Az antropológia tudományának egyik előnye, hogy senki sem tudja pontosan, mi is az – a művelőit is beleértve. A páviánok párzását megfigyelő, a mítoszokat algoritmusokba átíró, a pleisztocén kori csontvázakat kiásó, a maja hieroglifákat megfejtő, a rokonsági rendszereket tipológiákba osztályozó (a miénk eszerint az „eszkimó típusba” tartozik) vagy a szobatisztaságra szoktatás és a betegségek előfordulása között tizedes pontosságú korrelációkat kidolgozó emberek mind antropológusnak nevezik magukat. De azok is, akik az afrikai dobok ritmusát elemzik, az egész emberi történelmet a kommunista Kínával tetőpontjára jutó fejlődési szakaszokba osztják vagy „az emberi természet” természetével foglalkoznak behatóan. A Medúza haja, A főnök és én, A vérfertőzés vörös lámpása, Kerámiaelmélet és a kulturális folyamat, Do Kamo, Tudás és szenvedély, Amerikai iskolásnyelv, Szokatlan küldemények vagy Az ördög és az árufetisizmus  –  ezek a találomra felsorolt könyvek mind antropológiai művekként hirdetik magukat. De még annak a véletlenül a kezem ügyébe került kötetnek az írója is az antropológia kategóriába sorolja munkáját, mely azt állítja, hogy a macedónok eredetileg Skóciából származnak, mivel ők is tudnak dudát fújni. 
Sok minden következik ebből. Kiválóan példázza, hogyan próbálnak meg emberek többet akarni, mint amennyit felfogni képesek; de minden bizonnyal ennél is fontosabb következménye az állandó identitásválság. Az antropológusok gyakran kérdezik maguktól és mások is tőlük, miben különbözik az, amit csinálnak, attól, amit egy szociológus, történész, pszichológus vagy politológus csinál. Nincs erre kész válaszuk, azon kívül, hogy bizonyosan különbözik. A szakterület meghatározására irányuló törekvések a könnyed „társas klub” jelleget hangsúlyozó érvektől („mi valahogy mind ugyanolyanfajta emberek vagyunk; ugyanúgy gondolkodunk”) a szimplán intézményi megközelítést alkalmazókig terjednek („aki antropológia tanszéken szerzett képesítést, az antropológus”). Azonban egyik meghatározás sem tűnik kielégítőnek. Nem hangsúlyozhatjuk, hogy mi „törzsi” vagy „primitív” népeket tanulmányozunk, hiszen a többségünk már nem ezt teszi. Különben sem vagyunk már annyira biztosak abban, mit is jelent a „törzs” vagy a „primitív” megnevezés. Azt sem mondhatjuk, hogy mi „más társadalmakat” tanulmányozunk, mert közülünk egyre többen tanulmányozzák a saját társadalmukat. Sőt, közöttünk egyre nagyobb arányban vannak olyan „más társadalmakból” valók (Sri Lanka-iak, nigériaiak, japánok, stb.), akik maguk is a saját társadalmukat tanulmányozzák. Az sem különböztet meg minket, hogy mi a „kultúrát”, az „életformákat” vagy a „bennszülött nézőpontját” tanulmányozzuk, mert ezekben a mai hermeneutikus-szemiotikus időkben ki nem?
Mindez azonban nem újdonság, hiszen így volt ez már a szaktudományi kezdetektől fogva  –  legyen bár ez a kezdet Rivers, Tylor, Herder vagy Hérodotosz –, és kétségkívül így is lesz mindvégig, ha ugyan lesz neki vége. De az utóbbi években valamelyest élesebbé vált az önmeghatározás problémája, és az aggodalmakat nem könnyű elhessegetni a „nálunk ez már csak így van” hozzáállással. A krónikus aggályoskodás idegesítő kötözködéssé fajult, ami elbátortalanító hatású.
Az antropológiát nehéz koherens vállalkozásként leírni. Elsősorban azért, mert –különösen az Egyesült Államokban, de nem kis mértékben a világon másutt is – az antropológia különböző tudományágakból áll össze, amelyek mintha csak véletlenül sodródtak volna egymás mellé, azon az alapon, hogy így vagy úgy azzal foglalkoznak, amit az ember csinál (és itt eszünkbe juthatnak a Man and His Works, ma már szexistának minősülő című kötetek sora). A régészet – leszámítva az ókorral foglalkozót, amely sikeresen megőrizte határait –, a fizikai antropológia, a kulturális (vagy szociális) antropológia és az antropológiai nyelvészet amolyan véd- és dacszövetséget alkotott, melynek létjogosultságát mindig éppen olyan ködös indokokkal próbálták alátámasztani, mint amilyen hevesen hangoztatták a helyességét. A „négy tudomány” ideológiája, melyet beszédekben hirdettek meg és tanszékekben intézményesítettek, egy olyan gravitációs középpont nélküli diszciplínát tartott össze, melyet széttartó távlatok, össze nem illő kutatási irányok és valószerűtlen szövetségek jellemeznek. Az élet valódi győzelmet aratott a logika felett.
Az érzelmi szempontok, a megszokás és az átfogó látásmód előnyeire való hivatkozás csak ennyire képes egybetartani a „négy tudományt”. Úgy tűnik, hogy a logika bosszút áll: az antropológián kívüli tudományok technológiai fejlődése befolyásolja az antropológián belüli tudományágak jövőjét is. Különösen a fizikai antropológia és a nyelvészet esetében vált észrevehetővé az eltávolodás a régi szövetségtől. Az első esetben a genetika, a neurológia és az etológia terén végbement fejlődés vetett véget az avíttas koponyaméricskélő hozzáállásnak, és egyre inkább rádöbbentette az emberi evolúció iránt érdeklődő diákokat, hogy ezzel az erővel voltaképpen lehetnének egy biológiai diszciplína keretei között is. A második esetben a generatív grammatika megjelenése vezetett a pszichológiával, a számítástechnikával és más igen hatásosan „kognitív tudománynak” elnevezett high-tech vállalkozásokkal kialakított új konzorcium felállításához. Még a paleoökológiával, a biológiai földrajzzal és a rendszerelmélettel szövetkező régészet is önálló fejlődésnek indult, és kezdhet valami ambiciózusabb nevet adni magának. A varrás mentén foszló antropológiai konglomerátum olyan széttartó univerzumokat juttat az ember eszébe, mint a filológia, a természettörténet, a politikai gazdaságtan és a Habsburg birodalom. A belső eltérések kezdenek nagyon sokatmondóvá válni.
Mégsem ez az erőteljessé vált centrifugális mozgás a legfőbb oka a jelenlegi rossz közérzetnek. A történettudomány, a filozófia, az irodalomkritika és az utóbbi időben még a pszichológia is tapasztalt hasonló belső diverzifikálódást, ráadásul hasonló okokból, és mégis képes volt megőrizni legalább valami általános identitást. Az antropológia holding kétségtelenül fennmarad még egy darabig, ha nehezen is, mert vannak még sokan, akiket az emberi lény érdekel, de a szociobiológia nem vonz, vagy akik a nyelv iránt érdeklődnek, de nem szerelmesei a transzformációs grammatikának: az antropológia oltalmazó otthont kínál azoknak, akik menekülnek az entomológusok és a logikusok imperializmusa elől. A közös alapokat leginkább megrendítő problémák a diszciplínának abban az ágában lépnek fel, amely még mindig a legnagyobb, a leginkább látható, és amelyet a külvilág az egész tudományterületet leginkább meghatározónak tart (és amelyikhez én magam is tartozom): a társadalmi és kulturális, avagy szociokulturális antropológiában. Ha baj van a végeken, még nagyobb a baj a központban.
A legnagyobb, legjobban érzékelhető és a legtöbbet emlegetett (bár kétlem, hogy a legfontosabb) gondot a „szubjektum el/letűnésének” problémája okozza. Függetlenül attól a kritikai észrevételtől, hogy a „primitíveket” helyes volt-e bármikor is így nevezni, és hogy maradt-e egyáltalán „érintetlen” nép a világon a 19. század végére, most már biztosan nincsenek olyan csoportok, amelyeket így lehetne jellemezni. Csupán az Új-Guineai Fennsík, Amazónia, esetleg az Északi Sarkvidék vagy a Kalahári-sivatag egyes részei lehetnek azok a helyek, ahol egyáltalán szóba jöhet, hogy (további, elavulóban lévő szakkifejezéseket idézve) „intakt”, „egyszerű”, „elemi”, „vad” társadalmakat találhatunk. Amennyiben léteznének ilyenek, ezek a csoportok is hamar arra kényszerülnének, hogy beépüljenek valamely nagyobb társadalom szélesebb terveibe, mint előttük az amerikai indiánok, az ausztráliai bennszülöttek és az afrikai Nílus-lakók is. A „primitívek” bizony fogyóeszközzé váltak: még azok is, akik híressé tették Boast, Meadet, Malinowskit vagy Evans-Pritchard-t. A szociálantropológusok túlnyomó többsége manapság nem hajózik el ismeretlen szigetekre vagy a dzsungel paradicsomába, inkább az olyan ragyogó és hatalmas világtörténelmi világok közepébe veti be magát, mint India, Japán, Egyiptom, Görögország vagy Brazília.

(Ha az ember elmegy Nigériába, Mexikóba, nem csak „bennszülöttekkel” és sárkunyhókkal találkozik)
Mégsem az állítólag egyedülálló kutatási téma és a különleges szubjektum eltűnése rázta meg igazán a szociálantropológia alapjait, hanem egy másik veszteség, amit a kevésbé távoli társadalmakkal való foglalkozás hozott magával: vége lett a magányos kutatásnak. Azok a népek, akik karikát viseltek az orrukban vagy tetoválásokat a testükön, vagy akik fákba temették a halottaikat, talán sosem voltak annyira elkülönültek, mint amilyennek gondoltuk őket. Mi viszont azok voltunk: magányosak, izoláltak. Az antropológusok, akik elmentek a talenszikhez, a tundrára vagy Tikopiába, mindennel foglalkoztak: gazdasággal, politikával, joggal, vallással; pszichológiával és birtokviszonyokkal; táncokkal és rokonsággal; azzal, hogyan nevelik a gyerekeket, hogyan építik a házaikat, hogyan vadásznak fókára, hogyan mesélnek történeteket. Nem volt senki a közelben, hacsak nem kollegiális távolságban egy másik antropológus. Ha mégis akadt – egy misszionárius, egy kereskedő, egy körzetfelügyelő, Paul Gaugin – azt gondolatban félretolták. Kicsi világ, meglehet, de legalább a mi igazgyöngyünk.
Ennek a világnak vége. Ha az ember elmegy Nigériába, Mexikóba, vagy az én esetemben Indonéziába és Marokkóba, nem csak „bennszülöttekkel” és sárkunyhókkal találkozik, hanem Gini együtthatókat számoló közgazdászokkal; attitűdskálákat készítő politológusokkal; dokumentumokat összerendező történészekkel; kísérleteket folytató pszichológusokkal; házakat, fejeket vagy foglalkozásokat számolgató szociológusokkal. Jogászok, irodalmárok, építészek tüsténkednek a terepen – még filozófusok is: akik nem elégszenek meg azzal, hogy „kihúzzák a dugót egy régi rejtvényből / és figyeljék, hogy pezseg a sok paradoxon” [Robert Browning: Hasonlóság]. Többé nem lehet mezítláb végigsétálni a kultúra egészén; és az az antropológus, aki ezzel próbálkozik, azt kockáztatja, hogy rászáll egy feldühödött textualista vagy egy tébolyult demográfus. Mostanra nyilvánvalóan valami speciális tudományterület lettünk, vagy legalábbis jobban tennénk, ha mielőbb azzá válnánk. Csak az a kérdés, hogy voltaképpen minek a tudománya is az antropológia – most, amikor az „Ember” immár túl sok ahhoz, hogy konkrét válasz legyen.
Ennek a sürgető kérdésnek a megválaszolása helyett inkább azt a „módszert” kezdték újra hangsúlyozni, amelyet legalábbis Malinowski óta a szociálantropológia alfájának és ómegájának szokás tartani: az etnográfiai terepmunkát. Mit csinálunk mi, amit mások nem, vagy csak alkalmanként és nem olyan jól, mint mi? Mindenesetre azt képzeljük, hogy szóba tudunk elegyedni a férfiakkal a rizsföldön vagy a nőkkel a bazárban; hogy tartósan szabad folyást tudunk adni a beszélgetésnek, melyben a helyi nyelvjárásban az egyik téma a másikat követi és minden kapcsolódik mindenhez; és hogy mindeközben még egészen közelről meg is tudjuk figyelni, hogyan viselkednek. A „mit is csinálnak az antropológusok” kérdésének megválaszolásában az a dolog lényege, hogy az antropológusok holisztikus, humanisztikus, nagyrészt kvalitatív, erősen kézműves megközelítéssel állnak hozzá a társadalomkutatáshoz (vagy legalábbis azt tanultuk, hogy ezt állítsuk magunkról). Meglehet, hogy Nigéria nem törzs, és Olaszország nem sziget, de a mesterségünk, amelyet a törzsek körében sajátítottunk el és szigeteken fejlesztettünk ki, még mindig képes lehet a létezésnek olyan dimenzióit feltárni, amelyek rejtve maradnak a szigorúbb és összeszedettebb alakok előtt, amilyenek a közgazdászok, történészek, exegéták és a politikaelmélet művelői. Tehát egy sajátos kutatási stílussal definiáljuk magunkat, amely fesztelen és rögtönzött, improvizatív és személyes jellegű, különös készségek egész sorának fedezékébe húzódik – vagyis nem az az önmeghatározásunk alapja, hogy mi is az, amit tanulmányozunk, milyen elméleteket teszünk a magunkévá vagy mit szeretnénk felfedezni. Az az érdekes ebben, hogy mindez a szakma keretein kívül sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a szakmai kereteken belül.
Az antropológia, vagy legalábbis a szociálantropológia presztízse soha nem volt nagyobb a történettudományban, filozófiában, irodalomelméletben, teológiában, a jog vagy a politológia területén, sőt bizonyos mértékig a (keményebb dió) szociológiában, pszichológiában és közgazdaságtanban, mint éppen most [1985-ben]. Hogy neveket is soroljak, amit egyszer még meg fogok bánni: Claude Lévi-Strauss, Victor Turner, Mary Douglas, Eric Wolf, Marshall Sahlins, Edmund Leach, Louis Dumont, Melford Spiro, Ernest Gellner, Marvin Harris, Jack Goody, Pierre Bourdieu nevét és az én nevemet idézi mindenki és mindenütt, a legkülönbözőbb célokból. Az „antropológiai nézőpont” az értelmiség körében általában nagyon is „bejön”, és a szakzsargonban „merítésnek” nevezett befolyása minden jel szerint egyre csak növekszik. A szakmán belül azonban kevésbé derűs a légkör. A minket másoktól megkülönböztető és a módszertaniságot hangsúlyozó mai világban a létjogosultságunkat igazoló „terepmunkás gondolkodásmóddal” való azonosulás csak fokozta a tudományos tekintéllyel és a morális legitimációval kapcsolatos aggályokat. Túl sok tojást tettünk a kiskosárba; ez gerjeszt némi izgalmat, ami időnként majdnem pánikszerűvé válik.
A tudományossággal kapcsolatos aggályok leginkább azzal a kérdéssel függnek össze, hogy vajon a személyes tényezőkre ennyire erősen támaszkodó kutatások lehetnek-e egyáltalán kellőképpen „objektívek”, „szisztematikusak”, „megismételhetők”, „egymásra épülők”, „előrejelzések tételére alkalmasak”, „precízek” vagy „ellenőrizhetők” ahhoz, hogy többet hozzanak létre hihető történetek egyszerű gyűjteményénél. Az impresszionisztikus, megérzésekre építő, szubjektív és esztétizáló, a bizonyítást retorikával és az érvelést stílussal helyettesítő megközelítés nyilvánvaló és komoly veszélyt hordoz magában; állandóan fenyeget a leginkább rettegett állapot: a paradigmavesztés. Miféle tudósok azok, akiknek az a leghatékonyabb fogásuk, hogy könnyen barátkoznak, és akiknek legelterjedtebb mérőeszközük saját maguk? Mi mást várhatnánk tőlük, mint lendületes prózát és mutatós elméleteket?
Miközben az antropológia keresi új helyét a többi diszciplína között, egy régi, nagyon is ismerős vita: a szellemtudományok és a természettudományok közötti vita lángolt fel újra, méghozzá egy különösen virulens és silány formában – déja vu újra meg újra. Foster azt mondta egyszer Indiáról: „tétován és megkésve érkezett, hogy helyet találjon magának a nemzetek asztalánál”. Az antropológia is helyet foglalna a tudományok között, de közben egyre inkább meghasonlik. Az egyik táborban azok vannak, akik kiterjeszteni és fejleszteni szeretnék hozott örökségét: ők elutasítják a historicista-szcientista dichotómiát, és Weber, Tocqueville, Burckhardt, Peirce vagy Montesquieu nyomán egy humán tudományról (? la science humaine) álmodnak. A másik táborban pedig azok, akik félnek, hogy elküldik őket az asztaltól, mert nem elég kifogástalan az öltözetük, akik szeretnék ezt a tudományterületet valamiféle társadalomfizikává alakítani – felszerelkezve törvényekkel, képletekkel és megdönthetetlen bizonyítékokkal.
Ez a küzdelem, amely mindenütt fellángol az előkelő tanszékek professzori kinevezéseitől a klasszikus művek szobordöntögető „átértékeléséig”, rendkívül elkeseredetté kezd válni. A paradigma-vadászoknál van a legtöbb ütőkártya, legalábbis az Egyesült Államokban, ahol magukat mainstreamnek nyilvánítva ők uralják a pályázati pénzeket, a szakmai szervezeteket, a folyóiratokat és kutatóintézeteket, és szépen hozzáidomulnak a közéletben mostanában elharapózott számítóan pragmatikus mentalitáshoz. Cornford komoly ifjai (most már a nők is), akik el vannak szánva arra, hogy megszerezzenek minden pénzt, ami csak van erre a célra, mindenütt ott vannak, noha a pénz, ami erre van, nem is olyan tetemes. 
A (politikailag) gyengébb oldalon helyezkedők, akik hajlanak a dolgok szabadabb szellemű szemléletére, nem kevésbé idegbajosak, de ezek a neurózisok nem annyira módszertani, mint inkább morális természetűek. Őket nem az izgatja, hogy az „én lenni antropológus, te lenni bennszülött” típusú kutatás tudományosan elég rigorózus-e, hanem hogy tisztességes-e. Ez viszont rendkívüli módon aggasztja őket.
A baj azzal kezdődik, amikor azt állítják, hogy az antropológiai kutatás összefonódott nemcsak a gyarmati rezsimekkel a nyugati imperializmus fénykorában, hanem a helyükbe lépett mai politikai rendszerekkel is. Ezeket a megállapításokat bizonyos harmadik világbeli értelmiségiek vádaskodásai váltották ki, miszerint ez a tudományterület cinkos részt vállalt az emberiség felosztásában olyanokra, akik tudnak és döntenek, illetve olyanokra, akikről tudnak és akik helyett döntenek. Ez különösen bántja azokat a tudósokat, akik mindig is a bennszülöttek barátainak tekintették magukat, és még mindig úgy gondolják, hogy mindenki másnál jobban megértik őket, talán még saját magukat is beleértve. És ez még nem minden. A posztmodern kétség roppant motorjaitól – Heidegger, Wittgenstein, Gramsci, Sartre, Foucault, Derrida, és legújabban Bahtyin – hajtva ez a szorongás átterjed egy még általánosabb aggályra „A Másik” (feltétlenül nagybetűvel, feltétlenül egyes számban) ábrázolhatóságáról az etnográfiai diskurzusban mint olyanban. Az egész antropológiai vállalkozás tényleg „A Másikon” való uralkodás formája más eszközökkel: „hegemónia”, „monológ”, „vouloir-savoir” (a tudás akarása), „mauvaise foi” (rosszhiszeműség), „orientalizmus”? „Hogy jövünk ahhoz, hogy mi beszéljünk helyettük?”

(Hogy jövünk ahhoz, hogy mi beszéljünk helyettük?)
Ezt a kérdést nem lehet egyszerűen félresöpörni, mint azt oly gyakran teszik a megkérgesedett és sokat próbált terepmunkások, amikor kávéházi vagy benzinkút-antropológusok elégedetlen mormogását hallják ki belőle. Pedig jobb lenne, ha törekednének a kérdés érdemi megválaszolására, a melldöngetés vagy a burzsoá társadalomkutatók szellemi és erkölcsi gyengeségének ostorozása helyett. Tettek ugyan bizonytalan és inkább gesztusértékű kísérletet erre, de legalább ilyen gyakran hipochondria helyettesítette az önvizsgálatot, és a „Heraus mit uns” (Le velünk – mivel az elégedetlenkedők végső soron maguk is burzsujok) szemlélet a kritikát. Az etnográfus intellektuális és morális értelemben egyaránt megváltozott helyzetét az antropológiának a peremvidékekről a modern világ centruma felé való elmozdulása váltotta ki, és ezen éppolyan kevéssé segít a siránkozó pánik, mint a zúgolódó tudomány. A merő nyavalygás éppolyan kitérés a probléma elől, mint a merő szigor, csak még inkább öncélú.
És mégis, mégis, mindez akár még a javunkra is válhat. Kívülről nézve az antropológia a társadalom- és humántudományok megújulását hozó erő, és hosszú idő után végre kezd teljesen azok részévé válni: többé nem puszta mellékes szórakoztatás. Belülről nézve az antropológia, ahogyan a déltengeri kuriózumok kutatásától az evilági népszerűség hajszolása felé halad, nem képes tovább elfedni a belső koherencia hiányát, a módszertani puhaságot és politikai képmutatást, sőt esetleges gyakorlati irrelevanciáját sem. Talán mégis a külső szemlélőnek van igaza. Megtermékenyítő hatású folyamatok zajlanak, amikor az átgondolás és a védekezés szükségessége erényt kovácsol: a társadalomkutatás új felfogása kezd elterjedni, amely komolyan hiszi, hogy ha meg akarunk érteni „másokat” (kisbetűvel és többes számban), akkor nem árt elmenni közéjük, ahogy ők is eljárnak egymás közé, ad hoc és tapogatózó jelleggel. Talán nem is annyira meglepő, hogy ez az erjedés fenyegetésnek tűnik azok számára, akik találva érzik magukat – ahogy Randall Jarrell mondja valahol, az aranykorokkal az a baj, hogy aki bennük él, arról panaszkodik, hogy minden olyan sárgának tűnik. Valóban meglepő viszont az, hogy mások mennyire ígéretesnek, már-már megváltó jellegűnek látják ezt a pezsgést.
A kulturális népszerűségnek és a szakmai nyugtalanságnak az antropológiát mostanában jellemző összejátszása nem paradoxon, és nem is egy divathóbort felbukkanásának jele. Azt jelzi, hogy „a dolgok antropológiai szemlélete” vagy (ami nagyjából ugyanaz) „a dolgok kitalálásának antropológiai módja” és „a dolgokról való írás antropológiai módja” tud valami máshol nem találhatót, fontosat nyújtani a huszadik század végén – és nemcsak a társadalomtudományok számára. De hogy pontosan mi is volna ez, azt éppen most igyekszik meghatározni.
Lehet, hogy a várakozások az egyik oldalon túlságosan nagyok – a strukturalizmus színre lépésekor kétségtelenül azok voltak –, és az aggodalmak a másik oldalon szintén eltúlzottak. Úgy tűnhet, mintha az antropológiát széthúzná a rokon tudományokban végbemenő technikai fejlődés, a véletlenül megvont belső határok mentén kialakult megosztottság, az újraéledő szcientizmus és az aggódó kéztördelés közötti vívódás, és mintha megfosztották volna az antropológusokat eredeti kutatási tárgyuktól és a mindent elkülönült magányban vizsgáló, mindenhez értő kutatói tekintélyüktől. Pedig az antropológia tudományterülete jobbára megúszta ezeket a csapásokat, sőt – és ez még fontosabb – az antropológiát meghatározó szemléletmód a gondolkodás egyre szélesebb területeit hódítja meg. Kiderült, hogy nagyon jók vagyunk a tétovaságban. Zavartságunkban van az erősségünk.
      (The Times Literary Supplement, 1985)
     

            KARÁDI ÉVA ÉS VÖRÖS MIKLÓS FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

GEERTZ, Clifford
Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000

„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.

„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000

„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18 

 „Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38

„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Diszciplínák”
Magyar Lettre Internationale, 47

 „Darabokból álló világ”
Magyar Lettre Internationale, 49
 
 „Hegemóniák”
Magyar Lettre Internationale, 51
 
„Országok”
Magyar Lettre Internationale, 53