Ha társaságban később a háború utáni időkre emlékeztünk, arra a hosszú, lassanként az újjáépítés éveibe átfolyó, az ötvenes évekbe messze benyúló korszakra, amelyről, mert ifjúságunk idejével esett egybe, annál többet esett szó, minél öregebbek lettünk, Klara többnyire csöndben ült közöttünk, ami igazában nem volt jellemző rá. Ha emlékeket teregettünk ki, ha nevekkel, évszámokkal, helyekkel kínáltunk fogódzót egymásnak, Klara elhallgatott, mi nevettünk, vitáztunk, egymás szavába vágtunk, senki nem vette észre, én viszont láttam Klarán, hogy feszélyezve érzi magát. Szinte oda se figyelt, mintha nem is lett volna jelen, miközben mindenki más fülelt, még pontosabb részletekkel, egy még elképesztőbb történettel tromfolta túl egymást, Klara viszont olyan tartózkodó volt, mintha az volna a tét, hogy egy kellemetlen ügyből kimaradjon.
Pedig a mi köreinkben nem fenyegetett olyan veszély, hogy a „Leopek” szúnyogkenőcs, a „Fleischfrost”-termékek vagy a „Szerelem mazurkája” meg a hozzá hasonló filmek emlékének felidézésében merüljön ki egy este. Senki nem beszélt nosztalgikus felhangokkal a „Takarékossági hetekről”, nem ragyogtak fel a „Szorgos kezek”, sem a patinás „zabmotorok”, amiket egy idétlen kacsintással a romeltakarításhoz fűzött megjegyzésbe iktathattunk volna. Klarának nem kellett végighallgatnia, hogyan „nevet az újjáépítés drezdai oroszlánja”, sem azt, hogy valaki azzal jött volna neki: „Az ellenség közöttünk van”. Mégsem viselte el az ilyen estéket.
Egy alkalommal Klara egyszerűen otthagyta félórára a távoli ismerősök házában összegyűlt társaságot, hogy – saját szemében az udvariatlanság netovábbjaként – kint, az előszobában várja meg az 1953. június 17-éről folyó eszmecsere végét. Amint utólag elmondta, legjobb akarata ellenére sem volt képes visszatérni a szobába, csak amikor az utolsó vendég is könnyített a dátumhoz fűződő emlékein. Egész idő alatt hallótávolságra állt, néhány lépésre az ajtótól, kissé ittasan, háttal egy könyvespolcnak támaszkodva, és fizikai viszolygást érezve az iránt, hogy az ebédlő emlékterhes levegőjét belélegezze.
Az egyik vendég arról számolt be, hogy anno éppen kilépett a pékségből, amikor a Wasaplatzon besorolt a Niedersedlitzből érkező tüntetőmenetbe, és zsömlés zacskójával a belvárosig tartott vele, egy másik azt állította, hogy Grothaus sztrájkvezér mellett menetelt, a harmadik egy sztrájkbeszédet idézett, egész bekezdéseket mondott fel belőle fejből. A résztvevők képről képre világosabban látták maguk előtt a történéseket, végül mind emlékezni tudtak rá, hogyan találkoztak egymással a Postplatzon a déli tolongásban. Pillanatnyi hallgatás állt be, amikor ki-ki maga elé idézte az élményeket, Klara pedig újra megjelent az ajtókeretben. Senkinek nem tűnt fel, hogy kiment, senki nem hiányolta a közben eltelt időben.
Hazafelé – a társaság aztán hamarosan feloszlott – nemigen tudtam többet kiszedni Klarából, mint hogy nem tudta elviselni ezeket a történeteket, a pózt, amelybe a mesélők révedtek, mintha az emlékek támaszt adhatnának, mikor pedig épp ellenkezőleg, a visszatekintésnek a legmélyebben kellene megráznia bennünket, sarkaiból kéne kifordítania mostani életünket.
Mindannyiunknak vannak lidércálmaink, nekem ne meséljen senki – jelentette ki, mintegy lezárandó a témát, és hozzátette: – Mindannyian vétettünk hibákat, ki-ki egytől egyig, ez alól magamat biztosan nem tekintem kivételnek.
Ha látható volt, hogy az este hátralévő része a múltnak fog szentelődni, Klara rendszerint talált valamilyen okot, hogy elköszönjön, de úgy, hogy a házigazdát se hozza zavarba: a hosszú nap utáni kimerültség, a hosszú hazaút, a benne bujkáló nátha. Ha túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy akár csak egy alkalmas ürüggyel is előhozakodjon, jelekkel üzent nekem, hogy indulnunk kellene, én pedig kitaláltam valamit, egy kirándulásban kerestem menedéket, napfelkelte előtt kell kelni, hogy megfigyeljük a madarakat, ezzel mindannyiszor sikerült feltűnés nélkül kimásznunk a pácból.
Ha pedig nem volt menekvés, vagy egyenesen Klarának szegezték a kérdést, hogy ő milyen különleges eseményeket kapcsol össze az ötvenes évekkel, kategorikusan kijelentette: nincs egyéb emléke abból az időből, mint hogy megjelent a „Proust” német fordítása. Fáradtan csengett, amint ezt mondta, szemtelen hangjának nyoma, támadókedvének szikrája nélkül, „a Proust, más semmi”, egész egyszerűen belefáradt a történetekbe.
És első alkalommal mégis meglepett vele, akárcsak a többieket a társaságban, nem tudtam volna megmondani, tréfát űz-e velünk Klara, jóllehet villanást nem vettem észre a szemében. Száraz, gonosz, komor tréfát, hiszen tudtam, milyen emlékekkel kapcsolódnak össze az ötvenes évek Klara számára, számára és a számomra.
Aki nem akarta megérteni, hogy ellenére van a társalgás, annak Klara egyenként elmagyarázta, hogyan kerültek birtokába a homoksárga kötésű kötetek, egyik a másik után. Emezt egy nyugat-berlini útján kaparintotta meg, amaz születésnapjának reggelén feküdt az asztalon, további kettő egy csomagból került elő, amelyben Klara húskonzerveket sejtett. „A Proust”, ezek az ő emlékei az ötvenes évekből, Klara mindig csak a „Proust”-ról beszélt, az ő számára nem léteztek „foglyok”, sem „szökevények”, sem „újralelt idő”.
Ha a társaság nem érte be ennyivel, Klara arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy őt legelsősorban az a híres jelenet űzte végig az egész „Proust”-on, amelyben az elbeszélő kezet mos, sőt eleve csak a regény első részletes kézmosó jelenete nyitotta meg neki ezt a korszakos művet. A langyos víz a zománctálban, amelynek nagyanyja – vagy a cselédlány? – még egyszer ellenőrzi a hőmérsékletét, mielőtt az elbeszélő belemárthatja áttetszően finom ujjait, a szappanillat, a hab, a bal kéz a jobban, s mindeközben a kisfiú hosszú, csodálkozó pillantása az ablakból, mielőtt asztalhoz hívják.
Egy beszélgetés során Sztálin halálához közelítettünk, szóba került a titkos beszéd, visszamentünk az orvosperekig, Slanskyig, Klara pedig összerándult, jelezve, hogy már nem fog sokáig tartani, míg tőle is megjegyzést várnak a témához. Már érezte magán a tekinteteket, a kihívást, hogy elterelő manőverbe kezdjen, most már éberen fülelt, míg csak talált egy kulcsszót, az alkalmas kulcsszót – utólag senki nem tudta volna megmondani, hogyan sikerült neki ilyen elegánsan témaváltást előidéznie.
Az első nagy kézmosó jelenet után, így Klara, izgatottan várt minden olyan kis, helyenként csak finoman sejtetett jelenetre, amelyben ez a mindennapi foglalatosság szóhoz jut, mellékmondatok, mellékszereplők, a számtalan szalonest egyike, és valaki kis időre ott hagyja a társaságot, hogy kezet mosson – talán az ilyen tünékeny mozzanatokban, amiket az olvasónak kell kiszíneznie, ha magáévá akarja tenni őket, rejlik úgymond a „Proust” egész titka. Miért, kérdezte Klara, törli meg például a festő, amikor az elbeszélő váratlanul meglátogatja műtermében, nyálas, nem pedig terpentines ronggyal az összefestékezett kezeit, mielőtt köszönti a vendéget?
És mi rejlik a mögött a jelenet mögött, amikor Odette egy társaságban töltött este után arra kéri Swannt, hogy vigye a hintójához, és hajtsanak végig az éjszakai Párizson – miért nincs a kocsis ebben a pillanatban a helyén, miért nem látjuk kötelességtudóan leugrani a bakról, hogy kinyissa a kocsiajtót, mihelyt Swann és Odette kilép az utcára? Ehelyett a lovai mögül bukkan elő, kínos a helyzet, dünnyög valamit, gazdája pillantásra sem méltatja, a kocsis annál buzgóbban lát neki, hogy a szolgálatkész szellemet játssza. Odette és Swann azonban csak egymást látja, a kocsis hátradugja a kezét, úgy viselkedik, mint aki nem akarja megfogni az ajtókilincset, miután beszállt a pár, és mi, az olvasók vagyunk az egyetlenek, akik észrevesszük, hogy Swann kocsisa ebben a jelenetben – vajon miért? – nem visel kesztyűt, amikor kívülről becsukja az ajtót. Mit is dünnyögött az imént bocsánatkérően, kérdjük magunkban, nem „mosakodás”-t emlegetett, meg hogy „hamarjában” és „hasztalan”?
Nem ennek kapcsán merült-e fel az a megfogalmazás is, amelyen Klara fennakadt, valami „kis piszkosság”-hoz hasonló, Swann kocsisa nem „csak egy kis piszkosság”-ról dünnyögött-e, óhatatlanul elbizonytalanítva minden olvasót? Egy cselédkifejezést használt itt Proust, argóra váltott? Nem, ehhez túl kimódoltnak hangzott a hely – lehetséges tehát, hogy talán csak a fordításban nem sikerült egészen? Senki nem tudott feleletet adni Klarának.
Riadt éjszakákra emlékeztünk a rádió előtt, tankok Budapesten és hullák, amelyek groteszk ficamokba dermedve feküdtek a felszaggatott aszfalton – ami Klarának ürügyet kínált ahhoz, hogy elkerülje a kérdést, miszerint annak idején ő, azaz mi is álmatlanul ültünk-e a rádió előtt. A budapesti utcakövektől – vagy prágaiak voltak? – néhány mondat alatt játszva eljutott addig az útburkolatbeli egyenetlenségig, amelyben Proust elbeszélője egy ízben, úton egy esti meghívásra, megbotlik. Nem éppen azon akar-e elgondolkodni, hogy mikor mosott utoljára kezet, hogy nem volna-e jobb a biztonság kedvéért még egyszer felkeresni egy mosdót, mielőtt odalép a ház úrnője elé? Pillanatnyi lebegés, visszafogottan, halkan jelzi jöttét ama terjedelmes fejtegetések egyike, amelyek hősünket újra meg újra mintegy befagyasztva állítják a történések folyamába, amikor váratlanul beleütközik egy földön heverő kőbe. Keze, lába, figyelme ugrik egyet, egyik irritáció átfedi a másikat, és már mi is botlunk, egy önkéntelen emlék híres leírásának kellős közepébe.
Közelebbi környezetünk eseményeinél időztünk, a Rampische Gasse 1956-os romjainál, amelynek meg lehetett volna menteni az építészeti állagát, vagy Manfred von Ardenne professzornál és 1957-ben alapított Értelmiségi Klubjánál – Klara ama röpke, egy közbeékelt mondatba rejtett mozzanattal replikázott, amikor olyan benyomásunk támadhat, hogy a fiatal lányok csapata a balbeci strandon, a sétánynak, a nézőnek háttal, csak azért hajol, mintegy megbeszélt jelre, két-három másodpercre előre, mert a négy lány – nyilvános helyen illetlenül viselkedve – életében egyszer tengervizet akar locsolni a kezére. Minden a messzi távolban történik, szelíd hullámok, tajték, sós illat, íz, tengeri csillag és hal, leheletnyi. Szeretnénk megbizonyosodni a látványról, még egyszer letekintünk a kifutó hullámokra, de a lányok már folytatják is délutáni sétájukat, mintha mi sem történt volna. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy az elbeszélő észrevette-e a történést, így magunkra maradunk a kérdéssel, hogy négy ennyire előkelő ifjú hölgynek hogyan lehet egyszerre, hogyan lehet egyáltalán tisztátlan a keze, talán a homok, ragacsos édességek, talán lány-, talán fiúbőrt érintettek.
Klara biztos lehetett, hogy egy ilyen leírás után készségesen követni fogják, s arra a különös részletre tért rá a „Proust”-ban, ahol az elbeszélő lopva egy számára ismeretlen személyt figyel meg kézmosás közben. A jelenet az I. világháborúban játszódik, egyike a korszak kevés párizsi jelenetének, bármely pillanatban felzúghatnak a szirénák, újabb bombatámadás jöhet, az elbeszélő azonban türelmesen pihen leshelyén, egy félig tárt ablakon les az udvar másik oldalán lévő megvilágítatlan helyiségbe, talán egy folyosóra, ahol egy fiatalember bukkan fel alsóingben, becsapja maga mögött az ajtót, és enged a késztetésnek, hogy kezét a legelső vízcsap alá tartsa. Egy primitív vályú, amelyet egyébként csak takarítóvödrök feltöltésére használnak, se törülköző, se szappan, az alsóinges férfi azonban láthatólag nem tud várni, amíg mosdóra talál.
– Van benne valami obszcén – mondta nekem Klara egyszer, miután egy Proust-megjegyzés nyomán egész este nyugton hagyták, és visszatértek saját ifjúságuk anekdotáihoz. – Én ezt ki nem állhatom. Valami obszcén, ugyanakkor valami kétségbeesett is, ez a cseverésző hangnembe öltöztetett csökönyösség, mintha azzal, hogy a régebbi időkről beszélünk, ártatlanná tehetnénk magunkat.
Klara nem viselte el a történetek súlyát, csak így tudtam megmagyarázni magamnak. Azt a súlyt, amely annál inkább elenyészik, minél tovább forgatunk ide-oda egy történetet, miközben elmeséljük, minél több részletet rángatunk napvilágra, míg végül visszatekintve minden tragikus esemény mögött a véletlenek mégiscsak meglehetősen komikus összefonódása látszik megbújni. De mert tudom, hogyan néz ki Klara, ha napokon át ül elkomorultan a konyhaasztalnál, és mert tudom, milyen iszonyattal a szemében nézett rám, amikor egyszer nem vette észre, hogy beléptem az ajtón, soha nem kellett megmagyaráznia nekem, hogy miért keresett kibúvót újra meg újra az ő „Proust”-jában.
 

          ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA