(SZÓFIA) – Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek a nyaralás után ki kell pihennie magát. A rendszerváltás láthatatlan keze a bolgár tengerpartból is egy lepukkantabb fajta Las Vegas-t csinált, tele Miki egerekkel, dinoszauruszokkal, szörnyikékkel, cápákkal, fáraó-stílusú kaszinókkal. Olyan világ ez, amely engem teljesen kikészít. Kavarna vállalkozó szellemű polgármesterének az a remek ötlete támadt, hogy egy magtárat középkori lovagvárrá alakítson át, hogy érzékletesebben jelenítse meg a termelés kommunista elve és a fogyasztás új szelleme közötti folytonosságot.
 Ahogy a nyersanyagkincsek Oroszországba, úgy vonzza a turistaipar Bulgáriába a piszkos pénzeket. A csillogó 4-5 csillagos szállodák a tengerparton végig nemcsak a 90-es évek privatizálásaiból szerzett vagyont teszik közszemlére. Lego-kombinatorikájukkal, ortodox templomtornyaikkal, kaliforniai verandáikkal, görög oszlopaikkal és a világ építészetének más szépségeivel a tisztára mosott maffiózók szinkretista ízléséről is árulkodnak. Mindeközben bátran építkeznek tovább, és nincs olyan törvény a világon, amely megállíthatná ezt a féktelen beruházási vágyat. A kommunista mindennapok jellegzetes háttere volt egy halom sóder, és egy betonkeverő dübörgése. Ki gondolta volna, hogy a kapitalizmus építése még porosabban és zajosabban folyik majd?
 Szezonkezdéskor a tengerparti helyek piacokká változnak át. A sétányon végigmenni annyi, mint tájékozódni az árakról. A szabadidő egyet jelent a pénzköltéssel. Szociológiai tanulmányokban lehetett erről olvasni. Az igazán meglepő a turizmusban azonban az, hogy a szabadidő tényleg nem is áll másból, mint pénzköltésből: vonakodunk, hogy megvegyünk-e valamit, megvesszük, aztán megbánjuk, hogy megvettük, és így tovább – Szozopolban éppúgy, mint Brüsszelben. 
Holott a szuvenírek persze csak szimulákrumok. Egy jellegzetes San Francisco-i villamos makettjén rendszerint ott áll, hogy „Made in China”. És honnan is jön valójában a sok afrikai maszk Bulgáriába? Fogadni merek, hogy a kereskedők nem Kongóból hozatják be repülőgépen, mikor idehaza olyan sok a ráérő favágó. A 70-es években a kommunizmus kiadta a parancsot a művészeknek, hogy kreáljanak Bulgária számára nemzeti folklórt. Miért is ne állítaná őket manapság meg a kapitalizmus a saját globális folklórjának a szolgálatába?
A szuvenír-kényszer mélyen gyökerezik a turista-etikában. Kell valami, amit haza tudunk vinni magunkkal, hogy térbeli kimozdulásunknak reális jelleget kölcsönözzünk. A hagyományos élménybeszámoló és a kevésbé tradicionális digitális fotó erre nem alkalmas, mert az Eiffel-toronyról vagy a Tadzs Mahalról nemigen van mit mesélni vagy mutatni, amit már eddig is meg ne lehetett volna csodálni az Adobe Photshop fényes pompájában. A szuvenír materiális volta lesz annak a szellemi tapasztalatnak a végső kézzel fogható megtestesülése, hogy az embernek sikerült az életét egy szürke hétköznapi „itt”-re és egy pirosbetűs, ünnepi „ott”-ra osztania.
A szuvenír fantazmagóriái a bennszülött psziché figyelemreméltó aspektusait mutatják meg. Az egzotikus kagylók és a lakkozott kardhalak, a kalózhajók és a pálmákkal szegélyezett kincses szigetek, amilyenek a Fekete-tengeren soha nem voltak: úgy lehetne ezeket érteni, mint a „tengerség” utáni vágy kifejezését egy olyan helyi lakosság részéről, amelyet az első világháború után telepítettek ide a szárazföld belsejéből a görögök helyébe. A vágy (ahogy Lacan mondta) különben is mindig valaki más iránti vágyakozás. Itt, a Fekete-tenger partján ez egy olyan turista vágyképe, aki a Karib-tengeri történeteken nőtt fel.
Vagy ezek kuriózumbódék Trieszt és a Keleti-tenger között mindenütt a bronz Leninekkel, a dicsőséges proletariátus vörös zászlaival és a szovjet usankákkal: az elfojtott dolgok visszatérése egy olyan világba, amelynek városaiból, térképeiről és képeslapjairól gondosan eltüntették egy fél évszázadnyi kommunizmus minden más jelét. Így szerzi meg a pszeudo-szocialista zsibáru a tabuszegés státusát – az „eredetiségét”, amire a turista vágyik, és a helyi titokét, ami hivatalosan sosem kerül egyetlen idegen szeme elé sem.

A mássá levés varázslata
A turizmusban van valami olyan, mintha egy vallás volna, amelynek legfőbb rítusa a menekülés az élet immanenciájából és az átmeneti átváltozás valaki mássá. A zarándokút spirituális tapasztalat volt, a tömegek nyaralása testi áthelyeződés. Arra megy ki a dolog, hogy az ember egy másik helyre vitesse a testét, ott önfeledtté váljon, majd újra magára találjon. Ez Freud unokájának az „el-vissza”-játékára emlékeztet, aki elgurított egy faspulnit, majd a rákötött cérna segítségével mindig újra visszahúzta az ágyához. A pszichoanalitikusok azóta erre hivatkozva magyarázzák, hogyan tanulják meg a gyerekek feldolgozni anyjuk távollétét – illetve azt, ahogy ők megjelennek majd eltűnnek anyjuk szeme elől.
 Ehhez hasonlóan játszik a turista a halállal, csakhogy ebben a játékban kezdettől fogva mindent kontrollálni tudunk: a test és a tér átalakulása nem olyasmi, ami velünk történik, hanem egy all incusive, amiért fizetünk. Mindez talán elég siralmasan hangzik. De a tömeges turizmus kínjait elsősorban mégis „a gyerekek kedvéért” viseljük el. Turistának lenni olyan, mint a Mikulás: mi magunk ugyan nem hiszünk annak a világnak a másságában, ahova a testünket elszállíttatjuk, de azt gondoljuk, hogy a gyerekeknek jó, ha hisznek benne. Amint felnőnek, átlátnak a csaláson, és úgy érzik, a saját gyerekeiknek még több porhintést kell nyújtaniuk. Ily módon egyre jobban terjed a mássá levés varázslata.
 A Fekete-tenger-menti fürdőhelyek persze plebejus elfajzásai annak az immanens túlvilág iránti vágyódásnak, amely eleinte a Svájci Alpoktól gyúlt ki, majd a Niagara-vízesés előtti esküvői fotókban jutott kifejezésre. Mindenekelőtt azt találom furcsának, hogy micsoda sebességgel hódította meg a turizmus a világot. Nem egészen 150 év alatt majdnem elidegeníthetetlen emberi joggá vált, hogy az ember a szabadsága alatt valahová elutazzon, ott veszélytelenül mozoghasson a térben, minden helyi ismeretet megkapjon fordításban, és az élményekről előzetesen tájékoztatva legyen, illetőleg ezekért előre fizessen is. Megközelítőleg egy milliárd turistaútra kerül sor ennek az évnek a végéig, és a világnak egyre újabb helyei lépnek be ebbe a klubba.
 Bármi válhat a turizmus tárgyává: parlamenti vitákat lehet golyóálló üvegen át figyelni, és borzalmas repülőgép-szerencsétlenségek színtereit megtekinteni. Még azok a helyek is, ahol egyszerűen csak hosszabban időztek a tévékamerák (például a kis Elian háza előtt Floridában, aki végül visszatért az apjához Kubába), vonzzák a látogatókat. Az amerikai hadsereg veteránjai tesznek körutazásokat Vietnamban, és feministák állnak sorba Isztambulban, hogy láthassák a szultán háremét a Topkapi-palotában. Vannak olyan szerencsés települések, amelyeknek koncentrációs tábor állt a területén – az ezek iránti érdeklődés kimeríthetetlennek látszik. És ha nekem húsz évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy a büszke szovjet űrhajók gazdag amerikai turistákat fognak egy szép napon a föld körül furikázni, nem kétséges, hogy arra gondolok, hogy az illetőnél kiment egy biztosíték. Nos, azóta már tudjuk, hogy egy ideológia csodálatosan át hagyja magát változtatni turista travesztiába. Már maga a turista-szó is lefokozza minden vele összekapcsolt dolognak az értékét. Az olyan kifejezések, mint „tudományos turizmus”, vagy „vallási turizmus” azt éreztetik, hogy mi mint látogatók fontosabbak vagyunk, mint a hely maga, és hogy itt játszhatjuk a saját „el-vissza”-játékát a világgal. A világon úgyszólván minden elturistásítható jelenlegi szellemi állapotunkban. (Vagy talán nehezünkre esne megérteni olyan kifejezéseket, mint „katonai turizmus” vagy „emberjogi turizmus”?)
 Alig akad még olyan hely a világon, ahol ne dolgozna valaki hatékony stratégiákon turisták tömegeinek odacsalogatására. Mindenütt kitalálnak sajátos helyi termékeket és rendeznek tradicionális ünnepeket. (Egy régész ismerősöm nemrégiben tojást sütött a napon, és szőlőt taposott mezítláb, ahogy ezt állítólag a trákok csinálták ezer évvel ezelőtt a Perperikon nevű antik romvárosban.) A turizmus majdnem minden bolgár településen elsőbbséget élvez, és az a benyomásom, hogy a mi országunk etekintetben nemigen különbözik a többitől. 

De milyen „tartós” bír lenni egy gazdasági ág, amelyik olyan nehezen kiszámítható tényezők összejátszásán múlik, mint a korhangulat, a terrorista stratégiák, a tömegfantazmagóriák és a valutaárfolyamok? Ha egyszer a turizmuslufi kipukkad, az világméretű, cunamiszerű katasztrófához vezethet, még mielőtt az óceánok emelkedő vízszintje elárasztaná tengerparti strandjainkat. Egyelőre azonban a turizmus még évről évre gyorsabban növekszik, mint a gazdaság többi része. Van ebben valami ésszel fel nem érhető, aminek már nincs köze az élvezethez és a szórakozáshoz. A turizmus egyfajta őrült rítus, amihez ragaszkodunk, hogy egybetartsuk a világunkat.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA