Háy János
A gyerek
Néha elfelejti az ember a sorsát, hogy ez vagy az történt vele, vagy
azok sorsát, akinek a sorsa befolyásolta az övét. Nem jut eszébe, hogy
ez az ember azért teszi ezt vagy azt, mert ez vagy az történt vele, hogy
például katolikus iskolába járt, s hogy az egésznek semmi köze az ő személyéhez,
hogy rajta kívüli dolog, mégis az ő életét szarja szét, s hogy annak a
lánynak az életét is ilyen életek tették ilyenné, akiknek szintén valaki
tönkretette az övékét. Például hogy papnak adták, vagy papnak ment. Egy
olyan ember, akit a szülei állandóan csak kínoztak, hogy semmire sem jó,
és akkor bosszúból, hogy megszakadjon a családi vérvonal, beáll papnak.
Vagy éppen olyan a család, hogy a mama, akibe a gyerek szinte szerelmes,
azt mondja ennek a fiúnak, hogy te csak istennek, vagy mondjuk szűzmáriának
lehetsz a hitvese, senki másnak, mert minden más csak bűn. És ez a gyerek
az anya iránti szerelemtől áthatva azt mondja, hogy akkor legyen meg ez
a frigy. Az anya persze csak azért mondja ezt az egészet, mert az a férfi,
aki apja volt a fiúnak, már egészen korán, a fiú születése előtt lelépett.
Előtte persze telebeszélte a fejét mindenféle dolgokkal: jövő, család,
szép ház, boldogság, satöbbi, holott csak a nőt akarta testileg megszerezni,
s a nő azóta tudja, hogy ez a testiség maga a fertő, és ezt adta át ennek
a fiúnak, amit a férfitől kapott. A férfi persze, aki ezt tette… De ezt
már nem is tudjuk, csak találgathatjuk, hogyan lett megalázva egy nő által
tizennyolc évesen, mikor majdnem belehalt, annyira szerette azt a nőt.
De a nő egy másik fickót választott, akinek volt nem is pénze, talán befolyása,
a lakáskiutalásokhoz volt közel, és mindjárt lett nekik egy lakásuk a József
Attila lakótelepen.
Ez a sok elfelejtett sors mind hatott a gyerekre. Tulajdonképpen
az egész világ ilyen összeesküvés, amit ellenünk szőnek a többiek. Azért
élnek, hogy az életükben felhalmozódott sérelmeket ránk zúdíthassák a lehető
legkörmönfontabb módon, hogy mire észreveszed, már ott állsz egy késsel
a kezedben, és éppen végezni akarsz valakivel. Féllábbal a börtönben, mint
a gyerek is emiatt a hülye csaj miatt. Még akkor is ott lógott a kezében,
mikor a harmadik társuk hazaért. Ő vette ki onnét, hogy inkább igyanak
valamit. S ott a bor mellett gondolt arra, hogy mégsem kellett volna lemondani
a szakemberről, arról a pszichológusról, akit már korábban ajánlani akartak
neki, mert azt ismerték, néha lejárt a kocsmába, ahová ők is, és beszélt
a zsidó ünnepekről, a Jom Kippurt nagyon szerette, mert akkor a bűnöket
egy papírra lehetett írni és be lehetett dobni a Tiszába, tulajdonképpen
nem a Freud, magyarázta, hanem a Jom Kippur volt a pszichoanalízis őse,
meg persze beszélt a fasisztákról is, a náci magyar csürhéről, mert nem
is lehetett volna úgy a zsidókról szót ejteni, hogy ezekről megfeledkezünk.
Biztos ezeknek a szakembereknek igaza van, gondolta, aki hazaérkezve kivette
a kést a gyerek kezéből, hogy nem szabad az efféle hályogkovács megoldásoknak
bedőlni, hogy szerelem pl., mert a lélek annál bonyolultabb szerkezet.
Azt hiszed, hogy azt a fekélyes gócot vagy gennyes dudort lemetszetted
róla, de nem. Az bizony észrevétlen ottmaradt, s mikor a borítás, a kötözést
- nevezzük így a szerelmet -, mert így nevezte a férfi is, szóval azt ott
eltávolítod, hát megint láthatóvá válik, szóval csak álcázva volt. És erre,
bár akkor már a pszichológust nem tudta felhozni példának, mert nem volt
abban az állapotban, szóval magának a pszichológusnak a sorsa is példa
lehetne, hisz még alig lett negyven, mikor egy nőnek, akibe beleszeretett.
Vagyis: kezdjük az elején.
Volt ez a nő, és együtt voltak már egy ideje, mikor a férfi
influenzás lett, s akkor azt mondta ennek a nőnek, hogy ez is bizonyítja,
hogy az antiszemitizmus alapjaiban elhibázott. Mi van? Kérdezte a nő, mert
annyira meglepődött, hogy a férfi nem azt mondta, hogy megint elfogyott
a papírzsebkendő, hanem ilyen zsidós dolgot, hogy mondta a férfi, akkor
lenne igazuk, ha például én zsidóként nem kapnám meg az influenzát. A nőnek
akkor hirtelen oldaltvert a szíve, hogy itt valami örült nagy gáz van,
ő ugyan nem hallgatott pszichológiát, de a férfitől sokat hallott a különféle
defektusokról, személyiségtorzulásokról és -sokszorozódásokról, és akkor
eldöntötte, hogy megválik ettől a kapcsolattól. És így is tett. Különben
később találkozott Amerikában, ahová került, azzal a lánnyal, akivel korábban
a gyerek próbálkozott sikertelenül, és később a pszichológus is kezelte,
mert a gyerek reggeltől estig üldözte, s a lány teljesen belecsúszott a
paranoiába. Nézték egymást, és úgy érezték, már régóta van közöttük valami
titokzatos kapcsolat, mintha ismerték volna korábban is egymást. Sajnos
nem volt idejük kideríteni, hogy ez az ismerősségérzet, nem az volt, hogy
mindketten magyarok, hanem a pszichológus. Az ő személyiségének maradványa,
ami bennemaradt mindkettőjükben. És azt a dolgot más sem tudta, hisz nem
volt ott senki olyan, aki ismerte volna az ő életük történetét, s hogy
milyen közös pontok vannak abban. Visszatérve a férfira, akkor elindult
abban az irányban, hogy ideológiai alapokra helyezze az életét, hogy kifundáljon
valamiféle ideológiai panelt, ami úgymond a lassan-lassan veszni látszó
életenergiákat helyettesíti.
Hasonlóan más negyven körüli férfiakhoz, akik vagy a pénz
vagy a nemzeti érzés, vagy valami más, például a hivatás mákonyában éltek,
ő a létét, mint zsidó sorskérdést próbálta megfogalmazni. Azt hihetnénk,
hogy az erőtlenedő nemiszerv helyett választott ideológia egy férfit végérvényesen
kiiktat a hímek sorából, mert egy ilyenre azt mondja a nő, hogy le vagy
szarva. Nem. Épp ellenkezőleg, ezen egyébként a pszichológus is meglepődött.
Nemhogy elvesztette volna kapcsolatát a másik nemmel, inkább felpezsdült
a kapcsolatrendszere. Mikor ilyeneket mondott, hogy a jeruzsálemi falnál
olyan metaélménye volt, mintha megjelent volna neki isten, ahogy Mózesnek,
a Szináj hegyén, míg a többi zsidó, megszabadulva végre az arrogáns vezértől,
bálványt imádott éppen a sivatagi táborban, míg lenn ez a vigadalom tartott,
amivel jár a bálványimádás, dalolászás, ivászat, s az est derekán azoknak
a klasszikusan régi asszonyoknak a meghágása, az úr átadta a parancsokat,
az ő egyetlen hívének, s elküldte, hogy menj a tiéidhez, és vidd a táblákat,
mert már nagyon várják, hogy szétverd velük az ő fejeiket. Igaz ő, mármint
a pszichológus kőtáblákat nem kapott, de isten jelenlétét bizonyították
a fotók, amiket később, már hazatérve előhívatott, s rajtuk voltak azok
a különös fények, villanások, amiket ott csak a lelkével látott. Amikor
ezt mondta, s a képeket lobogtatta a levegőben, hihetetlen, de a nő, aki
épp alkalmilag mellette volt, már bent matatott a gatyájában.
Ettől az időszaktól kezdve megszaporodtak a nők körülötte, de
már nem egyszerű szeretők voltak, hanem hívők. Ők hittek ennek a férfinek
a különleges képességeiben, ők az életüket áldozták azért, hogy ez a különleges
képesség kondícióban maradjon, mindent megtettek, de hiába, mert maga a
férfi képtelen volt ezt a különlegességet elhinni magáról. Egy alkalommal
ült otthon egyedül, s hirtelen, honnét is jött a gondolat, nem tudta, de
fel sem merült benne, hogy tudnia kell, azt gondolta, hogy az, hogy ő zsidó,
egy jelentéktelen ügy ahhoz képest, hogy ember, s hogy ember, az is egy
jelentéktelenség az istenhez képest. Amikor mindezt akkurátusan, ahogy
az egyetemen tanulta, végiggondolta, az addigi élete bűnként jelent meg
előtte, magát megátalkodott gazembernek, a sátán küldöttjének látta, olyannak,
aki hamis gondolatokkal, hogynemondjuk hamis prófétaként, s ez egy zsidóhoz
kivált méltatlan szerepkör, túljárt mindenki eszén. Ebben a világos pillanatban,
ami egyébként néha mindenkivel megesik, hogy nem csak az agya működik,
hanem mindegyik érzéke, a szíve is például, szóval úgy döntött, hogy tovább
nem. Be volt neki készítve a méreg, s akkor az is világossá vált, hogy
ennyire előrelátó volt, hogy a személyiségének egyik része már tudta jóidőben,
hogy hamis úton jár, de ő eddig észre sem vette, hogy a személyiségének
egy része készül a korrekcióra.
Megüresedett egy állás a klinikán. Valaki odakerült. Tulajdonképpen
ahhoz is elmehetett volna a gyerek, ha még ott lett volna abban a városban,
de akkor már nem.
****
Amikor ettől a katolikus iskolában nevelkedett lánytól a gyerek megvált,
az élete hasonlatos lett a többi főiskoláséhoz. Bár lehet, hogy eddig is
olyan volt, csak túl közelről nézve látszott másmilyennek. Például a tanárok,
akik már évtizedek óta ezen a főiskolán dolgoztak, nem látták másnak ezt
a gyereket, csak épp olyannak, mint a csoporttársai voltak, meg amilyenek
minden csoportban voltak, mióta ott tanítottak. Egyforma az összes: tanuló,
mondogatták, mikor tanszéki szinten közösen leitták magukat. Legfeljebb
az öltözködés terén mutatkozik némi változás, de ők már ehhez is hozzászoktak,
hogy trapéz vagy mini, nekik az tök mindegy volt. Na, a mini néha, ha például
a lányok vizsgáztak. Na, az azért érdekelte őket, volt olyan, aki például
megkockáztatta, hogy rátegye a tenyerét egy-egy ilyen kilógó nejlonharisnyás
combra a meséljen a mohácsi vészről Ágika mondat kíséretében. A kéz még
sikálni is elkezdett. Az öreg bőr rücskei bele-beleakadtak a harisnyába,
nehogy kiszakítsa tanárúr, csak ennyit mondott a lány, nem azt, hogy mennyen
maga a büdös kurva anyjába a mohácsi vészével együtt, s ez alatt nem azt
a hatalmas, s a nemzet szempontjából tragikus ütközetet értette, hanem
a férfi feleségét, aki épp ott volt könyvtáros a tanszéken, s valóban a
gyerekek mohácsi vésznek hívták a külleme és az elviselhetetlenül rikácsoló
hangja miatt. Szóval ez a tanár például a gyerekben nem látott semmi különöset,
legfeljebb egy tudományos diákköri dolgozatot, mert az átlagnál nagyobb
volt a tudása, és azt azért ki lehet belőle facsarni, és akkor lesz egy
kis út a konferenciára, valamelyik másik vidéki városba, ott meg annyit
lehet inni, amennyit végre akar, mert az a rohadt kurva nem pofázik bele,
hogy te sem csinálsz semmit naphosszat, csak bevedeled a borodat, aztán
baszol a gyerekeidre. Én, én azért gürizek, sipákolt a tanár, a gyerekekért.
A borodért gürizel, mondta a vész, a tanár meg éveken át bizonygatta, hogy
hazahozza a pénzt az összeset, és a gyerekekért csinálja az egészet, meg
a nőért. Aztán egyszer, mint a mesében a királlyal és a kisgyerekkel volt,
meztelennek látta ezt az asszonyt, mert nem vitte be a pizsamáját a fürdőszobába,
véletlen, annyi a gondja, hogy gyakran megfeledkezik erről-arról, most
például a pizsamájáról, s úgy jött ki tejesen csupaszon. Na, akkor gondolta
a tanár, hogy elmész te a kurva anyádba ezzel az undorító hájkupaccal,
ezzel a gyűrött bőrrel, hát nincs neked már olyanod, ami miatt én elviseljem
ezt a borzalmat, amely borzalom alatt az asszonnyal együtt töltött időt
értette. S valóban nem viselte sokáig, mert a nő kirúgta. Persze a tanár
nem így gondolta, hanem úgy, hogy majd ő lép le egy fiatal és tehetséges
tanítvánnyal. De nem. Ennek a nagyon elöregedett asszonynak, akit mezítelenül
taszító hájkupacnak látott a tanár, ennek lett a partnere egy fiatal férfi,
akinek volt valami szexuális fóbiája, hogy kicsi a nemiszerve vagy micsoda,
fitymaszűkület, mert a hülye szülei leszarták ezt, basztak orvoshoz vinni,
hogy egy kis metszéssel segítsenek rajta, és ezért nem mert hozzá korban
illőkkel kezdeni, csak öregebbekkel. Annyira rettegett a kudarctól, hogy
ránéz egy lány és azt mondja, hol van? Micsoda - kérdez vissza, s akkor
a lány nevetve az ágyékára mutat. Arra gondolt, egy öreg, már bejáratott
nővel mindez nem történhet meg, hisz azok sem működnek már jól, meg már
nincsenek is olyan nagy igényeik, szóval, ha gond van, akkor rá lehet fogni
az életkorra, hogy azért nem működik a fiatal férfi. De nem kellett semmire
ráfogni semmit, mert az öreg nő is nagyon működött ebben a konstellációban,
el is csodálkozott magán, hogy ennyi érzelem van még benne, ennyi vágy
volt lefojtva a hülye férje miatt, a fiatal férfi meg, mivel nem voltak
gátlásai, pont úgy tudott cselekedni, mint bármelyik kortársa, ahogy természetesen
nem tudott volna a hozzá illő nőkkel, hisz akkor a görcsök lefedték volna
benne a vágyat.
Talán a korábbi évek sem, de az a másfél év, míg végül a diplomaosztást
követően el kellett hagyja ezt a vidéki várost, hogy a nemlétből esetlegesen
a létbe helyeződjön vissza, legalábbis abba a létbe, amit relatíve, Magyarország
tekintetében annak lehet tartani, szóval az a másfél év semmiképpen nem
indokolta, hogy eljárjon orvoshoz, hogy külső beavatkozásra változzon benne
valami. Úgy látszott, magától is megtörténik mindez. Persze nem lehet tudni,
hogy tényleg a gyógyulás tünete volt-e, hogy immáron alig lehetett róla
hallani, nem kelt híre kocsmai üvöltözéseknek, asztalborogatásoknak, mint
korábban, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a környezete, amelyik bármit
is észlelhetett volna az életéből, olyannyira le volt kötve a maga problémáival,
hogy elfelejtettek erre a gyerekre figyelni. Mindenki azzal volt elfoglalva,
hogy a befejezéshez szükséges vizsgákat és dolgozatokat elkészítse. Hogy
a jövő szempontjából szükségesnek látszó lépéseket megtegye. Megszaporodtak
a házasságok. Most, utolsó futamként a nők kierőltették ezt a lépést a
partnereikből, nehogy úgy járjanak, mint a gyerek valahai történelemtanárnője,
aki egy falusi traktoroshoz kényszerült, sorát nyitva ilyenformán a leendő
válásoknak, azoknak a fertelmes viszonyoknak, amelyekben egymást darálja
szét két ember, s mintegy észrevétlen teszik tönkre közös erővel a gyerekeiket,
akik aztán hamar, már tizennégy éves korban eldöntik, hogy ők ezt az életet,
amit a szüleik, soha, de mégis megismételnek mindent. Az elváltak kölkei
a válást, a marakodóké a marakodást, hogy minden menjen tovább abban az
elviselhetetlenségben, amihez ezer évek óta hozzászoktak…
Talán épp ez volt az oka, a leendő élet tervezgetése és elindítása,
amikor mindenki megteszi a tragédiához szükséges első lépéseket, tulajdonképpen
ez volt az oka, hogy észre sem vették a gyereket, és pláne nem tűntek föl
nekik a gyerek problémái, ha netán mégis voltak. A gyerek problémamentesnek
látszott vagy épp nem látszott, azért tűnt problémamentesnek. Ezért aztán
mindenki úgy tekint ezekre az évekre, hogy a gyerek végülis belátta, mind
testi, mind szellemi adottságai, mondhatni korlátozottak, de kinek nem,
még Einsteinnnek is az volt. Mondta egyszer az egyik fickó az Alsóvárosiban,
hogy az se volt tökéletes agyilag, s a leghíresebb színészek is tele vannak
mindenféle testi nyavalyával, meg kudarcokkal, amiket a párkapcsolatukban
elszenvedtek, úgyhogy senkinek sem fenékig tejföl az élete, ahogyan neki
sem, mondta magáról ez a fickó, és hosszan beszélt arról, mennyi nehézség
sújtja az ő életét. Ez a különben mindenki számára őszintének látszó hang
nagyon imponált annak a lánynak, aki ebben a társaságban üldögélt, véletlenül,
mer a fiúk épp összefutottak vele az utcán és elhívták. Ennek a lánynak
meg olyan problémája volt, mint a legtöbb végzős lánynak, hogy tudta, vagy
most szerez még ez alatt a fél év alatt férjet, vagy lőttek az egésznek,
s egy egészen rossz forgatókönyvet kell kövessen az élete, pusztán csak
egy ilyen semmiség miatt, hogy pont nem ez alatt a négy év alatt jött össze
neki a szerelem, mert későn érő például azért, vagy mert nem annyira látványosan
szép, vagy szép, de olyan a viselkedése, hogy abból egyetlen fiú sem gondolna
arra, hogy ez a lány is szeretne valakit. De immáron tudta ezt a problémát,
és épp ezért csatlakozott a társasághoz, s amikor később hazament az albérletbe
ezzel a fiúval, akkor is arra gondolt, hogy bizonyára most megoldódott
ez a gond. Holott nem. Csak a ruhái oldódtak meg, s aztán reggel vissza
az egész. Mikor a fiú észrevette, hogy pici piros folt marad a lepedőn,
mondta is neki, hogy ha tudom, biztos nem, mert én nem vagyok egy geci
érted, én nem gondoltam. Emlékszem, hogy jártatok a, és itt mondott egy
nevet, s mondta, hogy az a fiú elmondta, hogy ilyen téren köztetek minden
OK. Szóval az a fiú tulajdonképpen oka lett annak, hogy ez a lány épp egy
részeg fiúnak adta oda a lányságát, abban a reményben, hogy ez a fiú kijózanodva
még jobban fogja szeretni, mint részegen, mert ha a letompult érzékek ennyire
lelkesednek érte, gondolta, akkor mennyire tudhatnak az életerős, teljesen
a tudatuknál lévők.
De épp ellenkezőleg lett. A kijózanodással a fiúnál elmúlt a
rajongás, és csak sajnálkozott a lányon, de nem érzett egyébként iránta
semmit, legfeljebb a semmit. A lány pedig elment abból az albérletből a
sajátjába, s ott kicsit sírt, és valami rossz nőtt a szívében a férfiakkal
szemben, ami rosszat végülis az a férfi, aki feleségül vette, egy építkezési
vállalkozó volt, elég rendes ember, Szolnokra költöztek, az a férfi, aki
különben egyáltalán nem érdemelte volna meg, mert mondhatni a nőt a tenyerén,
szóval pont ez a férfi kapta meg. Hiába virágzott a vállalkozása, a nőtől
csak ridegséget kapott, megalázást, a munkájának, a testének, a szokásainak
örökös kritikáját, ami aztán lassan de biztosan felőrölte az önbizalmát.
Ez pedig hamarosan a vállalkozása terén is meghozta az első, majd ezt követően
sok-sok kudarcot.
A nő először sajnálta és szánta, de mint tudjuk, a sajnálat
és a szánalom a párkapcsolatokban nem jelent hosszútávú kötést. Mikor ez
a férfi, aki vétlen keveredett a nő sérelmébe, amit attól a részeg fiútól
elszenvedett, végül teljesen tönkrement, a nő is kidobta. Szerencse, hogy
a lakás nem volt közös tulajdon, s nem volt benne a vállalkozásban, mert
különben az is elúszott volna. De így a nő maradhatott a gyerekekkel, a
vállalkozó meg Pestre ment, hogy csatlakozzon a hozzá hasonló sorsú bukott
emberekhez, s télen hajléktalanszállón, jó időben pedig a budai hegyekben
töltse a napjait. Megváltozott a beszédmódja, leromlott az artikulácója,
ahogyan a ruhája és a teste, s teljesen úgy nézett ki kívülről, mint egy
szerencsétlen, boldogtalan ember, s ezért aztán sikerült szánalompénzre
szert tennie, egy budai utcasarkon, a Márvány és Alkotás kereszteződésénél
kéregetett. De épp ez a küllem mutatta, hogy erre a feladatra alkalmas,
mert ennél jobb külsővel lényegesen kevesebbet keresett volna, neki munkaeszköz
volt ez a leromlott test, ami felébreszti a budai felebarátokban a szánalmat,
holott életének ebben a rövid, mert sajnos ilyen körülmények között gyorsan
elöregszik az ember és meghal, szóval ebben a rövid életszakaszban ez az
ember valójában boldog volt. Szabadnak érezte magát, mentesnek a különböző
családi és hivatali felelősségek alól. Néha ugyan, mikor nagyon eltaknyosította
a szívét az alkohol, sírt a gyerekei után, de valójában ez is inkább boldogság
volt, az önsajnálat öröme, mintsem igazi fájdalom, ami életmódváltásra,
netán az elvesztett asszony visszaszerzésére késztette volna.
A fiú, aki akkor a lánnyal végezte az estét, mondta, hogy mindenkinek
vannak hibái és mindenki sérülékeny. S talán ez alatt a másfél év alatt
a gyerek is ezekkel a hiányosságokkal, tehát a realitással nézett szembe,
mikor nem traktálta a társait öngyilkossági víziókkal és más efféle idegőrlő
dolgokkal. Holott nem erről volt szó, hanem egyszerű figyelmetlenségről.
Nem vették észre, vagy lehet, már meg is szokták a gyerek hóbortjait, hogy
olyan nála az, hogy elmetszem az ereimet, mint másnál az, hogy na ma este
bebaszok. Mindenesetre nem észlelték, hogy bármi probléma lenne, s mikor
néhány év múlva olyan híreket hallottak felőle, hogy tulajdonképpen rendeződni
látszik az élete, mert az iskolában, amelyik az ő szülőfalujának iskolája
volt, először helyettes lett, vagy tán helyettesnek sem kellett lennie,
hanem egyszerűen egylépésből, mint egy univerzális sakkbábu például a huszár,
megspórolva a parasztok nyitását, rögtön igazgatóvá lépett elő, ahogyan
az anya egyszer ezt a jövőt majdnem megosztotta az apával, akivel ezt különben
kár is lett volna megosztani, hiszen amúgysem érte meg, mikor ezeket a
híreket hallották, egyáltalán nem lepődtek meg.
***
Amikor a lány lemondott a házasságról, a gyerek pedig az igazgatóságról,
persze egyelőre csak elvileg, a gyerek régi társai lemondtak a gyerekről.
Azt mondták, látszott, hogy ez lesz a vége, persze lehetett volna más is,
ez a gyereken is múlott, de ő nem akart más életet választani, neki nem
jó az, hogy végülis abban a faluban az egyik legfontosabb beosztás, az
iskola igazgatása az övé, és ez rengeteg lehetőséggel jár, megkúrhatná
- röhögött az egyik - a képesítésnélküli fiatal tanítónőket, az aztán nem
kerülne neki nagy erőbefektetésbe, meg persze emellett a szőlőt is nyugodtan,
meg a többi földet is, abból meg lehetne egy kicsivel több pénz, és ott
van az a lány, azért nem is lehet érteni, hogy ez hogy jött össze neki,
azért az még mindig kurva jól néz ki, a gyerek után is. Tényleg, mondta
a másik kettő is, és a lány kinézetének részletezésébe fogtak. De ennek
a gyereknek - szakította meg a külalak leírását az, aki korábban röhögve
mondta a megkúrást - ez mind kevés, meg hogy született neki fia, az is
kevés, neki semmi nem jó, mert így nevelték, hogy ne legyen jó. Rajtunk
sem segített senki, csak mi magunk, és rajta sem lehet, ha ő nem akarja,
már pedig ő nem.
A gyerek reménytelen sorsáról beszélni nagyon szerettek ezek
a valahai társak, hisz így a saját reménytelenségük érzete tompult a szívükben.
Majd eljárunk hozzá és megnézzük, mi van vele, mondta az, akinek péercége
volt, s egyébként nem is olyan rég, pár éve valamiféle biológiai pániktól
hajtva, s nem a szerelem amortizációja miatt hagyta el a szerelme. Gyereket
akart, benne van az időben, mondta, a férfi meg még nem, hisz sehol sem
állt anyagilag, valami efféle rossz érvre hivatkozott, ami egyébként hamarosan
megoldódott, mert alig egy év múlva rendkívül jól hozott a vállalkozása,
de akkor már késő volt. Jómódban élt, kényelemben, úgyhogy minden idejében
arra a fájdalomra koncentrálhatott, amit a szerelem elvesztése miatt érzett.
Persze a lány sem járt túl jól, hisz később egy vizsgálat során kiderült,
hogy az anyaságnak biológiai gátjai vannak, hogy kár volt lecserélni azt
az érzést egy sokkal rosszabbra, egész életében átkozta a döntését, holott
akkor ez jó döntésnek tűnt, s nem tehetett róla senki, hogy a természet
fölülírta. Majd eljárunk, mondta a férfi, félévente, ez mégiscsak mondhatni
kötelességünk, és tényleg tervbe is vették a legközelebbi utat. Ez az út
persze nem a gyerekről szól, hanem a saját életükről, ami egészen sajátos
fényt kapott a gyerek pusztulása mellett, helyesebben, amit ők pusztulásnak
véltek a gyerek sorsában, mert a pusztulás általuk is ismert leghétköznapibb
receptjét tudták a gyerek életéből kiolvasni, alkohol, lebutulás, bomló
házasság, elszegényedés stb. Tulajdonképpen ez az, amit az emberek, köztük
ők is, mert miért is különböztek volna a többiektől, konszenzuálisan pusztulásnak
neveznek. Amivel szemben más életutakat, amikor valaki úgymond jómódú,
s úgy intézi a szeretőit, hogy az ne bomlassza föl a családot, s a feleségét
ellátja annyi pénzzel, hogy ne mondja azt, hogy elválok tőled, mert le
se szarsz, és az alkoholt is úgy kezeli, hogy szinte senki nem veszi észre
rajta, hogy már évek óta él függőségben, s ha a napi két üveg bor este
nem csúszik le, akkor aludni sem bír, sem pedig elviselni azt a közösséget,
ami körülveszi őt, a családot, pedig már vettek egy hatalmas házat Budajenőn,
hogy mindenkinek legyen elég hely, hogy ne kelljen egymást akár látni sem
nap és hétszám, és erre is azt mondják, hogy de jól megy ezeknek a, és
mondják a nevüket, hogy ismeritek azokat az embereket, s felsorolják a
javakat, amikhez hozzájutottak, hogy ennyire sikeres az életük, holott
csak a gyűlölet, amit egymás iránt éreztek, hajtotta őket ebbe a befektetésbe,
a házvásárlásba, amitől aztán alig tudtak megválni, mikor a gyerekek felnőttek,
s tényleg értelmetlen lett fönntartani az ottmaradók, a férj és feleség
közötti fertelmes viszonyt, sőt, értelmetlen volt annyira messzire hazajárni,
amikor az embernek már alig vagy inkább egyáltalán nem volt kedve, hisz
tudta mi várja otthon. Kibírhatatlannak látszott az út a belvárostól odáig,
amikor a férfinak és a nőnek is, csak neki egy kisebb autója volt, de volt,
tehát neki is volt helye, hogy azon gondolkodjon, mennyire utál oda kijárni
abba a nagy hodályba, s ha lenne itt egy kicsi garzonja pl. a városban,
az bőven elég lenne neki, és a férfinak is. Akkor találták azt a megoldást,
hogy volt egy közös nagyobb lakásuk a Böszörményin vagy a Királyhágó téren,
még nem zöldövezet, de már majdnem, rálátással a Sas hegyre, és abból lett
mindkettőnek egy kicsi garzonja, s valójában ott lakott mindkettő, a férfi
a titkárnőjével, aki korán elvesztette a faterját, s ezért mindig is vonzódott
az érett férfiakhoz, s ez a férfi tényleg érett volt, minden sajátossága
megvolt ahhoz, hogy beleszerethessen, s amikor mégis kiszeretett, mert
a férfi elutasította a házasságot, az új család alapítását például, vagy
a titkárnőnek bejött egy jobban fizető munka, amit megpályázhatott a férfi
pénzén megszerzett képesítéssel, például a középfokú angol nyelvvizsga
révén, akkor jött egy újabb hasonló adottságú nő, s ez így folytatódott
éveken át. A nő pedig a barátnőit fogadta ott, akikkel kialakított egy
meditációs kört, mert az élet nem csak a pénz, meg a gyereknevelés, hanem
van egy mindezeknél nagyobb és állandóbb igazság, s ezt nekik meg kell
ismerniük, egy férfi volt a társaságban, aki jógát tanult valaha Szegeden
az Etkától, és átolvasta Buddha beszédeit, meg Hamvas Béla összes műveit,
úgyhogy tudott ezt-azt erről az igazságról. Hetente kétszer gyűltek össze,
s a nő még egyszer pluszban is találkozott a férfival, amikor hát továbbmentek
az igazság útján. A férfinak pénzre volt szüksége, mert egy válás során
elvesztette a lakását és albérletben lakott, a nő pedig bár ötvenes volt,
de jólápolt, s ekként a férfinak nem okozott nehézséget, hogy az igazság
útján egészen mélyre hatoljon. Csak az jelentett időnként problémát a mélyrehatolásban,
hogy a férfinak volt egy fiatalabb barátnője, aki egy szerelmi csalódást
követően került a férfi közelébe, s a férfi jó társnak bizonyult a volt
szerető s egyben a férfiak általános szidásában, hogy undorító, ahogy ez
a fajta a hatalomra tör és nem ismer se istent se embert, bárkit a martalékául
tesz, s hogy örüljön a lány, hogy kikerült ennek a rohadéknak a bűvköréből,
mert rosszabbul is végződhetett volna, ha később. Például, ha teherbe esik.
Bár a lány nem örült a kikerülésnek, mert épp szívesen esett volna
ettől a férfitől teherbe, mert van olyan, hogy érzi az ember, hogy ki volna
arra alkalmas, hogy megtermékenyítse, szóval örömről egyáltalán nem beszélhetünk,
de egy-két meditációs gyakorlatot követően, amikor lótuszülésben a lány
a térdére fektetett kezén keresztül érezte, hogy belejön a világlélek,
és megröccen a szívcsakra, akkor nem bírta a szent szót magában tartani,
résnyire először, majd ó betűt formázva nyílt a száj és azt mondta, hogy
om, és a férfi ezen az omra nyitott szájon hatolt be a nyelvével. Az ő
nyelve volt a világnak a lelke.
Ettől fogva a lány már nem szenvedett az elvesztett szerető
miatt, a férfi pedig nem szűnt meg Krisna hercegről, Jézus tibeti útjáról,
Atlantiszról és a tantrikus szexuális meditációról, a kettejükben egyesülő
jinről és jangról beszélni. Szóval volt ez a lány, akivel a féri sokat
volt együtt, s ez, mivel már ő sem volt annyira fiatal, kicsit megnehezítette
a helyzetét az asszonnyal. De ötven fölött a nők mindent elhisznek, például
azt is, hogy az most a böjtnek egy fajtája, hogy ezen a héten nem indulunk
el az igazságnak ezen a sajátos útján. Ideje van az aratásnak, és ideje
van a lemondásnak, mondta a férfi, aki néha elhitte magáról, hogy benne
szintézist nyer a nyugati és keleti tradíció, amit a jövő szellemi útjának
vélt, hisz a nyugat eszmeileg még mindig milyen erős, kínaiból meg mennyi
van. Az asszony pedig kitartott a böjt mellett, s mutatni sem akarta, hogy
ez mennyire fáj neki, mert ugye az azt jelentette volna, hogy az ő lelke
még nem elég érett ehhez a megpróbáltatáshoz. A lélek érettségétől függ
pedig az itt töltött élet minősége, mondta a férfi a közös meditáción,
s hogy a lélek érlelése a legfőbb feladatunk ebben a világban, mert ha
elhanyagoljuk ezt a feladatunkat, alantas lényekként születünk újra, hangyák
leszünk, darazsak, vagy lótetvek. Főleg ez az utolsó hatott erősen az asszonyokra,
mert bár testileg feléltek voltak, lótetvek semmiképpen sem akartak volna
maradni.
Az asszony évekig élt a jógaoktató bűvkörében, senkinek nem
hitt, aki arról mesélt, hogy látta ezt a férfit egy fiatal, az asszonynál
feltétlenül, de a jógaoktatónál is jelentősen fiatalabb nővel. Még akkor
sem pusztult el benne az érzés, mikor a férfi kilépett ebből a meditációs
körből, mondván, hogy neki egy magasabb szintre kell jutnia, s az így ebben
a közösségben nem megvalósítható, kell hozzá a magány, az elvonulás, és
tényleg elvonult, persze nem egyedül, hanem a lánnyal s az éppen született
gyermekkel egy vidéki településre, ahol elégnek bizonyult a házvásárlásra
az a pénz, amit az asszonytól szerzett.
Az asszony örökösen erre a férfire gondolt, még évekig, addig
a pillanatig, mikor egyszer az egyik gyereke, talán a lánya, odaszólt telefonon,
hogy anyu, vigyázni kéne a gyerekekre, milyen gyerekekre, kérdezett vissza
az asszony, s akkor ennek a rövid kérdésnek az idején tényleg megvilágosodott
az ő feladatát tekintve, s innéttől kezdve rendszeresen eljárt a gyerekeihez,
vigyázott az unokáira, s jótanácsaival megpróbálta szétzülleszteni az ő
házasságaikat is, rosszpéldával elősegíteni a jövőt, ami miért is lenne
jobb az újabb és újabb generációknak. Olyan ez, mint a kollégiumokban és
a katonaságnál, az idősebb nemzedékek továbbadják azt a büntetést, amit
ők is kaptak, nem képesek megálljt parancsolni a brutalitásnak, ütik-verik
az újoncokat, hogy testileg, de főként lelkileg maradandó nyomokkal hagyják
el ezt az életkort, felkészítve a bosszúra.
Nincs ember, aki egy ilyen életet, mint ezé a házaspáré ne sikeresnek
minősítene, szemben a gyerek életével, ami maga volt a megtestesült bukás,
ha egyáltalán a bukásnak volna teste, s nem éppen az volna a lényege, hogy
az elbukó éppen ezt a testet veszti el, amivel persze együtt jár a lélek
pusztulása is, legalábbis így gondolta mindenki, hogy a test bomlása az
tulajdonképpen a lélekből indul ki, s mire a test porladásnak indul, a
lélek már rég szétrohadt.
(részlet a regényből)
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|