DISZNÓBOLT 
A Glinka- Strasse, az egykori Otto-Nuschke-Strasse, ma Jaegerstrasse és a furamód ma is ugyanarra a névre hallgató Mauerstrasse találkozásánál történt. Az akkoriban a főváros keleti felére szorult fővároslakó ezt a Checkpoint Charlie közelében lévő, s egyéb speciális intézmények, mint a Belügyminisztérium, a „Johannes R. Becher” Kultúrateremtők Klubja, a Nép és Nagyvilág Kiadó, a Szovjetunió Háza és a Dél-Koreai Követség uralta területet „Holt-tér”-nek nevezte, ami jólesően kétértelmű megnevezés, mert egyrészt jelenti azt, hogy a halottak tere, másrészt hogy meglehetősen kihalt benyomást keltett, főként hétvégeken, amikor elárvultak az irodák, s az állandó energiamegtakarítás szellemében a nagy, szürke, monarchista, nemzetiszocialista és népi demokratikus épületekben egyetlen NARVA-égő sem pislákolt, csak a határerődítmény mentén lévő ostorlámpák áztatták még nappal is fényárban az „Antifasiszta Védőbástyát”.
 Így igaz, ott volt a Niquet-Klause, meg az Alte Cafe, ahol hétfőtől péntekig berúghatott a Der Eulenspiegel c. szatirikus hetilap szerkesztősége, és nemcsak ők, de amúgy közel s távol egyetlen üzlet, ahol szilárd és folyékony iránti szükségletét csillapíthatta az ember, egy ÁKV-áruda, amelyet mi, pontosabban én s azok a kevesek, akik ebben a kevéssé lakóbarát környezetben laktak, cseppet se rosszindulattal disznóboltnak neveztünk. „A disznóboltba csülök meg retek érkezett” szóltunk oda egymásnak, vagy „A disznóboltba kubai narancsot hoznak, de csak öt ládával”. Igen, a disznóbolt volt a találkahely, legalábbis azokon a napokon, amelyeken – bármely okból – kerültük a már fent említett két kocsmát, bár szombaton és vasárnap mind a kocsmák, mind a disznóbolt zárva volt, a Holt-tér tehát tényleg kihalt. 
 A számomra felejthetetlen, jóllehet történelmi esemény 1979. március 30.-án délután öt órakor történt. Pénteki nap volt, a délelőtti műszakból jöttem a Herzbergi Neuropszichiátriai Klinika női zárt osztályáról, egy-két sört bedobtam az Alte Cafe-ban, s szerettem volna még valami vigasztalóhoz jutni az elkövetkezendő hétvégére, amelyen ezúttal nem voltam szolgálatban. A disznóbolt polcai közt bolyongtam, bedobtam egy tábla „Kedvenc” csokit a kosaramba, az Adlershofert, amelyet, mert tartósan tizenegy keletnémet márkába került, csak tizenegyes tütünek hívtak, visszaraktam, helyette kivettem három üveg magyar bikavért, tétován megcirógattam egy lankadt fejeskáposztát, majd lemondtam róla. Rajtam kívül egyetlen vevő volt még, egy testes ötven körüli férfi zöld egyenruhában, epolettjén a négy ezüst csillag arra utalt, hogy a népi demokratikus német rendőrség főhadnagya. Mintha neki se lett volna sürgős, valószínűleg ő sem tudta pontosan, hogy a jól áttekinthető kínálatból mit válasszon, mert a kosara üres volt. Hacsak nem Beátát, az üzletvezetőt tartotta megfigyelés alatt, aki szutykos rózsaszín nejlonköpenyében ült a kasszában, s az Esti Hírlapot lapozgatta. Vajon mit véthetett a Beáta, kérdeztem magamtól. Csak nem szórt cukorral kevert szabadon kapható patkánymérget, amelynek hatásmechanizmusával esetleg nem volt teljességgel tisztában, hűtlen élete párja ecet savanyú lencselevesébe? Már épp figyelmeztetni akartam, amikor észrevettem, hogy a főhadnagy, aki a bolt velem átellenben lévő sarkában sertepertélt, egy altenburgi kecskesajtot babrál, majd a cseppet sem kicsi, celofánba csomagolt sajtdarabot a zakója jobb zsebébe csúsztatja. Már ki is nyitottam a szám, csak épp nem jött ki rajta semmi, amikor a rendőr, akinek a bal zsebe tök lapos volt, letette a kosarát, s röviden felém, majd Beáta felé biccentve kilépett a disznóboltból. Némán fizettem, kiszédelegtem az ajtón, valószínűleg olyannyira bizonytalanul, hogy Beáta utánam szólt „a vöröset jobb, ha holnapra hagyod”. Mert fenséges volt a naplemente, és a térdem is remegett, lerogytam a már zárt, s amúgy se túlságosan frekventált „Kultúrateremtők Klubja” küszöbére, hüvelykujjammal benyomtam az egyik bikavér dugaját, s megpróbáltam megérteni, mi történt. Egy magas rangú „barát és segítő”, a második legnagyobb hatalommal bíró állami intézmény főhadnagya sajtot lopott, nem mást, sajtot. Jelentős esemény tanúja voltam, gondoltam, ősbemutatóé, mert a főhadnagy nem látszott rutinosnak, és részegnek sem. Vagy alkalmilag olykor-olykor már intézkedett, a szó nem szoros értelmében? Hisz magam se voltam szent, előfordult, hogy hozzám szegődött valami, persze nem a mi disznóboltunkban, és el is kaptak, és átadtak a rendőröknek. Ha én viseltem volna ezt az egyenruhát, ez garantáltan nem történik meg velem: a legbiztosabb álca. Még ha közvetlenül mellette álltam és részletesen megfigyeltem volna, akkor se mertem volna így kiáltani: „Ez a rendőr tolvaj, hívják a rendőrséget”. A lefülelt azt mondhatta volna, hogy a lefoglalt áru, például a kecskesajt körül valami bűzlik, ezért vette őrizetbe. Fennáll a veszély, hogy valaki, aki esetleg még a tetthelyen időzik, előre megfontolt szándékkal élvezeti cikkeket tesz élvezhetetlenné, ezért a bizonyítóeszköz biztosításának konspiratív módja. De mert hangosan megvádolták tolvajlással, ez megvalósítja a hivatalos személy megsértésének törvényi tényállását, így kénytelen intézkedni a rágalmazóval szemben...
 Amikor teljesen kihűlt a fenekem, kifogyott az üveg, és gyötörni kezdett a szomjúság, felmásztam a harmadik emeletre a szobámba, kinyitottam az ajtót, s gyakorlatilag ugyanazzal a mozdulattal egy üveg vörösbort, s három kék füzetemből, amelyeket mindig magamnál tartottam, az aktuálisba bejegyeztem –legalábbis jövő hétfőig –utolsó megvilágosodásomat: „Az általános etikai elsivárosodás új minőségi fokozatba lépett. Még ha egy remélhetőleg soha be nem következő helyzetben úgy magyaráznám is, hogy nyilván hallucináció áldozatául estem, az az esemény, amelynek a mai napon szemtanúja lehettem, a vég kezdete.”
Lengyelek között
Amikor először láttam egy képen, 1967 augusztus közepén, tizenhat éves voltam, először voltam Lengyelországban, először utaztam egyedül, két héten át autóstoppal és gyalog Widuchovától, amely közvetlenül az oderai határ mellett fekszik, Krakkóig. Túl voltam az első komoly szerelmi bánaton, kevés volt a pénzem, szinte minden éjjel lépcsőházakban aludtam – néha kanapépárnákon, amelyeket asszonyok nyújtottak ki nekem az ajtón, bár későn hazatérő férjeik és fiaik majd átbucskáztak rajtam, olykor vizet, limonádét, almát vagy sósperecet is kaptam. 
 A krakkói óváros peremén egy kioszk előtt álltam sorban, amikor egy idősebb, kissé pityókás, de szemmel láthatóan emberismerettel megáldott úr saját nyelvemen megszólított. Hogy tetszik-e Krakkó. „Igen”, válaszoltam. Hogy szomjas vagyok-e. „Nagyon” válaszoltam. Pillantása bal öklömre esett, amelyben néhány kisebb értékű zlotyt szorongattam; „Rendben”, mondta, „akkor csókold meg Kuballát”. Természetesen arra gondoltam, magáról beszél harmadik személyben, ő lenne Kuballa, én meg csókoljam meg, én, a jelentéktelen, mindenesetre fiatal jószág, aki már csak lerobbant hátizsákjáról is azonosítható, mint Honecker-német, miként a lengyelek a szomszédnép szocialista igazgatás alatt álló részét nevezték, a Hitler-német analógiájára képezve, amelyek mindösszesen voltunk azokban a nyomorult években.  Ám az úr lehajolt, megragadott egy borzas, dagadt tacskót, amely a lábánál állt vagy feküdt, rövidlábú lomhasága az akciót nem könnyítette meg, elém tartotta, s nevetgélve megismételte parancsát: „Csókold meg Kuballát!”
Mit tehettem volna? A sztoikusan önmagába néző kutya orrára csókot leheltem. Az úr bólintott, visszatette Kuballát a fűbe, jobbját nyújtva közölte, hogy Leszeknek hívják, Pan Leszek Birezinnek, s mikor végre sorra kerültünk, magának meg nekem is vett egy korsó csapolt sört, amelyet olyan hidegnek, frissnek és nagyszerűnek találtam, mint soha életemben. Kuballa további puszikat kapott tőlem, és gazdája, aki azon a napon valamilyen módon szintén az enyém volt, további sörökkel ajándékozott meg, míg le nem ment a nap, fel nem kelt a hold, s be nem zárt a kioszk. Ezután Leszek Birezin magával vitt haza, megágyazott nekem egy rozoga kanapén a konyhájában; amelyen olyan mélyen és hosszan aludtam, mint egy szürkemedve – a czestohowai Fekete Madonna aranyba keretezett reprodukciója alatt. „Úgyis meg akarod nézni”, mondta Birezin úr másnap reggel a herbatea mellett, „menjél busszal, nem egész két óra, hacsak megint nem kap defektet”. „Szerelmi bánatra is jó?” kérdeztem. „Naná”, vélte Birezin, „mindenre gyógyír, ellentétben az idővel.” „Meglehet”, mondtam bizonytalanul, miközben Kuballát s Leszeket utoljára kobakon csókoltam, mert tudtam, hogy ma éjfélig érvényes a vonatjegyem, s a fájdalmas búcsú ellenére, amely nyilván megnemesítette a vonásaimat, kevéssé vagyok hasonlatos ahhoz az állatbaráthoz, akinek Leszek Birezin képzelt. 
Azóta viszont, miként képtelen voltam feledni Pan Leszek Birezint, Kubbalát, a tacskót s a krakkói kioszkot, és persze a lengyel lépcsőházakat, lábtörlőket és kanapépárnákat, ugyanígy nem ment ki a fejemből a Fekete Madonna sem. Bár felekezeten kívüli vagyok, s már a vallásos megvilágosodásra se vágyom, mint sok más pogány, elhatároztam, hogy egyszer megnézem teljes valójában, nem képeslapon és nem útikalauzban és nem is érdekből, mert valamiféle csodában reménykedem. A lengyelek különös, ellentmondásos, impulzív és melankolikus, bigott és érzéki, individualista és társadalmi elkötelezettségű, éppoly derék keresztény, mint amilyen anarchoteátrális hozzáállása vonzott, tudni akartam, mit akarnak vele és tőle, mi ez a komor Matka Boska Czestochowska.
 Közben teltek az évek. „Lengyeljeim”, akiket sosem tévesztettem szem elől, Wiszynski kardinális vezetése alatt ezres tömegekben bátran demonstráltak a vallásszabadságért kontra szocializmus, a krakkói származású Karol Wojtyla rá se rántva a lengyel szólásra, amely szerint ha lengyel lesz a pápa, itt a világ vége, II. János Pálként fáradhatatlanul zarándokolta be hazája szent helyeit, a meggyilkolt munkáspap, Popielusko végtisztességét a „Százezrek vonata” adta meg, s a Solidarnosc szakszervezet, amelynek elektrotechnikus vezére, Lech Walesa reverjéről nem hiányozhatott a Fekete Madonna kitűző, az egyház és nép frigyének katalizátora lett, Istenért, mint Witold Gombrowicz megfogalmazta, aki pisztollyá válva lehetővé tette, hogy kilőjék vele Marxot. 
Közben teltek az évek; ötször elterveztem, hogy meglátogatom a Fekete Madonnát, s ötször jött közbe valami személyes vagy politikai ok, vagy e kettő keveréke. De ma, egy jéghideg január végi péntek reggelen végre kiszálltam a vonatból, amely éjszaka Kutnóban szedett fel, s most ott gyalogolok a czesztohowai főutcán, az egykori kereskedő- későbbi ipari központban, az Aleja Najswietsej Marii Pani-n, azaz a Boldogságos Szűzmária Fasoron. A mutatós, hibátlan pasztellszínben pompázó háború előtti épületekkel és korrekten metszett hársakkal szegélyezett NMP, miként az itteniek röviden, immár tiszteletlenül nevezik ezt a mindkét oldalon háromsávos, a középső sétánnyal együtt túlméretezetten széles vidéki díszutat, mivel a város „szívébe”, a Jasna Gora nevű pálos kolostorba vezet, kétségkívül a város ütőere. Az NMP-n, a hosszú út végén májustól szeptemberig minden évben körülbelül nyolcmillió ember hömpölyög a Fekete Madonna felé, mert ő a kelet-európai keresztény és mindenekelőtt a lengyel katolikus zarándokok legfőbb célja, s nem a híres lourdes-i Koronás Madonna. Ehhez a felekezethez tartozik itt a népesség 95,7 százaléka; egyszóval nem lenne könnyű a majd harminckilencmillió megkeresztelt lengyel között olyat találni, aki életében még sosem térdelt a hatszáz éves ikon előtt. 
Nemcsak a monstruózus, a város többi részét bagatellizáló fasor, a rengeteg kocsma, kávéház és imbisz szolgáltatnak kétségbevonhatatlan indítékot nyaranta a domb felé áramló tömegeknek, a több-kevésbé szervezett szomszédos országokból jövő, s Lengyelország minden csücskéből magánúton érkező zarándokoknak. Aki lengyel, katolikus, aki katolikus, zarándok, újra és újra felszerelkezik hátizsákkal, hálózsákkal, dallal, mindig vidám, hólyag a lábon neki smafu. A színház előtt teljesen kitaposott fű, meg a hársak kérgébe vésett monogramok úgy hatnak rám, hogy egyfajta Woodstocknak képzelem; sátrak, gitárok, kólásüvegek, lufik, különböző korú keresztények farmerben, trikóban, Jézushívők, akik nemenként elkülönülve alszanak, és testvérnek, nővérnek hívják egymást –a Madonna előtt. De aztán mindig van „Madonna után” is, amikor a bűneiktől frissen megszabadult zarándokok és zarándoknők, mert különben jövőre nem lenne mit meggyónni, végre néhány újat követnek el, szóval söröznek, cigiznek, szeretkeznek, mint a többi hippi, akiknek más a szent.
Az NMP az épp felkelt téli nap hideg fényében úszik, egyelőre se ember, se autó. Még húsz lépést se tettem meg az állomástól, máris az alig három kilométerre lévő „Szent Kereszt és Mária Születése Bazilika” csúcsa ragyog felém. De jó, hogy nem a főszezonban jöttem. Igaz, nem lesz nagy búcsújárás, nem fogok fürödni a tömegben, viszont abban a ritka lehetőségben lesz részem, hogy közelről láthatom a demokratikus NATO- és EU-tag Lengyelország „Királynőjét”.
Hátizsákomat, amely persze már nem az egykori, a város legelegánsabb szállodájának – amelynek költségeit persze ma sem tudnám állni – recepcióján hagyom, s azonnal a török hadak ellen 1382-ben erődítménynek épült Jasna Gora kolostor felé indulok, amelynek a pálos szerzetesek nagy támogatója, Wladyslaw Opolczyk herceg a csodatevő, s erről aztán hamarosan híressé váló Szűzanya ikont ajándékozta. Itt, a Ljubomirszki-kapunál a kora reggel ellenére már van valami élet. Három cigányasszony sepri nyírfa seprűvel az utat, s különösen alaposan a kolostor mozaik címerét, amely bemutatja, mi volt Pál, a remete számára a legfontosabb: a holló, amely a kenyeret hozta, az oroszlánok, akik megvédték, és a pálmalevelek, amelyekkel elfedte csupasz testét. A legfiatalabb cigányasszony kihasználja az alkalmat, s megkérdi, van-e papierosy-m és dollárom. Mert nincs dollárom, s a Madonna kertjében, de lehet, hogy soha többé nem akarok cigarettázni, egyetlen szál kivételével, amit a dzsekim zsebében hagyok, nekiadom a cigarettámat dobozostul, s tovább megyek, el a szent remeték, Antonius és Paulus szobrai mellett, át a zarándokhídon –és nem merek belépni a templomba. Remegnek a térdeim, mint új szeretővel való találkozás előtt, s ez annyira összezavar, hogy elkezdek követni egy iskolai osztályt a jobb oldali belső udvar felé, amelyben egy valószínűleg özönvíz előtti állapotokat szimbolizáló simogatásra való állatkert található; ám mielőtt még az ember kinyújtaná a kezét a gyöngytyúk, kacsa, birka, szamár és láma felé, át kell préselődnie egy fából készült ládán, egyfajta háziállatoknak való átmeneti bárkán, amelyben azonban nem Noé vár ránk, hanem a szent család háromkirályostul, mind az öt figura kirakati bábuból készült, s színesre festették, színes ruhákba bújtatták őket, csak a gyermek Jézus meztelen babafigura. Az állatkert mögött van még egy faláda, a tanulók nyilvánvalóan ismerik, s örömmel odaözönlenek. Ebben, mint most már én is látom, furnérból készült, felöltöztetett, fehér loknis angyalutánzatok állnak, akiknek az arcuk helyén akkora ovális lyuk van, hogy a gyerekek egymás után dugják át rajta a fejüket, s fényképeztetik magukat ebben a pozitúrában a tanítónővel meg velem. Mivel jómagam majdnem olyan jól szórakoztam a gyerekekkel, mint ők a giccsel, inkább önfeledten, mint félelem nélkül belépek a Mária Mennybemenetele apátság szentélyébe, az útikalauzban ajánlott „bazilika az orgonával” nem nyeri el az érdeklődésem, nem nézek se jobbra, se balra, ahol az „oltár a 15. sz.-i feszülettel”, a „kilenc boltozatú pompásan fellobogózott lovagi terem” és a „stukkózott dongaboltozatú reflektórium” áll, mert egyedül ő, a Fekete Madonna érdekel. A Madonna, útikalauzom józan leírása szerint „122 cm magas, 82 cm széles, cédrusra ragasztott lenvászonra gyanta alapú temperával festett női arckép”, egy másik, kevésbé prózai forrás így ír: „azon kevés ikonok egyike, amelyet a legenda szerint Lukács evangélista saját kezűleg készített”. 
Egyik percről a másikra körülbelül háromszáz ember között találom magam, akik télikabátban, anorákban, vagy fehér szerzetesi öltözékben térdelnek az oltár előtt, keresztet vetnek, imára fonják a kezüket; olyan is van, aki kiterjesztett karral a földön fekszik. Néhányan állnak, én is közéjük tartozom, így is maradunk most már, mert egyre több asszony, férfi, gyerek özönlik a templomba, s borul térdre, vagy ül le a tábori székekbe, amelyből sok van, de biztosan nem elég. Szóval állok ezek között a komoly, csendes, megilletődött, de cseppet sem mámorosnak vagy eksztatikusnak tűnő emberek között voyeurként, s képtelen vagyok olyan magasra emelni a fejem, hogy a Madonnát lássam, s megbizonyosodjak arról, vajon a szigorú rituális időrendnek megfelelően éppen leplezett vagy leleplezett állapotban van-e. Az arckifejezések körülöttem mindkét interpretációt lehetővé teszik. Még megkérdem magamtól, mitől félek jobban, a csalódástól, vagy az ellenkezőjétől, amikor egyszerre csak úgy érzem, az orromnál fogva valami felfelé húz. Mint felismerem, a Madonna épp leleplezett; de valami különös félénkség vagy szemérem nem enged, úgy hat rám, hogy a tulajdonképpeni találkozás pillanatát, a pillanat pillanatát elnyújtom, s próbálom csak a karjában tartott nagyon nem gyermeki Jézust bámulni, aki elanyátlanodva nézelődik, s akinek könyvet tartó bal keze nagyobb, mint a fejéhez képest túlságosan kicsi jobb.
Végül mégis engedek szelíd erőszakának; a Fekete Madonna megnyert magának –vagy én őt, amennyiben a megnyerés az örömből ered. A Madonna szép, szebb minden festett, fényképezett s valódi nőnél, akit valaha is láttam. Azért szép, mert nem szép, nem Nofretete, nem Kleopátra, nem díva. Egy plasztikai sebész valószínűleg nem tőle kérne segítséget, ehelyett felajánlaná a magáét, vagy legalábbis elképzelné, milyen lenne, ha itt-ott faraghatna rajta picit. Hosszú keskeny orra nem illik sötét bőréhez. Távolülő szemei nehéz, pillátlan szemhéjak alól néznek ki. A szája szép formájú, ám gyermekesen kicsi, jobb orcáját két, szinte párhuzamos vágás torzítja, amelyeket 1430 húsvétján a huszita mozgalomhoz közelálló zsoldosok ejtettek rajta, s amelyeket azóta mindig újra felfrissítenek.
A czestohowai Fekete Madonna földöntúli szépségét képtelenség szavakba önteni, a legtehetségesebb költő is beleőszülne, s belekopaszodna, de az is lehet, hogy a józan eszét is elveszítené, arra viszont, amit az emberekből a látványa előhív, egyáltalán nincsenek szavak, s ha mégis vannak, én azoknak nem vagyok a birtokában. Így annyit tehetek, hogy leírom, amit láttam, illetve ami elfogott, amikor látni véltem. Hogy azért-e, mert az ikon tényleg Szent Lukács műve, vagy mert a festője, akárki is az, a szó eredeti értelmében áldott tehetség volt, nem tudom, mindenesetre ennek a női arcképnek az eredetijében olyan erő van, ami a legjobb másolatokból vagy reprodukciókból is teljességgel hiányzik. Ez a barna arc sugárzik; lágyság, jóság, melegség sugárzik belőle, s olyan megrázóan valódi, hogy még én is, aki nem vetek keresztet, nem térdelek le, nem imádkozom, érzek valamit, ami talán születés előtti, embrionális állapotomra emlékeztet, bárcsak fel tudnám idézni azt a fenséges lebegést, amelyből nem maradt más, mint az a mindenesetre jámbor kívánság, hogy egy szép napon esetleg visszatérhetek hozzá.
És bár tudom, hogy látni vagyok itt, szinte semmit se látok, sírva, szipogva kimegyek a kápolnából, belefújom az orromat a zsebkendőmbe, mélyeket lélegzem, s végre újból engedélyezem magamnak a kétkedést. Mi volt ez pontosan; mi tartott ennyire fogva, s mi mozgatott mégis meg ennyire? Kizárólag a képmásból áradó energia ríkatott meg vagy szolgáltatott okot erre a katartikus feloldódásra? Ez az erősen megvilágított kicsi sötét ikon ilyen meditatív koncentrációra ösztönözte a szemem? Ennek a nőnek a szomorú, nem erre a világra irányuló tekintete lenne, ami ennyire meghatott? Vagy az arc körvonalain túlérő sebhelyek? Bánatomban a Madonna s a sok áhítatosan felé forduló ember láttán nem teljesen benőtt fejem lágyán kiengedtem a szelepet? Esetleg a pálosok valami tudatmódosító titkos tinktúrát rejtettek szentjük arannyal hímzett, drágakövekkel berakott, fura repkedő angyalokkal díszített ruhájába? 
Többé-kevésbé blaszfém kísérleteim, amelyek mind arra irányultak, hogy azt, amit átéltem, legalább félig racionálisan megmagyarázzam magamnak, legalábbis távolságot teremtsek tőle, mit sem változtattak azon, hogy még mindig olyannak érzem magam, mint egy habkő a Holt tenger hullámain: könnyűnek, porózusnak, halhatatlannak. Az egyetlen cigaretta, amit nem adtam a cigányasszonynak, nem ízlik, a ragyogó domb, a kolostor, a város és fölöttem majdnem zeniten van a nap, két óra múlva a Madonnát újra leleplezik, s most nem tudom, még egyszer bemenjek-e hozzá, hogy akkor majd másképp, vagy legalábbis gyengébben hat-e rám. Valamivel később, az első pohár sörnél azt kérdem magamtól, vajon mikor halt meg Pan Leszek Birezin, aki akkor annyi idős volt, mint én most, s hogy ne áldozzak-e egy gyertyát neki, és hogy Kuballa, aki nyilván korábban halt meg, mint Leszek, nem érdemelne-e szintén egyet. A jámbor Testvérnek, aki a gyertyapénzt szedi, nem kell elmondanom, hogy Kuballa egy dagadt, bozontos tacskó volt, viszont az egyetlen kutya, akit életemben megcsókoltam.

       HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSAI