A Művészet, a vén Elefánt nem felejt
A történelem nyertese mindig a felejtés. Átfogóbb, erősebb, sötétebb ugyanis az emlékezésnél. A felejtés masszája fekete óceánként terül el az időben, amely már most ura a jövőnek, s amelyből nem jut el senki a jelenbe anélkül hogy segítséget kapna. Nem a történelem a bizonyos, hanem az eltűnése. Ennyiben tehát a felejtéssel való bárminemű kacérkodás a halál előszele. Ezzel szemben a művészet jövő, jelen vagy emlékezés, de semmiképpen sem felejtés. A művészet a vén elefánt, amely ormányát a fekete óceánba merítve keresi az áldozatokat és a tetteseket. A „kreatív felejtés” szellemes jelszava tehát az irodalom számára csupán annyit jelent, hogy nem kell mindig emlékeznie, de bármikor emlékezhet és képes is erre. Még ha címként magának a Törlést adja is, előtte kitörölhetetlenül rögzítenie kell azt, amit vissza szeretne venni. Ebben rejlik mélyen humánus jellege.
 Ezzel szemben a társadalom igenis tud felejteni, hiszen nem valamiféle termék és nem is diszciplína. Megszervezheti a felejtést emberek és kultúrák eltörlése érdekében. Az emlékezet lerombolása éppúgy a diktatúra ismertetőjegye, mint az uniformizált emlékezés kikényszerítése. A szabad társadalmak ezzel szemben már azáltal is meghatározhatók, hogy polgáraik emlékezhetnek, méghozzá a nekik tetsző formában. Annak a gondolatnak pedig, mely szerint a nem-szabad társadalomból a szabadba történő átmenet csak az elfojtás és felejtés árán történhet meg, számolnia kell avval, hogy milyen miliőt idézhet elő. A Friedrich Nietzsche nyomán kialakult vitalista retorika az, amely összekuszálja az organizmusokat és szervezeteket, az egyedek egészségét és az ország jólétét, a kulturális diagnózisokat és a politikai analíziseket, s azért tűnik plauzibilisnek, mert nem adja meg hamissága kritériumait.
A legutóbbi időkben így bagatellizálták az eltűnés fúriáját az alkotó feledés becsületének javára, mivel tudják vagy tudni vélik, hogy az emlékezés és felejtés dialektikája minden organizmus – akár az amőba, akár az emberi agy – számára fontos a túléléshez. De mi a valós helyzet, ha egy társadalom éppen leveti a diktatúrát? Szüksége van-e valóban a nietzschei vivo, ergo cogito-ra, „a felejteni tudás és a határolt horizont mögé zárkózás művészeté”-re, amint az A történelem hasznáról és káráról című tanulmányban áll? El kell ismernünk, felszínesen – ami azt jelenti, a társadalom felszínét – nézve, gyakorta úgy tűnik, igen. A diktatúra utáni társadalmak látszólag inkább a helyreállítással és az újjáépítéssel foglalkoznak, mintsem az emlékezéssel. Ám érdemes lenne átgondolni, hogy ez szükségszerű-e. Ha azonban mélyebbre kívánunk tekinteni, a kérdés egyenesen lenini közvetlenséggel vetődik fel: Ki mikor mit felejt?

Rekonstrukció, dekonstrukció, implantáció
A diktatúra utáni romhalmazokban eleinte látszólag hatalmas mennyiségű olyan végrehajtandó társadalmi cselekedet adódik, amelyek számára a feledés szinte elegendő, vagy másképpen az emlékezés csakis sematikusan lenne használható. Elsősorban a rekonstrukcióról van szó. A diktatúra előtti infrastruktúrát, társadalmi, politikai és kulturális intézményrendszert hívja életre az emlékezet, ami a közvetlen előtörténetbe való tigrisugrást kísérli meg, pontosan abba lehel új életet, amit a feltörekvő emberellenes hatalom elsőként szüntetett meg. Ugyanilyen szükségszerű, még ha egyszerűbb is a célzott dekonstrukció, az irányított, de nem feltétlenül kreatív felejtés, ami megpróbálja az éppen túlélt diktatúra intézményeit, szimbólumait, építészetét és egyéb emlékezetpotenciálját eltörölni. Ez a feladat sem egyszerű és gyakran hosszasan elhúzódik. Németországban 2006 őszén született egy bírósági döntés, amely a horogkereszt fölhasználását kritikai kontextusban, például tiltójellel ellátva is pénzbüntetéssel sújtja; s még mindig folyik a vita, hogy a jogtulajdonos bajor állam vajon kiadhatja-e a Mein Kampf kritikai kiadását, s igazán előrelépésnek tekinthetjük, hogy a fasizmus nehezen eltüntethető építészeti monumentumairól a vita áthelyeződött az emlékezetkultúra újabb emlékműveire és építményeire.
 Az újjáépítésben gyakorta benne rejlik a más, szabadabb társadalmak által megtapasztaltak felhasználásának lehetősége. Ez megfelelne az emlékezet importjának, az idegen hagyomány és kultúra felhasználásának, mintegy kölcsönzött emlékezésként. Az Egyesült Államok a film, az irodalom, a zene és az életmód révén a háború utáni Nyugat-Európában és 1989 után bizonyos országokban Kelet-Európában is el tudta játszani a kulturális kölcsönző és megújító szerepét. Az amerikaiakat történelmivé vált történelemnélküliségük predesztinálta erre, az a bátorság, amellyel a halott nemek lidércnyomását patetikus fölindultsággal a szabadságba és önmeghatározásba tudták magukkal ragadni. Úgy tűnik, akkor jártak sikerrel, amikor az efféle föllendülésnek megvolt a történelmi társadalmi bázisa, mint mondjuk 1945-ben Nyugat-Németországban, ellenben rendkívül rossz, ha ez hiányzik, és a történelem komplexitását, illetve a történelmi rációt ignorálják, amint azt a mai Irak katasztrófája a legvéresebb módon igazolja.
 Ám éppen a túlélt diktatúra esetében nem lehet implantátumokkal helyettesíteni a saját, pontos emlékezetet. A gyűlölt szimbólumrendszer megsemmisítése éppoly kevéssé elégséges, mint a diktatúra előtti időszak puszta rekonstrukciója, hiszen az pontosan a feltörekvő elnyomással szembeni ellenállóerőbe tört bele. Szerencsétlenség a diktatúra utáni társadalmakra nézvést, ha nem emlékeznek pillanatnyi pontossággal. Ugyanis az összeomló Leviathán utolsó és legélesebb röntgenképe csakis bukásának éles fényében készíthető el. Ez először is annyit jelent, hogy az emlékezéskultúra legfontosabb hordozóinak, tehát az újságírásnak, a művészetnek, a történelmi tudományoknak szabad tevékenységüket haladéktalanul, a rekonstrukció építkezésének kellős közepén, már az újjáélesztés boldogságot sugárzó jazzklubjában újra kell kezdeniük. Eközben persze ritkán születnek meg a végső érvénnyel bíró munkák, de hát elsősorban nem is ez a fontos, hanem a közvetlen élmény gyors rögzítése és preparálása. A történészeknek meg kell őrizniük a koncentrációs táborok kartotékait, a kínzók archívumait, a Stasi aktáit, a koszovói pogromok nyomait, miközben az irodalom a legkönnyebben elillanó dolgokat próbálja rögzíteni, az emberek közvetlen katasztrófa-emlékeit. Így például Heinrich Böll legkorábbi, még a háború idején született történetei, Wolfgang Borchert, Günther Eich vagy Alfred Andersch munkái szükséges és később nélkülözhetetlen jegyzőkönyvszerű és hangulati teljesítmények. A közvetlen emlékezet hozza létre azokat a pilléreket, amelyekre a jövő művészete és tudománya megépítheti a visszafelé vezető utat.

Nagyapák és hatvannyolcasok – az „illetékes” generációk?
Mindig meg lehet találni tehát a felejtés vagy emlékezni-nem-akarás és az igen pontos és igen speciális emlékezés párhuzamosságát. A korai emlékezés képessége gyakran éppoly fontos, mint a kései születés kegyelme. Günther Grass-nak mindkettőből csak egy kicsivel lett volna többre szüksége, de az esetek többségében dicsekedhet a gyors emlékezéssel és azzal a képességgel, hogy szinte párhuzamosan ír az eseményekkel. A bádogdob világirodalmi viszonylatban igen gyorsan, már 1959-ben megjelent, s ez maradandó érdeme. A Frankfurti Iskola tagjai ugyanilyen gyorsan, már a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején mértékadó műveket írtak, s számos bel- és külföldi történész is szolgált olyan elemzéssel és leírással, amelyekre a hatvannyolcas generáció vitáiban is hivatkoztak. Döntő szerepet játszanak az emigráns irodalom képviselői – olyan nevek, mint Thomas és Heinrich Mann, Stefan Zweig, Anna Seghers, Bertold Brecht, Alfred Döblin –, hiszen a diktatúra emlékezetének megírásába már annak áldatlan fennállása idején belefoghattak. Az emigráns művészet reintegrálása fontos, ugyanakkor nehéz és fájdalmas folyamat, ami Németországban köztudomásúan nem zajlott súrlódásoktól mentesen.
Az világos, hogy valamikor a kollektív emlékezés ideje is eljön. Máskülönben a kulturális organizmus – hogy vitalista, vagy sokkal inkább és sokkal megfelelőbben pszichoanalitikus módon fejezzük ki – „megbetegszik”, ha a felejtés átlépi az elfojtás és a törvényen kívül helyezés patologikus határát. A katarzis általában generációs konfliktus képében következik be. A tettesek generációja (nemritkán az áldozatok további elnyomásával) meg tud ugyan egyezni az emlékezet eltusolásában, az esetek többségében viszont nem képes megakadályozni, hogy utódaik leváljanak róluk, és föltegyék a kérdéseket, objektívvé tegyék az emlékezetet, vagy megfogalmazzák az esedékes vádakat. Cinikus módon úgy tűnik, mintha a kreatív felejtés szükségszerű lett volna, nevezetesen pimaszságként, amelyet a tettesek engedtek meg maguknak. A gaztettek szelektív elkenése találkozik az érintett többség tompa ignorálási szándékával, és azt reméli, hogy abban fel is oldódhat. Sok tekintetben pontosan ez a folyamat zajlott le Nyugat-Németországban, már csak ezért is szükséges volt a hatvannyolcas kulturális lázadás. Az emlékezés az irodalomban is újraindult, főként az úgynevezett „apa-irodalomban”, ami részben nagyon személyes leszámolást jelentett a tettesekkel és a diktatúra mindent tudó cinkosaival.
 Az utóbbi években azonban nem a középső elbeszélői nemzedék fasizmusról és világháborúról szóló művei jelentették a témát. Ehelyett az Ästhetik des Widerstands után egy véget érni nem akaró Grass-Walser vitának lehettünk tanúi. Így mégiscsak fölsejlik a német hatvannyolcasok irodalmi gyengesége. Úgy tűnik, mintha e generáció akcionista, hedonista, zenei és talán elméleti ereje mellett nem lenne képes világirodalmilag releváns formátumban földolgozni a fasizmust, a világháborút és a holocaustot. Thomas Pynchon például az amerikai hatvannyolcasok szelleméből kiindulva Gravity’s Rainbow című művével olyat alkotott, ami – persze kissé befüvezve és paranoia-rohamoktól kínozva – tolsztoji színvonalon adja vissza a peenemündei német rakétagyártás valamint a buchenwaldi koncentrációs tábor Dora nevezetű külső táborának bűnös őrületét. A háború utáni elbeszélői nemzedék nem kevés külföldi képviselője foglalkozott regényeiben közvetlenül és fajsúlyosabban a német fasizmussal, mint arra a Németországban megjelent művek képesek voltak (a líra esetében, amelyről én nem beszélhetek hitelesen, bizonyára bonyolultabb a helyzet).

Homéroszi távolság
Ennek persze jó okai vannak, nem utolsósorban az, hogy nagy irodalmat nem lehet rendelni, az szerencse dolga, ami váratlanul, gyakran az események után hosszabb vagy egyenesen hosszú idővel jelenik meg, főként ha történelmi ficamokról, mint háborúról és diktatúráról van szó. A személyes emlékezés semmiképpen sem kínálja az egy korszakról írt nagy műhöz vezető királyi utat. Homérosz az Iliászt Krisztus előtt 750 körül írta, nagyjából ötszáz évvel azon események után, amelyeket trójai háborúnak nevezhetünk; ehhez képest Tolsztojtól a Háború és békét irodalmi villámcsapásnak tekinthetjük, hiszen az író a főként az 1805 és 1813 közötti harcokról szóló regényét 1863-ban kezdte írni. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy még ma is foglalkozunk Nagy Sándor csatáival, amik pedig a 20. század szörnyűségeihez képest kisázsiai csetepatéknak tűnnek, akkor világos, hogy az elkövetkező évszázadok irodalma, már amennyiben lesz még egyáltalán, újra és újra vissza fog térni az 1933 és 1945 közötti szörnyűséges események vizsgálatára. Az irodalmi sietség csupán az autentikus tapasztalatok által inspirált elbeszélés szempontjából fontos, hiszen lassan abba a korba lépünk, amikor már eltűnik az a nemzedék, amelyik a világháborút és a holokausztot közvetlenül átélte és végigszenvedte. Ez lenne az egyszerű demográfiai magyarázata, hogy az elmúlt években nagyapáink és magától értetődően nagyanyáink generációjából még egyszer oly sokan publikáltak, olyanok, akik gyakorta csak évtizedek elmúltával tudták megtörni zavarukat és a nyomasztó hallgatást.
 Mindaddig, amíg kül- és belföldön élnek és írnak efféle elbeszélők, az utánuk következőknek joggal vannak skrupulusaik, hogy a szavukba vágjanak. Ez magyarázza, hogy viszonylag kevés olyan regény van, amelyik közvetlenül a náci korszakban játszódik, és 1940 után született szerző írta. Ennyiben a német hatvannyolcasok generációja kivételesen megegyezik az én korombéli szerzőkel, akiket néha hetvenkilenceseknek hívnak. Őszintébbnek tűnik számunkra Walter Kempowski vagy Alexander Kluge szonografikus eredményeit tanulmányozni, Kertész Imre regényeit vagy Victor Klemperer feljegyzéseit olvasni, mintsem hogy saját kezűleg belevágjunk egy olyan korszak utólagos fikcionalizálásába, amelyet mi magunk nem közvetlen élményekből ismerünk. Bizonyára jól is tesszük, legalábbis eddig jól tettük. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, hogy az unoka-nemzedékben föltűnő a különbség a tettesek és cinkosok valamint az áldozatok leszármazottai között. Zsidó gyökerekkel bíró németnyelvű írók az én generációmból is egyre gyakrabban nyúlnak vissza a ’33 és ’45 közötti évekhez, általában saját családjuk történetét rekonstruálva vagy egy fikció alapjául fölhasználva.
 Így találhatja és találja meg a maga idejében és a maga módján mindenki a művészi útját, aki akarja. A meglévő művek mennyiségét figyelembe véve nem áll már fenn a náci diktatúra irodalmi feldolgozásának akut szükségszerűsége. Annál jobb, gondolhatnánk, hiszen így legalább megnyílik a tér a következő, témájában teljesen szabad darabokból születendő jó könyv számára. Biztos vagyok abban, hogy a következő évtizedekben számos kitűnő munka jön majd létre. Ismét folynak majd a viták az adott történelmi perspektívából való emlékezés lehetőségéről, és ezek más eredményre vezetnek majd, mint a legutóbbi idők Grass-Walser vitái. Ez utóbbi amúgy engem alig érintett meg, nem mintha érdektelen lett volna, vagy nem akartam volna közbeszólni, hanem mert egy más írói nemzedék emlékezetproblémáiról szólt, aminek alig van valami köze a mi múlthoz való viszonyunkhoz. Ami pedig a német fasizmus problematikájának irodalmi relevanciáját illeti, azt hiszem azok a szerzők „illetékesek”, akik a legjobb könyveket írják e témában. Ha történelmi mértékkel és a művészeti piacon ténykedő tőzsdei játékos szemével nézünk a jövőbe, akkor szerintem e legjobb könyveket 1940 és 2040 között írják majd meg – hacsak 2400-ban nem születik egy újabb Homérosz.

Két diktatúra avagy a megosztott német emlékezet
A németországi irodalmi emlékezet megfelelő módjáról már csak azért is nehéz egységes álláspontra helyezkedni, mert csak másfél évtizede közös ismét az emlékezés bázisa, legyen ez bármennyire is kevéssé homogén. Bizony nehéz téma a náci korszak földolgozásának és az ebből adódó következményeknek a különbözősége 1949 és 1989 között a két Németországban, már csak azért is, mert e vita a hidegháború szerves ideológiai részét alkotta. Az elrendelt keletnémet antifasizmus illetve a nyugatnémet mintademokrácia megrendezett emlékezetkiesése között az irodalomnak merőben különféle előfeltételek között kellett eligazodnia. Az irodalom erejének tudhatjuk be, hogy ennek ellenére mindkét Németországban figyelemreméltó eredményeket ért el. Az a képesség, hogy individuálisan, alig több pénzeszközzel, mint amennyi a szerző túléléséhez elengedhetetlen, érvényes művészi munkát hozzon létre, még ha csak a fiók vagy a jövő számára is, az irodalom abszolút ereje.
 Közvetlenül a háborút követő időkben, amikor olyan szerzők „tértek haza” az NDK-ba, mint Anna Seghers, Berthold Brecht vagy Arnold Zweig, amikor Thomas és Heinrich Mannt szívesebben látták Lipcsében vagy Kelet-Berlinben, mint Brémában és Hamburgban, a szerzők között még nagy volt az antifasiszta konszenzus, s az emlékezés törékeny instanciájaként ez hosszú évtizedekig így is maradt, persze változásokkal és korlátozásokkal. Ám minél előrehaladottabbá vált a megosztottság, és minél eltérőbbé a két német társadalom fejlődése, annál inkább elkülönültek egymástól a feldolgozás formái. Sok értelme azonban nincs összehasonlítani a fasizmus, a világháború és a holokauszt vizsgálatára vonatkozó teljesítmények minőségét. Csupán egyértelműen ki kell mondani, hogy a legborzalmasabb német diktatúra német emlékezetét majd’ negyven éven át ugyanaz a nép ugyanazon a nyelven és ugyanabból a kulturális és politikai tapasztalatból kiindulva két, egymástól igen különböző politikai rendszerben alkotta meg, így az mint olyan skizoid, de mégiscsak egymással rokon. Jól emlékszem még kijelentésemre, miszerint csak a szabad emlékezet képes igazi emlékezésre. Véleményem szerint a revizionista kulturális tendencia és a „piac”messze nem gyakorolt olyan brutális nyomást a szerzőkre, mint a porosz szocializmus állami diktatúrája, amelynek irodalma persze gyakran produkált nyaktörő és csodálatraméltó műveket, de sajnos megvetendő és denunciáló kötéltáncot is járt.
 Az irodalom diktatúra utáni emlékezésfunkciójának vizsgálatakor szembe kell néznünk a huszadik század második német diktatúrájával is. Mindazonáltal ebben az esetben vagy „rövid” huszadik századról kell beszélnünk, amely 1918-ban kezdődött, vagy pedig figyelembe kell vennünk a wilhelmiánus császárkor diktatúráját is. Ráadásul – még ha fárasztó is – éles különbséget kell tennünk a terrorista, tömeggyilkos náci rezsim és a kelet-németországi sajátos, létező szocialista kispolgári diktatúra között, amelynek persze nem nézhetjük el a politikai foglyokat, a határnál meggyilkoltakat, emberek millióinak megfigyelését és bezárását. Mindenesetre a felosztás problémája kettős. Hiszen ahogyan a megosztott Németországban kétféle emlékezetkultúrája volt a náci korszaknak, úgy az 1949 és 1989 közötti időben két nagyon különböző emlékezéstartomány és életvalóság jött létre, s mindkettő megköveteli a maga emlékezési formáit.
 Ezen a helyen az általánosan vázolt témát saját, történelmileg meghatározott, nyugatnémet megalapozottságú, hetvenkilences írói pozícióm ábrázolásával szeretném vegyíteni, már csak azért is, mert az összes könyvemet az Aufbau-Verlagnál, az egykori NDK állami kiadójánál jelentettem meg. Természetesen az Aufbau 1992-ben már privatizált, új kiadó volt, én már ezt választottam. Bonyolult jogi helyzetével és jelentős, ugyanakkor kényes anyagi és szellemi örökségével az Aufbau kockázatos kiadó volt a piacon, mint ahogy én is kockázatos szerző voltam, akit a neves, nagy nyugatnémet kiadók a második regényével sem akartak közölni. Egymáshoz illettünk tehát, és még ma is együtt vagyunk, mert nem kell egyengetnünk a különbségeinket, és állandóan merjük vállalni a kockázatot – amivel el is érkeztünk a demokráciához és szabadsághoz, amiről egy bizonyos Periklész egyszer azt állította, hogy a titka a bátorság. Nyugatnémet kakukktojásként, ahogyan azt a kilencvenes évek elején az Aufbaunál még elképzelték, nem volt nehéz látnom, hogy egy született nyugatnémetnek milyen problématikus is lehet az NDK történetét fikcióba átültetni. Ahol Stefan Heym, Irmtraud Morgner, Jurek Becker, Christoph Hein, Brigitte Reimann, Christa Wolf autentikusan dolgozott, bár nehéz és emésztő körülmények között, eleinte nemigen tehetett mást az ember, minthogy figyeljen és olvassa, hogy mások mellett e szerzők mit írtak az új történelmi körülmények között.
Végül az olyannyira várt „rendszerváltás-regény” – amelynek tulajdonképpen olyannak kellene lennie, hogy a létező szocializmus szerencsére be nem következett győzelme esetére is egyetlen csavarással érvényes legyen –, tehát e magára még várató regény problematikája a történelmi tapasztalat aszimmetriájában rejlik: az NDK története, akárcsak a többi, az emberek életét évtizedekre meghatározó létező szocialista rendszer története a bukásról és eltűnésről szól. A kelet-európai és keletnémet szerzőket ez sokkal mélyebben érintette, mint bennünket, nyugatiakat; számukra ez valamiféle nyereséget vagy annak sajátos megnövekedését jelentette, amiről mi azt hittük, hogy már ismerjük. Ennek ellenére vagy talán természetesen ismét Günther Grass volt a leggyorsabb az új terepen, csak néhány költő és humorista, mint Thomas Brussig tudta vele tartani a tempót. De az, hogy fiatalabb szerzőknek, mint például Ingo Schulzénak, több időre volt szükségük a történelmi események földolgozására, és csak röviddel ezelőtt adták ki témába vágó jelentős regényeiket, azt mutatja, hogy még ebből a szempontból is van mire várnunk.

Kitekintés a párnák közül. A német diktatúrák a nyugatnémet hetvenkilences szemszögéből
Számomra, nyugatnémet és nyugat-berlini számára a rendszerváltás olyan gyorsan történt, hogy képtelennek éreztem magam azt egy regény központi témájává emelni. Egy ideig mérlegeltem, hogy Honecker am Strand címmel belevágjak-e egy regénybe, mivel igen festőinek találtam az egykori államtanácselnök képét, amint a történelem által kiselejtezve Chilében sétálgat a tengerparton („Herrgott Margot!”). Végül azonban az aktuális politikai eseményeket háttérképként szőttem bele Zweiwasser oder die Bibliothek der Gnade című regényembe, amennyiben belefértek könyvem tematikájába, a verseny univerzalizálódásába avagy globalizálódásába. A nyugatnémet hetvenkilences generáció illetve az őket követők élettapasztalata szempontjából fenotipikusnak tekinthetjük, hogy a történelmi eseményeket televíziós eseményként, a valódi polgári jólét falán mozgó képtapétaként vagy muzeálisan ható vetítésként érzékelik. Mintegy kipárnázott, távolságtartó történelmi tapasztalás ez, ami a berlini fal építésétől a hatvannyolcas eseményeken és a vietnami háborún át a vasfüggöny leomlásáig, 2001. szeptember 11-étől az iraki háborúig húzódik, s csak megrökönyödve dörzsölik a szemüket, ha a „mi katonáink” hirtelenjében Afganisztánban vonulgatnak, vagy a libanoni partok előtt hadihajókkal járőrözgetnek.
 Elbeszélőként választhatunk, hogy saját szociológiai-történelmi pozíciónkat megtagadjuk, ábrázoljuk vagy áttörjük. Én mindhárom módszert választottam már. Remélhetőleg e változatos eljárásmód is példaértékű, ugyanis ez igazolná egy kissé az alábbi személyes megjegyzéseket. Nabokovs Katze (1999) című harmadik regényemben, amely 1972 és 1994 között játszódik, az elbeszélésbe távolságtartóan, a cselekményben néha többé, néha kevésbé látható mozgalmas háttérként próbáltam meg beleszőni a nagy történelmi eseményeket Vietnamtól 1989-en át az egykori Jugoszláviában dúló háborúig. Ez azt a lehetőséget is biztosította számomra, hogy elbeszélőileg megérthessem a nyugatnémet vidéken élő nemzedéktársaimat, mily módon szerezték meg ismereteiket a német fasizmusról és az európai zsidósággal szemben elkövetett tömeggyilkosságról, a gyermekkori érthetetlen megjegyzésektől és viccektől kezdve Eugen Kogon SS-Staat című műve olvasásáig vagy Erwin Leisernek a középiskoláskorban látott Mein Kampf* című sokkoló dokumentumfilmjéig.
 A német megosztottság aztán a hetvenes-nyolcvanas években Nyugat-Berlinben több volt mint evidens. Berlin ideális helynek tűnt, ahol érezhetővé válik a huszadik század német történelme, hatalmas skanzen, amely számos kukacrágta helyen engedett közvetlen visszapillantást a téridőben. Számomra különösen a weimari időszak vált kézzelfoghatóvá Berlinben, ez a rövid ideig tartó, nyomorult és ragyogó, kulturálisan, kiváltképp irodalmilag nagyszerű tánc a szakadék szélén. Die Erhöhung című első regényemben (1990-ben fejeztem be, 1995-ben jelent meg) megpróbálkoztam eljutni azokhoz az idősíkokhoz, amelyek a katasztrófához vezettek. A regény 1964 és 1984 között játszódik, de jelenetszerű, rövid visszatekintések szerepelnek benne az 1918 előtti Berlinre, a spanyol polgárháborúra (1936, Barcelona), a buchenwaldi koncentrációs táborra (1943). Az 1960 előtti történelem szelektíven, epizódszerűen jelenik meg. Az idősíkok között egy történész közvetít, aki a skizofrénia egy különös formájában szenved. A hatvannyolcas nemzedékhez tartozik, a törés így bizonyos értelemben kettős. A vakmerőség és elővigyázat ezen párosítása talán éppoly jellemző a kiindulópontomra, mint a könyv kifejezett teoretikus kerete. Amikor tíz évvel később ismét a nemzetiszocializmust választottam témául a Frühling (2001) című novellámban, megint csak a közvetett megközelítésmódot alkalmaztam, amennyiben az apa – a dachaui koncentrációs tábor SS-orvosa – gaztettei a 2000-ben öngyilkosságot elkövető fia életének utolsó pillanataiban villannak fel. Ez, ha úgy tetszik, az apairodalom egyik klasszikus motívuma. Én csak újszerű formába öntöttem.

A messianisztikus elefánt
A történelem jókedvű ignorálásáról (amikor például egy regény három másodpercben játszódik) szintén tudnék egyet s mást mondani, de most csak annyit akarok megállapítani, hogy szükségesnek és legitimnek tartom. Nem kötelező az emlékezés. Az emlékezésfunkció csak egy aspektusa az irodalomnak, aminek semmiképpen sem kell az előtérbe tolakodnia. Ha a felejtés üli ünnepét, akkor számomra csupán az a kérdés, milyen keretek között teszi ezt. Ilyenkor azt remélem, hogy csak átmeneti az emlékezés elmaradása, tehát nem kitörlésről és hárításról van szó, csupán ki-hagyásról, vagy figyelmen kívül hagyásról. Hiszen csak akkor lehet megküzdeni ugyanazon hibák örök visszatérésével, ha a felejtés az emlékezéssel párosul, vagy legalábbis azzal váltakozik. Az emlékezésnek semmiképpen sem kell beleesnie a benjamini angyal melankolikus paralízisébe. De azért ez utóbbi is ismerte legalább a hagyományban, a generációk kommunikációjában rejlő gyenge messianisztikus erőt. A kitalált emlékezés és az irodalmi emlékezet bája és kihívása ugyanis a történelem olyasféle bemutatásában rejlene, amely az eljövendő olvasó számára jövőbe vezető utakat jeleníthetne meg, vagy legalábbis kivilágíthatna bizonyos, már létező ösvényeket.
 Ami pedig a 20. század diktatúráinak földolgozását illeti, aminek messze nem jutottunk még a végére, lenne egy óhajom, tulajdonképpen egy igazi nagy kívánságom, teljességgel mintha kritikus lennék. Szeretnék tudniillik egy olyan könyvet olvasni, amit én magam egyáltalán nem merek megírni, s eddig még csak nyomokban létezik. Jean Renoir nevezetes filmcímét többes számba téve talán A nagy ábrándok címet viselhetné. Ábrázolnia kellene a múlt századot jellemző ideológiai erőlködéseket és valóban szörnyűséges torzulásokat, a verduni lövészárkoktól kezdve egészen a közömbösség, a média által okozott szétszóródás és az erőszakos tanácstalanság mai állapotáig. De valamit elfelejtettem, hiszen én tulajdonképpen nem hiszek a könyvek könyvében vagy a regények regényében. A művészet csak együttvéve tudja vén elefántját mozgásba lendíteni, hogy a történelem megfáradt angyalát kihúzza a fekete óceánból. Legalább képe ez annak, amit tennünk kellene. Felejtsetek tehát, emlékezzetek, felejtsétek el magatokat az emlékezésben – csak irodalom legyen, ami méltó e névre. Amelynek emlékezete, ha már éppen emlékezik, természetesen kérlelhetetlen.
 

        MESÉS PÉTER FORDÍTÁSA