egy kora nyári nap a főszerkesztő fülest kapott, hogy az elnök valamikori hóhéra egy alföldi tanyán bujkál. legjobb emberét, Kaisert küldte, aki nem messze, Sóváron született, és jól ismerte a vidéket. vele ment a barátnője is. Nóra kezében a recés igazolványkép, a jóképű, tányérsapkás pasasról nehéz volt elhinni, hogy hóhér, hogy embereket ölt meg hivatásszerűen, hogy tényleg ő húzta meg a mártírok nyakán a kötelet. nyolckor indultak, tízre ott lehettek volna, de a város előtt tehéncsordán kellett lépésben átvergődniük, néha bődülés hallatszott, az állatok dülledt, szomorú szemmel néztek be az ablakon. 
kivettek egy szobát a kisváros főterén, Kaiser lezuhanyozott, tiszta inget vett, és telefonált egy ismerősének. a gömbakácos korzón szovjet emlékmű és szökőkút, szemben a fürdőház előtt kőnimfa, a fekete férfi a presszó teraszán megérezte, hogy nézik, Nóra ellépett az ablakból. Kaiser dühös volt, hogy nem lehet Pesten, hogy a főnöke kivonta a forgalomból, kispadra ültette, éppen most, de dühe energiáját okosan arra fordította, hogy azonnal belevetette magát a munkába, hátha végez másnapig; először is meglátogatta egykori tanárát, akiből azóta pártfejes lett: Kaiser Pista, kiáltotta Dormán, i-essel írjuk, jézével mondjuk. Ujjbegyén, körmén fehér pettyek, arcának egyik fele kékespiros, másik sápadt, mintha éppen pofon vágták volna. kezet ráztak; gyújtasz, kérdezte Kaisert, és gyors mozdulattal letörte egy Sophiane füstszűrőjét. Kaiser elmondta, mi járatban van, főszerkesztője szeretné, ha a hétvégi számban lenne egy anyag valakiről, de nem tudják, hol lakik. neve, kérdezte Dormán, és nyúlt a telefon után; beszélt valakivel, várniuk kellett, Ararát konyakot ittak, elszívtak még egy cigarettát, Dormán megint letörte a füstszűrőt, és arról panaszkodott, hogy a környéken a fákat meg a bokrokat megtámadta egy veszélyes molyfajta. Kaisert idegesítette az asztal túloldalán ülő, szöghajú férfi, de aztán csörgött a telefon, és kiderült, hogy ilyen és ilyen nevű személy nem lakik a városban, nem is lakott soha. 
Nóra eközben a szálloda bárjában megivott egy kávét, a rádióban Zoltán Erika Politika című száma szólt, a recepciós nő a lehalkított tévét nézte: a budapesti Műcsarnok lépcsőjére faemelvényt ácsoltak. átutazóban, kérdezte Nórát; nem, a barátom ismerősét keressük, mondta Nóra, csak nem tudjuk a címét. kiderült, hogy a nő ismer egy ilyen nevű férfit, lent lakik a régi telepen, a Csisznyikón, a Salamon köz végén az unokájával, a dohányszárítóból ment nyugdíjba. milyen környék, kérdezte Nóra, cséházak, válaszolta a nő, tavalyelőtt hepatitisz-járvány volt, akkor halt meg a bácsi felesége. 
mikor Kaiser dolgavégezetlen visszaért, és Nóra elmondta, hogy tudja, hol lakik az állítólagos hóhér, Kaiser a papírfecnire meredt: Csisznyikó, Salamon köz; átbizsergett rajta az emlékezés, lakott arra valaha egy osztálytársa. a Garanca partján mentek végig, megelőztek egy hangosbeszélős Zsigulit, ami figyelmeztette a lakosságot, hogy permetezés lesz a városban. a betonút földúttá züllött, küszködve forgolódtak a sárban, aztán kiszálltak egy száraz padlaton, Nóra lefényképezett egy cigányasszonyt, aki ruhát mosott a patakban, és mikor észrevette Nórát, rákiáltott: derla kopadu micsu. továbbhajtottak, nem voltak utcatáblák, egy félmeztelen fiú tükörrel a nap remegő fényét próbálta a pléhkrisztus arcára rögzíteni. Nóra kihajolt az ablakon, az exponálás finom kattanása, a fiú bámul a lencsébe, és Nórának hirtelen az az érzése, hogy senki nem lesz a képen. végül egy biciklijét toló kövér férfitól kapnak útbaigazítást. a nap zsibbadtan búcsúzik a látóhatáron, mikor a vályogházhoz érnek, a kukoricagóré lécei közt sávokban tört át a piros fény, északról felhők torlódtak az égre. kutya rohant őrjöngve a kerítéshez, az ablakban öregember állt, kiálló arccsont, inge hasítékán kibuggyanó mellszőr. a kutya habzó pofával átugrott a kerítésen, körbecsaholta őket, Kaiser fölkapott egy követ, megfenyegette, kuss, helyedre, a kutya lelapult, és Kaiser bokája felé kapott. ekkor végre kifutott a házból egy lány, Csenkesz, vissza!, kiáltotta, majd hátra, az öregnek, aki a szúnyogháló mögül figyelt: kiszökött a kutya. Csenkesz, mit csinálsz; kinyitotta a kaput, feléje rúgott: nem hallod, helyedre. a kutya tovább vicsorgott, ekkor az öreg az ajtóban gurgulázó torokhangot hallatott, és Csenkesz farkát maga alá csapva visszakullogott az udvarra. a tanácstól vannak, kérdezte a lány; Csenkesz kivillanó ínnyel, mély gyomorhangon morgott, ahogy Kaiserék átvágtak az udvaron, aminek a végében madárpiszoktól kérges motorkarosszérián macska ült. agyagpadlós konyha, sparhelt, ételhordó, vizeskanna, fáskosár, falnak támasztva befáslizott fejű mankó; a tisztaszoba ajtaja félig nyitva, az asztalon fonalra fűzött, lakkozott gubacsok porcelántálban. az öreg a lócára ülve dohányt sodor, a lány a haját fésüli a vakfoltos tükör előtt; üljenek le, mondja csatokkal a szájában. keserű, nehéz szag, mintha valami rohadna, az öreg rágyújt, köhögő-roham, ráspolyt húzogatnak a torkában, sípolva, nehezen lélegzik, Kaiser csak most veszi észre a nyakán a kötést; ha akarta, hasonlít a recés fotóhoz, ha akarta, nem. az öreg felállt, kinyitotta a stelázsit, üveget vett elő, töltött három pohárba, ittak. Kaiser megkérdezte, mióta laknak itt, de az öreg csak fújta a füstöt. beteg, mondja a lány anélkül, hogy odanézne, most műtötték. szétszedte az ételhordót, megterített. Nóra az öreg kezét nézte, a kifakult tetoválást a májfoltos bőrön, nem merte megkérdezni, hogy lefényképezheti-e. magát hogy hívják, kérdezte Kaiser; Csipkés, válaszolta a lány, és kivillant elől az ezüstfoga. Beszélhetnénk; nem érek rá, be kell mennem a városba; elvihetjük. a lány kardigánt vett, egyen, mondta az öregnek, és feléjük fordult, hogy indulhatnak. először a kocsitetőn kopogott, majd ömleni kezdett, az ablaktörlő sikongva csapkodta szét a vizet. Csipkés végig hallgatott, semmit nem sikerült kiszedni belőle, nem volt hajlandó beszélni se az öregről, se magáról, csak rejtélyesen mosolygott. a szálloda előtt álltak meg, a reflektor fényében tócsák fodrozódtak; az emlékművön barna csíkokban folyt a víz. Nóra ernyőt nyitott, Csipkés kardigánját a fejére húzta, úgy indult futva a presszó felé. 
Kaiser a szálloda bárjában megivott egy konyakot, majd fölhívta a főszerkesztőt, hogy találtak ugyan valakit, de súlyos beteg, lényegében néma, legjobb lenne, ha még ma éjjel visszaindulnának Pestre. néma, kiáltotta a főszerkesztő, ha néma, akkor azt kell megírni, a néma hóhér, hallgat a múlt, mindegy, Kaiser találjon ki valamit, menjen vissza, nyomozzon, legyen rámenős, kell az anyag a hétvégi mellékletbe. 
reggel az ablakból nézték, hogy a téren létrát támasztanak az obeliszkhez, a rendőr fölmászik, és kötélen leengedi a vörös csillagot a földre. hárman lentről irányították a műveletet, némi tanácskozás után az oszlopon lévő, cirill betűs neveket leragasztották egy permetezős hirdetménnyel. kilenc körül gyülekezni kezdtek az emberek, benéztek a presszóba egy fröccsre, a padokon üldögéltek, hallgatták a csillagja-vesztett oszlop mellett spriccelő szökőkutat. eltakarodtak a felhők, szemfájdítón kisütött a nap, tízre egész kis tömeg gyűlt össze. nemzetiszín zászlóval letakart asztalról könyveket, kazettákat árultak, kis tégelyben egy fővárosi temetőparcella földjét. a vármegyeház ablakába gyászszalagos férfiportrét tettek; beszédet mondott a történelemtanár, a katolikus köri titkár, a természetvédő és a presbiter, majd megkondultak a harangok; a presbiter arról beszélt, hogy az embernek simogatásra van szüksége, különben elvadul. kopjafát emeltek az obeliszk elé, a gombos csúcsra koszorút tűztek, tövébe a fekete keretes fényképet rakták a bajszos férfiról. elénekelték a himnuszt, galamb szállt az oszlop tetejére, valaki azt mondta, a magyarok szent turulja, a másik, hogy békegalamb, aztán oszlani kezdett a tömeg. a fekete férfi, aki előző nap a presszó teraszán ült, a pártház felé köpött; csőcselék, morogta Dormán a függöny mögül. Nóra ebéd után sétálni ment, Kaiser pedig megírta a cikket a nyugdíjas férfiról, aki egy lepusztult tanyán él az unokájával: tűzkőgyári munkásból lett ávéhás, ötvenhatban karhatalmista, empéhá érdemérmet kap, átveszi a büntetés-végrehajtás, kivégzésen egyszer vett részt, ötvenhét tavaszán; végig kellett nézniük, hogy szokják az ilyesmit: előhoztak egy embert, a Kiliánban volt a Maléter mellett, bőrdzsekit, sínadrágot, síbakancsot, vastag keretes szemüveget viselt, felolvasták az ítéletet, nyugodtan végighallgatta, elment a sor előtt, mindenkinek erősen a szemébe nézett, azt mondta, éljen a hazám, aztán eltakarták az arcát, és kirántották alóla a széket; a kivégzés után néhány héttel visszaadta a kitüntetéseit, nem bírta idegileg, tudta, hogy nem jó smasszernak, de csinálni kellett. vidékre költözött, megnősült, gyereke született, dolgozott, nyugdíjba ment, aztán tavaly meghalt a felesége, és most ő is meg fog halni; ennyi. Kaiser még egyszer elolvasta a cikket, kisebb javításokat végzett, elégedett volt magával. megmentette az öreget a hóhérság vádjától, nincs szükség bűnbakokra, újabb áldozatokra, pozitív példákat, emberi sorsokat kell felvillantani. máskor is előfordult, hogy ő találta ki, ő képzelte el az interjúalanyait, a fikciót dokumentumnak álcázta. A valóság hiányos, ferde, a valóság segítségre szorul, a múlt tényeit újra ki kell találni, a múltat meg kell komponálni, mert a múltból fennmaradt adatok halmaza szegényes, esetleges, félrevezető. Nóra nem szerette, ha Kaiser, úgymond, becsapja az olvasókat, és Kaiser sejtette, hogy most is magyarázkodnia kell majd. felhívta egy barátját, hogy mi a helyzet Pesten; befejeződtek a hivatalos megemlékezések, mondta a barátja, semmi atrocitás, a munkásőrség és a Münich Ferenc Társaság nem mutatkozik, az ország méltósággal ünnepel. 
Sóváron a Garanca partján állították fel az asztalokat; holnap mindenkit bevisznek, aki részt vett az ünnepségen, mondta egy asszony, és Kaiser arra gondolt, hogy senkit nem visznek be, és nem lesz rendbontás, felkelés sem, nem lesznek zavargások, és ez a bizonyosság megnyugtató összhangban állt cikke üzenetével. az emberek arra számítanak, hogy életük jobbra fordul, nem fognak kockáztatni. majd később, talán, ha csalódnak. Nézte az óvatosan és gyáván ünneplő embereket, nézte ezt a kisvárosi, pitiáner töppedtséget, és hazavágyott, a fővárosba. elmondta Nórának, hogy megírta a cikket, Nóra csodálkozva nézett, nem kérdezett semmit. Kaiser reggel, indulás előtt még ki akart menni a temetőbe a nagyszülei sírjához, egyedül indult vissza a szállodába. Nóra összebarátkozott a recepciós nő családjával, később átült hozzájuk a fekete férfi, Kabainak hívták, kunredő volt a szeme sarkában, kis ránc, állítólag a sivatagi porvihartól védi a szemet. Kabai elmondta, hogy ő vezeti a molyok elleni permetező hadjáratot; az aknamoly a petéjét a levelek réseibe teszi, kiszívja a nedvességet, és a növény megfullad; akkor kell permetezni, abban a periódusban, mikor lerakták a petéket, de a peték még nem keltek ki, és ez az idő éppen most van. Dormán a tanácselnökkel a politikai fejleményekről és esélyekről vitatkozott, itták a karcos, homoki bort, tördelték a Sophianék füstszűrőjét, éjfélre alaposan berúgtak; tetvesek, ismételgette Dormán hazafelé, tetvesek; az üres főtéren tántorgott, próbálta a kopjafa mellől a rácson át kicibálni a gyertyatartót, nem sikerült, a fényképet meg nem érte el, dühében elfújta a gyertyákat. 
Kaiser hajnalban arra ébredt, hogy Nóra bebújik mellé az ágyba. megnézte az időt, hat óra volt. Nóra úgy feküdt az ágyban két karjával az arca előtt, mintha ütés ellen védekezne. gyalog indult a temetőbe, jó lesz a hűvös levegő, kiszellőzteti a fejét. zavarta, hogy nem maradt tiszta inge, a tegnapit kellett fölvenni; a város kihalt, csöndes, de aztán valami zúgást hall, és a puhán gomolygó, sárga ködből előbukkan az utca végén a „megyei növény- és talajvédelmi hatóság” permetező autója. hangosbeszélőn figyelmezteti a lakosságot, húzódjanak házaikba, egy lélek sincs az utcán. trabitox, ez van a kocsi oldalára festve, Trabant-motor hajtja a turbinát, a platón sárga műanyaghordó és a kilövő-szerkezet, mint egy toronyágyú; egy alak ül mögötte vegyvédelmi kabátban, gázálarcban, fején széles karimájú kalap, ő irányítja a lombok felé a fehér sugárnyalábot. a temetőhöz közeledve Kaiser egy másik, mélyebb hangra lesz figyelmes, mintha lódarázs körözne a levegőben, a város környéki erdőket permetezik helikopterről. a temető bejáratánál kovácsoltvas felirat: „aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra”. a nedves útra csigák másznak ki a bokrokból, nagy, sárga körmök; Kaiser leguggol, fölemel egyet, közelről nézi, ahogy behúzza szarvát, saját háza lassan beszippantja, beszürcsöli. tovább megy, most egy sündisznót vesz észre a fűben: hátát púpozza, készül ő is magába gömbölyödni, tövisdomb a puha egértesten. Kaiser azt hitte, tudja, merre van a nagyszülei sírja, most kezd elbizonytalanodni, kerülgeti a tócsákban az égdarabkákat, madár csirreg az ágak közt. halottak százait tolták erre nyikorgó kordékon, lába alatt könnytől, vértől, hústól zsíros a föld. visszanéz: a sün és a csigák eltűntek, viszont kibújt a nap a köd mögül, az aszfalt kezd felszáradni, meleg lesz, érződik a levegő illatán, de aztán hirtelen mégis beborul, elnémul a helikopter rotorja, megszűnik a madárcsicsergés, csak Kaiser léptei visszhangoznak. frissen ásott sír felé közeledik, a földkupacba görcsös nyelű ásót döftek, a szomszéd síron az elszáradt koszorú mécsestől kaphatott lángra, fekete gumók maradtak a bimbókból, hamu a kőbe vésett szavakon, csak annyi látszik: „mennyország”. benéz a gödörbe, sárga hajszálgyökerek, lent is hever egy ásó. leül a sír szélére, lábát lógatja, majd belehuppan, az ásót odébb löki a lábával, és befekszik a nyitott sírba; nézi fönt a négyszögletű, szürke eget. hideg a föld, mégis kezd megnyugodni. Egyszer csak rögök zuhannak a hasára, mellkasára, lábára, és mikor az ásó éle megvillan odafönt, felordít. Nóra nem ébred föl, arcát a párnába fúrva fekszik mellette. Fölkel, az ablakhoz megy: a helikopter a házak fölött lassan, méltóságteljesen húzza maga után a dübörgést.