Clifford Geertz
TÉTOVA ANTROPOLÓGIA
(Mezítláb végigsétálni a kultúra egészén)
Az antropológia tudományának egyik előnye, hogy senki sem tudja pontosan,
mi is az – a művelőit is beleértve. A páviánok párzását megfigyelő, a mítoszokat
algoritmusokba átíró, a pleisztocén kori csontvázakat kiásó, a maja hieroglifákat
megfejtő, a rokonsági rendszereket tipológiákba osztályozó (a miénk eszerint
az „eszkimó típusba” tartozik) vagy a szobatisztaságra szoktatás és a betegségek
előfordulása között tizedes pontosságú korrelációkat kidolgozó emberek
mind antropológusnak nevezik magukat. De azok is, akik az afrikai dobok
ritmusát elemzik, az egész emberi történelmet a kommunista Kínával tetőpontjára
jutó fejlődési szakaszokba osztják vagy „az emberi természet” természetével
foglalkoznak behatóan. A Medúza haja, A főnök és én, A vérfertőzés vörös
lámpása, Kerámiaelmélet és a kulturális folyamat, Do Kamo, Tudás és szenvedély,
Amerikai iskolásnyelv, Szokatlan küldemények vagy Az ördög és az árufetisizmus
– ezek a találomra felsorolt könyvek mind antropológiai művekként
hirdetik magukat. De még annak a véletlenül a kezem ügyébe került kötetnek
az írója is az antropológia kategóriába sorolja munkáját, mely azt állítja,
hogy a macedónok eredetileg Skóciából származnak, mivel ők is tudnak dudát
fújni.
Sok minden következik ebből. Kiválóan példázza, hogyan próbálnak meg
emberek többet akarni, mint amennyit felfogni képesek; de minden bizonnyal
ennél is fontosabb következménye az állandó identitásválság. Az antropológusok
gyakran kérdezik maguktól és mások is tőlük, miben különbözik az, amit
csinálnak, attól, amit egy szociológus, történész, pszichológus vagy politológus
csinál. Nincs erre kész válaszuk, azon kívül, hogy bizonyosan különbözik.
A szakterület meghatározására irányuló törekvések a könnyed „társas klub”
jelleget hangsúlyozó érvektől („mi valahogy mind ugyanolyanfajta emberek
vagyunk; ugyanúgy gondolkodunk”) a szimplán intézményi megközelítést alkalmazókig
terjednek („aki antropológia tanszéken szerzett képesítést, az antropológus”).
Azonban egyik meghatározás sem tűnik kielégítőnek. Nem hangsúlyozhatjuk,
hogy mi „törzsi” vagy „primitív” népeket tanulmányozunk, hiszen a többségünk
már nem ezt teszi. Különben sem vagyunk már annyira biztosak abban, mit
is jelent a „törzs” vagy a „primitív” megnevezés. Azt sem mondhatjuk, hogy
mi „más társadalmakat” tanulmányozunk, mert közülünk egyre többen tanulmányozzák
a saját társadalmukat. Sőt, közöttünk egyre nagyobb arányban vannak olyan
„más társadalmakból” valók (Sri Lanka-iak, nigériaiak, japánok, stb.),
akik maguk is a saját társadalmukat tanulmányozzák. Az sem különböztet
meg minket, hogy mi a „kultúrát”, az „életformákat” vagy a „bennszülött
nézőpontját” tanulmányozzuk, mert ezekben a mai hermeneutikus-szemiotikus
időkben ki nem?
Mindez azonban nem újdonság, hiszen így volt ez már a szaktudományi
kezdetektől fogva – legyen bár ez a kezdet Rivers, Tylor, Herder
vagy Hérodotosz –, és kétségkívül így is lesz mindvégig, ha ugyan lesz
neki vége. De az utóbbi években valamelyest élesebbé vált az önmeghatározás
problémája, és az aggodalmakat nem könnyű elhessegetni a „nálunk ez már
csak így van” hozzáállással. A krónikus aggályoskodás idegesítő kötözködéssé
fajult, ami elbátortalanító hatású.
Az antropológiát nehéz koherens vállalkozásként leírni. Elsősorban
azért, mert –különösen az Egyesült Államokban, de nem kis mértékben a világon
másutt is – az antropológia különböző tudományágakból áll össze, amelyek
mintha csak véletlenül sodródtak volna egymás mellé, azon az alapon, hogy
így vagy úgy azzal foglalkoznak, amit az ember csinál (és itt eszünkbe
juthatnak a Man and His Works, ma már szexistának minősülő című kötetek
sora). A régészet – leszámítva az ókorral foglalkozót, amely sikeresen
megőrizte határait –, a fizikai antropológia, a kulturális (vagy szociális)
antropológia és az antropológiai nyelvészet amolyan véd- és dacszövetséget
alkotott, melynek létjogosultságát mindig éppen olyan ködös indokokkal
próbálták alátámasztani, mint amilyen hevesen hangoztatták a helyességét.
A „négy tudomány” ideológiája, melyet beszédekben hirdettek meg és tanszékekben
intézményesítettek, egy olyan gravitációs középpont nélküli diszciplínát
tartott össze, melyet széttartó távlatok, össze nem illő kutatási irányok
és valószerűtlen szövetségek jellemeznek. Az élet valódi győzelmet aratott
a logika felett.
Az érzelmi szempontok, a megszokás és az átfogó látásmód előnyeire
való hivatkozás csak ennyire képes egybetartani a „négy tudományt”. Úgy
tűnik, hogy a logika bosszút áll: az antropológián kívüli tudományok technológiai
fejlődése befolyásolja az antropológián belüli tudományágak jövőjét is.
Különösen a fizikai antropológia és a nyelvészet esetében vált észrevehetővé
az eltávolodás a régi szövetségtől. Az első esetben a genetika, a neurológia
és az etológia terén végbement fejlődés vetett véget az avíttas koponyaméricskélő
hozzáállásnak, és egyre inkább rádöbbentette az emberi evolúció iránt érdeklődő
diákokat, hogy ezzel az erővel voltaképpen lehetnének egy biológiai diszciplína
keretei között is. A második esetben a generatív grammatika megjelenése
vezetett a pszichológiával, a számítástechnikával és más igen hatásosan
„kognitív tudománynak” elnevezett high-tech vállalkozásokkal kialakított
új konzorcium felállításához. Még a paleoökológiával, a biológiai földrajzzal
és a rendszerelmélettel szövetkező régészet is önálló fejlődésnek indult,
és kezdhet valami ambiciózusabb nevet adni magának. A varrás mentén foszló
antropológiai konglomerátum olyan széttartó univerzumokat juttat az ember
eszébe, mint a filológia, a természettörténet, a politikai gazdaságtan
és a Habsburg birodalom. A belső eltérések kezdenek nagyon sokatmondóvá
válni.
Mégsem ez az erőteljessé vált centrifugális mozgás a legfőbb oka a
jelenlegi rossz közérzetnek. A történettudomány, a filozófia, az irodalomkritika
és az utóbbi időben még a pszichológia is tapasztalt hasonló belső diverzifikálódást,
ráadásul hasonló okokból, és mégis képes volt megőrizni legalább valami
általános identitást. Az antropológia holding kétségtelenül fennmarad még
egy darabig, ha nehezen is, mert vannak még sokan, akiket az emberi lény
érdekel, de a szociobiológia nem vonz, vagy akik a nyelv iránt érdeklődnek,
de nem szerelmesei a transzformációs grammatikának: az antropológia oltalmazó
otthont kínál azoknak, akik menekülnek az entomológusok és a logikusok
imperializmusa elől. A közös alapokat leginkább megrendítő problémák a
diszciplínának abban az ágában lépnek fel, amely még mindig a legnagyobb,
a leginkább látható, és amelyet a külvilág az egész tudományterületet leginkább
meghatározónak tart (és amelyikhez én magam is tartozom): a társadalmi
és kulturális, avagy szociokulturális antropológiában. Ha baj van a végeken,
még nagyobb a baj a központban.
A legnagyobb, legjobban érzékelhető és a legtöbbet emlegetett (bár
kétlem, hogy a legfontosabb) gondot a „szubjektum el/letűnésének” problémája
okozza. Függetlenül attól a kritikai észrevételtől, hogy a „primitíveket”
helyes volt-e bármikor is így nevezni, és hogy maradt-e egyáltalán „érintetlen”
nép a világon a 19. század végére, most már biztosan nincsenek olyan csoportok,
amelyeket így lehetne jellemezni. Csupán az Új-Guineai Fennsík, Amazónia,
esetleg az Északi Sarkvidék vagy a Kalahári-sivatag egyes részei lehetnek
azok a helyek, ahol egyáltalán szóba jöhet, hogy (további, elavulóban lévő
szakkifejezéseket idézve) „intakt”, „egyszerű”, „elemi”, „vad” társadalmakat
találhatunk. Amennyiben léteznének ilyenek, ezek a csoportok is hamar arra
kényszerülnének, hogy beépüljenek valamely nagyobb társadalom szélesebb
terveibe, mint előttük az amerikai indiánok, az ausztráliai bennszülöttek
és az afrikai Nílus-lakók is. A „primitívek” bizony fogyóeszközzé váltak:
még azok is, akik híressé tették Boast, Meadet, Malinowskit vagy Evans-Pritchard-t.
A szociálantropológusok túlnyomó többsége manapság nem hajózik el ismeretlen
szigetekre vagy a dzsungel paradicsomába, inkább az olyan ragyogó és hatalmas
világtörténelmi világok közepébe veti be magát, mint India, Japán, Egyiptom,
Görögország vagy Brazília.
(Ha az ember elmegy Nigériába, Mexikóba, nem csak „bennszülöttekkel”
és sárkunyhókkal találkozik)
Mégsem az állítólag egyedülálló kutatási téma és a különleges szubjektum
eltűnése rázta meg igazán a szociálantropológia alapjait, hanem egy másik
veszteség, amit a kevésbé távoli társadalmakkal való foglalkozás hozott
magával: vége lett a magányos kutatásnak. Azok a népek, akik karikát viseltek
az orrukban vagy tetoválásokat a testükön, vagy akik fákba temették a halottaikat,
talán sosem voltak annyira elkülönültek, mint amilyennek gondoltuk őket.
Mi viszont azok voltunk: magányosak, izoláltak. Az antropológusok, akik
elmentek a talenszikhez, a tundrára vagy Tikopiába, mindennel foglalkoztak:
gazdasággal, politikával, joggal, vallással; pszichológiával és birtokviszonyokkal;
táncokkal és rokonsággal; azzal, hogyan nevelik a gyerekeket, hogyan építik
a házaikat, hogyan vadásznak fókára, hogyan mesélnek történeteket. Nem
volt senki a közelben, hacsak nem kollegiális távolságban egy másik antropológus.
Ha mégis akadt – egy misszionárius, egy kereskedő, egy körzetfelügyelő,
Paul Gaugin – azt gondolatban félretolták. Kicsi világ, meglehet, de legalább
a mi igazgyöngyünk.
Ennek a világnak vége. Ha az ember elmegy Nigériába, Mexikóba, vagy
az én esetemben Indonéziába és Marokkóba, nem csak „bennszülöttekkel” és
sárkunyhókkal találkozik, hanem Gini együtthatókat számoló közgazdászokkal;
attitűdskálákat készítő politológusokkal; dokumentumokat összerendező történészekkel;
kísérleteket folytató pszichológusokkal; házakat, fejeket vagy foglalkozásokat
számolgató szociológusokkal. Jogászok, irodalmárok, építészek tüsténkednek
a terepen – még filozófusok is: akik nem elégszenek meg azzal, hogy „kihúzzák
a dugót egy régi rejtvényből / és figyeljék, hogy pezseg a sok paradoxon”
[Robert Browning: Hasonlóság]. Többé nem lehet mezítláb végigsétálni a
kultúra egészén; és az az antropológus, aki ezzel próbálkozik, azt kockáztatja,
hogy rászáll egy feldühödött textualista vagy egy tébolyult demográfus.
Mostanra nyilvánvalóan valami speciális tudományterület lettünk, vagy legalábbis
jobban tennénk, ha mielőbb azzá válnánk. Csak az a kérdés, hogy voltaképpen
minek a tudománya is az antropológia – most, amikor az „Ember” immár túl
sok ahhoz, hogy konkrét válasz legyen.
Ennek a sürgető kérdésnek a megválaszolása helyett inkább azt a „módszert”
kezdték újra hangsúlyozni, amelyet legalábbis Malinowski óta a szociálantropológia
alfájának és ómegájának szokás tartani: az etnográfiai terepmunkát. Mit
csinálunk mi, amit mások nem, vagy csak alkalmanként és nem olyan jól,
mint mi? Mindenesetre azt képzeljük, hogy szóba tudunk elegyedni a férfiakkal
a rizsföldön vagy a nőkkel a bazárban; hogy tartósan szabad folyást tudunk
adni a beszélgetésnek, melyben a helyi nyelvjárásban az egyik téma a másikat
követi és minden kapcsolódik mindenhez; és hogy mindeközben még egészen
közelről meg is tudjuk figyelni, hogyan viselkednek. A „mit is csinálnak
az antropológusok” kérdésének megválaszolásában az a dolog lényege, hogy
az antropológusok holisztikus, humanisztikus, nagyrészt kvalitatív, erősen
kézműves megközelítéssel állnak hozzá a társadalomkutatáshoz (vagy legalábbis
azt tanultuk, hogy ezt állítsuk magunkról). Meglehet, hogy Nigéria nem
törzs, és Olaszország nem sziget, de a mesterségünk, amelyet a törzsek
körében sajátítottunk el és szigeteken fejlesztettünk ki, még mindig képes
lehet a létezésnek olyan dimenzióit feltárni, amelyek rejtve maradnak a
szigorúbb és összeszedettebb alakok előtt, amilyenek a közgazdászok, történészek,
exegéták és a politikaelmélet művelői. Tehát egy sajátos kutatási stílussal
definiáljuk magunkat, amely fesztelen és rögtönzött, improvizatív és személyes
jellegű, különös készségek egész sorának fedezékébe húzódik – vagyis nem
az az önmeghatározásunk alapja, hogy mi is az, amit tanulmányozunk, milyen
elméleteket teszünk a magunkévá vagy mit szeretnénk felfedezni. Az az érdekes
ebben, hogy mindez a szakma keretein kívül sokkal hatékonyabbnak bizonyult,
mint a szakmai kereteken belül.
Az antropológia, vagy legalábbis a szociálantropológia presztízse soha
nem volt nagyobb a történettudományban, filozófiában, irodalomelméletben,
teológiában, a jog vagy a politológia területén, sőt bizonyos mértékig
a (keményebb dió) szociológiában, pszichológiában és közgazdaságtanban,
mint éppen most [1985-ben]. Hogy neveket is soroljak, amit egyszer még
meg fogok bánni: Claude Lévi-Strauss, Victor Turner, Mary Douglas, Eric
Wolf, Marshall Sahlins, Edmund Leach, Louis Dumont, Melford Spiro, Ernest
Gellner, Marvin Harris, Jack Goody, Pierre Bourdieu nevét és az én nevemet
idézi mindenki és mindenütt, a legkülönbözőbb célokból. Az „antropológiai
nézőpont” az értelmiség körében általában nagyon is „bejön”, és a szakzsargonban
„merítésnek” nevezett befolyása minden jel szerint egyre csak növekszik.
A szakmán belül azonban kevésbé derűs a légkör. A minket másoktól megkülönböztető
és a módszertaniságot hangsúlyozó mai világban a létjogosultságunkat igazoló
„terepmunkás gondolkodásmóddal” való azonosulás csak fokozta a tudományos
tekintéllyel és a morális legitimációval kapcsolatos aggályokat. Túl sok
tojást tettünk a kiskosárba; ez gerjeszt némi izgalmat, ami időnként majdnem
pánikszerűvé válik.
A tudományossággal kapcsolatos aggályok leginkább azzal a kérdéssel
függnek össze, hogy vajon a személyes tényezőkre ennyire erősen támaszkodó
kutatások lehetnek-e egyáltalán kellőképpen „objektívek”, „szisztematikusak”,
„megismételhetők”, „egymásra épülők”, „előrejelzések tételére alkalmasak”,
„precízek” vagy „ellenőrizhetők” ahhoz, hogy többet hozzanak létre hihető
történetek egyszerű gyűjteményénél. Az impresszionisztikus, megérzésekre
építő, szubjektív és esztétizáló, a bizonyítást retorikával és az érvelést
stílussal helyettesítő megközelítés nyilvánvaló és komoly veszélyt hordoz
magában; állandóan fenyeget a leginkább rettegett állapot: a paradigmavesztés.
Miféle tudósok azok, akiknek az a leghatékonyabb fogásuk, hogy könnyen
barátkoznak, és akiknek legelterjedtebb mérőeszközük saját maguk? Mi mást
várhatnánk tőlük, mint lendületes prózát és mutatós elméleteket?
Miközben az antropológia keresi új helyét a többi diszciplína között,
egy régi, nagyon is ismerős vita: a szellemtudományok és a természettudományok
közötti vita lángolt fel újra, méghozzá egy különösen virulens és silány
formában – déja vu újra meg újra. Foster azt mondta egyszer Indiáról: „tétován
és megkésve érkezett, hogy helyet találjon magának a nemzetek asztalánál”.
Az antropológia is helyet foglalna a tudományok között, de közben egyre
inkább meghasonlik. Az egyik táborban azok vannak, akik kiterjeszteni és
fejleszteni szeretnék hozott örökségét: ők elutasítják a historicista-szcientista
dichotómiát, és Weber, Tocqueville, Burckhardt, Peirce vagy Montesquieu
nyomán egy humán tudományról (? la science humaine) álmodnak. A másik táborban
pedig azok, akik félnek, hogy elküldik őket az asztaltól, mert nem elég
kifogástalan az öltözetük, akik szeretnék ezt a tudományterületet valamiféle
társadalomfizikává alakítani – felszerelkezve törvényekkel, képletekkel
és megdönthetetlen bizonyítékokkal.
Ez a küzdelem, amely mindenütt fellángol az előkelő tanszékek professzori
kinevezéseitől a klasszikus művek szobordöntögető „átértékeléséig”, rendkívül
elkeseredetté kezd válni. A paradigma-vadászoknál van a legtöbb ütőkártya,
legalábbis az Egyesült Államokban, ahol magukat mainstreamnek nyilvánítva
ők uralják a pályázati pénzeket, a szakmai szervezeteket, a folyóiratokat
és kutatóintézeteket, és szépen hozzáidomulnak a közéletben mostanában
elharapózott számítóan pragmatikus mentalitáshoz. Cornford komoly ifjai
(most már a nők is), akik el vannak szánva arra, hogy megszerezzenek minden
pénzt, ami csak van erre a célra, mindenütt ott vannak, noha a pénz, ami
erre van, nem is olyan tetemes.
A (politikailag) gyengébb oldalon helyezkedők, akik hajlanak a dolgok
szabadabb szellemű szemléletére, nem kevésbé idegbajosak, de ezek a neurózisok
nem annyira módszertani, mint inkább morális természetűek. Őket nem az
izgatja, hogy az „én lenni antropológus, te lenni bennszülött” típusú kutatás
tudományosan elég rigorózus-e, hanem hogy tisztességes-e. Ez viszont rendkívüli
módon aggasztja őket.
A baj azzal kezdődik, amikor azt állítják, hogy az antropológiai kutatás
összefonódott nemcsak a gyarmati rezsimekkel a nyugati imperializmus fénykorában,
hanem a helyükbe lépett mai politikai rendszerekkel is. Ezeket a megállapításokat
bizonyos harmadik világbeli értelmiségiek vádaskodásai váltották ki, miszerint
ez a tudományterület cinkos részt vállalt az emberiség felosztásában olyanokra,
akik tudnak és döntenek, illetve olyanokra, akikről tudnak és akik helyett
döntenek. Ez különösen bántja azokat a tudósokat, akik mindig is a bennszülöttek
barátainak tekintették magukat, és még mindig úgy gondolják, hogy mindenki
másnál jobban megértik őket, talán még saját magukat is beleértve. És ez
még nem minden. A posztmodern kétség roppant motorjaitól – Heidegger, Wittgenstein,
Gramsci, Sartre, Foucault, Derrida, és legújabban Bahtyin – hajtva ez a
szorongás átterjed egy még általánosabb aggályra „A Másik” (feltétlenül
nagybetűvel, feltétlenül egyes számban) ábrázolhatóságáról az etnográfiai
diskurzusban mint olyanban. Az egész antropológiai vállalkozás tényleg
„A Másikon” való uralkodás formája más eszközökkel: „hegemónia”, „monológ”,
„vouloir-savoir” (a tudás akarása), „mauvaise foi” (rosszhiszeműség), „orientalizmus”?
„Hogy jövünk ahhoz, hogy mi beszéljünk helyettük?”
(Hogy jövünk ahhoz, hogy mi beszéljünk helyettük?)
Ezt a kérdést nem lehet egyszerűen félresöpörni, mint azt oly gyakran
teszik a megkérgesedett és sokat próbált terepmunkások, amikor kávéházi
vagy benzinkút-antropológusok elégedetlen mormogását hallják ki belőle.
Pedig jobb lenne, ha törekednének a kérdés érdemi megválaszolására, a melldöngetés
vagy a burzsoá társadalomkutatók szellemi és erkölcsi gyengeségének ostorozása
helyett. Tettek ugyan bizonytalan és inkább gesztusértékű kísérletet erre,
de legalább ilyen gyakran hipochondria helyettesítette az önvizsgálatot,
és a „Heraus mit uns” (Le velünk – mivel az elégedetlenkedők végső soron
maguk is burzsujok) szemlélet a kritikát. Az etnográfus intellektuális
és morális értelemben egyaránt megváltozott helyzetét az antropológiának
a peremvidékekről a modern világ centruma felé való elmozdulása váltotta
ki, és ezen éppolyan kevéssé segít a siránkozó pánik, mint a zúgolódó tudomány.
A merő nyavalygás éppolyan kitérés a probléma elől, mint a merő szigor,
csak még inkább öncélú.
És mégis, mégis, mindez akár még a javunkra is válhat. Kívülről nézve
az antropológia a társadalom- és humántudományok megújulását hozó erő,
és hosszú idő után végre kezd teljesen azok részévé válni: többé nem puszta
mellékes szórakoztatás. Belülről nézve az antropológia, ahogyan a déltengeri
kuriózumok kutatásától az evilági népszerűség hajszolása felé halad, nem
képes tovább elfedni a belső koherencia hiányát, a módszertani puhaságot
és politikai képmutatást, sőt esetleges gyakorlati irrelevanciáját sem.
Talán mégis a külső szemlélőnek van igaza. Megtermékenyítő hatású folyamatok
zajlanak, amikor az átgondolás és a védekezés szükségessége erényt kovácsol:
a társadalomkutatás új felfogása kezd elterjedni, amely komolyan hiszi,
hogy ha meg akarunk érteni „másokat” (kisbetűvel és többes számban), akkor
nem árt elmenni közéjük, ahogy ők is eljárnak egymás közé, ad hoc és tapogatózó
jelleggel. Talán nem is annyira meglepő, hogy ez az erjedés fenyegetésnek
tűnik azok számára, akik találva érzik magukat – ahogy Randall Jarrell
mondja valahol, az aranykorokkal az a baj, hogy aki bennük él, arról panaszkodik,
hogy minden olyan sárgának tűnik. Valóban meglepő viszont az, hogy mások
mennyire ígéretesnek, már-már megváltó jellegűnek látják ezt a pezsgést.
A kulturális népszerűségnek és a szakmai nyugtalanságnak az antropológiát
mostanában jellemző összejátszása nem paradoxon, és nem is egy divathóbort
felbukkanásának jele. Azt jelzi, hogy „a dolgok antropológiai szemlélete”
vagy (ami nagyjából ugyanaz) „a dolgok kitalálásának antropológiai módja”
és „a dolgokról való írás antropológiai módja” tud valami máshol nem találhatót,
fontosat nyújtani a huszadik század végén – és nemcsak a társadalomtudományok
számára. De hogy pontosan mi is volna ez, azt éppen most igyekszik meghatározni.
Lehet, hogy a várakozások az egyik oldalon túlságosan nagyok – a strukturalizmus
színre lépésekor kétségtelenül azok voltak –, és az aggodalmak a másik
oldalon szintén eltúlzottak. Úgy tűnhet, mintha az antropológiát széthúzná
a rokon tudományokban végbemenő technikai fejlődés, a véletlenül megvont
belső határok mentén kialakult megosztottság, az újraéledő szcientizmus
és az aggódó kéztördelés közötti vívódás, és mintha megfosztották volna
az antropológusokat eredeti kutatási tárgyuktól és a mindent elkülönült
magányban vizsgáló, mindenhez értő kutatói tekintélyüktől. Pedig az antropológia
tudományterülete jobbára megúszta ezeket a csapásokat, sőt – és ez még
fontosabb – az antropológiát meghatározó szemléletmód a gondolkodás egyre
szélesebb területeit hódítja meg. Kiderült, hogy nagyon jók vagyunk a tétovaságban.
Zavartságunkban van az erősségünk.
(The Times Literary Supplement, 1985)
KARÁDI
ÉVA ÉS VÖRÖS MIKLÓS FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GEERTZ, Clifford
Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000
„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.
„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000
„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Diszciplínák”
Magyar Lettre Internationale, 47
„Darabokból álló világ”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Hegemóniák”
Magyar Lettre Internationale, 51
„Országok”
Magyar Lettre Internationale, 53
Lettre, 65. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|