Az ELTE esztétika szakán, Lengyel Péter szemináriumára írtad az első novelládat. Hogyan alakult az irodalommal való kapcsolatod? 
  
Már egész kiskoromban elhatároztam, hogy író leszek, de ezzel aztán el is volt intézve. Jóformán a kisujjamat se mozdítottam egészen az egyetem utolsó évéig, amikor is beiratkoztam erre a bizonyos „Írói műhely” címen futó szemináriumra. Ez később „szalon” formájában még évekig működött, összejártunk, felolvastuk az írásainkat, és elmondtuk egymásnak, hogy miket gondolunk. Egész biztos jópáran vagyunk, akik innen datáljuk a pályánk kezdetét, és ha végignézünk az akkori névsoron, tényleg sokan vannak közülünk, akik azóta is szorgalmasan írnak. Oda járt például Nagy Gabi, Bence Ottó, Csejdy András, Hazai Attila, Hamvai Kornél, Dudás Attila, Péterfy Gergely és mások. Ezt a kört kisebb-nagyobb átfedésekkel – az akkor indult Törökfürdő című folyóirat apropójából – „Törökfürdő-nemzedékként” is számon szokták tartani, elkülönítendő a minket követő „Sárkányfű-nemzedék”-től. Holott a mi „generációs öntudatunk” valójában nemigen terjedt túl azon, hogy valamennyire kötődtünk Lengyel Péter személyéhez, publikáltunk a Törökfürdőben és szerepeltünk a ’94-es Táncrend című antológiában. Ez a rövid közös előtörténet viszont éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ember ne nagyon toporogjon többet a kelleténél, és a megfelelő pillanatban legyen bátorsága elindulni a maga útján. Még védett közeg volt, de már nyilvános fórum, épp annyira volt inspiráló, mint amennyire megengedő, úgyhogy azt hiszem, abszolút szerencsésnek mondhatom magam, hogy annak idején szegről végre ide tartoztam én is. Ha nincs a Törökfürdő, talán minden másképp alakul. Életem első novellája, az Özön is ide, a Lengyel Péter-féle szemináriumra íródott, amolyan kötelező penzumként. Ez aztán nem sokkal később megjelent a régi, Németh Gábor-Dérczy Péter-féle Magyar Naplóban, majd jött a Táncrend, aztán egy Korniss Péter fotóművésszel közös kötet, az Udvarok, aztán egy JAK-kötet, a Belső udvar, majd 2000-ben az első Magvetős kötet, a Lenni jó.
  
A Lenni jó kötetben elsősorban prózáid sorakoznak. Számos kritika utalt arra írásaiddal kapcsolatban, hogy nagyon ritmizált, rímes prózát írsz. Egy interjúdban azt nyilatkoztad, hogy téged valamelyest zavar is a versekkel való erős rokonsága az írásaidnak. Te, mint szerző, tudtál volna ezen változtatni, ha akarsz. Ennek ellenére valóban zavar az időnként versek rímtechnikáját alkalmazó stílus? 
  
Az a helyzet, hogy én elég keveset írok, viszont aránytalanul sokat dolgozom egy-egy íráson. Hogy a korai írásaim időnként óhatatlanul is belecsúsztak valamiféle kényszeres ritmikusságba, ennek talán az lehet a magyarázata, hogy akkoriban még megvolt az a fixa ideám, miszerint egy szöveg kidolgozottságának legfelső foka a zeneiség. Mintha a prózaszöveg számára a rím és a ritmus, magyarán a versszerűség valamiféle végső jóváhagyást, legitimációt és egyben megkérdőjelezhetetlenséget jelentene. Ha egy mondat rímel és ritmusa van, akkor azt a mondatot nem lehet „másként mondani”. Ergó, gondoltam én, annak a mondatnak „igaza van”. Ma már persze tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Persze most is képes vagyok napokig elkalapálgatni egy félmondaton, de most már sokkal inkább azt tapasztalom, hogy épp a „keresetlenség illúziója” az, amiért alkalomadtán a legkeményebben meg kell küzdeni. Addig szaggatni, csupaszítani és „deheroizálni” egy mondatot, amíg az a maga szimpla magától-értetődöttségében megmutatkozik. Változatlanul valami „végső evidenciát” keresek, és most is úgy gondolom, hogy ehhez meg kell találni a megfelelő formát, de ehhez nem „díszíteni” és „rakosgatni” kell, hanem „elvonni” és „helyre zökkenteni”, ha érted mire gondolok. A tökéletes és ütős mondatok soha sem „esnek jól” a fülnek, nem „muzsikálnak”, csak úgy „vannak” bele a világba, sokkal inkább „kopogósak”, mint zeneiek, furcsa mód: még a versekben is. Ezért a végső, eszköztelen egyszerűségért viszont tényleg nagyon meg kell dolgozni, ráadásul úgy, hogy még véletlenül se látszódjék az igyekezet.
 
Legutóbbi, negyedik kötetedben, a Másmilyen mesékben az élőbeszéd számos fordulatát beleépíted az írásokba: reklámszövegeket, kliséket, szólásokat dolgozol össze prózanyelvében. Nem ezek ellensúlyozására törekszel, mikor a formát átritmizálod? 
  
Nem hiszem, hogy bármit is ellensúlyozni kéne. Nem tartozom azok közé, akik kapásból hanyatt vágódnak, ha a minket körülvevő „való világot” a maga nyelvi, tárgyi sajátosságaival együtt viszontlátják az irodalomban. Egyes állítások szerint még nem volt olyan disznó, aki elájult volna, mikor meglátta a moslékos vályút, úgyhogy azt hiszem a részünkről is meglehetősen nagy képmutatás lenne, ha valamiféle finnyás, entellektüel arisztokratizmus jegyében öklendezni kezdenénk attól, amit egyébként nap mint nap, tele szájjal „fogyasztunk”. Mindnyájan. Te is, én is. Egyikünk a Spar-pontjait számolgatja, másikunk az eladott példányszámokat, nem nagy különbség. Hol piacgazdaság van, ott piacgazdaság van, és ahol piacgazdaság van, ott reklám van, és szómágia, és permanens verbális agresszió, hogy mást ne mondjak, és mi magunk éppúgy szemek vagyunk a láncban, mint a történelem során bármikor. Elég nagy butaság lenne erről nem venni tudomást. Még nagyobb butaság lenne persze belenyugodni. A Másmilyen mesék körülbelül erről szól. Hogy így van ez. De hogy ne legyen így.
  
Mennyire érzed emblematikusnak ezeket az elcsépelt szófordulatokat? 
  
Nagyon. A legfontosabb, hogy ezek a bizonyos „elcsépelt szófordulatok”, ahogy Te nevezed őket, nálam nem egyszerűen az ornamentika részei, azaz nem pusztán arról van szó, hogy „modern nyelvi környezetbe” helyezem a történeteimet, és ezen túl fogalmazok meg bizonyos állításokat, hanem maga a nyelvhasználat az, amin keresztül állítok valamit, azaz amit a magam szerény de lehetőleg szuggesztív módján fel szeretnék mutatni. Ezalatt elsősorban azt a vicces és egyben szánalmas zavarodottságot és esetlenül igyekvő konformizmust értem, amivel a ránk zúduló világot megpróbáljuk a magunk számára nyelvileg megragadni. Mondjuk, mondjuk, miközben már régóta „nem találunk szavakat magunkra”, rakosgatjuk az elemeket, de az istennek se akar összeállni. Mindez persze azért van, mert valahogy nem a miénk. Készen kapjuk, mint az égvilágon mindent magunk körül. Az ízlésünket, a véleményünket, az életünket. A legszomorúbb persze ez. Hogy akármilyen furán hangzik is, de egész egyszerűen nem a saját életünket éljük. Ide lettünk téve, tessék, ez vagy te, ez az életed, ez itt a fogkeféd, ezek a kedvenc csengőhangjaid, hajrá. Használd. Ne éld, ne variáld, ne nagyon piszkálj bele, csak használd. Persze van még bennünk valami halvány, zsigeri vágyakozás, valami régi, gyerekkori lendület, hogy valamiképp mégiscsak a saját képünkre alakítsuk, de se erőnk, se bátorságunk, sem pedig tényleges ambícióink nincsenek már rá, hogy ezt az egyébként is minden tekintetben „rendszeridegen” vállalkozást végig is vigyük. Úgyhogy ez van. Ülünk a bokorban és hülyeségeket beszélünk. 
  
Hogyan jött a mese, mint forma, hogy ezeket dolgozod át? 
  
Akkoriban még létezett az Alibi című, félévente megjelenő tematikus antológia-sorozat, aminek az „evés-ivás” számába kértek tőlem egy írást. Ekkor született a Kisgömböc című első mesém, ami később a kötet ötletét adta. Amúgy is jópár szövegem tekinthető parafrázisnak, a Bibliát például mániákusan újraírom azóta is. Nekem mindig segít, ha van előttem egy konvencionálisan elfogadott szerkezet, amin szimbolikusan is „végre lehet hajtani” azt a bizonyos módszeres és kíméletlen „dekonstrukciót”, amit számomra maga az írás jelent. Lebontani a meglévő struktúrát, feloldani a téves beidegződéseket, és – akármilyen nagyképűen hangzik is, de – valamiképp feltárni a dolgok valós szerkezetét: szerintem körülbelül ez az irodalom dolga. Ott és akkor történetesen a mese mint olyan volt az a tradicionális felépítmény, amit mindenáron és nagy erőkkel fel akartam dúlni. Az a „szilárd pont”, amitől el lehetett (volna) lökni magamat. A világot persze (valami rejtélyes oknál fogva) végül mégsem sikerült kifordítanom a sarkaiból, ezt azóta is bánom. 

Említetted, hogy keveset, nehezen írsz. Mégis kihagysz írásokat a kötetekből? 
  
Hát persze. Húzni a legjobb, de tényleg. Hogy „klasszikusokat” idézzek: „Ki kell dobni a picsába mindent, ami szar.” 
  
A Másmilyen mesék esetében mennyi írás maradt ki, mennyire húztad meg őket? 
  
Nem eléggé? Így érted?
  
Nem. 
  
Ezek a húzások inkább írás közben zajlanak. 
  
 Hogyan kerültél a Magvető Kiadóhoz? Betoppantál az utcáról? 
  
A Belső udvar, ami az első kötetemnek számított, a Bródy-díj jelöltjei között volt. Babarczy Eszter itt ismerte meg az írásaimat. Ő tanácsolta, hogy szerinte próbálkozzak a Magvetőnél. Mire összeszedtem a bátorságomat és bejelentkeztem, addigra kiderült, hogy Zoltán Gábor, mint bennfentes, már hetekkel előtte bevitte az egyik írásomat, történetesen az Ufókat  Morcsányinak. Ez tél közepén volt, könyvhétre kijött a könyv. Innen nézve eléggé meseszerű az egész, de ilyen csak egyszer van az életben. Na jó, kétszer. A most készülő kötettel már voltak, és még lesznek is bonyodalmak.  
  
Zoltán Gábort honnan ismerted? 
  
Rövid ideig eljárogattam egy másik, és egyébként azóta is rendületlenül működő szalonba, ide járt ő is. És rajta kívül Benedek Szabolcs és Halász Margit és Maros András és Nagy Ildikó Noémi és Büki Anna és Harangi Andrea és Ménes Attila és Garaczi Laci. Jó kis társaság volt. 
  
Mostanában a próza mellett színdarabokat is írsz. Különböző pályázatokra írtad meg a Blibliát, a Merényletet és a Mara halálát. A Merényletet idén márciusban be is mutatták Veszprémben. Ez a darab később a Katona József produkciós pályázaton nyert a Nyíregyházi Színházzal. 
  
Igen, Veszprémben felolvasó-színházi változatát készítették el, de rendes színpadi verzióját Nyíregyházán fogják bemutatni az évad második felében, Keszég László rendezésében. Sőt, ha minden igaz, készül majd egy hangjáték-változat is.
  
A Mara halála az 1964-es Peter Weiss-darab átirata, melyből Peter Brook rendezett előadást és filmet 1966-ban. A Nemzeti Színházban volt egy 1966-os előadása, aztán 1981-ben Kaposváron Ács János rendezte meg ’az’ előadást, amely 1956-ra játszatta rá a darabot, az emberi tehetetlenséget állítva középpontba. Amikor átírtad ezt a társadalmi konfliktusra építő drámát, mi ragadott meg benne? Miért ezt választottad? S minek a metaforája az, hogy valamennyi női szereplődet valamelyik jóakaró férfiismerősük öli meg? Egyiküket baltával csapják fejbe, a másikat megfojtja a fia... 
  
Akármilyen furcsán hangzik is, de azt hiszem a „forradalom” az a hívószó, ami kapcsolatot teremt a két darab között. Az érdekelt, mik a jellegzetességei és mik az esélyei manapság annak a bizonyos „forradalmi hevületnek”, amit már maga Weiss is többszörös áttétellel és meglehetősen különös, „elmekórtani” kontextusban állított elénk. Itt és most tulajdonképp elég volt felcserélni a szerepeket, férfi helyett egy nőt (Marat helyett Marát) helyezni az áldozat szerepébe, hogy ezáltal kirajzolódjék korunk „társadalmi harcának” alapképlete, az „elnyomó férfi” és az „elnyomás ellen lázadó nő” permanens, és egyben szánalmasan nevetséges párviadala. A feminizmus mint korunk „csendes forradalma” szerintem egyrészt tökéletesen hű tükre, másrészt meglehetősen hatékony konzerválója annak a társadalmi berendezkedésnek, ami ellen elvileg lázad. Mondom ezt természetesen a legteljesebb öniróniával, hiszen (amolyan „öntudatos”, azaz picit őrült, picit extravagáns, picit önbizalomhiányos) nőként magam is hajlamos vagyok a férfiakkal való folyamatos küzdelemként felfogni a saját életemet. A női élet eszerint a meglehetősen paranoid és a feminista mozgalmak által ugyancsak támogatott felfogás szerint tulajdonképp a fenyegetettség szüntelen állapota. Életünk minden egyes szakaszában meg kell küzdenünk az aktuális „férfi-idollal”, (gyerekként az apánkkal, nőként a férjünkkel, anyaként a fiunkkal, és így tovább) akik a legjobb esetben is minimum az életünkre törnek, úgyhogy esélyünk sincs, ha nem vagyunk kellőképpen résen, és nem kiáltunk farkast ott is, ahol tulajdonképp csak gyámoltalan és legfőképp szeretetre éhes pasasok vannak. A darab természetesen nem a realitás szintjén, hanem úgymond „a lélek színpadán” játszódik, ahol viszont (annak rendje-módja szerint) minden egyes momentum analitikusan eltúlzott, naiv, képszerű, eredendő és végleges. Magát a gyilkosságsorozatot és annak minden kellékét – a baltától a véres mamuszig – ennek tudatában kell a nézőnek „dekódolnia”. 
  
Két síkon zajlik a darab, az előszínpadon a három nő, Anna, Panna és Hanna foglalnak helyet, egy külön emelvényen pedig Mara, a főhős ül a kádban, miként Weiss darabjában Marat. Honnan jött az ötlet, hogy Anna, Panna és Hanna, a három nő halottak legyenek? 
  
A Nyílt Fórumon volt egy vita a darabról, ahol Forgách András felvetette, hogy Kornis egyik darabjában szintén halottak beszélnek, s lám, ő ennek a halotti beszédmódnak milyen szépen megteremtette az auráját, és a maga sajátosan élvezetes nyelvezetét. Ez a kritika tulajdonképp ékes példája annak az olvasói hozzáállásnak, aminek jegyében rendre félre szokták érteni az írásaimat. Olyasmit kérnek ugyanis számon a szövegen, amit az egy percig sem ígért. A Mara halála esetében a halál nem egy állapot, hanem pusztán egy metafora. Azzal, hogy a szereplőket adott esetben halottként prezentálom, ezzel tulajdonképp nem állítok mást, mint hogy az életük „nem-élet”. Nem birtokolják, nem uralják, nem élik, csak „elszenvedik” az életüket, ilyen értelemben a nyelv, amit használnak, amit és ahogyan beszélnek, maga is „halott nyelv”. Magyarán nincs külön nyelvük: minden tekintetben a mi nyelvünket beszélik.
  
Vannak új darab-ötleteid? 
  
Igen. Lett most egy új darab, a címe Mesebeszéd. A félig gyerekként, félig felnőttként elképzelt szereplők ülnek az ágyban és mesélnek egymásnak, hogy ezáltal is megpróbálják késleltetni a „villanyoltást”, úgymond, azaz magát a halált. Abszolút szöveg-színház, úgyhogy tökéletes elleniránya a jelenlegi színházi tendenciáknak.
  
Az utóbbi években kibontakozó színházi tendencia, hogy az író közvetlenül dolgozik a társulattal. Te tudnál így dolgozni? 
  
Nem, nem hiszem. Azon viszont már gondolkoztam, milyen fura, hogy valójában soha az életben nem fog kiderülni, hogy egy-egy darab esetében mi az, amit tulajdonképp megírtam. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis az ember nem szövegkönyvet, hanem „előadást ír”. Pontosan látom magam előtt a fényeket, a jelmezt, a díszletet, mint ahogy minden egyes mondatnak megvan az ideális intonációja, és így tovább. Hogy mindez „láthatóvá váljon”, ahhoz persze nekem kéne rendeznem a darabjaimat, de erre semmi esély. 
  
A következő köteted ismét prózakötet lesz? 
  
Igen, illetve lesz benne néhány vers is, de ez a két műfaj még véletlenül se fog keveredni.
  
A címét tudod már? 
  
A címe Euridiké lesz, az alcíme pedig „hátrahagyott írások”, úgyhogy igyekeznem kell, mert ez a poén csak akkor poén, ha én közben rendületlenül élek és virulok.