Valószínűleg Kioltás lesz a címe, gondoltam, s megpróbálok vele kitörölni mindent, ami eszembe jut, mindent, amit majd beleírok ebbe a Kioltásba, ki lesz oltva, mondtam magamnak. Tetszett ez a cím, ez a cím lenyűgözött. Hogy hol jutott eszembe, nem tudtam már.

  Thomas Bernhard: Kioltás (Ford. Hajós Gabriella)

Nem, nem, én egyszerűen felejtek.
 El, szinte bármit, semmi bonyodalom.
 Váratlanul, meglepően, rendszeresen, végleg. Legváratlanabb, hogy ugyanazt rendszeresen szoktam elfelejteni, például a mobiltelefont a kocsiban hagyom. Szinte mindig.
 Szinte mindent bárhol, ez a legújabb.
 Aztán meglepődöm.
 Az ismétlődésen, a felejtés mechanikusságán, a felejtés mechanizmusán.
 Baktatok vissza az autómhoz, közben eszembe jut, hogy az aranyhalaknak két másodperces a rövidtávú memóriája. Szerencséjükre, egyébként hamar beleőrülnének az akvárium-perspektívába. A felejtés védelem. Nyilván védekezek, még ha nem is tudom mindig, hogy mi ellen. Még ha megpukkadok is mérgemben amiatt, hogy így véd valami (az énem?) valamit (engem?) valamitől (magamtól?). Van olyan is, előfordul, hogy meglepő módon eszembe jut kiszállásnál a telefon, és akkor tehát végül is mi a helyzet, túl azon, hogy ennyire felejtésre van ítélve, ami van?
 A felejtés ítélet, de én ítélek? Működtethető-e olyasmi általánosítás, hogy én így vagy úgy teszek (felejtek, emlékszem stb.)? Általában működik-e, működőképesen egységes-e az én?, és ha a kérdést fölteszem magamról magamnak, általánosságban bármely közösségre nem vonatkozik-e ugyanez a dilemma sokszorosan? Hogy mondjuk a magyarok vagy a németek így meg úgy? Létezik ilyen, hogy „a ...ok”?
 Nincs.
 Meg van is, vegyük például, társadalom az túl sok, vegyük bő, vagy inkább csak legszűkebb családomat, még ők is túlságosan sok. Nem fikció, ők igazán nem az egész világ, személyes színház, nálam biztosan szerepelnek: megannyi esetlegesség és céltudat, komor és vidám stratégiák, bávatag önfeladások, a kőkemény tudatosságtól a szánalmas véletlenek sorozatáig bármi, termékeny és maximálisan terméketlen ön(félre)értés-özön, legváltozatosabb szereposztás, minden elképzelhető állat nyüzsög és tesped, igazi Nagy-Az-Isten-Állatkertje. Olyan is van, hogy nincs is olyan: nem létezik, hogy legyen. Az jut róluk eszembe, hogy szegények. Ez a jelző jut eszembe a családomról. Szegények. És felejt az összes.
 Nyugalom.
 Nyugi, mind felejt, miközben riasztó pontossággal emlékszik erre meg arra, mint a gép. Mint az elefántok. És én is emlékszem belőlük erre meg arra, és felejtem őket, kifelejtem, elfelejtem, így együtt, tetszetős összevisszaságban. Csak a vége u.az.
 A vége az, hogy vége. Olykor még felrémlik belőlük valami, de van vége a történetnek.
 Biztos vég. Kész, kampec, végképp eltörölve. Minden.
 Valahány, úgy, ahogy vannak, mindaz a töménytelen csodás és borzalmas, siralmas, mulatságos és megrendítő, izgalmasan unalmas, ami velük történt. És velem: velünk. „Tudtam, hogy a Siebenkäs ebben a könyvtár van, Jean Paul könyvei ide kerültek, egyik elődünk rendezte így, ma már nincs megmondhatója, kicsoda” (Th B), ne tévedjünk hát el, ne fújjuk föl annyira a dolgot. Ezt a persze mégiscsak legfontosabbat, az életet, különösképp a sajátunkat.
 Csak valamelyest. Arányérzék meg hasonlók, a leülepedő port pedig mindenképp érdemes azért lefújni róla, akkor egész kis rendes életkép kerekedik, meglásd. Nem hiszem, hogy ne a jó érzésre volna jó kifuttatni a létezést, az meg ilyesmi porolás, tisztántartás nélkül nem jöhet össze. A tisztítás viszont jár azzal, hogy emlékezel.
 Szinte magától. Az jár (el) jól, aki nem föltétlen vájkál, varasodó sebeket kapirgál föl, nem az emlékezés miatt sikálja le a túléléshez nélkülözhetetlen védőréteget, amivel bevonódik a múlt, hanem mintegy a karbantartás folyamán engedi előbukkanni újra meg újra mindazt, ami jobban teszi, a legjobbat azzal teheti nekünk, hogy nem süllyed el végképp. A tisztántartás a kellő igazolása annak, amit nem „szabad”, nem éri meg elengedni.
 Ez azonban így túl általános, ahogy mondani szokás, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mert felejtek csapot-papot – Petőfitől idéztem, ám nem csupán Csokonaira vonatkozik – és nem tetszik, hogy felejtek.
 Szembe megy az érdekeimmel.
 Aki ír (fest, filmez, ilyesmi), a felejtés ellenében teszi. Azért ír, mert felejt: ellene tart, és ezzel, mondhatni, normaszegő, a norma ugyanis az, hogy már a nagyapámról sem tudok voltaképp semmit. Az írás az ignorancia ellen dolgozik, az író szembe igyekszik a, na még egyszer, a normális felejtéssel. Az egészséges felejtéssel.
 Meg az egészségtelennel, mert nem ebből a szempontból válogat. Normális író (, akit amúgy mutass egyet,) túlzottan is felráz, halálos fáradtságomból is, mikor igazából csak elpilledni vágyom. Gyomorszorító, kényelmetlen, kimerítő, öreg, tiszta szerencse, hogy nem muszáj olvasni.
 Muszáj olvasni. A kultúra olvasás-processzus, folyamatos gyorsolvasás, akarom vagy nem, leolvasom a jeleket, rám ragad vagy belátásból bebiflázom, és mintegy a testemmel-lelkemmel írom, adom tovább. Oké, viszont folyik a szenvelgés az olvass-és-emlékezz témája körül, ami eléggé bezavar. Veszélyesen kontraproduktív, rontja a boltot az, aki jó’ „kreatívan” le akar nyomni a szegény adófizető nép torkán mindenáron egy kazal nefelejcset. Amúgy is leharcolt a romantika óta ez a ne-felejts!-projekt, unos-untalan a lelkünkre van kötve, hogy el ne felejts, mert beléhalok. Noha el ne felejts!, tényleg, mert tuti beléhalok, az holtbiztos.
 Nem tudom egyébként, hogyan kell hatékonyan csinálni, és érzek magamban én is egyfajta, ha nem is tűzzel-vassal, de térítő hajlamot.
 Mindenképp: írok. Magamnak ugyan, mégis ambicionálnám, hogy olvassák el, lehetőleg mindenki. Tanuljatok meg magyarul. Tanuljátok meg kívülről. Naplót is írok, 19 éves korom óta, igazán magamnak, és ha máshonnan nem, ebből tudom, mennyire van az, amit leírok.
 Van.
 Van.
 Hogy mennyire csakis az van, mert rémlik ugyan, hogy temérdek furcsa dolog történt velem, volt, kitaláltam, mesélték, álmodtam, ha viszont leírtam, az onnantól fogva bizonyosan van, és pontosan úgy van. Felejtek, elfelejtem, mindenképp olyan helyre süllyed bennem, ahonnan magától többé nem jön elő. Ha elolvasom, előhívom.
 Persze mit?
 Az emlékezet mély.
 Mélyről bukik föl, meglepő sebességgel, mint a vízbe nyomott gumilabda, és ez merő öröm. Vagy szétpukkadt buborék, ki tudja, mitől függően. Politikai rendszertől független. Nem gondolnám, hogy rendszerfüggő, nincs olyan, hogy diktatúrában és szabad helyzetben így vagy úgy emlékezünk, én legalábbis nem így vagyok, pedig kipróbáltam ezt-azt, kevesebbel is beérném.
 Kevés is sok, és ami sok, az sok. A vágy elérhetetlen tárgya könyörtelenül, rombolóan frusztráló, és a magamfajta, diktatúrában szocializált, frusztrált szabadság-deficites ezt üldözi. Ezt a fantomot. Beéri, lehagyja, bevárja, ilyenkor nem is tudja hirtelen, hogy ki üldöz mit. Az emlékezésről való beszéd mindenképp át van politizálva, túlpolitizált, az emlékezet szenzuális(abb inkább, mint intellektuális). Nem mondom, hogy politikához (közös ügyek intézése) nincs köze, ám az érzéki tapasztalathoz több köze van. Szagok, helyek levegője, egy most már örökre fiatal lány mozdulatai, a tenger színe, anyám húslevesének az íze meg ilyesmi. Persze szabadsághiány íze.
 Nem is a szabadság hiánya, hanem az az íz.
 Vegyük a létezett szocializmust, komonizmust stb. Vagy az azt megelőző viszonyokat. Vegyük például a családomat, azoktól kiütést lehet kapni.
 Mondjuk, hallanák anyukámat, ahogy jellegzetes budai úriasszony-hangfekvésben sorolja, milyen üzletek voltak anno a harmincas években a Vámház körúton, Rajna babakelengyéstől a Brammer vagy a László és Fekete szövetüzleten át a Váci utca sarki Fiumei delikáteszig, ahol a legfinomabb teafajták, kávé, szardínia volt kapható.
 És nem is a cégek nevét hallanák, hanem hangfekvést. Hogy a Ferenciek terén lévő Meinlbe jártak, mondja, meg a Kovács Viktorhoz, Brauchhoz húsért, a Körtéren lévő Pitsch cukrászdába, ahol 6 fillér volt egy mignon, indiáner 10 fillér, édességért csakis a Gellért téri kis Stümmer-boltba. A nagyanyád, közli velem, a Petőfi Sándor utca sarkán lévő Molnár-Moser drogériában vásárolt, a Kígyó utcai Nikászi csemege-kereskedésben, az volt a legdrágább, nagyapád meg Schreiner Rudi péknél, a Nagymező utcában, mert azzal barátkozott.
 Nagyon jóban voltak. Pedig az zsidó volt, szegény.
 Nocsak, ezek szerint mindenki szegény?!
 A szegény öreg Rudi. No és amikor kicsapták anyukámat a Veres Pálnéból, mert nem imádkozott rendesen, nem úgy tette össze a kezét, katolikus módra, hanem lazán egymásra fektette, mint a reformátusok. Mivel ő református.
 Mivel református vagyok, nem pedig pápista, és mikor emiatt a franciatanárnő, bizonyos Bedics Mária lebüdöskommunistázott, fölemeltem a padról a tintatartót, tudod, akkor ilyen üveg tintatartók voltak, és beígértem a spinének, hogy még egy szó, és hozzávágom.
 Csak így. Mutatja. Így megemelintettem.
 Az osztálytársnői meg sikoltoztak a boldogságtól.
 Csupa zsidó kislány. Az osztály háromnegyed része az volt, meséli anyukám. És kezdi sorolni a neveket. Hallaniuk kellene. Neki csakis zsidó barátnői voltak, mondja, a többi lányt unta. Unalmasak voltak. Ők meg nem. Ha ezt hallanád.
 Hallgatnád a családom asztal körüli fecsegés közben, ahogy fölteszik ezt a lemezt, és nem vagyok benne biztos, el tudnád-e eldönteni, hogy most mi van. Biztos nem. Lenézés.
 Elnézés.
 Eltekintés. Szeretet, viszolygás, elismerés, fölény és frusztráció együtt. Ahogyan épp kiütésük van tőlük, a zsidóktól meg a komcsiktól. Ezektől, ettől a társaságtól. Döntsd el magad.
 Azokból a félmondatokból, sőt félszavakból, a hangsúlyaikból satöbbi. Látod őket, hogy milyen arcokat vágnak, az önfeledt nevetésüket, ahogy hirtelen elkomorulnak, el is szomorodnak, vitatkoznak valamin, összekapnak, nevetnek az egészen, aztán szedelőzködnek, indulnak hazafelé, a férfiak utánozhatatlan eleganciával, egymást finoman hátbalapogatva összeölelkeznek, a nők megcsókolják egymást, gondosan ügyelve, hogy nehogy összekenjék egymást a rúzsukkal, még hallod, ahogy az enyhén a fejükbe szállt bor miatt a csendrendelettel mit se törődve harsányan, torkukszakadtából röhögnek valami butaságon a lépcsőházban. Csupa rendes ember amúgy. Aztán az egyik nem jön többé. A másik se. Aztán már egyikük sem.
 Vagy legyen nem csupa, a zöm mégis rendes, csupa rendes nincs. És nem annak mentén jönnek vagy nem, hogy rendesek vagy nem. A rendesek sincsenek rendben amúgy, relációk hálózatában mozogsz, ez mozgat, csupán viszonylag lehetsz ilyen és ez, a magad körül találtakat használod tükörnek, csak másokban moshatod meg arcodat. Ez is idézet volt – persze mi nem az? – József Attilától: de magamtól idéztem, no ezt válassza szét, akinek van hozzá kedve. Az emlékezés (ön)idézetek sora, még ha nem is teszem ki folyvást a macskakörmöket. Csütörtök esti bridzsparti, nagyanyám pogácsája, egy hétdecis, kellő hőmérsékletre hűtött szürkebarát, a családom nosztalgiázik, szidják a rendszert.
 Élnek. Próbálják túlélni. Ezerkilencszázhatvanas évek. Túl is élik.
 Aztán meghalnak.
 Ez marad belőlük, ennyi biztos marad, más igazából semmi. Pár kép, pár év múlva senki nem fogja tudni, kit ábrázolnak. Loli és Kati 1963 nyarán, ez áll egy csinos cakkosra vágott peremű, fekete-fehér fotó hátán, az apám kézírása, erre emlékszem, emlékszem az apám szép, kidolgozott írására, két háború közti iskola. Láttam írni őt, emlékszem, ahogy kis hurokkal nekiszalad egy betűnek.
 Emlékszem a betűire: akkor emlékszem rá? Vagy mégis, mire?
 Én egyszerűen felejtem, ami volt, a legbrutálisabbat is. Ezt már írtam, ha jól emlékszem. Ez itt mind, amit csinálok, sokkal inkább felejtés, mint nem.
 Ez onnan jutott eszembe, hogy múltkor valaki azt kérdezte tőlem egy ehhez a kérdéshez illő helyzetben, vagyis állította, vagyis inkább előírta, hogy ugye az irodalom, vagy az író?, valami olyan élő lelkiismeret-féleség.
 Már nem tudom, mit mondtam.
 Válaszoltam valamit, az biztos.
 Én, igen.
 Én, ez sokszor („szám ide”, Arany János) (76x) leírom, mert nincs módomban mások helyett beszélni. A nyomor, amiben éltünk. Az orsózógép folyamatos zúgását a szomszéd szobában. A lakásban szállingózó, mindent belepő port. Jött kifelé a fonalból a por, mert az anyámék munkaidő után dolgoztak otthon, hogy meg tudjunk élni valahogy, ezt leírom, annyiszor. Sokszor.
 Hogy ne felejtsem el?
 Bizonyítványosztás után kimegy az egész család a Vidámparkba, virslit eszünk, apám visz focizni, kivisz a meccsre, zöld gyep és mindent leuraló szürkeség, vad, végeérhetetlen nyarak a telkünkön, a Duna szaga, lányok a Pünkösdfürdői strandon, házibulik a Fodor Gabiéknál, a müncheni vonatpályaudvar 1966 nyarán, kétéves katonaság alatti rendszeres életveszélyes helyzetek és folyamatos megaláztatások, alultápláltság, totális perspektíva-hiány, hu, de hosszan bírom sorolni. Bevágtam, mint valami verset? Nem vettek föl az egyetemre, a testvéremet egyáltalán nem, a szüleim egész életükben robotoltak, hogy kiebrudalták az életformájukból őket, ilyesmi.
 Vagy csak emlékszem?
 Emlékezzek?
 Felejtsem el?
 „A szellemi ember épp akkor a legtevékenyebb, amikor, úgymond, nem tesz semmit.” (Th B)