Port fújt szemébe a szél. Köhögve törölgette magát, majd intett a kocsisnak, gyalog megy tovább. A budai út végén szállt ki, nem messze egy csárda állt, az épület előtt tömzsi lovak rágták a füvet. Már odafénylettek a templomtornyok, a háztetők fölött galambraj körözött. Sajgott a szíve, de tudta, Bécs visszavárja őt, s az a találkozás nem akármilyen kaland lesz. Tovább lépett volna, amikor hangot hallott. Óriási némber ringatta húsait az út másik oldalán, satnya akác árnyékából rikoltozott. Olyan valószerűtlen volt a látvány, hogy Péter odasétált hozzá, a mocskos arcba bámult, nézte a zavaros tekintetet, a hullámzó testet. Az asszony állára nyál szivárgott, ruhája cafatokban lógott, s érthetetlenül halandzsázott. Nem viselt lábbelit, lábujjai karomként kapaszkodtak a földbe. Péter előkotorta utolsó forintját, a kezébe nyomta. Az asszony nyomban felüvöltött. A fiú elfordult, a város felé indult, mely most lebegni látszott a sűrűsödő délutáni fényben. A bolond még mindig üvöltött. A fiú megérezte a hátának ütődő fém súlyát.
Gyorsan megfordult. A bolond követte, közvetlenül előtte vigyorgott, rávetette magát, feldöntötte, és belecsókolt a szájába. Péter undorodva taszította hátra, vadul törölgette magát, köpködött, prüszkölt, de a szájában ott maradt a világvégi doh utálatos íze. Az asszony újra az akác árnyékából vihogott. A fiú meglátta a porban a forintot, lehajolt érte.
   Sokáig hallotta még az asszony vihogó átkait. Bent járt a városban, már a Főpiac szekerei és sátrai között téblábolt, de még mindig sajgott a pénzzel megdobott háta. Hiába az útközben megivott pálinka, a piacon vásárolt alma és szilva, a szájából sem sikerült kiűzni a rothadás izét. Mintha temetői földet evett volna. És még mindig visszhangozottak a fülében az összefüggéstelen, gyűlölködő átkok. A házuk előtt megtorpant. Jó fél éve nem látta az otthonát. S ahogy a behajtott zsalugáterekre esett a tekintete, megértette, mit kiabált a bolond némber.
Bukott, 
Bukott, bukott ember vagy!
   Péter nem érte el Imrét, a testvére külföldre utazott, hogy a lipcsei egyetemen tanuljon tovább. Szép Antal felindultság nélkül fogadta a fiút. Az apja a néhány hónap alatt megőszült, a háta görbe lett, csoszogva járt, és cuppogott. Megszállhat nála, a családi házban, motyogta az orrát törölgetve, míg talál valami értelmes foglalkozást. Péter bólogatott, hogyne apám, köszönöm szépen, apám, ha gondolja, magával élek. Péter likőrt keresett, hosszan öblögetett aztán. Az apja ült az asztalnál, némán bámult maga elé, cuppogott. Péter körülményesen bontogatta a csomagjait, mígnem az apja a hosszú szárú pipával, melyet a fiú hozott neki Bécsből, köszönés nélkül elvonult. Soha sem használta később. 
   Különösebb cél nélkül hagyta telni a napokat, fogalma sem volt, mihez kezdjen. Hivatalba ülni, szolgálni, napi robotban aszalódni nem akart. Csak téblábolt, nézelődött, járta az utcákat, néha segített az özvegynek, de nyomban az asszony szájára tette az ujját, ha az uráról, arról a szar emberről kezdett beszélni. A politikát, amely egyre szenvedélyesebb lett, tisztes távolból figyelte. Azt persze tudta, hogy Pozsonyban szinte folyamatosan üléseznek, s egyre lázasabb a közhangulat, több képviselőt lefogás fenyeget, Wesselényi és Kossuth a tűzzel játszik, a jobbágyok hamarosan a maguk urai lesznek, megváltják a földet, melyet ők maguk művelnek, de nem lehetnek azok – bármennyire terhükre van is a magyar korona – a horvátok, az erdélyi románok vagy a délvidéki szerbek. A zsidók viszont emancipációt nyerhetnek, akkor meg a tohonya magyar nemes csikorogtathatja a fogát, mert úgy szalad a földje a zsidó pénzember csizmatalpa alá, hogy eszmélni se lesz ideje. S ha hivatalba tévedt az ember, már magyarul is intézhette az ügyeit. Léni néni kocsmájában szerb kereskedők dörmögtek a prémgallérok mögül, a megalázó nyelvi újítást szidták. A magyar szekeresek gúnyosan mosolyogtak rajtuk, a poharaikat emelgették feléjük. Péter egyszer az apja asztalán megpillantotta Kossuth Országgyűlési tudósításának egyik példányát, nem kötötte le az iromány, csak belelapozott. 
   Másnap az Orbán nyomda előtt Schütz doktor ragadta meg a karját.
Itthon van a fiatalúr, no milyen érzés a hazai levegőt szívni?!, s Péter nem értette, mitől olyan kedélyes a doktor. 
Képzelje, kezdett szózuhatagba a német, s közben az arca kipirult, mintha szégyenkeznie kellene, a minap egy régi betegemnél vizitáltam. Szegény ördög hónapok óta nyomta az ágyat, és bár tudtam, hogy a reménnyel csínján kell bánni, de hogy ennyire előrehaladott a kór, arról sejtésem se volt. A test többnyire jelez, de gyakran bámulatos ravaszsággal leplezi a bajt. Utolsó látogatásomon azt kellett konstatálnom, hogy nincs segítség. Szegény ember el fog menni, órák, napok kérdése a dolog. A tényállást közöltem a rokonsággal is, a feleség, a gyerekek, az öreg szülők némán fogadták a hírt, mint akik már beletörődtek abba, többé nem láthatják ágyából kikelni a családfőt. Ám ahogy másnap újra erre akadt dolgom, látom, hogy a ház bejárójában a páciensem felesége egy koldust győzköd. Hallom is, mit mond. Arra kéri a csavargót, mondjon imát az uráért. Ad neki pénzt, csak imádkozzon érte! A koldus megígér mindent, hajlong, fogadkozik, a nő kezét csókolgatja, majd rongyai közé elrejti a kövér erszényt. E közjáték után követtem a csavargót. Gondolja, a fickó a templomba igyekezett, hogy feladatát teljesítse?
Péter hallgatott, egyik lábáról a másikra állt.
Kocsmába ment, barátom, s egy-két óra múlva már úgy hányt, mint a kutya. Én meg, Gustav Schütz, azon töprengtem, ha már így alakult, imádkozzak-e a beteg életéért. Nem a lelki üdvéért, csak az életéért, barátom.
Schütz doktor elhallgatott, a zsebkendőjével törölgette a homlokát.
Tudja, miért mondom én ezt magának? 
Nem tudom, hunyorgott Péter. 
Képzelje, a beteg állapotában javulás tapasztalható. A betegem gyógyul, mondta a doktor.
Örüljünk neki, válaszolt kelletlenül Péter, és ment volna.
Az olyan emberek, mint maga, több élet fölött rendelkeznek, mint mások, húzta vissza a doktor.   
Nem értem én ezt, Péter igyekezett szabadulni, a másik még mindig szorította a karját. A doktor arca hirtelen elkomorult.
Magának jobban kell vigyáznia!, recsegte. S ezt az óvatosságot, saját magával kezdje!, majd biccentett, s mint aki egyszeriben mindent megelégelt, szó nélkül továbbsietett.
   Kinek a segítségével szabadult a katonaságból?, fordult Péter este az apjához. A tanár ráemelte gyűrött arcát, vaskos könyvet olvasott, tenyerét a lapra fektette, tűnődve cuppogott. 
   Schütz doktor lépett fel az érdekében, az ő kapcsolataira volt szükség, dünnyögte, hiszen neki, fintorgott az öregember, neki még a vár kazamatáját se nyitották volna ki. Péter bólogatott, igen, a doktor befolyásos embernek látszik. Olyan volt Schütz doktor, mint valami pók, neki is hálói feszültek mindenfelé, de a nyájas megjelenés mögött borotvaéles elme figyelte a hibák lágyabb részeit. Péter egy pillanatra sem feledte, hogy a doktor avatta be apja szerelmi titkába, és nyilván nem véletlenül tette. Schütz doktor nem olyan ember, aki bármit is megfontolás nélkül cselekedne. A fiú aztán néhány kávéházi beszélgetésből megtudta, a doktort nemcsak a szegedi németek kedvelik, de a magyarok is nagyra tartják, s baj esetén a zsidók is üzennek érte. A rabbinak a doktor mulasztotta el a hátfájását, egy örmény fűszeresnek az érgörcsét kezelte ki, a szerb rőfös feleségének pedig a krónikus fejfájását orvosolta, az asszony gyakran sikoltozott a fájdalomtól. Ám a kedélyes megjelenés keserű sorsot rejtett. A doktor bakfis korú lányai anyjuk elvesztése után Bécsbe menekültek. A doktor utánuk utazott, hogy visszakönyörögje őket, de sikertelenül és gyalázatos kedvvel tért haza, napokig szavát se lehetett venni, a betegeit is elhanyagolta. Azóta elsötétül a tekintete, ha Bécs nevét hallja, s Pestnél nyugatabbra nem hajlandó utazni. 
Péter jól az eszébe véste, hogy Schütz doktornak Bécsben élnek a lányai. De hogy miféle célja volt a doktornak a halál emlegetésével, a fiú nem értette. 
   Öt évesen látott először halottat. Az anyjával sétáltak hazafelé, s Imre valami ritka lepkére felfigyelve előreszaladt. Ő meg boldog volt, hogy az anyja csak az övé. Szorította a kezét, boldogan bújt hozzá. De az anyja nem pillantott rá. A testvére egy pallónál megtorpant, kiabálni kezdett, hamar odaértek ők is. Egy férfi feküdt a földön, az arca durva metszésű volt, de nyugodt, bekecse sáros, s mintha éppen elszenderült volna. Az anyja a kisfiú borzongó nyakába suttogott, alszik a bácsi, kisfiam, csak alszik. Péter még most is emlékezett a botra hurkolódó erős ujjakra. 
De miért nem ébresztették fel?! 
Álmodott, kisfiam, bűn lett volna megzavarni. 
Engem soha ne hagyj így elaludni!, anyukám, vacogta a gyerek. 
   Este, a lámpaoltás után Imre erősködött, tudja csak meg Péter, az az ember halott volt. Péter nyomban az orráig húzta a dunyhát. Így végzik az emberek, öcsikém, csak leesnek a földre, és soha többé nem mozdulnak! A következő este Imre mást suttogott. Utána járt a dolognak, és megtudta, mégis aludt az a fickó. Egy fűmuzsikus volt, azok szoktak így elaludni, akár a szélkutyák. Leheverednek, ahol tetszik nekik, útközepén, templomlépcsőn, árokparton, s már horkolnak is. Néha évekig alszanak, hogy aztán felébredve telemuzsikálják a környéket. 
A bátyja akkor hallgatott el, amikor észre vette, hogy hatalmas öccse az ágya mellett áll, és az öklét emeli fölé. S Péter le is sújtott volna, ha még egy szót szól.
   Nincs ember, aki meg akart volna születni, de ha egyszer él, miért kell meghalnia?! Péter elemi felháborodást érzett, ha az elmúlásra gondolt. Bátyjának ködszerű lényei, Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr is a halál mesebeli alakjaiként kalandoztak gyermeki fantáziájának színpadán. Rettegett tőlük, félt kimondani a nevüket is. A halál olyan, mint a bogár, az ember szívébe repül, suttogta a sötétbe Imre, és Péter vacogott a félelemtől. Kint süvített a szél, s testvére azt bizonygatta, a fűmuzsikus zenél. S ahogy aztán felnőtt, marhaságnak tartotta az egészet, de félelmetes marhaságnak.
   Nem sokkal a hazaérkezése után Zsófiától hosszabb levelet kapott. A levélben a sivatag rózsája nagy esőkről számolt be. Hatalmas vizek szakadtak le az égből, megáradt a Tisza, a környék csatornái már nem tudták elvezetni, s az ő kúriájuk is valóságos tenger közepén állt, gyönyörű volt. Aztán meleg szelek szárították a földet, s a tócsák, mint elszórt, hatalmas ezüstpénzek ragyogtak szerte a környéken. S ő, Zsófia, egy ilyen tócsában sokáig nézte a tükröződő eget, melyen madárcsapatok vonultak át, ludak és vadkacsák, néha ragadozó körözött fent, a felhők meghíztak, majd elfogytak, s olykor, ha másként hajolt, a saját tekintetébe is beleláthatott. Nárcisz bámulhatott így az árkádiai patak vizébe, de ő Zsófia mentes az önszerelem bűnétől. Tudja meg Péter, ha Isten és az ember nem tükröződnek egymásban, nem lenne értelme az életünknek. Gondolja meg, ha helytelent vagy jót cselekszünk, az látszik Istenben. Az ember tükröződik a teremtésben, az ember tükröződik az emberben is, vagyis mindabban, amit ő maga teremt, fiú az apában, lány az anyában, a nő a férfiben, férfi a nőben. A jó tükröződik a rosszban, a rossz a jóban, semmi sem állhat meg a tükörképe nélkül. 
Reméli, írta Zsófia, érti a férfi, miért éppen most hozakodott elő ilyesmivel. 
Péter nem értette.
Azért, árulta el levele befejezéseként Zsófia, mert sokan megelégednek kukucskálásra való lyukakkal, lőrésekkel, kicsiny ablakokkal. Ám neki, Zsófiának panorámára van szüksége. S ha végképp nem érti Péter, hogyan függ össze ez a kívánsága a fentiekkel, gondoljon arra, hogy ő, a sivatag rózsája hogyan látja magát Péterben. 
A fiú végképp nem értett semmit. Zsófia csak fecseg, mert nyomasztja a semmitmondó élete. De azt tudta, hogy a halál gyakran veszélyesen közel merészkedett hozzá. Hiszen csaknem halálra ölelte az anyját. Az özvegy is veszélybe került a karjai között. Talán ezt a pusztító erőt érzi Schütz doktor, amikor a maga körmönfont módján figyelmezteti. De nem, Schütz doktor nem csak ezt a veszélyes erőt érezte. S az életének e rejtélyét mely a fiúhoz fűzte, a legközelebbi alkalommal maga fedte fel. 
   Szürke volt az ég, esett, bugyborékoltak a tócsák, míg meg nem gyűrte őket a vadul csapkodó szél. Az utcán nyikorogtak a cégérek, s miután összefutottak, a doktor a legközelebbi kávéházba vonta Pétert, kávét hozatott, és nyomban mesélni kezdett.
   Egyszer Péter gyerekként betörte a doktor házának ablakát, igaz? Péter mosolygott, a vágás, melyet a szilánk ejtett rajta, a homlokán fehérlik. A baleset az anyja szökése előtt történt. Schütz doktor közelebb hajolt, a szeme furcsa fényben égett, most már bevallhatja Péternek, soha nem szeretette a feleségét. Nem értette az asszonyt, és nem is akarta érteni, talán még meg is vetette. Holott a felesége volt. S nem csak az asszonyát veszítette el, de az anyjuk halála után a lányai is elhagyták. Kijelentették, nem akarnak többé itt élni, gyűlölik ezt a helyet, gyűlölik ezt a lapos, poros várost, gyűlölik a bárdolatlan magyarokat, az elmaradottság gőgét, a szájakból gomolygó ködöt, a piszkot, az ártalmas vizeket, a cigányok mélabús cincogását! Nem is város ez, csupán csak egy óriási falu, amit nyáron megfojt a por, ősszel meg elnyeli az embert a sár. Pallókon kell egyensúlyozni, ahelyett hogy köveznének! Figyelje csak meg az apjuk, figyelje meg, hogy a színházat is tönkre teszik! Hát nem folyamatosan bántják és gyalázzák a német nyelvű előadásokat?! A doktor keserűen ingatta a fejét. Ugyan mivel csitíthatta volna őket?! A lányok őrjöngtek a fájdalomtól, minden elfojtott keserűségük, régóta táplált sérelmük előtört, ráadásul egymást tüzelték. Heves vérűek és konokok voltak ők is, akár a megboldogult anyjuk, de a dühük minden mértéken túltett. Egyedül őt, az apjukat hibáztatták az anyjuk haláláért, vád sziszegett minden mondatukban és mozdulatukban. S valóban elmentek, elhagyták őt. Vagy ők, kiáltozták egymás szavába vágva, vagy ez a trágyaszagú ország! Hallotta, ahogy bevágódik az utcakapu, s felnyerít a postakocsi lova. Nem volt ereje utánuk menni. Napok óta téblábolt a halott lakásban, egészen magára maradt. Ivott, bódító porokkal igyekezett könnyíteni a lelkén. Napok teltek el így, senki sem kopogtatott rá, nem hívták beteghez, balesethez, mintha ismerősei még az emlékét is kitörölték volna. Nem csak a lányai, a világ is ellene esküdött. Ezért aztán egyáltalán esett nehezére úgy dönteni, véget vet a tortúrának. De nem volt kedve a méreghez, ő a mérgeket gyógyításra használta.
   Pisztolya nem volt, s bár könnyedén szerezhetett volna, már nem akarta elhagyni a házat. A dolgozó szobája közepén, a drezdai nagycsillár alatt állt, már a nyakában hurkolódott a kötél, amikor hatalmas recsegéssel betört az ablak, melynek fényében az előbb még látta a saját alakját felderengeni. De a tükörkép ezer darabra tört, és ő a következő pillanatban egy gyerekarcot pillantott meg, amely nem az ilyenkor elvárható rémületről árulkodott. Az üvegtörmeléken és a szilánkokon áthajló kisgyerek egyáltalán nem volt rémült. Az a fiú dühös volt, valósággal pulykamérges, bólintott a doktor, s az elhűlt kávéjába szürcsölt. Mire ő, folytatta, kivette nyakából a kötelet, lelépett a székről, mert kíváncsi lett arra a kisgyerekre, akit megismert, természetesen.
A doktor eltűnődött.
S ahogy ment hozzájuk, ahogy haladt a Szép családhoz, hát képzelje csak el Péter, mi történt.
Újabb szerencse talán?, kérdezte feszengve Péter, mert látta már az orvos arcát átfestő kajánságot.
Szarba léptem, fiam, friss emberszarba, kuncogott vásott kölök módjára a doktor, és intett a pincérnek, hozzon bort, de ha lehet, ne a helyi fajtából.