Kiss Noémi
Göröngyös utak, rögös esszék, meg a magyarok
Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba, Bp.: Magvető, 2006. Fordította:
Körner Gábor
Az esszé eredetileg bizonyára szellemi kalandot jelent, kevésbé testit.
Olvasás és gondolkodás, élvezet és elmélázás ideális állapotát, amikor
az elbeszélővel együtt utazhatok a gondolatok tengerén. Persze ilyen simán
azért ez nem megy. Az utazás csak képletes, s olykor elcsépelt, üres szólammá
válhat. Főként ha egy esszében semmi sem történik, minden mozdulatlan marad,
és a gondolatok is csupán közhelyek sorát rakosgatják egymásra; megismételnek
valamit, amit már ezerszer hallottam a kultúra tartóoszlopairól, a világ
jól bevált intellektuális rendjéről. Az esszé ilyenkor érdektelen, vagy
még rosszabb, eredménytelen búvárkodás marad, vasárnapi filozófia, ahol
felszívódik az élet, eltűnik az ember, és az irodalmi nyelv - amit pedig
segítségül hívott ? céltalan frázis lesz. Ám egy jó esszé valódi helyváltoztató
utazása a gondolatok köztársaságába teljesen lázba tud hozni. (Olyankor
sajnálom is picit, miért írnak nálunk mostanában olyan kevesen, és miért
nem olyan bátrak, akik írnak. Vajon miért van nagyobb tere az elnagyolt
publicisztikáknak?). A jó és a ? mondjuk így ? szokatlan esszé valami olyasmire
képes ráébreszteni, ami őt magát is felülmúlja, inkább rólam (általában
az olvasóról) szól, olyasmiről, amit az író nem érzékelt, nem is láthatott,
olyasmiről, ami általam, vele együtt keletkezik majd. A jó esszé tehát
elmozdítja biztonságos helyéről az olvasóját, kilök a szobából, arra késztet,
hogy megbizonyosodjam az állítások valódiságáról. Sőt, mit több, a képzelet
segítségével még olyasmi is érzékletessé váljon, ami jóval túlnő a dolgok
érzéki valóságán: egy olyan világot jelenítsen meg, amely csak addig marad
titokban, amíg meg nem írják. Nemcsak azokra a gondolatokra vagyok kíváncsi,
amik egy ilyen esszében nyernek teret (hiszen azok lehetnek súlytalanok,
fiktív példák, a szerző álmai), arra a helyzeti előnyre inkább, ami a szerző
maga, az ő útja, az ő általa látottak. Vagyis amit csak úgy, magamtól,
nem vennék észre. És amit ő úgy közvetít nekem, ahogy előtte még senki
sem utazta be a(z egyébként változatlan) tájat. A jó esszé a szerző helyzeti
előnyéből fakad, abból a világmegismerő képességéből, érzékenységéből,
amire csak kevesen képesek.
Rengetegszer csalódunk persze, mert sehová sem vezet az út. Kelet-Európa
utóbbi évszázadának történelme zsákutca, leírták már sokan. Az ilyenfajta
esszéket én legalábbis nem kedvelem. Viszont kedvelem az olyanokat, ahol
a szerző kimozdul, elhagyja íróasztalát, elbúcsúzik a könyvespolcától és
néhány szellemi, testi kalandját megosztja velünk. Stasiuk egészen biztosan
ez utóbbi fajta író. Még akkor is, ha utazásai után rezignáltan nyugtázza,
hogy valójában semmi sem történt vele. Vagyishogy vele inkább történt,
hiszen folyton vizionált a lepusztultság felkarolásáról. Ám eközben tárgyaival
(látszólag) semmi sem történt, Kelet-Európa lakóival, a lengyelekkel, románokkal,
albánokkal, szlovénekkel, ukránokkal, szlovákokkal és a magyarokkal sem.
A változatlanság tehát nem miatta van, hanem mert Kelet-Európába utazott,
a semmittevés és a mozdulatlanság országaiba, az unalom, vagy ahogy Bukovinában
mondják, a szkucsno világába. Gregor von Rezzori nevezte így a por és szél
melankolikus földjét. Kérdés, hogy Stasiuk ezt hogyan csinálta a semmiből?
Milyen írói eszközei vannak? És valójában mi bújik a látszólagos semmittevés
mögött?
Stasiuk, úgy látom, épp a magyar irodalomban régóta élő, idealisztikus
nézet ellenkezőjét fejti ki műveiben: ő szeretné megőrizni és (heroikusan)
érintetlenné tenni a felemás demokráciákat. A káoszt káoszként felfogni.
Felszerelkezik egy történetileg pontos, néha vizionáló, és olykor szentimentális
nyelvezettel, vesz egy háború előtti szlovák térképet, és nekiindul. Mikor
pedig leül az íróasztalához, már több száz kilométert hagyott maga mögött.
Írásainak fejezeteit határokban és vámosokban számolja, sok útlevélpecsétje
van, épp kilencven. Számára a tájhoz tartozik a Keleti-Kárpátokban élő
emberek hisztériája, csalódása, és csalásai is. A por és a kosz, az alkohol
és a mámoros boldogtalanság.
A lengyel szerző ? én úgy látom legalábbis ? alapvető írói és emberi
mozdulatával épp ellentétes magatartást képvisel, mint nálunk Nádas Péter,
aki egy nemrég a Magyar Hírlapban adott interjújában kifejtette: "Az indulatait
mindenkinek otthon kell hagynia. Mielőtt kilép az ajtón, mindenkinek hajat
kell mosnia, cipőt kell pucolnia, nyakkendőt kell kötnie." Később hozzáteszi
Kelet-Európáról: "Nincs más út, mint beilleszkedni abba a nagy rendszerbe,
ami a világban működik." (Magyar Hírlap, 2006. szeptember 29.) Némileg
önkényesen persze, már függetlenül a magyar író soraitól, elképzeltem,
ahogy a Duna-delta legszegényebb vidékein, Podóliában, Moldáviában vagy
Bukovinában mindenki naponta hajat mos és nyakkendőben indul neki faekéjével
szántani, sosem sír vagy nevet többé nyilvánosan, nem ihat többé cujkát,
és nem ehet pacalt, mert igazodnia kell a világ nagy rendszerébe. Vicces,
de inkább komikus. Büdös, hisztérikus és álmodozó senki sem lehet saját
hazájában, mert a munka kisimítja a ráncait. Hihetetlennek tűnt. Láttam,
ahogy a kurzorral a számítógépén Nádas áthúzza a svájci Alpokat a Kárpátokba,
és Stasiuk térképét összezavarja… És fordítva: vajon Stasiuk miért nem
foglalkozik avval, amit Nádas boncolgat, mármint hogy mi történik és történt
az elmúlt tizenhat évben a hatalom és az emberek között Kelet-Európában?
Igazából fogalmam sincs, Nádas mondatai mennyire alkalmazhatóak pontosan
a magyar társadalomra, még szűkebben a keleti, magyar régiókra. De most
úgy gondolom, kevéssé, hiszen a szakértelem, a nyakkendő és a jólét bizonyos
dolgok következménye lehetne, s talán olyan gyökeres kulturális, emberi
és magatartásbeli változásokat követelne, amiket a mindenkori hatalom képtelen
véghez vinni és amit a bizalmatlanság söpörne el. Több okból is, ezek nyilván
ismertek a szociológusok előtt. S talán még valami, a lélek nagyon nehezen
alkalmazkodik, sérülékeny, de időtálló fogalom. Stasiuk elbeszélőjét nem
érdekli, ha az emberek (írói tárgyai) nem úgy viseltetnek vele szemben,
ahogy ő azt várná, vagy ahogy azt a németországi utazó, a francia vagy
egy svájci fotográfus szeretné: se nem annyira koszosak, se nem annyira
kaotikusak, nem semmittevők (tele vannak sérelemmel), és még csak nem is
lelkendeznek úgy a nyugati demokráciákért ezek az emberek, mint amennyire
azt a politikusok várják tőlük. Bizalmatlanok az íróval szemben, és az
irodalom egyáltalán nem érdekli őket. A megváltó céduláikon lévő vallomásaikat
vajon miért inkább a papnak csúsztatják át, s nem a lengyel írónak?
Talán mert a világnak ez a fele önjáró. Vagy ahogy Stasiuk írja: a
határok nélküli Európa cigány álom. Forgácsokból, lázálommorzsákból, agyrémekből.
A világnak ez a fele kaotikus, rozsdás, nehezen megfogalmazható, ez van
beleírva, kitörölhetetlenül. Ugyanakkor vidám, élettel teli, felelőtlen
emberek lakják. Máskor ugyanez a világ közömbös, zaboltálan, egyszóval
szenvedélyes; ettől az ellentmondástól lesz érdekes szellemi és testi kaland
átutazni rajta. Az út eleve tartalmazza a tévedést. Stasiuk kalandja néha
felszínes marad, ítéletei olykor mellétrafálnak, és könyvében ugyanazt
kétszer-háromszor is elmondja, átfogalmazza. Persze érteni vélem őt, tárgyai,
az emberek nem nyílnak meg neki maguktól. Kelet-Európát megérteni nagy
erőfeszítést kíván, igaz, a kocsmánál ő sem megy tovább, benyomásokat és
nem életinterjúkat rögzít. Amit lát, azt igazán nem lehet nagyobb narratívába
illeszteni. Az elbeszélés problémája nála inkább empirikus, vagyis civilizatorikus
tapasztalat: esszéinek poétikai struktúrája az általa látott szokatlan
cselekményből fakad, s nem az irodalmi hagyományból vagy kultúrtörténeti
kérdések megfogalmazásából. Érdekes álmai, reflexiói a táj logikájából
következnek, nem is annyira belőle. Vagyis ? ha jól értem őt ? ami rendetlen
emberi cselekvésekből áll, azt szerinte nem lehet rendesen (rendes világrendként)
ábrázolni, az hazugság volna.
Magyarország fürdőjéről, Hévízről például így fogalmaz: "A cölöpökön
álló épületekben forró gőz szállt. Összezsúfolódtak a testek, a fehér bőr
éles fényként vakított. Az összezárt, meztelen emberek mindig halottnak
tűnnek. Akkor is, ha mozognak. Volt valami komor a látványban. A sár, a
rothadás és a kén bűze keveredett a párolgó testek szagával. Pár percig
bírtam, aztán kimenekültem. Most úgy emlékszem rá, mint egy hosszú látomásra,
vagy valamire, amiről olvasott az ember. Szóval minden jel arra mutat,
hogy nem marad semmi, hogy Ugar, Hévíz, Lendva, Badadag, Leskovik és a
többi nem hagy maga után olyan jól kivehető nyomot, hogy az ember elhiggye,
hogy a mennyiség végül átcsap minőségbe, hogy az egyik fogaskerék beleakad
a másikba, és mesebeli gépezetként elkezd valami értelemféleséget gyártani."
(280)
Stasiuk könyvét elolvasva a napokban több mindenre rájöttem, amit korábban
másképp vagy máshogyan láttam, és sok mindent megértettem azokból az eseményekből,
melyek Budapesten zajlottak 2006 őszén, ami Csehországot és Lengyelországot
is foglalkoztatja: a kelet-európai ember lelkének (lelkiismeretének) megmentéséért
való küzdelem kemény, durva harc. Közben az ember, a lélek (stb.) elvész
az üres frázisok, a hatásos szólamok és az új világrendhez való illeszkedés
száraz, szikár, nyakkendős mechanizmusaiban. A hajmosás fejmosás? Hányan
akarnak ezek közül emberek közül majd hajat mosni, ha megtudják, vagy épp
ha nem tudják, mi lesz a következménye? Kelet-Európa legfontosabb kérdése
a mi lesz. Egyúttal a legbizonytalanabb kérdése. Semmi - az volna a legjobb,
ha nem történne semmi, Stasiuk hősei legalábbis nagy számban így élik meg
saját történeteiket. Leginkább nyugalomra, békére vágynak.
Évek óta magam is sokat utazom azokon a vidékeken, ahol a szerző
megfordult: a Felvidéken, Bukovinában, Csernovicban, a Csornahorán, Bodor
Ádám Sinistra körzetében, Pop Ivánon, Lembergben, Záhony környékén és most
nyáron a Zemplénben, Stasiuk kedvenc faluiban: Telkibányán és Göncön. Igaz,
mindenhol ugyanazok a fazonok vannak, csak vesztegetem az időt. A táj és
az értelmezésének össze nem illő fogaskerekei mégsem csikorognak, inkább
zenélnek. Van valami varázslatos ezeken a helyeken, csak nehéz pontosan
elmondani, mi az. Stasiuk könyvében kísérletet tesz rá. Nem is annyira
a népies szentimentalizmusa lepett meg, épp ellenkezőleg, a változással
szembeni harc ádáz küzdelme. Mintha attól félne a szerző, hogy Kelet-Európának
nemsokára vége lesz. Stasiuk elbeszélője ennek ellenére nyugodt marad.
Megfogott a rövidre fogott cinizmus, és persze a nevetés, a röhögés állandó
jelenléte, ami nekem is fontos úti célom. Osztom a látottak alapján Stasiuk
tájékozódási elvét, aki a tér, a felszíni formák és a házak, a kocsmák
alapján tájékozódik a különböző nyelvű körzetekben. Mikor Ugarba utazik
így fogalmaz: "Szóval mentem hogy megkeressem mindezt, főleg a nemzetközi
bazárt, azt a kuplerájt, ahol a moldávok a csupasz földre pakolják Transznyisztria
kincseit, és próbálják beváltani Kárpátalja gazdagságára, Szabolcs-Szatmár
vagyonára és Máramaros kifogyhatatlan javaira. Szerettem volna látni ezt
az egészet, hallani a szláv, finnugor, latin nyelveknek ezt a bábeli hangzavarát,
a sátrak, ponyvából-furnérból épített kocsmák és mozgó bordélyházakká átalakított
régi buszok keleti zsibvásárát, érezni a cigánytáborok szagát, csupa olyan
pompás áruval megrakodva, amelynek egy nő vagy férfi sem tud ellenállni,
mert olyan országokból érkeztek, ahová még senki sem jutott el, és pláne
nem jött vissza." (275.)
Ugyanakkor Stasiuk mindig hozzáteszi: "Az én Európám kitalált dolog".
Egy ideális vidék terve, amit nekem úgy tűnt, ő talál ki. Később nyugtázza,
milyen jól érzi magát benne. Azt sem tudjuk tehát, van-e az a hely, ahol
járt. Ha elmegyünk, van. Stasiuk esszéiben így nemcsak a falvak, a figurák,
a megfestett, melankolikus közép-európai hangulat lesz ellentmondásos,
hanem ő maga, aki saját történetében csupa anakronizmus. Nekem úgy tűnik,
Nádassal ellentétben a változatlanság híve, helyesebben a változásba vetett
bizalmatlanság híve. Egy helyütt azt írja: "Az idő csak azokat érdekli,
akik a változásban reménykednek, vagyis a javíthatatlan hülyéket". Persze
ő épp ilyen javíthatatlan, hiszen korábbi magyarul is megjelent műveiben
(a Galíciai történetek, a Fehér holló, a Dukla, a Hogyan lettem író és
a Hajónaplóban) épp az idő megállítása, kimerevítése érdekelte, akárcsak
a fényképészt, André Kertészt.
Mindent összevéve Stasiuk könyvei jelentős alkotások: legalábbis az
irodalom és az antropológia történetének lelkiismeret-furdalásos indíttatásából
sok mindent megpróbálnak a következő évezredbe átmenteni. Öntörvényű, egyedülállóan
parodisztikus írásai részben rólunk, magyarokról szólnak. Kelet-Európa
emancipálatlanságáról és Kelet-Európa megmaradásának lehetetlenségéről.
De lehet, Stasiuk esszéje nem esszé, hanem csak egy ismerős nyelv. Ugari
poézis, tele önismétléssel, önmegismeréssel, önostorozással. Tele fésületlenséggel,
hibával. A könyv a széttartó szigor nyelvén szóló pentaton megfigyelői
remekmű. (Körner Gábor fordítása kiváló.) Olyanfajta szolidaritás Európa
bonyolult lelkű, keleti felével, ami kiveszett vagy kiveszőben van a hivatalos,
"rendes", nyakkendős nyelvből.
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|