáig magában tartja az illatot, így a nehéz, édes kölni illatától, ami a tüdőmig hatolt, belecsücsült a hörgőimbe, köhögési rohamot kaptam, de ahhoz nem volt elég levegőm, hogy köhögjek, lélegzetet, ami a köhögéshez kellett volna, nem tudtam venni, a fejemben dobolt a vér, a fülem mögötti csont szétrepedt, úgy éreztem, apró szilánkokra veti a tüdőmből, fejemből érkező nyomás, az orrlyukam remegett, verdesett, a mellem és a térdem egymáshoz préselve tartotta a kutyaszíj, amitől az oldalam is szúrni kezdett, oda is beszorult a levegő, a gyomrom és az epém közé, a térdem savanyú szagot árasztott a mellemből préselődő tejtől, a kezembe pedig mélyen belevágott a kitűnő bőr – erős testű kutyák számára ajánlották. 
Úgy tudom, ha az ember fejére zsákot húznak, amin semmi levegő nem tud áthatolni, akkor három percig bír életben maradni. Azt, hogy ebben a testhelyzetben, számban a kendővel, az egyre feljebb és feljebb igyekvő hányadék savanyú szagával meddig bírtam volna, nem tudom, de a férjem biztosan jól kiszámította, ami nem véletlen, hiszen az ország egyik legtehetségesebb orvosa volt. Úgy jelent meg a sötét szobában, ugyanazzal a kemény mozdulattal, amivel otthagyott, és kivette a számból a kendőt. Addigra már összepisiltem magam a félelemtől, nem volt váratlan, hogy össze is hánytam magam, amikor végre kiüresedett a szám és a gyomrom összeugorhatott, kinyúlhatott, összeugorhatott, kinyúlhatott, remegve, remegve.