Szabó Péter találkozása a művészettel azon gyerek esetét idézi meg, akit az úszómester már első nap a medencébe dob megtapasztalni a víz elemi erejét. Az ilyen gyerekkel általában három dolog történhet: rövid időn belül kedvet kap az úszáshoz és profi versenyző lesz; megutálja a vizet és egy életre távol tarja magát tőle; megtanul úszni, de esze ágaban sincs életét a sportuszásnak szentelni. Szabó Péter számomra a harmadik kategóriát képviseli. A művészettel való találkozása egy olyan életvitelben bontakozik ki, amelyben a képzőművészet mellett nemcsak hogy időt szentel más területeknek illetve személyes élete történéseinek, de azokat hasonló intenzitással kívánja művelni/megélni. Ez persze, nem is annyira magától értetődő. Főleg nem a mai korban. Tudjuk jól. 
Szabó Péter Kolozsvárt akkor hagyta el, amikor a romániai művészeti élet kimászott az ismeretlenség szürke zónájából, és robbanasszerű fejlődésnek indult, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori szakára akkor iratkozott be, amikor leginkább el volt merülve a zenélésben (Csabával), az IDEA arts + society című baloldali művészeti folyóirat címoldalára akkor került fel, amikor semmiféle politikai művészetet nem volt hajlandó felvállalni (Ovekk_Finn-ként). Személyiségének itt felvázolt vonásai azért kerülnek megemlítésre, mert részét képezik munkásságának, elemei annak a kortárs művészeti diskurzusnak, amit művel, és ami megkívánja, hogy a művészeti gyakorlat ne váljon le a művész személyéről, a társadalomban betöltött szerepéről, az intézményekről, melyek holdudvarában tevékenykedik. Szabó Péter eddigi tevékenységének nagyrészét az Allergische Plätze post-punk-retro-konceptuális zenét játszó csoport, a kolozsvári Protokoll Stúdió, az Ovekk_Finn duó társaságában fejtette ki, diákévei alatt csak akkor érdekelték a kiállítások, ha legalább még egy társa érdekelt volt a dologban, pénzét és szabadidejét a szóban forgó csoportosulások működtetésére szórta.

Első jelentős munkája egy átlátszó üveglapra gravírozott mondat: „This Can Be Also Interpreted In This Way” (2002), melynek hátterében a művészet ontologiai funkcióját megkérdőjelező és megváltoztató duchampi rákérdezés állt. Ezt a művet, egy bonyolult esztétikai kérdésre adott egyszerű konceptuális válaszként foghatjuk fel. Ennek a munkának ellentétpárját képezi a CopyBook Project (2003-2007) sorozat. Ebben Szabó Péter azt vizsgálja, hogy az új évezred küszöbén a fiatalok életében terjedő kulturalizációs folyamatok milyen esztétikai lenyomatokat hoznak létre. A sorozatban tucatnyi oldalon, olyan gyakorlatok dokumentumait teszi közzé, melyek másolás útján jönnek létre. Az első kötet, a Dirty Big Helper (2002) a számítógépes játékoknál alkalmazott billentyű kódokat tartalmazza, úgy, ahogyan azokat egy középiskolás gyerek a füzetében rögzítette. A kézzel írott füzetek kézről-kézre járnak, a grafikai jelek, utasítások olyan „írást”, szövetet képeznek, melyek a tizenévesek szellemi horizontján meghonosodni látszó új íráskultúra lenyomatát vetítik előre. A Cindy Project (2004) a tévén keresztül sugárzott tornagyakorlatoknak tartalmazza rögzített pozícióit. A füzetbe másolt útmutatások hosszabb utazások alkalmával válnak hasznossá, hiszen az ülő munkához szokott egyén a segítségükkel könnyen megoldhatja a krízishelyzetet: a tévékészülék pillanatnyi hiányát. A takarékos füzet a huszonegyedik század egyik későmodern narrativáját festi meg, azt, amelyben az életvitel, a technikai eszköztárak, a munkaidő, a szabadidő, a testkultúra új adaptációban jelenik meg. A harmadik kötet, a Right to Copy (2005) fénymásolt dolgozatok, könyvek, újságcikkek archívumát foglalja magába. A saját könyvtár szerkesztése, annak rendszerezése olyan vizuális jelleggel bíró anyagot szolgáltat Szabó Péternek, melynek segítségével megidézi nemcsak magát a kort, amelyben élünk, hanem a fiatal generáció életének jelentős részét kitevő tanulás fekete-fehér esztétikáját is.