Tyerno ezen a napon is megverte. Pedig Szamba Diallo tudta a Korán-idézetet.
Csak éppen megbotlott a nyelve. Tyerno fölpattant, mintha a hitetleneknek beígért gyehenna izzó kövére lépett volna. Megragadta Szamba Diallo combját, hüvelyk- és mutatóujjával belecsípett a húsába, és hosszan tartotta így. A kisgyerek zihált a fájdalomtól, egész testében remegni kezdett. Mellkasát, torkát sírás fojtogatta, ám volt elég ereje, hogy uralkodjon a fájdalmán; megtört, vékony hangon, suttogva, de pontosan megismételte a szent versnek azt a mondatát, amelyet az előbb rosszul idézett. A tanító dühe egy fokkal magasabbra hágott:
– Ohó!... Szóval tudod!? Akkor miért csinálsz hibákat? Mi?... Na miért?
Elengedte Szamba Diallo combját, most a fülét fogta. Körmei egymáshoz értek, ahogy áthatoltak a fülcimpa porcogóján. A kisfiú, noha már gyakran szenvedte el ezt a büntetést, nem tudott visszafojtani egy halk nyöszörgést.
– Ismételd! Még egyszer!... Még egyszer!...
A tanító körmei kicsit arrébb helyezkedtek, és most egy másik ponton lyukasztották át a porcogót. Az alig gyógyult forradásoktól kifehéredett fülcimpa újra vérezni kezdett. Szamba Diallo egész testében reszketett, összeszorult torokkal, száraz ajakkal erőlködött, hogy pontosan mondja a Korán versét, és visszafojtsa a fájdalomtól föltoluló hörgést.
– Légy pontos, ha Urad szavait ismétled! Kegyelemben részesített téged, amikor az Igét lehozta hozzád. Ezeket a szavakat a Világ Ura valóban kimondta. És te, nyomorult penésze a földnek, amikor az a megtiszteltetés ér, hogy elismételheted az Ő szavait, hanyagságoddal szentségtörést követsz el. Megérdemled, hogy ezerszer vágják ki a nyelvedet!
– Igen... Tanító úr... Kegyelem... Többször nem fogom elvéteni. Hallgasd...
Még egyszer, reszketve és zihálva, elismételte a tündökletes mondatot. Szeme könyörgő, hangja elhaló volt, kis teste nyirkos a láztól, szíve őrülten vert. Szerette ezt a mondatot, amelyet nem értett, amelyért mártíromságot szenvedett, szerette titokzatosságáért és sötét szépségéért. Ezek a szavak nem olyanok voltak, mint a többi szó. Megjelölte őket a fájdalom, Istentől jöttek, csodák voltak, olyan szavak voltak, amelyeket maga Isten ejtett ki. A tanítónak igaza van. Az Istentől jött igét pontosan kell mondani, úgy, ahogyan Őneki kedve tellett megformálni őket. Aki változtat rajtuk, halált érdemel...
A gyereknek sikerült úrrá lennie szenvedésén. Akadozás nélkül, nyugodtan, lassan ismételte a mondatot, mintha közben nem is szaggatta volna a fájdalom.
A tanító elengedte a vérző fület. Egy csepp könny sem gördült a gyerek vékony arcán. Hangja nyugodt volt, előadásmódja megfontolt. Isten igéje tisztán, áttetszően áradt buzgó ajkáról. Sajgó fejében zsongott a világ teljessége, múltja és jövője, az, ami látható, és az, ami láthatatlan benne. Ez az ige, amelynek fájdalomban adott életet, ez a világ felépítése volt, a világ maga volt. 
A tanító most kezében a tűzről leemelt, parázsló végű fahasábbal nézte és hallgatta a gyereket. De miközben keze fenyegetett, mohó tekintete csodálta, szelleme itta a kisfiú szavait. Milyen tisztaság, milyen csoda! Ez a gyermek valóban Isten ajándéka. A tanító negyven éve, amióta annak az érdemdús feladatnak szentelte magát, hogy az ember fiainak elméjét nyitogassa Isten számára, még nem találkozott gyerekkel, aki ennyire teljes lelkéből, minden erejével Istent várja, mint ez a fiú.
Nem mai a történet, és akkoriban, a múlt század eleje táján, még a mi civilizáltnak tudott, európai, humanista világunkban is előfordult, hogy pedagógiai megfontolásokból szíjat hasítottak ártatlan gyerekek hátából. (És most jóindulatú vagyok, hogy feltételezem a múlt időt.) 
A fenti esetben nem a mi megszokott, otthonos kultúrkörünkben vagyunk, hanem az iszlám világában, egy fanatikus tanító házában, akinek fanatizált diákjáról a mai olvasónak az is eszébe juthat – ámbár némi anakronizmussal, hiszen a történet még a gyarmatosítás idejében játszódik –, hogy íme, talán így nevelődnek ki távoli műhelyekben az öngyilkos merénylők. Isten nevében, a testi gyötrelmeket odaadó és önfeladó hitté átformálva, ilyen háttérrel megerősítve indulhatnak el, robbanószerrel az övükben, hogy jutalomból nemsokára a Paradicsom örök fényességében, halk zeneszó közben, tiszta forrásból mámorító italt kortyolgassanak, szelíden mosolygó hurik társaságában.
De nem. Szamba Diallo maga is áldozat lesz: egy bolond fogja megölni, miután a fehérek országából visszatér, haza, a diallobék földjére. Nem tudta összeegyeztetni a két tanítást, a fehérek tudását és az iszlám hitet, és a bolond végrehajtja rajta az ítéletet. Azt üzente ezzel már 1961-ben, a könyv megírása idején a szenegáli Cheikh Hamidou Kane, hogy nincs békés egymás mellett élés a két világ között? Hogy az iszlám és a nyugati gondolkodás nem fér össze?
L'Aventure ambiguë (Kétséges kaland) a regény címe. Bölcs öreg afrikaiak figyelik gyanakodva az „új iskolát”, a franciák iskoláját; féltik identitásukat az ismeretlenek tudásától, féltik „Isten helyét a szívükben”. A gyarmatosítók kötelezik a hagyományos afrikai közösségek vezetőit, hogy fiaikat adják az új iskolába. (Sok falufőnök, helyi király ravaszkodott úgy, hogy saját fia helyett egyik rabszolgájának fiát küldte az idegenek iskolájába. Aztán telt-múlt az idő, és amikor eljött a függetlenség, persze azok lettek az önállósuló országok új vezetői, akik tudtak írni-olvasni. Azok a fattyú bitangok, rabszolgafattyak, dühöng emiatt Fáma Dumbuja, Horodugu hercege, aki írástudatlan, mint a szamár farka..., de ez már egy másik, méghozzá kitűnő regény, Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai; történetesen magyarul is olvasható.)
Az afrikai fekete és a moszlim identitást egyaránt féltő diallobék úgy érzik, az iskola az új formája annak a háborúnak, amit azok folytatnak ellenük, akik egy félelmetes reggelen ágyúikkal megjelentek a földjükön. De:
Ahol az ágyú halált, hamut és hiányt hagy maga után – mielőtt az ember, ez a szívós penész, újra fölbukkanna a romok közül –, az új iskola békét teremt.
Mert akik jöttek, nem csak a harchoz értettek. Különös emberek voltak. Hatékonyan tudtak ölni, de ugyanolyan hozzáértéssel tudtak gyógyítani is. Ahová fölfordulást hoztak, ott új rendet is teremtettek. Romboltak és építettek. A fekete földrész kezdte megérteni, hogy az idegenek valódi hatalma nem is érkezésük reggelének ágyúiban rejlik, hanem abban, ami az ágyúzások után következett. Ekként az ágyúnaszádok mögött a diallobék Nagy Királyasszonyának éles tekintete fölfedezte az új iskolát.
A Nagy Királyasszony, a király mindenki által tisztelt nővére, aki bölcsebb és szélesebb látókörű, mint körülötte a nagyokos férfiak, felismeri, hogy miért érdemes a fehérek iskolájába járni:
Menj, fiam, és tanuld meg tőlük, hogyan győzhet valaki akkor is, ha nincsen igaza.
Az iskola témája rangos helyet kap a francia nyelvű afrikai irodalomban, hiszen fontos szereplő a hagyomány vagy modernitás állandóan visszatérő, és gyakran igen fájdalmasan átélt dilemmájában. A kérdés, hogy miért érdemes a franciák iskolájába járni, érvényes marad később is, a függetlenség körüli években, amikor többek között a guineai Tierno Monénembo Cinéma című regénye játszódik. A főhős, egy jómódú kereskedő főként ábrándozni és csavarogni szerető fia, iskola helyett szívesebben látogatja a város egyetlen moziját; ezért Camille úrtól, az igazgatótól meg is kapja a magáét.
„Úgy, szóval moziban voltál? Nos hát, itt meg cirkuszban vagyunk. Találd ki, kettőnk közül ki fogja a bohócot játszani!”
Végigvert a helyiség egyik sarkától a másikig, és arra kötelezett, hogy kutyaugatást és különféle madárhangokat utánozzak. Ez a cinikus alak soha nem nevetett azokon a szánalmas mókákon, amiknek az eljátszására kötelezett. Egyszer (mit is követtem el akkor? elloptam Môdy Djinna autóját, vagy megrongáltam a libanoni Khoury banánfáit?), érezve, hogy mindjárt kicsordulnak a könnyeim, egy alacsony kis szekrénybe próbáltam bebújni, amitől minden, amit rajta tartottak, leborult a földre. Camille úr szidalmai és átkai idegrohammá fejlődtek, miközben én kitettem a hátsó felemet korbácsa marásainak:
– Ismerem én a négereket, mivelhogy én is az vagyok. Teknősbékák vagyunk, egy másik faj teknősbékái. Nem elég megégetni a seggünket, hogy előbújjon a fejünk, össze is kell törni a teknőchéjat. És pontosan ez az, amit én veled tenni fogok. Vagy nyilvánvaló erőfeszítéseket teszel, hogy tanulni akarsz, vagy kiszívom a véredet. És ha... és ha... ehhez nincs jogom, hát akkor... akkor megszerzem magamnak ezt a jogot! Meglátjuk, ki tudna engem megakadályozni abban, hogy a saját érdekedben megfojtsalak, ami csak a javadat szolgálná! Szóval, az úrfi nem akar többé iskolába járni? Inkább kódorogni akar az utcai söpredékkel, ahelyett hogy a jövőt készítené elő! Tehát az egész kurva életedre bugris akarsz maradni, havi kétkrajcáros boy, nyomorult rabszolga? Nagyon is igaz, amit mások mondanak: a néger, az egy ökör, és minél kisebb, annál nagyobb ökör! Tessék, nesze, nesze és nesze, amíg bele nem döglesz!
Megint csak a saját érdekében vernek hülyére egy gyereket, ezúttal nem Allah nagyobb dicsőségére, hanem azért, mert a fehérek iskolájának fekete tanítója így próbál öngyűlöletére és komplexusaira gyógyírt találni.
A gyerek a nagy verés után odakuporodik öreg barátja, Ardo, a filozofálgató utcai cipőtisztító mellé, akinek ezekben a függetlenséget közvetlenül megelőző időkben afrikai és moszlim identitása szilárdabb, mint valaha. Ardo fölháborodva nézi az ütlegek látványos nyomait, és rögtön kész az ítélettel a fehérek iskolája ellen. De a gyerek mesél neki a Korán tanítójáról is.
Mondtam, hogy a Korán iskolának is megvannak a maga hóhérai, és Karamoko példáját emlegettem, aki korbácsütéseivel jónéhányszor lenyúzta a bőrt a hátamról. 
– Tudod-e, Ardo, hogy igaz a történet, amit mesélnek: Karamoko valóban kikötözött engem egy éjszakára a temetőben, mert nem tudtam felmondani a Ya Sîn szúrát. 
– És te tudod-e, mit jelent ez? Hogy mázlista vagy! Minden egyes botütés, amit a Korán tanítója rád mér, százszorosan visszaadatik neked békességben és gyönyörökben mérve, majd a halálod után.
– Hát akkor jobban tenném, ha otthagynám a francia iskolát, ahol nem jön ki semmi abból, hogy kínoznak. 
Ardo jobbra-balra húzogatta a száját, csettintgetett az ujjával, láthatóan összezavarodott az okfejtésében.
– Nem olyan egyszerű ezeket a dolgokat rendezni. Figyelj ide, öreg pajtás: Isten két iskolát teremtett birodalmának két része, az evilági és a túlvilági számára. Az elsőt fönntartotta a fehéreknek, a másodikat nekünk, feketéknek. Számodra véletlenül két teljes életet bütykölt össze: egy igazi fehér, és egy igazi fekete életét. Tehetős a földön és áldott a túlvilágon! Gondolod, hogy sokan futkároznak az utcán, akik ilyen sorssal hivalkodhatnak? Én a te helyedben azért imádkoznék, hogy egy kicsikét még jobban korbácsoljanak meg! El tudod képzelni, hogy mit hoz majd ez neked, ha nagy leszel? Száz bankjegyet minden ütésért, amit Camille úr mér rád, és ezer évet a Paradicsomban Karamoko minden vesszőzéséért!
– Karamoko azt mondta, hogy a Paradicsom kapui zárva maradnak azok előtt, akik a fehérek iskolájába járnak.
– Ugyan, biztos rosszul értetted! Senki sem mondja ezt. Arról van szó, hogy ha majd eljön az idő, Sátán kiokádtatja veled mindazt a hazugságot, amit lenyomtak a torkodon, és az angyalok ezután mutatják meg neked az utat a Boldogságos Hajlékba.
– Camille úr azt mondta, hogy a Korán iskola csak arra van, hogy a sarlatánokat táplálja.
– Ugyan már, mit tud az a varacskosdisznó-zabáló a Jóisten tekervényes szándékairól? Nemsokára gyorsabban el fog égni, mint a disznózsír, amiből az életét megformázta.
– Mindennek ellenére, talán vannak jó oldalai is a francia iskolának...
– Nem mondom, hogy nincsenek, ha sebet kell bekötözni, vagy  autót kell vezetni. A többire nem is érdemes odafigyelni. Csak tudni kell ravaszkodni. A Föld gömbölyű, a grigrinek nincs varázsereje? Hagyd rájuk, hogy igen, így van, addig, amíg ki nem adnak neked egy olyan papírt, amivel aztán már elfoglalhatod a kormányzó helyét.
Nehogy ám azt higgyük, csak egy tanulatlan afrikai gondolhatja, hogy a Föld nem is gömbölyű és a talizmánnak varázsereje van. A talizmán varázserejét éppen az bizonyítja, hogy annyian hisznek benne, mert mágikus befolyásoltság nélkül ugyan ki hinné el, hogy egy kis ráolvasással megerősített, morzsolt gyógynövénytörmelék, egy sornyi Korán-idézettel együtt apró bőrtokba zárva, megvéd minden bajtól?
A Föld laposságára most talán ne térjünk ki, de említsük meg, hogy különféle lapos és gömbölyű tájain, egyre több országban, az igen kerek 2000-ik év óta minden februárban tartanak egy Darwinról elnevezett napot. Amiről patetikusan azt is mondják, hogy az evolúció és az emberré válás nemzetközi ünnepe, de egyszerűen a tudomány megünneplésére és terjesztésére találták ki. És ha meggondoljuk, hogy a különféle vallásoknak évente mennyi ünnepnapjuk van (vallásvilágbéke esetén a dolgozónak mindegyiken pihenőnap jár?), a tudományos világszemlélet is megérdemel legalább egy napot... Annál is inkább, mert fejlett, fehér, euro-atlanti, tudományos-technikai, görög-római, zsidó-keresztény, respublikánus, demokratikus, szólásszabad világunkban mindent lehet gondolni és mondani, még azt is, hogy a Föld lapos és hogy Teremtésből lettünk, nem evolúcióból. És szoktak is mondani ilyesmiket, nem afrikai cipőpucoló szinten, hanem magasabb, fehér, szellemi régiókban. 
A tanítás azért nem csak veréssel járt Afrikában. Ugyanebben a Monénembo-regényben olvashatunk Saval kisasszonyról, a nyúlánk és zavarba ejtően rózsaszín testű tanítónőről, aki virágzó volt, mint egy liliom, mindig nyugodt és háboríthatatlan.
Elmulasztottam a tanév lényegét, vagyis azt a hetet, amikor az oltásokat adják, és amikor jön a tanfelügyelő, Mouton úr. Arról inkább nem beszélnék, hogy a tanulmányi versenyek és a fogalmazás dolgozatok napjait úgy ugrottam át, ahogy egy tócsát szokás. Elsősorban Saval kisasszony miatt éreztem bűntudatot. Pontosan tudtam, hogy Mouton úr az iskolai hiányzások kérdésében rendíthetetlen: „Franciaország nem fizetheti tovább a gyarmatokon az oktatást, ha a maga kis bozótlakói semmiféle érdeklődést nem mutatnak eziránt, követ engem, Saval kisasszony?” Így aztán azt hittem, hogy ezúttal nem úszom meg, Saval kisasszony, mihelyt meglát, elveszíti hidegvérét, vásott gazembernek nevez, vagy akácfa ostorral eltángál. Hát nem, csak halkan megköszörülte a torkát, és halovány kezével, amelyen átlátszottak az erek, a gyalulatlan padra mutatott: azon szoktam koptatni (szerinte teljesen haszontalanul) becses, sávolykötéses nadrágomat, amelyet Môdy Djinna egyenesen Franciaországból hozatott.

**
Most a szelíd tanítónővel együtt elhagyjuk Monenémbo Moziját, hogy bemutassuk az afrikai iskolák oktatóinak további típusait. Ezúttal Kamerunban járunk, evangelizált területen, ami azt jelenti, hogy az új vallás és az új iskola nem konkurens, hanem szövetséges. 
A száheli övezet országaiban ugyan alapvetően az iszlám szunnita ága hódított, kisebb mértékben a kereszténység (főleg, de nem csak, a katolikus vallás) is teret nyert, miközben országonként változó arányban megmaradt az eredeti természetvallás, amelynek eléggé erőteljes nyomai mind az iszlámra, mind a kereszténységre áttértek körében is mindenütt elevenen fönnmaradtak.
Több forrás is említi, hogy az afrikai nők el voltak ragadtatva a zenés szertartás és főleg a habfehér esküvői ruhák keresztény szokásától, tömegesen megtértek, hogy papi áldással, szeplőtelen ruhában, feleségül menjenek gyerekeik apjához. 
Michel atya elégedett volt. A lelkek megmentése jobban érdekelte, mint az iskola, amitől a szülők különben is nagyon óvakodtak. Hosszú tanakodás után kijelentették, hogy a gyerekeket a gyomlálás, vetés és aratás dolgos idejében nem engedik iskolába, máskor járhatnak, ha olyan nagyon fontos. Helyszínünk az Ass?ze l'Africaine (Ass?ze, az afrikai nő) című regény, a rendkívül termékeny és sikeres kameruni írónő („az afrikai irodalom valóságos amazonja”), Calyxthe Beyala tollából. 
Az iskola. Tizenöt kilométer gyaloglás, elkopott a sarkunk. Egy nagy fa alatt voltak az órák, az alsó tagozat minden osztályának egyszerre. Aszerint, ahogy a nap haladt előre az égen, változtattuk helyünket a fa alatt.
A tanítóm háborús veterán volt. Egész teste, minden mozdulata hősi múltjáról tanúskodott: tekintete acélos volt, borotvált koponyája mintha közvetlenül vaskos vállaiból nőtt volna ki, nagy tenyerével csattanós nyakleveseket adott, leopárdmintás terepszínű öltözete és hatalmas, csatos katonai bakancsa már messziről jelezte a közeledtét, mint egy zebucsordának. Még az elfogulatlan tekintet számára is olyannak látszott, mint aki azért jött a világra, hogy szakaszvezetői funkcióját gyakorolja a laktanyában vagy a lövészárokban. Az iskolában azért alkalmazták, hogy kamerunizálja az oktatást, de a háborús veterán szelleme mindennél erősebb volt: a tűző nap alatt kettes sorokba állított minket, és csupasz koponyánk, amelyet azért borotváltak le, hogy kilakoltassák a bolhákat, fénylett az izzadságtól. 
– Viii-gyázzzzz! – ugatta.
Ostorral a kezében szemlét tartott csapatai fölött. „Gombolkozz be, te hülye!” „Föl a fejjel!” „Mellet kidülleszt!” „Jobbra át!” „Csapd a lábat! Bal! bal! bal-jobb-bal! Egy-kettő, egy-kettő! Állj!”
Afrikai katonák mindkét világháborúban („a fehérek háborújában”) derekasan részt vettek Franciaország védelmében; a gyarmatokról többszázezer fiatalt besoroztak a nemzeti hadseregbe. Kane-nál a bolond (aki végül megöli Szamba Diallót, mert az nem tudta eléggé egyértelműen az iszlámot választani a nyugati kultúra helyett) szintén harcolt annakidején Franciaországért, de nem beszél erről, csak néha megmutatja a sebhelyét. Az afrikai regényekben gyakran bukkan föl egy-egy ilyen hajdani katona, aki a francia hazát szolgálta; amely haza azután elfeledkezett róla. De nagyon, már ami a méltányos összegű nyugdíjat illeti. A francia parlament csak hihetetlen késéssel, 2006-ban szavazta meg a költségvetésben összesen 23 nemzetiségű, 84 ezer veteránnak a hajdani gyarmatokról, hogy amennyiben jelentkeznek érte (nem sokan élhetnek már közülük...), mostantól kaphatják ugyanazt az összegű nyugdíjat, ami a franciaországi francia világháborús veteránoknak már fél évszázada jár.
Ass?ze első tanítója tehát a fa alatt egy volt katona, aki olyan nyelven tanít, amelyet ő maga is rosszul beszél. A következő tanító viszont már egy városi iskolában, úgy beszél, mint egy könyvtár, Proustot, Rimbaud-t, Baudelaire-t olvas, és hibátlan eleganciával, zakóban, nyakkendőben, naponta tiszta ingben megy tanítani a száznyolcvan fős osztályba. Az évvége közeledtével kiderül, hogy aki nem tud, azt buktatni akarja.
„Árulás!” – kiáltott valaki. „Levágom a kukiját, le én, ha rossz jegyet mer nekem adni” – mondta tajtékozva egy másik. „Én pedig rontást küldök rá” – vágta el a vitát Chigara.
Másnap az osztályban még feszültebb volt a hangulat. Egy vörös kakas feküdt, elvágott nyakkal, a tanári asztalon. Az Iskolamester rögvest szimatolni kezdte a bűnösöket. Belevetette magát a harcba és szemből támadt:
– Te, te vagy az!... És aztán ki mondja, hogy nem te lennél az? És te! És te!
Üvöltött, ezer átkot szórt ránk, borzalmas szitkokat, sértéseket görögül, aztán amerikaiul. Összekucorodtunk, némák voltunk, mint a rákok. Végül leült, őszintén elszomorodva nézett ránk, és azt mondta:
– Mik ezek az ostobaságok? Nem tudnátok ésszerűen érvelni, matematikailag, tudományosan, logikusan, és nem hinni, csakis annak, amit láttok és meg tudtok fogni? A grigrijeitek nem érnek semmit. Nem attól lesznek jó jegyeitek, mert elvágtátok az asztalomon egy kakasnak a nyakát. Dolgozni kell! Dolgozni! Ez a titok. Világos?
– Igen, tanár úr! – kiáltottuk kórusban. 
Senkit sem győzött meg.
Az volt a büntetésünk, hogy ki kellett pucolni a latrinákat. Ennek meglehetősen örültünk, mert a szar az trágya. Attól nőnek a növények.
Ez a jólöltözött tanító egyszer összetalálkozik az utcán Ass?ze-zel és nevelőapjával, a gazdag és befolyásos Awonóval, aki nem véletlenül gazdag és befolyásos: tudja, hogy kell bánni az emberekkel.
Az Iskolamester alázatos meghajlással köszönt.
– Hogy s mint, kedvesem? – kérdezte Awono. – Elboldogul a kislány az iskolában?
Az Iskolamester belekancsalított a levegőbe, de nem a szelet bámulta, valóban nézett valahová. Azután kénytelen voltam azt hallani, hogy még az első elemire sem vagyok jó, a magatartásom viszont példás és hibátlan. Ha továbbra is a semmittevést választom, akkor jó magaviseletem ellenére is ki fognak rúgni, vagy legjobb esetben megismételtetik velem az évet. Awono fölsóhajtott és megkérdezte:
– Tanító úr, igaz, hogy szeretnél venni magadnak egy robogót?
Az Iskolamester nagy szemeket meresztett és elnevette magát, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy belenyúlt a lekvárosbödönbe. 
– Bizony igaz, uram! Honnan tudja?
Awono rágyújtott egy cigarettára és azt mondta:
– Oh! Ez, kedvesem, szakmai titok. Legyünk tömörek és világosak: van egy barátom, aki ilyesmivel kereskedik. Fáradj be egyszer az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.
A tanító elragadtatottan megköszönte.
Amikor továbbmentünk, Awono az alkalomhoz illő szemrehányásokat tett.
– Nem leszek mindig kéznél, hogy kihúzzalak a bajból – figyelmeztetett.
Másnap az Iskolamester az első sorba ültetett. Két héttel később a robogója zajosan tülkölt az iskolaudvaron. Az év végén átléptem a felsőbb osztályba. (...)
A következő tanév rendkívülinek ígérkezett. Új tanító jött az iskolába, Moszkvában végzett. Az új tanító fekete volt, sovány, bubut és szandált viselt. Nem volt sem robogója, sem biciklije. Gyalog járt az iskolába, verítékben úszva érkezett. Bűzlött. Az osztályban egyébként mindenkiből áradt a bűz, és nagyon nehéz volt a Moszkvában végzett Iskolamestert figyelmesen végighallgatni, még tárva-nyitva hagyott ajtók mellett is. Az osztályban terjengő szagok elvették az étvágyamat, néha egy egész félórára is. (...)
Az osztályban nem volt határozott elképzelésünk a matematikáról, geometriáról, történelemről vagy nyelvtanról, de a tanítóról nagyon is határozott gondolataink voltak. Egy délután a kis Emmanuel fölállt, visszaszippantotta orrába a taknyot, és megkérdezte az Iskolamestert:
– Tanító úr, miért nem viselsz öltönyt, mint mások?
– Mert hagyományos öltözeteink kényelmesebbek a mi éghajlatunk alatt – válaszolta.
Az volt a baj az Iskolamesterrel, hogy amiket mondott, az semminek sem felelt meg az általunk látott, hallott, elvárt dolgok közül. Az Humanitét olvasta. Az öltözködési stílusa miatt egy szemernyi presztízse sem volt. És még azt magyarázza, hogy a mi ruháink kényelmesebbek!
Az osztály röhögcsélt.
Chigara felállt, lassan előrement, az osztály felé fordult, és kecsesen meghajolt előttünk.
– Hová mész? – kérdezte az Iskolamester.
– Haza. Bizony, tanár úr. Azért jöttem, hogy megtanuljam a gazdálkodást a háztartásban, és mit látok itt?
– Tessék azonnal visszaülni! – kiáltotta Iskolamesterünk.
Chigara magakelletően mondta:
– Elválok, tanár úr. 
A diákok bátorításul megtapsolták. Egyesek felugráltak, szaladgáltak a padsorok között. Mások a Marseillaise-t énekelték. Egy lány elővette a főttbabos fánkot és kiabálni kezdett: "Két fánk tíz frankért!" Az iskolamester próbált gyenge hangjával úrrá lenni a helyzeten: „Hallgassanak! Hallgassanak már!” Az amúgy is vidám gyerekek Chigara magatartásától vérszemet kaptak, mindenki üvöltött. Száznyolcvan kölyök, minden tisztelet nélkül a lompos tanítója iránt. 
„Mi folyik itt?” – kérdezte a tavalyi tanítónk, bekukkantva az osztályba. Egyet tapsolt, és azon nyomban csönd lett. 
– Micsoda söpredék! – kiáltott az Orosz Iskolamester.
– Ne törődj vele, öcsém – mondta az Ex-Iskolamester.
Az Orosz Iskolamester úgy nézett rá, mint aki most ébred egy nehéz álomból. 
– Azt szeretném tudni, hogy jutottak el a felső tagozatba. Még a kivonást sem ismerik.
– Öregem – mondta az Ex-Iskolamester – mi csak békés honpolgárok vagyunk, nem is akarunk mást, mint aludni, enni és épségben eljutni a nyugdíjig.
– Énnekem nem ilyen elképzelésem van a közoktatásról!
Az Ex-Iskolamester érezte, hogy találat érte, erőgyűjtés gyanánt beleszimatolt a levegőbe, majd ellentámadásba lendült:
– Az a te elképzelésed, az nekem is megvolt, jóval teelőtted! És mit adott? Semmit, de semmit! Legjobb elfogadni, ami nyilvánvaló: Afrikának annyi!
– Hát ezt még meglátjuk – mondta az Orosz Iskolamester.
Teljesen érthető, hogy a fiatal tanító bububan jár, ebben a lenge, bő, földigérő ingben. Nem véletlenül ilyen a hagyományos afrikai viselet, hiszen az állandó hőségben sokkal megfelelőbb, mint a zakó-ing-nyakkendő szentháromsága, ami eléggé abszurd úgy negyven fok fölött...
Röpke kameruni kirándulásunk befejezéseként nézzük Ass?ze – és vele együtt általában az afrikai gyerekek – iskolai kalandjainak végét. A fiatal lány feszengve ül befogadó családja körében, és bejelenti a hírt:
– Kicsaptak az iskolából – mondtam.
Teljes elképedés ült ki az arcokra. 
– Micsoda? – nyögte Awono. – Micsoda? Jól hallottam?
– Ez már várható volt – jegyezte meg Sorraya, még kényelmesebben elhelyezkedve a székén. – Egy szörnyeteg nem szül Jézust – tette hozzá. 
– Ass?ze nem jár többé iskolába? – kérdezte a Grófnő, és mutatóujjával ütögette az asztal szélét. – Na és? Ass?ze nem jár többé iskolába, mint a gyerekek hetvenöt százaléka ebben az országban. Miket beszélek, a legutóbbi hírek szerint több mint kilencven százaléka, ha hajlandók vagyunk a szarakolók gyerekeit is gyerekeknek tekinteni. Ass?ze nem jár majd iskolába, ahogy nem járt ebben az országban egy sem az öregek közül, pedig mindenki bölcsnek tekinti őket. Nem megy többé iskolába, mint a férjhez adott nők, mint a lányok, akiket feláldoznak a fiúk javára. Nem megy iskolába, mint ennek az országnak a kurvái, akiket te baszol, Awono, de a lányodat el akarnád küldeni az iskolába, akárcsak a nőknek azt a picinyke kisebbségét, akiket nem sikerül megkúrnod. Szót sem érdemel az egész történet – vonta le a tanulságot.
– De... de hát mi lesz belőle? – kérdezte Awono.
– Az lesz, mint mindenkiből – mondta a Grófnő, akinek már elege volt a beszélgetésból. – Egy nő, egész egyszerűen egy nő.
– Holnap – mondta Awono – bemegyek ehhez a balfaszhoz, aki ezt merte... Fölfogtad ezt?! Merészelte kirúgni a lányomat! Na, majd holnap meglátjuk.
Grófnők (sem grófok, értelemszerűen) nincsenek Afrikában, ez csak a családi csúfneve Awono prostituáltból élettárssá előlépett barátnőjének, aki mindig kimondja az igazságot.
Királyok viszont vannak, méghozzá sokan. A falufőnököket, a hagyományos afrikai társadalom helyi vezetőit mind királynak nevezték, nevezik még ma is. Én is jártam ilyen királyi udvarban: egy építészetileg igen figyelemreméltó, vályogból emelt szép palota előtt, árnyékadó fák alatt, a vöröslő, homokos földre tett gyékényen ült az udvartartás (kizárólag férfiak), csak a királynak járt ki egy fonott karosszék, egy másik pedig nekem, az európai látogatónak. 
Párizsban annakidején minden afrikai, akivel megismerkedtem, királyfinak mondta magát; először azt hittem, nagyzolnak. De nem, valóban azok voltak, hiszen többnyire csak a főnökféléknek van pénzük arra, hogy fiaik közül legalább egyet az álmok városába küldjenek tanulni. A cél az lett volna, hogy majd visszatérjenek falujukba, és a közösség javára hasznosítsák a megszerzett nyugati tudást, de ez nem mindig, sőt, ritkán sikerült. Vagy nem tértek vissza, vagy nem szereztek tudást, vagy egyéb bonyodalmak léptek föl. 
Nézzünk most egy királyfit: legyen ez Malik Moktar Al Mahdi, akinek királyi atyja a családot dicsőítő énekmondó visszatérő szövege szerint Jabir Moli Moktar Al Mahdi, a hím kajmán, sebzett oroszlán, vak tigris, fehér párduc, aki gyávákkal nem eszik egy tálból, tíz nővel hál egy napon. A hosszúnevű hőssel a csádi Flavien Kobdigué Au Sahel les cochons n'ont pas chaud  (Száhelben nincs melegük a disznóknak) című regényében találkozhatunk; a fiatal költő és író Kaar Kaas Sonn néven rap énekesként ismert.
A csádi iskolai tapasztalatok nemigen különböznek az eddig megismertektől.
A falunak volt egy kis iskolája. Egy osztály, egy tanító, egyben az egész alsó tagozat, mind a négy osztály. Az iskola mindig a nagy akácfa alatt van. Odakinn. A szabad levegőn. Úgy kell annak lenni, hogy az iskola tökéletesen beilleszkedjen az őt övező környezetbe. Tehát a fa alatt tartjuk az órákat. A madarak dalától elringatva. Néha egy kis galambszar csöppen a palatáblára. De hiszen azért vagyunk itt, hogy tanuljunk a természetről. (...)
Malik Moktar Al Mahdi ebben az iskolában kezdte az első osztályt. Ő, falujának jövendőbeli felszabadítója. Az ilyen isten háta mögötti helyen az emberek nem gondolnak a nemzetre. A népre. Mindezekre a furcsa fogalmakra, amiket a nyugatiak vezettek be nálunk. A nép a családdal kezdődik és a családdal végződik; jó, esetleg a faluval. Ha a falu egyik szülöttje magas pozícióba kerül, akkor vele együtt hallgatólagosan az egész falu is oda jut, és nekilát irányítani az országot.
Malik Moktar Al Mahdi, a falufőnök, azaz király fia, sorozatban bukik az elemiben. Nem olvasni tanul, hanem azt hiszi – akárcsak az osztálytársai –, hogy ugyanaz a feladat, mint a Korán iskolában: az ismeretlen szöveget szórul szóra bemagolni. A nem arab országokban élő muzulmán gyerekek is arabul tanulják meg a Korán passzusait. A szent szöveget nem szabad lefordítani, pontosabban szabad, de akkor már nem szent szövegnek, hanem Korán-magyarázatnak tekintik. Fejből megtanulni pedig mindenképpen arabul kell. A fehérek iskolájában franciául tanítanak, a gyerekek ezt a nyelvet sem értik, de bemagolják a szöveget. Én is találkoztam olyan afrikai falusi gyerekkel, aki azt mondta, és hitte is, hogy tud olvasni: a tankönyv ismerős olvasmányát nézve, szépen mondta, ami oda volt írva, de ismeretlen szöveggel képtelen volt elboldogulni.
A gyarmatosítás évtizedei alatt, sőt, utána is még jó ideig, a francia befolyási övezethez tartozó afrikai országokban a tanítás francia mintára, francia tankönyvekből ment, olyannyira, hogy a kis fekete gyerekeknek a Száhel félsivatagos tájain azt kellett tanulniuk, hogy „őseink a gallok...” Ez már legendás, ez a „nos anc?tres les Gaulois”, mai napig is emlegetik, nem ok nélkül. A francia gyarmatokon Franciaországot hazaként kellett szeretni és tisztelni. Az angolok – mondták nekem némi irigységgel frankofon afrikaiak – nem várták el a gyarmataiktól, hogy szeressék a királynőt. Csak rendesen kizsákmányolták őket – mint minket is, mondták –, de legalább nem követeltek odaadást, hűséget és szeretetet...
A gyerekek hosszú passzusokat szavaltak anélkül, hogy egy szót is értettek volna a szövegből. Felmondták La Fontaine meséit, Paul Valéry verseit, teljes oldalakat a Goriot apóból. Irodalom gyanánt Balzac, Victor Hugo és Voltaire volt az iskola étlapján. A faluban a gyerekek, hogy mutassák nagy tudásukat, sorra elszavalták, mintha színészek lennének, a híres francia verseket.
A szülőket ez lenyűgözte. Egyből azt hitték, gyerekeik szupertehetségesek. Ugyanannyit tudnak, mint a tanítójuk. Végre hozzájutunk a fehérek varázslataihoz! Megértjük, hogyan érik el a céljaikat! Mi a technikájuk!
A gyerekek ugyan nem értették, amit szavaltak, de ez a játék megbecsülést szerzett nekik a faluban. Az idősek iránti tisztelet csökkent. A kölykök tekintélye nőtt. Abban mindenképpen egységes volt a vélemény, hogy aki nem tud írni-olvasni, az elveszett ember. Mondhatni nem is létezik! 
Malik Moktar Al Mahdi csak számos osztályismétlés árán tanul meg írni-olvasni, majd pedig kalandos, és súlyos bűnöktől sem mentes fiatalság után véres puccsal hatalomra kerülő véres diktátor lesz  – az efféle, nagyon is valóságos figurákból is szerepel jó néhány az afrikai regényekben, de ez már egy másik fejezet... 
 

Bibliográfia

LÁNGH Júlia
Közel Afrikához
Magvető, 1996

Vissza Afrikába
Magvető, 2003

Egy budai úrilány
Magvető, 2004

 „A holdfényfejű, a bárzongorista és a többiek”
Magyar Lettre Internationale, 57

„A Fontarabie utcában”
Magyar Lettre Internationale, 61
 

KOUROUMA, Ahmadou 
A Függetlenség fényes napjai
Kávé Kiadó, 2001 

Allah nem köteles 
Ulpius-ház, 2002

BEYALA, Calyxthe 
„Egyedül az éjszakában”
Magyar Lettre Internationale, 61

Kaar Kaas Sonn
„Isten hozott Franciaországban”
Magyar Lettre Internationale, 61
 

DIOMÉ, Fatou
Az óceán gyomra
Palatinus, 2005

 BESSORA
 „Tartózkodási engedély”
Magyar Lettre Internationale, 61

MABANCKOU, Alain
„A szégyen fapadosa”
Magyar Lettre Internationale, 61