Peter Weber
A csarnok (Bahnhofsprosa) Ülök a pályaudvar előcsarnokában az egyre jobban erősödő fecsegés közepette, a fecsegésből dünnyögés lesz, a tetőig felér. Már többször megállapítottam, hogy a főpályaudvaron vannak helyek, ahonnét a beszéd kinövekszik, akárcsak a Sixtusi kápolnában, igaz, ott csak egyetlen szóbeszéd létezik, az, amelyet a világ összes nyelvéből raktak össze. A legkülönbözőbb módon formált hangok masszává érnek, és a massza bugyborékolni kezd, növekszik, mintha titkos tűz forralná belülről, majd eldurran a tetőn, hullámokat ver, és áradni kezd, azt hiszem, ezt hívjuk úgy, szóáradat. A szóáradatban, mely persze igencsak változékony, és döntő számban németül vagy angolul beszélők szájából ered, kisebb nedvességrészek maradnak, részben a lélegzetvétel, részben a nyál miatt. Aztán a szóáradatban lévő nedvesség megmérgezi a freskók színeit, alapvetően a sárgával érintkezik, és a tető alatti falakat kezdi el zabálni. Legkedvesebb étele a sárgának a szó, ugyanis minél többet beszélnek a Sixtusi kápolnában, annál szorgalmasabban eszi bele magát a falba, mintha a bámészkodás hangjából táplálkozna, a fokozásokból, az állandóan ismétlődő, szinte hihetetlen felkiáltásokból, melyeket az emberek a tető irányába küldenek. A titkos tűz, ami a beszédet felmelegíti, a világból ideérkező utazók eddig elnyomott szavaiból hirtelen felszabaduló forróság; minél nagyobbak lesznek a szavak, melyek az egyre tágabbra nyíló szájakból jönnek kifele, annál erősebb lesz a szóáradat, és egyre durvább általánosításokra ragadtatják a világ különféle tájairól jövőket; csak nagyot, fontosat, jelentőset hallani, a torok kiürül, újabb és újabb beszédfák rakódnak egymásra, amiből a tűz olyan magától értetődően táplálkozik. A falak mellett a csarnokban, a folyton foglalt padokon kábult emberek ülnek, magasba bámulnak, utaztak, repültek, számtalan csarnokon és folyosón át, a szemük előtt kezdenek el a falra festett alakok mozogni. A beszéd a Sixtusi kápolnában tulajdonképpen be volna tiltva, ezért
minden páros percben, mikor hangos fecsegéssé válik, vagyis veszélyesen
felerősödik, egy őr hurrogást küld az emberek közé, hosszúra nyújtott,
éles mássalhangzó sort, mintha nagy hajókról és nagy halakról beszélne,
mire a beszéd csillapodik, majd teljesen felszívódik.
A Sixtusi kápolna előcsarnokát isteni csarnoknak nevezik. Miközben a
suttogás a Sixtusi kápolnában olyan mennyeien cseng, akár az angyalok közti
sugdolózás, addig a fel-feltörő fecsegésből pokoli lárma lesz, ami a nyugati
világ szükségszerűen kettévált üdvtanának fenntartását jelképezi.
Orient
A nagy óra tehát ellenfényben állt. Négy egyszerű oszlopon, magasan, a fejek felett ült a fehér időkerék. Az óra a mi orientünk. Az ég minden irányába néz egy számlapja, a fekete mutató és a vörös másodperckanál mindig egy meghatározott irányba mutat. A kerék alsó részén jól felismerhető egy éppen fejnagyságú, fém gömb; az óra alatt, négy csőbe erősítve pedig egy kicsi, kék kocka van, fehér pontokat festettek rá, minden oldalán négy kis nyíl, melyek a pályaudvar találkozópontja felé mutatnak. A földön pontosan ugyanez az ábra van kőbe vésve. Az óra alatt nyugalom honol, de körülötte nagy a kavargás és a piszok. Aki újonnan érkezik, először közel lesz az órához. Minél tovább marad azonban, annál inkább a szélre sodorják. Az első óraoszlopok, amivel az angolok a gyarmatokon a világidőt bevezették, a Big Ban kisebb kiadásai voltak. Egyszer egy nyugat-indiai szó szerint vette a "Time is money" vezérmondatot, melyet az angolok minden egyes órába belevéstek. Fővárosának központi terén angol fontokat szórt az órák dobozába; azt hitte, így időt nyerhet. Az óra alatt azonnal megjelent a Déli-tenger, benne csupa kagyló és virágcsokor. Állítólag egy angol királyi asztronómus azért találta fel az időjátékot, hogy a népek különféle szokásaikat egyeztethessék az idővel. Történt, hogy egyszer az összes kontinens képviselője meghívást kapott Londonba egy általa kitalált játékra. Közvetlen az obszervatórium alatti zöld terület, a Greenwich park szolgált játéktérként. Egy üres óraházat állítottak fel a nullfokú meridián fölé lábakra. A népek a megnyitói ceremónián adományaikkal ékesítették be az ívboltot. A jogos távolságtartás miatt a királyi család is a közelben lakott, a dombtetőn néha fel-fel tünedeztek. Az asztronómus az adományokra szegezte a távcsövét, és kissé elaprózva közvetítette nekik, épp milyen kincseket nagyít fel, és ehhez mennyi időt vesz igénybe. Ő gondoskodott arról is, hogy az óraszekrény alatt megfelelő súly elérésekor egy nagy viaszcsepp keletkezzen, amit épp megfelelő csepp időnek nevezett el. Ezután már csak meg kellett fejni az órát. A játékosok szeme előtt nőtt ki a golyó az óraszekrényből, ők pedig a megfelelő pillanatra várva ráugrottak, és leszedték a gömböt, sorban rohantak át a parkon, passzolgatták a viaszlabdát, kezüket és lábukat is használhatták. Minél többször érintették a labdát, annál több játékosra lett szükség; úgy látszott, a tömeg volt a célja a testedzésnek, miközben a labda persze egyre kisebb és kisebb lett, míg végül csak kis golyócska maradt belőle, amit nagy taps kíséretében visszahelyeztek a szekrénybe, ezzel be is fejeződött a játék. Igaz, a szabályok nem voltak pontosan lefektetve, európaiaknak még hosszas tanulási folyamat után is alig volt követhető a dolog. Ám ebből a kultikus cselekvésből azóta számtalan labdajáték született. Évente egyszer a mi pályaudvarunkon is megrendezik az idősportot. Négy
szektorra osztják fel az előcsarnokot. Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália.
Az európaiak egyszerre rendezők és nézők, és úgy nevezik a játékot: Néplabda.
Kizárólag a pályaudvar férfi munkatársai vehetnek részt rajta, akik a konyhából
bújnak elő. A vendéglők addig zárva tartanak, amíg tart a játék. A játékosok
feleségei a pálya szélénél az egyes kontinensek ételspecialitásait kínálják.
A különféle csoportosulások a bemelegítés idejét mindenféle népgyűlésekre
használják, és már körbejárt a hír, hogy tizenegy és tizenkettő között
kerül sor a néplabda legérdekesebb részére: citromgáz és fűszerek illata
száll, erős basszus zene szól, énekbeszédek hallhatók, minden sarkon táncolnak.
Pontban déli tizenkettőkor az egyik pincér rálép a hosszú létrájára, lecsavar
egy habcsókot. Az anyaóra mutatói megállnak, és ezzel párhuzamosan minden
óra mutatója. A dobozból golyók és labdácskák hullnak, amiket a játékosok
gyorsan elkapnak és ezerféle fehér mezbe bújva játékba viszik őket. Cselezgetnek,
sprintelnek és dobnak, becsapják egymást és blokkolják, a cipők csikorognak
a padlón. Az afrikaiak és az afroamerikaiak fölénye a néplabdában feltűnő,
és a fiatalok, akik a hétvégén olcsó labdáikkal az óra alatt összegyűlnek,
már rég megfertőződtek a játékosok művészi stílusától, ugyanúgy fehérbe
öltöznek, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanarra a ritmusra ugyanúgy mozognak.
Sok labdateremben felnőtt ázsiainak a pályaudvar az egyetlen hely, ahol
kiélheti magát. Ők is saját stílust fejlesztettek ki az idősportban, a
saját szektorukban játszanak kis labdáikkal, fürgén dobálják őket. A gyors
sebesség, amivel a tolakodó európaiakat kiszolgálják az eladópultoknál,
minden időt felülmúl.
A nap bármely időszakában, alig feltűnően, idősebb emberek állnak az
oszlopok között, éber pillantással a szakadék felé. Sárga plakettet hordanak,
ez a felirat áll rajta: "Pályaudvari misszió". A misszió önkéntesekből
áll. Tudható, hogy a pályaudvar olyan, mint egy sötét mágnes, és ha a csalódott
emberek tévutjaik egyikén felkeresik, épp ide érkeznek meg, az óra alá,
mielőtt újra elindulnának, hát épp ezt akarják a misszionárius hölgyek
megakadályozni avval, hogy a nullpontot felügyelik. Nem is olyan
régóta, körülbelül mellmagasságban, a ponton áll egy sárga szemetes hamutartóval,
mert az általános dohányzási tilalmat az óra alatt feloldották. A halványuló
lelkek, tudható, hogy itt szívják utolsó cigarettájukat, mielőtt elpárolognak.
E cselekedetük közben óvatosan meg lehet őket szólítani, de csak suttogva.
Hiszen ki tudja, lehet, már régóta nem beszéltek senkivel, talán csak saját
magukkal. A misszionárius nő kicsi, érzéki szigetet képez, megpróbálja
halk mondatokkal megszólítani, suttogással lekötni, megérinteni a kezével,
a védett zónába csalni, ahol a segítők majd elfogják. A misszionáriusokról
a pályaudvari alkalmazottak gondoskodnak, védelmezik őket, és naponta többször
feloldják a missziót, hiszen szükségük van meleg ételre, óránként kávéra,
amit szintén a segítők visznek ki nekik, az olyan önkéntesek, mint ők.
A pályaudvari segédlet kávépultokat üzemeltet minden bejáratnál, a misszionáriusokat
is ők helyezik ki az épület neuralgikus pontjaira, ők kísérik át a rászorultakat
és a mozgássérülteket a tömegen, észrevétlenül gondozzák a nagymamákból
és nagypapákból álló finom hálózatot, így hívjuk az idős hölgyeket, akik
már csak a székeken ülnek, többnyire az óra vonzáskörzetében. A pillantásukkal
megáldják a sodródó alakokat, tudható, illetve kívánatos, hogy valaki felébressze
őket, ha netán elaludnának. És ha a látásuk ereje e tevékenység közben
hirtelen alábbhagy, megpróbálják folyamatosan valamivel nyitva tartani
a szemüket. A vakoknak a pályacsarnok a mennyország.
KISS NOÉMI FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|