GRECSÓ KRISZTIÁN
Múlt-futam
Szabálytalan útinapló, személyiségrajz vagy faluesszé
André Lützennek és Wilhelm Drosténak
Kóda
Az egyetem óta gyanakodva figyelem az "értelmiségit". Aki csak értelmiségi,
semmi más, aki gátlástalanul oldódik a pezsgő nagyvárosok olvasztótégelyében,
ám közben ismerni vágyik minden autentikust, csupaszul emberit, mondjuk
Freud, Gadamer, Kant és Konstantinovic szemüvegén át nézve. Jólesik neki
a miértek univerzáléja. Az efféle szokott kitalálni afféle szamárságot,
mint ez a múltkutató Bipolar-program. Hogy szabadítsunk egymásra idegen
alkotókat, fotóművészeket és írókat, akik úgynevezett első generációs értelmiségiek,
és a múltjuk elüt, idegen aktuális életformájuktól. Ezek hurcolják el egymást
gyermekkoruk helyszíneire, főképpen falujukba, ahová még szerelmeiket sem
mindig, ahol még a legjobb barátok közül is csak a belső kör járt, idegen
nyelvet senki nem beszél, alkotóból pedig elég az az egy adott bolond,
aki onnan kiszabadult. S miután ilyen tapintatlanul belerondítottak egymás
intim terébe, ahol semmi joguk lenni, nézzenek alaposan körül, szaglásszanak,
fényképezzenek, írjanak, elemezzenek. Ezt ráadásul vegyesen: német párosodva
a magyarral. Még a fotós rendben van. Jön-megy az istálló mögött, rossz
helyre áll, felmászik a szénaboglyákra, de legalább látni, dolgozik. Hogy
miért van itt vagy ott. De az író roppant kínos. Adott egy reménytelen,
zakós, városinak látszó ürge, sétálgat, áll a domboldalon, és hosszan egy
irányba néz, használja a vécét, él az idegen családban, ahol, ha megkérdezik,
a vendéglátó kimosakodott gyermekével honnan ismerik egymást, kínos hallgatás
a válasz. Nincs ismeretség. Csak a folyamat van. Az efféle válasz után
jogos a család ingerült kételye: mit keres itt ez az ember, miért mehet
be a fürdőszobába. Érthető aggodalom. És talán éppen ezért: úgy tűnik,
kitalálódott itt valami, aminek van értelme. Szabaduljunk egymásra, és
nézzük meg, mi lesz. Szívjunk vért, mi, elzárt, levegőtlen világok gyér
követei.
Hátha születik ebből valami.
Budapest, Ferihegy 2
A váróteremben sikerül rákacsolódnom egy "nem biztonságos" WI-FI-re,
azaz vezeték nélküli internetre. Az Index szerint azt írja a Times, a magyarok
"másodosztályú állampolgárok" az Unióban. Pest-Budán tankkal korzóznak.
A passzázsokon könnyek, promenád és vízágyú. Valamennyi fontosabb német
napilap címoldalára sikerült feltornázni magunkat. A vérző szemöldökű magyar
hon. Az ötvenedik évforduló megpimpósodott, mint a demizsonban felejtett,
megkezdett borital. A tűzijáték alatt felhívott az öcsém, hogy már lőnek,
az egész Király utca kinn áll az ablakban, mégis, én vagyok az idősebb
és tapasztaltabb: mi legyen? Jómagam a rakparton lakom, egy köpésre a Jászai
tértől, és látni véltem, hogy ez a "sorozat" a parádé zaja. Ennek ellenére,
bevallom, féltem. Lementem megnézni, mi van. Gyalogolnak-e már keresztül
a nehezen megvásárolt, kisteljesítményű automobilomon a békés tüntetők.
A 21-es kapun át indulok Európába. Aktuális szám, a magyar, profinak
nevezett futballcsapat nemrégiben 2:1-es vereséget szenvedett Málta lelkes,
fél-profi labdarúgóitól. Minden szempontból osztályon aluli polgár vagyok.
Egyetlen vigaszom, hogy vonom magam után a történelmi tradíciót: mint egy
valódi, deklasszálódott dzsentri, véletlenül a business-classon utazom.
Nekem csak ott jutott hely. Meleg reggeli, ropogós zsömle, friss sajtó.
Három megállónyi kikötő
Hamburg első látásra kiköpött olyan, mint a legtöbb német nagyváros.
Aki egyet látott, látta mindet, töprengésre késztető kivétel: Berlin. A
párommal, André Lützen fotóművésszel kis híján elkerüljük egymást a repülőtéren,
mert én elkóborolok térképet venni. André negyvenes évei elején jár, megnyerő,
sármos férfi, vonásai jórészt finomak, csak néhány csökönyös barázda keményíti
az éleket. Magas homlok rajzolja tojásdadra az arcát, rövid, sötétbarna
haját retrósan oldalra fésüli, jó eséllyel inkább franciának nézném, mint
németnek. Napokkal később, mikor már tudom, hogy lengyel apától származik,
azt feleli, őt Marseille-ben franciának, Krakkóban lengyelnek nézik, Afrika
kivételével mindenütt lehet őslakos. Mindenesetre: európai arca van, és
akkor Európába most beleértem a keleti felét is. Nincs benne semmi tipikusan
német. Visszafogottsága inkább nyugalom, nem távolságtartás. Tájékozottsága,
világlátása sok munka és szerencse hozománya, érezhetően nem a gazdag hanzaváros
puhány lebzselője. Nem magas, de vékony és könnyed mozgású, ahogy egy lezser,
stílusos, nagyvárosi értelmiségihez illik. Higgadtságában van valami titokzatos:
úgy érzem, olaszos temperamentum és erős akarat bujkál benne.
Igazam lesz. Néhány nappal később ezt megtapasztalom. Bár van kulcsom
a lakásukhoz, nem bírom használni, és fél óra toporgás után becsöngetek.
Hajnal kettőre jár, André, barátnője, Nora, valamint az éppen egyéves kisfiúk,
Lino, édesen alszanak a padlástérben. Sokszor nyomom meg a csengőt, mire
nehézkes mozgolódás támad. Nagyokat dobban André meztelen talpa a parkettán.
Dühösen nyit ajtót, fölöttébb felpaprikázott, rám sem néz, csak a föld
felé nézve veti oda, hogy "mindössze meg kellett volna taszítani egy kicsit".
Otthagy, elvágtat. Kínosan érzem magam. A szervezők második estére elfelejtettek
nekem szobát foglalni. Kitettek a hotelből. Hajnal kettő, egy egész napja
téli időszámítás, Hamburg belvárosa, köpésnyire az Elbától. Benne vagyok
egy idegen család életében, ami szerfölött zsenánt. Pedig voltaképpen ez
lenne a feladat.
André a repülőtérről beérve elvisz a hotelhez, csak dobjam le
a csomagot, és menjünk. Ingerülten regisztrálom, hogy a múlt-idézés teljes
körű: a folyosó végén van a vizesblokk, bár egykori otthonomban, a szegedi
Eötvös-kollégium szobáiban mosdó sem volt. André az Admiralitätstrassén
lakik, négy megállóra az engem egy estére megtagadó, aztán visszafogadó
hoteltől. A hármas számú U-bahnnal kell majd utaznom, a sárga vonalon,
bár a jármű jelölése magyarul metrót jelent, a járat engem érintő része,
hála Istennek, nem bújik be a föld alá. A Feldstrassétól ingázok a Rödingsmarktig,
amely információ magában lényegtelen, el is hagynám, ha nem itt láttam,
éreztem, hallottam, szagoltam volna először a különbséget. Hogy mitől más
Hamburg. Még egy turistának, egy hozzám hasonló felszínes befogadónak is.
Az Elba partján fekvő hatalmas kikötő egy elenyésző cikkelyét érinti ez
a vonal. Három megállónyi darusor hajlong, akár megannyi éhes, hosszúnyakú
ragadozó, némelyik több lábon is áll, és olyan csőrszerű, éles fogaktól
zsúfolt, hosszúkás szája van, mint az Alien emlékezetes szörnyének. Irdatlan
méretű tengerjárók pihennek, vagy tempósan indulnak el az óceán felé, pillanatok
alatt elnyeli őket a horizont, de a hatalmas hajótest még a sietős iramnál
is lomhának mutatja a tempót. Háromárbocos vitorlás is akad, a vásznak
feszesen feltekerve, a turisták kedvére rendre cirkál egy Mississippi névre
keresztelt gőzös, melyet hatalmas lapátkerék hajt hátul. Karcsú, üvegezett
korridorok nyújtóznak ki a víz fölé, bámészkodók és izgatott utasok kerülgetik
egymást bennük. A tengerjárókon éppen kivehető ólomkatonák a tengerészek,
a cirkáló keltette hullámokban veszélyesen beringanak az aprócska játékladikok.
A napokban árvízre lehetett számítani, mert a tenger nyomása időről-időre
visszapréseli az Elbát, és olyankor nemcsak a főterein emlékeztet ez a
város Velencére vagy Stockholmra. A víz körül keskeny, emeletes, magasra
húzott házak. A szűk hét alatt sokat sétálunk. Meglelem majd a török, arab,
portugál vendégmunkások negyedét, André még egy török szupermarketbe is
elvisz, promenád bohém és polgári utcákon, de valami mindig hiányzik. Utólag
azt hiszem, a szocializmus nyoma. Az elvtársak tappancsának helye. Hamburg
angol zóna a második világháború után. A Keleti-tenger közeli partjánál
néhány nap múlva André mutat majd egy partszakaszt, ami már a "DDR" felségterülete
volt. Egy homályba vesző, kietlen földsáv. Innen nézve ennyi volt a keleti
blokk negyvenévnyi korróziója.
Jeltelenül
Ammersbek, Adré Lützen faluja, gyermekkorának játszótere mára Hamburg
városához tartozik. Valahogy úgy, mint Budaörs Budához: akad némi erdős
földsáv, lakatlan, szeles kapaszkodó, de a falu elzártsága, függetlensége
a múlté. Lakói jórészt Hamburgban dolgoznak, csak aludni és füvet nyírni
járnak haza. Este csoda, hogy el nem borul az út, a város felé egyetlen
lélek sem iparkodik. A független faluból alvóvárossá olvadt települések
általában különös kettősséget mutatnak. A polgári és a paraszti hagyományok
olyan természetességgel oldódnak fel és keverednek el egymásban, mintha
ez a két szcéna nem taszítaná egymást minden más esetben. Az elegy színtelen
és szagtalan, dominanciáról értelmetlen beszélni. A régi rítusok, szokásjogok
védelme, számonkérése éppen olyan balga eljárás, mint bohém indulattal
tiporni bele a falusi éra nyugalmába. Ammersbek sohasem fog St. Pauli kedélyborzoló
utcáira hasonlítani, de szuverenitásával homogenitása is elveszett. Az
alvóvárosok jellegtelensége előnyük kötelező következménye. Hogy az alvóváros
a paraszti hagyomány felől nézve jeltelen-e, vagy ez a nyugat-európai polgár
mobilitásának következménye - nem tudom.
Rójuk Ammerbek utcáit. Autóval, gyalog, egy alakalommal még vonatra
is felülök, külön utazunk vissza a városba, figyelem a pályaudvarok zajos
életét. André Lützen ammersbeki polgár egyetlen egyszer sem kényszerül
egy régi ismerőst, szomszédot, péket, doktort, tanítót, játszópajtást,
szemetest köszönteni. Nem állítják meg rossz látású, de éles szemű idős
asszonyok, akik húsz év múlva, a felnőtt férfiban is felismerik a csintalan
kisfiút, ahogy ez a magyar Alföldön történne. Nem faggatják tapintatlanul,
hány gyereke van, merre dolgozik. Nem akad egyetlen barát, ismerős, ellenség,
aki ugyanabban az ammersbeki házban élne, ahol a hetvenes években, André
gyerekkorában tette. Több napon át faggatom vizsgálódásom tárgyát, André
Lützen német fotóművészt. Közben iskolái udvarain állunk, a falu boltjában
vásárlunk, a szülőház alatti patak partján korzózunk, és a kérdésem lényegében
mindig ugyanaz. Hol vannak gyerekkorának tanúi? Bizonyítékot akarok, jeleket,
hogy ez nem csak blöff. Végül is, bárhová hozhatott, lehet, hogy ebben
az Ammersbek nevű faluban ő is most jár először. Az utolsó napon egy keserű
történet kerül elő a nem is olyan távoli múltból. Egy régi, érdemi játszótárssal,
a többször is emlegetett Thomassal egyszer összefutott André. Jégkrém vásárolás
közben. A szépreményű Thomas karriere a jelek szerint derékba tört, fagyit
mért. A gyermekkori barát rákérdezett, nem ismeri-e meg. Ő az, André. Thomas
egykedvűen mordult egyet, hogy ja, akkor de, akkor igen, ha ő, ez az idegen
alak azonos az André nevű egykori cimborával, akkor tudja, kicsoda. Ismeretes
a személyazonossága. Aztán sietősen kiszolgálta a következőt. Mindez egy
ismerős, rosszízű történet is lehetne, érdemtelen a megéneklésre, ha lennének
más tanúk. Így csak az univerzális szabályszerűség állapítható meg: Ammersbekben
jeltelen a múlt, éppen olyan nyomtalanul tűnnek el a korábbi generációk,
ahogy történt az a paraszti hagyományban, világban. Mindösszesen: egy véletlen
találkozás emléke. Thomas - sőt még az a falusi ház is, ahol lakott! -
része André családi fotóalbumának. A kamaszkorig összeállított albumban
nem sok kép szerepel. Ez mégis benne van. A fontos gyerekbarátság.
A szülői ház kétszintes sorház, a falu szélére épült a hatvanas évek
végén, szokásos vörös tégla falak, vakolás nélkül. A becsületes, titkolózástól
mentes, polgári életet a függönytelen monitor-ablakok hivatottak bizonyítani,
a teraszokon sárga hullámlemez. André gyerekkorában, a falu ezen része
csak egy sor ház, a szemben lévő oldalon - egy, a kis Lützen gyerek vasárnapi
sétájáról kényült fénykép tanulsága szerint - műveletlen puszta. Most mindenfelé
ház, az üres rét egy szegletére, ahová André focizni járt, egy modern,
ízléstelen templomot is felhúztak. Nehéz kapaszkodót találnom. Nincs testvér.
Nincs élő szülő. Egy rejtélyes, több férfit gyanúba keverő apasági történet,
melynek André csak harminc éves korára tudott a végére járni. A Lützen
család egyetlen élő tagja egy nagynéni, a városban él, akárcsak André.
A patakparton sétálunk. Apró halak, smicik úsztak benne régen, a ház gyerekei
horgásztak itt. Megállunk a házak között. André elsétál a garázsok mellett,
egészen közel a szülői ház teraszáig. Készít néhány felvételt. Valami azt
súgja, hogy nem kéne. Már a kocsinál állunk, mikor egy elhízott, ápolatlan
ember lép oda hozzánk, melegítőben és papucsban, szakálla lenőve. Indulatos,
látszik, hogy ha nem tudunk magyarázattal szolgálni, hamarosan a keze is
eljár. Azt akarja tudni, mi a fenét keresünk itt, és legfőképpen, miért
készítettünk lesi fotókat az ő otthonáról. A szegvári indóház jut eszembe,
ahol apám volt egy ideig a bakter. Óriási tábla hirdette, fölszögezve a
múlt századi technika fölé, hogy "katonai terület, fényképezni szigorúan
tilos!" Rajzolva is volt egy aparát, rajta keresztben két piros csík, és
mellette egy szűkszavú felszólítás: "no!". André Lützen ammersbeki polgár
nyugodt hangon azt feleli, ő itt nőtt föl. A megörökített teraszon sereg
alkalommal játszott a nagyapjával. A haragos férfi vonásai enyhülnek, már
nem annyira vérmes, de láthatóan jobban tesszük, ha sietősen távozunk.
Ahogy kullogunk el az utcából, érzem magamon a szúrós szemeket. Ammersbek,
az örök kispolgár, a minduntalan ugyanolyan közösség kegyetlen falu-színháza
hozza a szokásos alakításokat, az obligát normarendszert mindenki pedánsan
betartja, és még jobban igyekszik megmutatni, rögzíteni, hogy így járt
el. Ammersbek, a követelőző nyárspolgár néz a függönytelen ablakon kifelé.
Ammersbek azt kérdezi, mit akartak ezek itt? Érzem a falu szemét, az irigy,
örökké kíváncsi szomszédok mindig éber tekintetét, akik úgy leskelődnek
a szekrény mögül, mintha az életük múlna rajta. A közösségi járom levegőtlen
szorítását. Itt sétálni nem mehetsz el úgy, hogy árgus pillantások ne figyelnék
szabálytalan vágyaid, kihágásaid, és az izzadtságszagú akarást, hogy megfelelj
isten és a szomszédok törvényeinek. André néhány nap múlva azt olvassa
a Hamburger Morgen Postban, hogy egy környékbeli faluban szangvinikus botrányt
okozott egy tébolyult, aki világító zöldre festette a házát. Végül az utca
összefogott, és a közösség ereje jobb belátásra bírta. A "futóbolondnak",
aki azt vélelmezte, olyan színűre festi a házát, amilyenre neki tetszik,
alkalmazkodnia kellett a homogén, szemnyugtató utcaképhez.
A piacnál és az iskolákban, az alsó és felső tagozatban, melyek egymástól
távol lévő, külön épületek, úgy érzem magam, mintha én vinném múltidézni
Andrét. Hogy ez neki utazás, nem nekem. Szembesítem a saját múltjával.
Most olyan helyeken kénytelen megfordulni, ahol évtizedek óta nem járt,
és ha nem jön egy széllebélelt magyar író, még jó darabig nem is jött volna.
A piacon hosszan nézem egy ízlésesen zsúfolt lakókocsi egzotikus halkínálatát.
Lepényhal, hekk, osztriga, pisztráng, rákok, kagylók, a tenger sós vizének
ínycsiklandó kincsei. Érzem a tenger közelségét, hogy ezt az árut alig
néhány órája fogták, és olyan nagy halpiacokon adták el először, amilyenről
a németül is olvasható Ulickaja ír a Vidám temetésben. Ide hallatszik a
halászok jókedvű morgása, a sirályok éhes vinnyogása, a tenger zaklatott
morajlása. Lám, a víz kultúrája milyen felemelő. Az egyik hekk-féle halról
többet akarunk tudni. A válasz megdöbbent. Afrikából érkezett. Turista,
mint én.
Figyeljük a hirdetményeket. Mi történik. A plakátok, a rendezvények
árulkodóak lehetnek. Ammersbekbe cirkusz érkezett, az új cirkuszteret azonban
hiába keressük. Annyit változott a falu, hogy az egykor lelkes cirkuszba
járó tősgyökeres nem találja meg, hol vertek sátrat a mutatványosok. Vasárnapra
táncos teadélutánra hívják a falu lakóit. Háromtól hatig szól majd a muzsika,
süteményre és teára senkinek ne legyen gondja. Elhatározzuk, hogy elmegyünk,
és mindenképpen végigesszük a csokiskeksz-kínálatot, de aztán másképpen
alakul. Néhány napra Westfáliába kell utaznom.
Magas, savanyú ország
Hosszú, kiszámítható út következik a jól ápolt német autópályák egyikén.
Westfália közepére tartunk, valahol Frankfurt és Dortmund között félúton,
a Rot-Haargebi hegyek (e gyönyörű név magyarul annyit tesz: a Vörös Loboncú
Hegység) valamelyik völgyében vár bennünket Allendorf. Egy aprócska falu,
ezer körüli lakossal. Allendorf Hoch Sauerland tartományban van, "Magas
Savanyú Ország": így nevezik magukat az itt lakók, amely név fényes öniróniára
és példátlan öntudatra vall. Kizárt, hogy ezt a pompás nevet csak a káposzta-fogyasztással
vagy a savanyú termőfölddel ki lehetne magyarázni. A Ruhr-vidék mellett
haladunk el, megannyi történelmi helyszín, egy híres béke és egy ipari
forradalom. Mellettünk persze az autópálya valósága: parttalan semmi, és
temérdek szélkerék. A holland teknő felől érkezve ezek lesznek az első
hegyek, ide járnak magaslati levegőért a praktikus hollandok. Házigazdánk,
Wilhelm Droste évtizedek óta Pesten él, az ELTE tanára, az Eckermann Kávézó
lelke, páratlan humorú, közismert értelmiségi. Ő vezet. Haza hajt. Oldalán
kivételesen két fegyverhordozó, két fölös tanú: Csoszó Gabriella fotóművész
és jómagam. Wilhelm magas, mosolygós német férfi, de már érződik rajta
a több évtizednyi magyar hatás. Egyszerre túl zárt és túl nyitott. Óvatosan
szakadnak fel benne a szülőföld hozta emlékek. Felszínre sodródnak az eredeti
én szilánkjai. Mármint, hogy ő falusi paraszt volna. Mezőgazdaságból élő
család sarja. A családi ház a faluból utolsóként kapott találatot a második
világháborúban, és az előrelátó Droste család a falu területén kívül építette
újra. Akkor most pontosítok. Tanyasi. Tanyasi paraszt. A Drosték jó része
mind a mai napig mezőgazdaságból él, folytatva az atyai örökséget, jókora
birtokon gazdálkodnak, kukorica, siló, gyümölcsös, és jelentős szarvasmarha
állomány. Ez a gyakorlatban annyi tesz, hogy az előszobában tagadhatatlanul
szarszag van. Tehénszar szag. Erős, de nem kellemetlen ájer jön a tehénistálló
felől, a hátsó ajtó nyitva maradt, a szarvasmarha nem büdös állat, a szénaszaggal
együtt inkább melegség árad befelé. Kisjézus bódító illata. A Megváltó
felszabadító aurája.
Nem visszük be a csomagokat, és Wilhelm nyitva hagyja a kocsiajtót.
Errefelé nem lopnak. Az én gyerekkoromban nálunk sem vették ki az autókból
a kulcsot, és jó, ha éjszakára beálltak a garázsba. Most mégis aggodalmaskodom.
Wilhelm már itthon van. Eltolódtak a hullámsávok, elhangolódtunk. Csak
az én kedvemért zárja be a kocsit. Csak az én kedvemért. Idegen, irgalmatlan
külföldivé lettem. Hálátlan nézőpont.
Késő van, mire megérkezünk, nehézkesen kerül elő a család. Ketten
maradunk Csoszó Gabival, a projekt fotósával egy idegen konyhában, ezer
kilométerre egy-egy hasonló falusi családi tűzhelytől. Tiszta, jól felszerelt
konyha, mégis kiszimatolom a falusi enteriőrt. Egy faluban intenzívebben
használódnak a tárgyak. Kopottabb az élet, fakóbbak a színek, és nem lehet
ajtón kívül tartani a természetet. Legyek szédelegnek benn, pedig november
van. Nincs mit tenni, nyúlni semmihez sem lehet, fölöttébb kínos tétlenségben
vánszorognak a percek. Gabi ül, én toporgok, mindenbe belenézek, bekapok
egy falat füstölt marhahúst a kredencről. Gabi bátornak mond, de pofátlannak
gondol.
A család vacsoraasztalunkhoz járul. Az unokaöcs és unokahúg a bemutatkozás
érezhető kényszerével, de hamar oldódva. A fiú arról faggat minket, mennyibe
kerül Pesten a sör. Az apja, Friderich, Wilhelm bátyja inkább arra kíváncsi,
meg lehet-e inni békében. Kettő darab esszékérdés. A mama, a család feje
vacsora után érkezik meg. Minden erő és figyelem köré vonódik. A család
lelke egy erősakaratú, öntörvényű, a döntésektől megacélosodott asszony,
mégis jókedv árad belőle, jóság és kicsattanó energia. Csak a teste nem
vesz tudomást a frissen maradt lélekről és munkakedvről. Kikászálódik a
lépcsőliftből, és boldog lendülettel leteremti a fiát, hogy korábbra ígérkezett.
A vacsora alatt borozunk, mégsem oldódik bennem a reménytelen drukk: mit
keresünk mi itt? Ezt láthatóan a többiek sem értik. Felteszik a várható
obligát kérdést. Honnan ismerjük egymást? Wilhelm úgy tesz, mintha nem
értené, és arról kezd el faggatni minket, hányszor jártunk a régi Eckermann
kávéházban, az opera mellett. Mintha számítana, hány vidékről megbeszélt
találkám zajlott le ott. Akárha attól egyszer is szót váltottunk volna
korábban, ahhoz képest, hogy most a szülőházában ülök, és az édesanyját
hallgatom.
Akárha idefelé. Arnsberg városán keresztül haladva kicsíráztak
a gimnáziumi történetek. Elsuhan előttem egy hegyi város, valami gimnázium,
internátussal, történeteket hallok a bejárós, kis Wilhelmről, akinek át
is kellett szállni a következő faluban, és így napjában másfél órásra is
nyúlhatott az útja, nem beszélve arról, hogy telente a szerpentinen gyakorta
elakadt a busz, és előfordult, hogy nem is kellett iskolába menni, folynak
az anekdoták, és közben az Iskola a határonba képzelem magam. Medve jelenleg
közelebbi ismerősöm, mint Wilhelm. A gimnázium mellett kivilágított várrom
a hegy ormán. Akárha gondozatlan szájba tört fogak lennének, megannyi leomlott
falmaradék. Az első csókról és berúgásról kérdezek tapintatlanul. Előbbire
nem jön válasz. A tér és az idő egyszerre fut ki alólunk: a város végét
jelző táblához érve a kis Wilhelm már érettségizett fiatalember.
Wilhelm édesanyja fölöttébb izgatott. Huligánok döntötték ki éjjel
a falu összes tábláját, a Friderich mérnöki irodáját hirdető darab is a
gyepen hever. A hajnali események felkavarták a falut, már a rendőrség
is járt itt fotózáson. Éppen elterelődik a téma, mikor valahonnét érkezik
egy sms, hogy a rendőrség előkerítette a garázdákat. Egy nap alatt. Elképzelem,
hogy menne ez nálunk. Loptak a faluból. És akkor mi van? Igyekszem nem
reagálni. Közben megkérdezem, honnan a falu páratlanul szép és toleranciát
sugalló neve. Allendorf: mindenki faluja. Senki sem tudja, Wilhelmre mutogatnak,
ő a nyelvész, mondja meg. Egyetlen anekdota, legenda nem kerül elő, sőt
kiderül, nem csak Westfáliában van Allendorf. Hűlő lokálpatriotizmussal
gondolok a Szegvár helységnév fordulatos etimológiájára.
Reggel Wilhelm édesanyja arról próbálja faggatni Csoszó Gabit,
hogy szerinte Wilhelm mindig ilyen sokáig alszik-e. Nem tudjuk, de nem
vagyunk hajlandóak felkelteni, nélküle indulunk útnak. Még az este megtudtuk:
a faluban egyetlen népszerű kocsma sincs, mind halódik, ha embereket akarunk
látni, menjünk a templomba. Minden emberismert elhalványult bennem erre
a hírre. Munkamódszerem dugába dőlt, nincs érvényes didaktikám. Hiába,
hogy magam is katolikus volnék származásilag, a vallásos közeg kapcsolatteremtéséhez
nincsen nyelvem, gesztusaim, még magyarul sem, nemhogy. Adott egy, az utóbbi
években 1000-ről 1700-ra gyarapodó lakosságú falu, melyben minden kocsma
halódik, és egy fiatalembertől azt a választ kapom az "akkor hol vannak
az emberek?" kérdésre, hogy "a templomban". Utóbbi nem igaz, benézünk,
nincs ott senki. A leginkább gótikus stílusjegyeket mutató templomot felülről
bedeszkázták, álmennyezetet szereltek fel hullámlemezből. Gondolom, így
könnyebb befűteni. Döbbenetesen ronda.
A falu belsejében összebújnak az épületek, a völgy nem enged
nyújtózkodást. Hatalmas, emeletes, kőből felhúzott házak sorjáznak, egészen
apró kerttel. Szinte városias utcák. A színes, faberakásos tetőszerkezetek
hivalkodóan rendben, a feliratok színessel újrafestve, a cserepek hibátlanul
a helyükön, a stukkók kiemelve, a falon fénylő festékkarmolások. Az ezerhétszázzal
kezdődő évszámok nevetségesnek tűnnek, minden színpompásan új és polírozott,
hiába, hogy a házak építésekor Goethe még élt, semmiből sem árad ódon hangulat.
Egyetlen régi, a magyar szemnek barátságosan elhanyagolt házat látunk.
Szinte patinának találom a ki-bedűlő, csupasz kőfalon a kövér mohát, az
ismerős gondozatlanságot, a régiességnek ezeket a kelet-európai jegyeit.
Második sétánkon tudom meg Wilhelmtől, hogy egy bizonyos Christoph lakik
ott, a falu gyűlölt bolondja, aki dacosan nem hajlandó felújítani házát,
és nem csak tesz rá, hogy Allendorf ezáltal sorra elbukik a színvonalas
falu-szépségversenyeken, de tán titokban még örvend is. A romlás hatalma.
Christoph az első ember a Drostékon kívül, aki érdekelni kezd. A falu ismert
bolondjairól kezdek faggatózni. Közben végigsétálunk a patak mellett, és
találunk további elhanyagolt részeket. Mindegyikről kiderül, kelet-európai
menekültek is lakták. A lepusztultság nem föltétlenül miattuk van, legalábbis
ez a píszí interpretáció. Ezt még mi sem gondoljuk komolyan. A balkáni
betolakodók után gaz maradt, összefogdosott falak, csikkek és kosz. Idáig
érünk. Az egykori nővérlakás, később albán és szerb családok átmeneti szállása
előtt egy szabadtéri, omladozó Mária-oltár, melynek falán - minden bizonnyal
hosszú évekkel ezelőtt - megkapaszkodott egy koszorú zöldnövénye. A koszorú
vázára már csak a növény glória formája emlékezet. Ez lehet a keleti látószög:
csak a pusztulásban látok szentséget. Ha egy személyben most régi, alföldi
asszony lennék, megmérgezném magam.
Egyik délután benézünk az istállóba. Olyan boldogsággal simogatom
a teheneket, mint egy turista. Kíváncsiak és félnek, akárcsak én. A tehénistállóban
súlyos baleset történt, nem sokkal jöttünk előtt. A vasbeton rudakat, melyeken
a tehenek ácsorognak, alulról szétmarta a trágya érlelődő és mérges gőze.
A lemálló beton után megette a vasat is. A ’67-ben épített ultramodern
istálló, mely alatt mély derítő fekszik, beszakadt. Az egyik boci szörnyethalt.
Nézzük a tátongó lyukat, és a részben már kicserélt vasbeton rudakat. Tehénnek
lenni sem életbiztosítás. A vietnámi csüngő csöcsű malac fekete színű és
szelíd, imádja, ha simogatom. Kedélyesen hortyog, röfög, kézből etetem,
amin magam is meglepődöm, ne legyek már ennyire autentikus.
Gabi valamelyik vacsoránál rákérdez a Droste fivérek viszonyára. Friedrich
teketória nélkül rávágja, hogy nem voltak jóban, Wilhelm rest volt a mezőgazdaságban,
ellenben ő már 13 éves korában, külön engedéllyel traktort vezetett. Minden
ambíciója az volt, hogy tovább vigye a gazdaságot. Rögtön meg is kérdezi,
a mi családunkban ki vitte tovább apám porcióját. Ki termel ma paprikát?
Fegyelmezi magát, de láthatóan elképed, hogy senki. Az öcsém balett-táncos,
ha lehet, még rosszabb, mint az író. Nem akadt egy Grecsó-fiú, ki a néven
kívül bármit is továbbörökített volna a szegvári hagyományokból. Lehanyatló
paraszti örökség. Mi lett a földdel?, kérdezi érezhető aggodalommal Friederich,
és látom, hogy rosszallja a dolgokat. Reymont első univerzáléja: a paraszt
szerelmesen imádja a földet. Friderichnek őszintén fáj egy ide ezer kilométerre
fekvő családi birtok letűnése. Vérében az örök és izzó paraszti konokság,
a termény szeretete, vérkeringése, akár az ökológiai körforgás. Büszkén
issza saját almalevét; tej, sajt, hús készül a birtokon. Pedig Friderich
Droste küllemében nem egy tipikus gazdálkodó. Fölöttébb kellemes megjelenésű
férfi, ezüstös halántékkal és gondozott, ősz bajusszal; igényesen, jól
öltözik: mérnökember is. "Több lábon áll" - ez a kurrens kifejés. Bármelyik
pesti étteremben hamarabb szolgálnák ki, mint engem. És mégis: elborul
a tekintete a hír hallatán, hogy a családi tradíció kútba esett. Persze,
ami a föld birtoklását illeti, látszik, hogy nincs a fejében a szocializmus
káprázatos intézménye. Hiszen visszakérdezhetnék: milyen földdel? A folyton
másutt kiosztott háztájival? Vagy a közösben hagyott tömbökkel, melyekből
csak a merészek vették ki a rendszerváltás után a sajátot, azok, akiknek
lehetősége volt nagyot szakítani. A többiek az évi osztalék fejében egy
nemlétező terület nemlétező gazdái lettek. Mint az apám. Aki mindig is
gyűlölte, hogy nem volt bátorsága megtagadni a múltját, és ereje értelmiségivé
lenni, ami mindig is szeretett volna.
Egy délután felkocsizunk a hegyekbe, a sípálya már a szezonra vár.
Felkúszunk egy kilátóba, Wilhelm alulöltözött, mégis izzad, aggódom, hogy
megfázik. Egy kertkapu elé parkolt le, figyelmeztettem, hogy nem lesz jó,
mire lenémetez, mármint, hogy németebb vagyok a németnél, lazítsak egy
kicsit. Azért a kedvemért beáll a parkolóba. Tökön-paszulyon át kaptatunk
fel, kétszer kell átbújni a villanypásztor alatt, másodszorra tehénlepénybe
lépek. Alsós kislányok ügetnek el mellettünk, köszönnek, westfáliai húsos,
hosszú szőrű lovakon ülnek, mögöttük lemaradva egy másik csoport, megint
csupa hosszúcopfos kicsi lány. Kantáron vezetik a lovakat. Semmi félelem,
vagy kapkodós, oda nem illó, idegen mozdulat. Unottan, bambán cammognak
haza, hűvösödik az idő. A látvány lenyűgöző, fenyvesek és lombhullató erdő
végtelen sora, az egyik oldalon ragyogó ködbe von a nap egy fennsíkot,
a horizontig hegyhullámok, és völgyekben guggoló, fehér falvak. Döbbenetes
tériszonyom van, de fegyelmezem magam. Wilhelm szerint errefelé falunként
harcolnak egymással a sörgyárak. Beülünk egy üres étterembe, a másik asztalnál
egy bácsi szalvétát hajtogatni tanul. Hasáb fát hajítanak tiszteletünkre
a kandallóba. Igazi vadászház, barna gerendákkal és trófeákkal a falon.
A sífutó Wilhelm, a bánatos Wilhelm, a sétáló Wilhelm gyakran pihent meg
itt.
Valamelyik délelőtt megállunk egy kőbánya mellett. Végignézem,
ahogy a sofőr kiszáll a billenőkocsis Tatra teherautóból, átül a markolóba,
pillanatok alatt megrakja a hatalmas rakteret, sietve lekapcsolja a gépet,
a kocsihoz igyekszik, láthatóan spórol az idővel, és már hajt is. Mindezt
villámgyorsan és egyedül. A szakibácsik tetves lapályából nézve ez egy
tudományos-fantasztikus pantomim. Máskülönben ismét a hegyekbe tartunk,
az erdőben sétálunk, úttalan utakon, Wilhelmről nem lehet eldönteni, tudja-e
merre járunk, vagy csak úgy tesz. Esetleg nem is tesz úgy. Magasan felkopaszodott
fenyvesek, tűlevélszőnyeg, akárha szétdobált brossok lennének, tengernyi
toboz az úton. A vékony fatörzsek között messzire ellátni. Mikor hazaérünk,
Wilhelm édesanyja kérdőre von minket, ha úgy is a családi karám felé kószáltunk,
bizonyosan megszámoltuk a teheneket. Csodálkozik a fián, hogy ez figyelmeztetés
nélkül nem jutott eszébe, mikor tudja, hogy néha a drótkordon dacára elcsatangol
egy-egy állat. Még ennyi év után is meglepi, hogy kisebbik fiában nincs
vele született aggódás a csorda iránt. Reymont második törvénye: az állat
ösztönös ragaszkodását és végtelenül áradó szeretetét ösztönös ragaszkodással
és végtelenül áradó szeretettel viszonozzuk.
A menü mindkét napon tájjellegű. Több liter kávé fogy, minden időpontban
főzik, törökösen és több csészével lehúznak egy alkalommal. Ez nem az én
szívemnek való. A mama készíti az ebédet, azért is ő, nem győzi hangsúlyozni,
hogy rajta kívül senki sem képes összehozni egy ízletes ebédet. Ezt nem
tudom megerősíteni, de hogy ő tud, az bizonyos. Első nap fiatal őzcombot
párol fedő alatt, saját levében. Hosszan pirítja a gidát, de egy pillanatig
sem teszi sütőbe. A levéből pecsenyeszószt kever, aranyló barna, ragadós
masszát, nagyon kevés tejszínnel, mustárral és tarkaborssal. Döntően fehérrel.
A vörös káposzta édes, errefelé kötelező almapüré ízesítésű, pikáns, nagyon
jól esik. Főtt krumplival együtt ez a karácsonyi menü, tiszteletünkre megelőlegezve.
Másnap Koszeler, azaz enyhén füstölt hús, natúr megsütve, füstölt tarjával
ízesített, pirított hordós káposzta (szemes bors és babérlevél nélkül!),
fehér és vadul savanyú, továbbá krumplipüré. A Duna vonalától kezdve indul
a káposzta, a krumpli és a szósszal nyakon öntött sültek birodalma. Idáig
ér. Csupa testes parasztlányt látok a faluban, arányosan vastagok, kemény
mellek, egymáshoz dörzsölődő görbe combok, férfias, csontos arc, vastag
szálú haj. Húsosak, nem hájasak. Bírják a munkát. Biztosan tudnak főzni.
Ebéd után fényképeket nézegetünk, a mama szemében fegyelmezetten
csillog a boldog büszkeség. Wilhelm még a nyolcvanas években szerzett egy
tanyát Jászberény mellett, ami a kádári időkben bűvészmutatványnak számított.
Nyugatnémet földbirtokosból akkoriban nem sokat tartottak nyilván. Wilhelm
addig ügyeskedett, míg a megfelelő juttatások fejében "megörökölt" ott
egy roppant szerényen felszerelt tanyát. Egy albumot nézegetünk, Wilhelm
felesége, Enyedi Ildikó készítette, európai hírű, élvonalbeli filmrendező.
Nincs összefüggés, ezek családi fotók, mindenki lubickol a félkész, komfort
nélküli tanyán, egy önfeledt, nagy család a magyarok szerint luxushoz szokott
Nyugat-Németországból. A mama dicséri a jászberényi vidéket, földet és
tanyát, révedezve meséli, milyen pompás volt ott. Olyan felszabadult volt,
mint gyerekkorában. Fekete-fehér felvételek, Wilhelm gyarapodó kislányát
eteti, Friderich unokaöccsével hintázik a nagy magyar Alföld szélén. Felhőtlenül
boldogok. Földszag van, életszag van. Szerelmesnek lenni - vidékbe, férfibe,
nőbe - nem nemzeti kérdés.
A lehányt Winnetou
André Lützen varázslatos fotóalbumában, a Generation Boul Fale-ban
(a Wunderhorn Verlag 2002-es kiadása) a fekete rap kultúra intim pillanatait
rögzítette, Marseille és Dakar között, derékmagasságban. André egy pompás,
öreg kamerával dolgozik. A műszer vén, idejétmúltnak tetszik, úgy hiszem,
a nyolcvanas évek dizájnja. Később Csoszó Gabitól tudom meg, hogy efféle
"viharvert" kamerához jutni majdnem képtelenség, és másfélmillió forintnál
is többet taksál. André filmet használ, a masina autófókusza lehetővé teszi,
hogy használója derékból tüzeljen. A következő héten, Szegváron, mikor
ő utazik velem, hogy szülőfalumban, múltamban kutakodjon, többször rajtakapom,
amint hónaljból kapja le/el az öleléseket, a valódi mosolyokat, az összekacsintásokat.
André Lützen az őszinteség, a mélység perspektíváját használja, kabátujjakon,
réseken, repedéseken át lát be, a valóság nála mozgásban van, a rögzített
kép nem csak egyetlen pillanat, hanem, akár egy novella, univerzumot sejtető
részlet, ami mögött a kimondatlan, láthatatlan is ott van. Komorsága életszagú,
de se sajnálat, se naiv csodálkozás nincs benne. Mindenhez közel van. Szenzitív,
de nem szenvelgő. Andréról bizonyos szempontból többet tudok meg Szegváron,
a magyar Alföld mélyében, mint az otthonában. Ahogy becserkészi nagymamáimat,
ahogy szelektál, az rá jellemző, nem az én múltamra. Minden választása
természetesen lep meg. Egy képet sem pazarol a temetőbe nyúló, a halottasház
szomszédságában felhúzott strucckarámra, ahol némi ügyességgel a felkapart
struccalom háttereként műmárvány, stukkó, a magyar temetői giccs teljessége
szolgálna. Gyerekkori padlásszobámban, a fűtetlen, raktárszerű térben tömegnyi
légy döglődik a linóleumon. André egy egész tekercset lő a zöldes, szocreál
linóleumon folyó halotti torra.
Ammersbekből egy alkalommal vonattal utazom vissza egyedül. A
faluba kijön a magasvasút, de már nem helyi járat. A piactéren lehet felszállni,
a szupermarketek mellett, ahol afféle az utcakép, akár bármelyik hamburgi
külvárosban. De a járat a kúriaszerű, vidéki házak mellett is elhúz, ahol
a "vasárnapi táncos teadélután háromtól hatig" létező valóság, ahol opció
lehet a cirkusz a hamburgi színházi kínálattal szemben. Az ablakból látni
a faluszéli erdőt, patak kígyózik ott, és az eldugott, tisztásokon rejtőző
házak között már akad olyan, melynek udvarában nincs minden fűszál rendben
megfésülve. A karámok mellett vadregényes bukszus. Ammersbek erdejében
irdatlan építési daru emelgeti az új sorházak előre gyártott paneljeit.
A végletek abszurd vígjátéka. Az erdőben lezárt, keskeny utak, fakerítés,
a patak elnyílik, egyik fele a házak alatt, másik az erdőben folyik tovább.
Ammersbekben krimibe illő némaság honol, november eleje van, a levelek
a lehullást engedélyező parancsra várnak. A kertekben, ha keresünk, akad
színes törpe. Az atmoszféra jóslata: vagy ma, vagy holnap gyötrelmes halállal
fognak kivégezni valakit, és egy idős hölgy jár majd a gyilok végére. A
pedofil bűntett viszont örökre titokban marad. A vonaton fel akarok fedezni
valami láthatóan mást. Le akarom írni, hogy Ammersbek különbözik. Az embereket
egyszerűbbeknek akarom látni, farmerhoz kínai sportcipő, műbőrkabát. Meg
van az örömöm: akad ilyen. De nem jellemző. Semmi sem jellemző.
Amikor visszatérek westfáliai kiruccanásomról, Andréval már barátként
üdvözöljük egymást. Természetellenesen közel vagyunk egymáshoz. Múlt nélküli
örökség. Laboratóriumi körülmények között létrehozott rögvaló. A hotelben
régi ismerősként köszönt a melegnek látszó portárs. A másnapi, szintén
melegnek látszó portárs is. Törzsvendég. Törzslakos. Törzsturista. Kedvenc
éttermem van. Andréval sétálni indulunk, hosszan korzózunk a kikötő mellett.
Arról mesél, hogy itt sarjad majd ki az új hamburgi városrész. A kikötő
tovább nyújtózik, és a dokkok helyére lakásokat építenek. A túrparton egy
színház, az Oroszlánkirály című musicalt játsszák, legkevesebb száz euró
egy jegy, de hónapokra előre képtelenség szerezni. Oroszlánkirályos hajó
libeg át a kiglancolt publikummal.
Lino velünk sétál a kikötőbe. Pontosabban két férfi tol egy fiúgyereket.
Az apáinkról vallunk. Szívszorító történetek. Akut apahiány. Az európai
férfimodell görcsös sorvadása. A férfiak korán halnak, vagy nincsenek,
nem is voltak. Éktelen apátlanság. Lino a szabályt erősítő kivétel, az
apja tolja a kocsiját, és még nem tudja, milyen szerencsés. Az elképzelt,
fiktív modell megvalósul. Apává lenni, hozott anyag híján. A kikötői folyosók
szelesek, elfogy a zsebkendőnk. Lino tűri a szelet. Férfiember. Sokszor
visszakérdezek, a Francia Idegenlégiót nehezen értem meg angolul. André
sohasem látott édesapjának története oda fut ki. A légió, mint családi
múlt. Nekem a légió Rejtő Jenő. Apám kedvenc írója. Már otthon vagyunk,
mire a történetre pont kerül. Nem fogom kifecsegni az elcserélt férfiak
történetét, mert nem is a szépen összeillő szeletek fontosak, de a pillanat
izzása, ahogy a megbontott borospalack mellett állunk. André bárányt párol,
első blikkre agyonfűszerezi. Lino a szobában játszik, és André végig a
szemembe nézve apai porciójáról mesél. Hogyan faggatta ki az apjának vélt
férfit a valóságról. Konyakot önt a húsra, meggyújtja. Ismét rám pillant.
Az anyja ekkor már nem élt. Én vagyok a titkok illetlen tudója. A sütőben
héjában sül a félbevágott krumpli. A bor fanyar, mélyvörös. Megint összevillannak
a tekintetek. Reflexív pillanat: érzem, hogy élek. André őszintesége, közelsége
erre kényszerít. A napok tömege egy kócos vonal, és most rálátok a tekergésére.
A vallomásnak bensőséges izzása van, akárha szerelmeskednénk. André bizonygatni
kezdi, hogy a múlt jussa nem számít, ő az az ember, akivé saját erejéből
lett. Megnézegetem a családi fotókat. Az utolsó tíz év képeit féltékenyen
kiválogatja. A gesztus igazolja, amit mond.
Egyik délután kiautózunk a keleti tengerhez. Andrét egyedül nevelte
fel az édesanyja, nyaralásra kevés pénz jutott, csak a közeli, békésebb
Keleti-tenger partjára jártak. Reggel kikocsiztak, este haza. A homokos
tengerparton néhány hotel és egy-két nyaralófalu. Giccsesek, de érződnek
a lokális ízek, messziről turista ide nem jön. A promenádon senki, néhány
kutyáját sétáltató helyi lakos. Turistának érzem magam. Itt sincs semmi
jel. Aztán Andréból egyre több emlék szakad ki. A múlt ünnepi pillanatai
megindítják. A kis André homokfalat épített a nagymama strandfotelja köré,
nagyon elfoglalt, estig alig végez. Rántott halat ebédelünk, az étterem
ablaka a tengerre néz, egy vendég sem akad rajtunk kívül. A kis André belakmározik,
és mikor elviszik a Winnetou fesztiválra, ahol az indián hős felemeli és
magához szorítja, lehányja Old Shatterhand híres barátját. A hullámzás
nyugtató morajában állunk. Alig bírok mozdulni. A kis Andréról temérdek
fotó készült itt. De ezt még nem tudom. Állok a kis André nyomában. Két
gazda is labdát dobál kedves ebének. A kutyák csaholva vágtatnak el egymás
mellett. Meglassítanak, az egyik majdnem felbukik. Nem tiszta, melyik labda
kié. A kis André úszógumival mártózik a tengerben. Amit kér, megkapja,
nincs szigor.
Hazafelé megállunk Bad Segebergben. Itt lett lehányva Winnetou. Szédületes
western-díszlet, de nem csak falak, valódi falu, büfével, kocsmával, curry-wursttal
és hamburgerrel. Kocsiszín, lengőajtós kocsma, lóvasút, a porban kúszó
sínpár, hatalmas, lerobbantott sziklafal, vadászles, indiánfejes kopjafák
épület-magasan. A falu zárva van, vége a szezonnak, de felkapaszkodunk
a sziklameredélyre, onnan remekül látszik a show irdatlan nézőtere. Igazi
görögszínház: mélyben kialakított játéktér, természetes visszhang, a nézők
között elvágtató lovasok. A sínen igazi vonat jön, jelmezes rablók fosztják
ki. A kis André ott ül a nézőtéren. A nagy André meg van veszve, mert egy
egész napja nem dohányzik. A nikotin-tapasz nem elég, bevesz egy-két rágót
is.
St. Pauli
A kamasz André, miután elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát Hamburg
belvárosába költözött. Ez nem egészen pontos. St. Pauli egy olcsó garzonjába
hurcolkodott. St. Pauli város a városban, amolyan bohém negyed, ringyók,
művészek lakhelye, teli lerobbant régi kocsmával, munkanélküli zsenivel.
Hideg van, a kurvákat a sínadrágjukról lehet felismerni, erőszakosak, beléd
karolnak, és úgy próbálnak meg rábeszélni, őket válaszd. Van kirakatos
utca is, csinos lányok mutogatják magukat falatnyi bikiniben, ha meglassítasz,
kinyitják az ablakot, és három nyelven megszólítanak. Ammersbeket és St.
Paulit a valóságban néhány tíz kilométer, kulturálisan egy világ választja
el egymástól. Messzebbre nem is költözhetett volna a kitörni vágyó Lützen
fiú. Andréval elindulunk az éjszakába. Egy transzvesztita bárba nyitunk
be, a fiúk/lányok fölöttébb csinosak, és azonnal lecsapnak a jóképű Andréra.
Italt szeretnének. Egy hosszú, fekete hajú hölgy a blúzán nyújtózó tigrist
mutogatja. Nem nagy, de tigris, ismételgeti. Mikor kiderül, hogy csak nézelődünk,
vadul káromkodnak. Egy bárba térünk be, ami már drága mulatság lenne, a
15 euró napidíjamból egy kávéra se futná. André fél évet húzott le itt,
lenyűgöző sorozatot készített a főleg Afrikából, Portugáliából és Kelet-Európából
érkező táncos lányok viselt dolgairól. Bejáratos volt az öltözőkbe, az
intimszobákba. Izzadt hónaljak, megereszkedett mellek a fekete-fehér múltban.
Régi ismerősként köszöntik Andrét, ingyen bemehetünk, és leülhetünk hátul,
ahol a lengén öltözött konzumlányok várakoznak. A magányos férfiak mellé
telepedve drága pezsgőt rendeltetnek maguknak, puccos cigarettát és ötcsillagos
konyakot. A varieté színpadot pontfény világítja meg, éppen mellettünk
egy levegőtlen fülkében szorong az amatőr technikus. Három-négy vetkőzős
szám után következik az akció. Minden szigorúan ütemre, zenére, és beállások
szerint. Ha vált a muzsika, követi a szituáció is. Orgazmusig nem jutnak,
de két ember közösül a színpadon. Legalábbis technikailag, a férfi nemi
szervét behelyezi a nő hüvelyébe, és ha a koreográfia úgy kívánja, meg
is járatja benne. Aztán feláll, megfordul a tengelye körül, vagy egyet-kettőt
riszál, a lány pozíciót vált, a zene gyorsul vagy lassul, és egy ideig
ismét összeforrnak. A férfi magas sarkú cipőben van, a történet szerint
nő, csak a tapogatózás közben derül ki, mégsem. "Leszbikus párja" akkor
már nem visszakozik. A férfi mindvégig a női göncben dolgozik. Több tucat
szempár figyeli imponáló erekcióját. Hamar elegem lesz, inkább a lányok
technikáját követem. Miként ugranak a pincérek, ha látják, a lány megmelegedett
valamelyik asztalnál. Egy perc sem telik belé, a jégvödrös pezsgő már az
asztallapjára akasztva. Szurkolói kocsmákban zárjuk az estét, olcsó a sör,
és végre minden valódi. Egy züllött pár markolássza egymást a pultnál.
Kevés foguk van. Igazi vágyuk szemérmetlenebb az iménti színpadi űződésnél.
Emberszag, füst, ázott hajak, kerek korsó, csak németül beszélő közönség.
Erősen részegek vagyunk.
Utózönge
Lino éppen egy éves, Magyarországon, az aggodalom és a hivataloskodás
földjén még a bölcsödébe is alig járhatna. Bölcsöde: nincs is ilyen szó
németül. Hamburgban ovis. Délután kettőre megyünk érte a belvárosi oviba,
ami egy park közepén, a börtön mellett épült. Körben mindenütt lebontott
házak, amelyeknek meghagyták a régi homlokzatát, külső falát, de új szobákat,
belső teret húznak mögé. A látszat szerint minden a régi. Lino már ébren,
én leülök a kispadra a gyerekek közé. Az óvónő azt kérdezi, Mariáért jöttem-e.
Azon tűnődöm, vajon, ha van bennem annyi spiritusz, hogy azt felelem, igen;
ideadja? André öltözteti a fiát, Lino gügyög. Szőke haja van és nagy, kerek
feje, kiköpött az apja egy évesen. Szinte szégyellem magam, olyan meghitt
a helyzet. André betakarja a fiát, összemosolygunk. A nagymamájának volt
egy kedves mondása. A barátságról. Hogy kétszer, itt vagy ott, biztosan
találkozunk. Lino cumit kapott, keveset beszélve indultunk haza. Hálás
vagyok a sorsnak az elsőért.
Hamburg-Budapest, 2006 novembere
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|