talán összebeszéltetek Hannával, hogy most szülsz, igy meg is őszülsz, jákiráti, mielőtt igazán élnél, jákiráti, drága kicsi lányom, mért kell harmadik? Hannát még értem, aki Dmitrivel most került össze, még új a szerelem, áhává hádásá, tüzesek, turbékolnak, kell a gyerek, hogy legyen erősebb a kapocs, öröm rájuk nézni, hiába a 76 lépcsőfok, szinte röpül Hanna az V. emeletre, kertes házról ábrándozik, ahol minden reggel maga szedi le a friss tejeskávét a banánfáról, figyelembe véve az itteni lakáshelyzetet, az sose lessz, bár Hanna akaratos, lehet, hogy szörnyű a világ, de az ember könnyebben viseli a bajokat, ha könnyű a szive, és vannak tervei, ez a csibész Dmitri is lehet, hogy egy nagy chaméleon, majd kiderül, mindig mondom neki, ha nekem annyi paprikám volna, amilyen könnyen ő fölpaprikázódik, nem volna hiányom a kamrába, dühös ember őszinte, az orra hegyén van a dühe, mondják az arabok, borzasztó hiányzik nekem a szegedi levegő, a hajnali Tisza, sebaj, ha lösz, nem lösz, ha nem lösz, lösz, ha szagolom a finomra őrölt piros paprikát, amit vászonzacskóba tartok leghátul a polcon, mindent visszaérzek, mint te a narancsot, és a cédrusok illatát, a forróságban, és a hélt, a chalvát, a humuszt és a föld forró oleanderszagát, amit már sose élvezhetsz, mert akkor jött a lázad, mikor szénába aludtál, és a frissen szedett fügét, az olivabogyót és sóshalat hagymával, és a gránátalmafát, és a göcsörtös törzsű olajfaligeteket.
 Ez a Dmitri külömben egy derék, egyenes fiú, csak a féktelen düh rohamjai ne volnának, én irtóra élvezem az orosz akcentjét, avval föl tudom bosszantani, olyan a két nyelv, a héber, meg az orosz, mint két birkózó, hol az orosz teperi le a hébert, hol a héber az oroszt, nálunk a politikusok egy része a cár Atyuska alól jött, de szinte visszasirják a cárt, szerintük Stalin még rosszabb, mint a cárok voltak, ami a pogromokat tekintve olyan absurd, retrográd gondolat, hogy nem is akarok szót rá vesztegetni, amikor a Soviet polgárok egyenjogúsága mindenbe közismert, nekik már nem kell az assimiláció rémével szembenézni, igaz, a Sovjet Unió sem rejti véka alá véleményét, ha a mindenhová befurakodó cionismusról van szó, ismerjük már a sovinizmus átkát, és hogy hova vezetett, Dmitri utálja, ha mondom: nu sto? gáváris páruszki? sajnos csak ennyi tellik tőlem, talán belevágok, hogy eredetibe olvashassam Stalin műveit, csak azok a szláv bötűk ne volnának, elég a hébert bebiflázni, azóta is csak fölsebzem a papirt a nyomtatott betűkkel, pedig Apám igazán szorgalmas volt az Alefbetjével, hogy a gyerekeknek könnyű legyen, haikári, hogy a Dmitri most már tényleg belezúgott Hannába, 3szor futott neki, hiába, három a magyar igazság, volt esze, kivárta mig mind lekoptak a gaz riválisok, egy a ráadás, a mi Hannánk meg kivirult, mint a cactus, ami csak pár napig virágzik, akkor szivenszúróan grandiózus, mint a pillangó, ami a szúró tüskék közé rebbent, nem szabad hozzányúlni, csak csodálni, Hanna büszke, nagyon büszke, sajnos minden bajt rögtön betegségre fordit, és éppen ő, aki annyira tudja minden betegség psychés okát, most tiz centivel a föld fölött jár, szép, mint Cleopatra, eszembe jut a fotográfia, amit még akkor csináltattunk hármasba Tel Avivba, a Derkowitznál.
 Mikor mi hárman, Hanna, te, meg én, mentünk fotózkodni az Allenbyn, aznap a Stalingradi ütközet hireit hallgattuk a rádióba, a partraszállást Normandiába, az arabok meghunyászkodtak, a parázs izzott a hamu alatt, az angolok minden emberiből kivetkőzve visszazavarták a zsidó menekülőket a biztos halálba, néhány fölkelő arabot kivégeztek, egy pillanatra Telavivba mégis kitört az idill, a legvadabb idill a legszelidebb vérengzés idején, kar-karba mentünk végig a Bograshovon, a kertekből dőlt a jázminillat, olyan lassan haladtunk a tömény virágillatban, mintha úsznánk a viz alatt, három nő, egy anya és két lánya, ti mentetek ápolónőnek tanulni Beirutba, mert a világnak ápolónőkre volt szüksége, mily szép vagy a ropogós hófehér ápolónőruhádba, a tanáraid között, diplomaosztáskor, a tenger fölötti ciprusokkal övezett kertben, mint egy kockacukor, tombolt a napfény, árnyékot vetettek a fák, kacagtatok valamin, amit én nem értettem, néha olyan veszettül tudtatok nevetni Hannával, hogy fájt, jaj, hogy micsoda szépségek vagytok a képen! két tündöklő csillag, two beauty queens, te a te föltornyozott gesztenyehajaddal, amit szőkének irtak az angolok a passzusodba, hova tették a szemüket? és hármunk közül csak te mosolyogsz, ahogy finoman remeg a viz szine hajnalban, a hajad egy korona, copfokkal szorosan körbefonva, királynő vagy tűnődő almafamosolyoddal, harapnivaló őszibarack, rövidujjú dekoltált szövetgombos fekete ruhába, te feketébe, Hanna fehérbe, én alattatok, bekötött hajjal, nézek a távolba, mint a múltba, fejem a szived fölött, mögöttem az örökké merengő Hanna, abba a habfehér blúzba, emlékszel rá? drága Anyám varrta, gránátalmát himeztem a nyakrész alá körbe, zöld levelekkel övezett vérvörös gránátalmát, ti hárman, mondta Apus büszkén, mintha egykorúak lennétek.  Igy udvarolt Apus, pedig csak téged imádott, anya és lányai, mondta az a hizelgő alak, voltaképp nővérek, engem is csak azért szeretett meg újra, mert szültelek: milyen büszkén tartott a világ elé, téged, behunyt szemű riadt csecsemőt, egy széken ülve, ott a fotón, az Ó városban, az utcán egy thonetszéken ülve, mellette mély babakocsi, vigyázott az álmodra, az ifjú Apa, de 20 év múlva, ahányan vagyunk a képen, annyifele nézünk, hárman háromfelé, egyik se a camerába: te, csupa bizalom, mint búzamező, szeliden lebegsz a szélben, mint hold az égen úszol, vagy a fölkelő nap, mely hamarossan teljes tüzében tündököl, én alattad, félrehajtott fejjel, mint aki éppen egy könnyű pofont kapott, és Hanna maga a zene, mint aki ott sincs, oly édesen merengő, mint egy erdőbe futni kész fiatal őz, sziklák mögött eltűnő gazella, távoli dallam, épp csak fölcsendül, és bennünk zeng tovább, mintha bánata lenne, nem tudni mitől, arcán valami örök melancholie, és nyugalom, tengermélyi csönd, milyen különös, hogy közülünk ő a legmelancholikusabb, aki ha kell, pattan, ugrik, száguld a város másik végébe gyógyszerért, húsért, könyvért, levélért, a legutolsó vackokért, elfelejti még a fölsebzett lábát is, a lázát is, a taknyát is, fut, fut és fut, és mégis ő az oszlop. 
 Elutaztatok, elhagytatok engem, Lebanonba föl, Északnak, egy ponyvás teherautón, mégiscsak háború volt, több fegyveres ült a teherautón, mint utas, de mikor elkészült az a kép, Derkowitz rögtön kirakta a kirakatba, az egész világ csodájára járt, megszépültem tőletek még egyszer utoljára, a három grácia, mondta Apus, a nagy hazug, ma valahogy mégis sokkal jobb a kedvem, kibújt a nap a felhők mögül, vége a januárnak, már nem zuhog az eső, érik a paradicsom, vége az özönviznek, azt mondják, idén jó lessz a termés, minálunk tudnivaló mindent az dönt el, a paradicsom itt olyan, mint máshol a stock market, hát akkor élvezzük ki, itt a tavasz, hiába vagyok tapasztalt markotányosné, egy szivbeteg Mutter Courage, rettentőn féltem Hannát, most újra szülés előtt, meg te is, a kis Susuval is majd belerokkant, nem annyira a szülésbe, a doktorok csak a fejüket ingatták, homlokukat ráncolták, a sarlatánjai, majdnem elvérzett a mi Hannánk, ezt eddig nem mertem megirni, a kis Susu mosolya gyógyitotta meg, mondta Hanna, a méhét, de végre az a birka Norbert is eltakarodott a szinről, nincs több fenyegetés, se titokzatos üzenet, se följelentés a rendőrségen, se fojtogatás az utcasarkon, se aljas párthatározat, Othello a kardjába dőlt s nem fojtotta meg Desdemonát, reméljük nem váltja be igéretét, hogy elrabolja a lányát, a ti esetetek Robival teljessen más, ti elvtársak és barátok vagytok, életre halálra, és ha Robi most lebeg a levegőben, és ha ki is esett egy időre a pixisből, és hajnali 5kor kelsz, mész a város másik végébe, abba a huzatos kolostorba, vagy a gyárba, aztán késődélután párttaggyűlés a MOMban, este lakógyűlés a lépcsőházban, ha igy folytatod, nem marad belőled semmi minekünk, csak egy lerágott csont