Márius Kopcsay
Otthon
Megszólalt a csengő. Muchának az az érzése támadt, hogy háború
tört ki, de csak a bútorszállítók voltak. A felesége már felkelt, keresztülgázolt
a becsomagolt könyvekkel, ruhákkal, papírokkal, kozmetikumokkal és poharakkal
teli dobozokon. A bútorszállítók bizalmatlanul méregették a sok holmit.
- Ezt mind el kell vinnünk?- morogták. A munkájuk minden nap
meghökkentette őket, ma nemkülönben.
- Ma nem jön be dolgozni? - kérdezte Muchatól a telefonban Guláąik,
a főnöke. - Mindenki magára vár.
- Ma éppen költözködöm - motyogta álmosan a kagylóba.
- Igazán? - kérdezte Guláąik. - Akkor hát holnap. Holnapra már
elköltözik? Akkor már bejön?
Mucha főzött egy kávét, de észrevette, hogy a konyhaasztal még
tele van mindenféle limlommal. Gyorsan lerámolta a holmikat, és finoman
közölte a szállítókkal, hogy a konyhában van még bútor, amit el kellene
vinni. Kilépett az erkélyre, igazán kellemes volt az idő, rágyújtott, és
nézte az erdőt, amely már itt-ott zöldellni kezdett. A kutyát is kivitte,
hogy ne legyen láb alatt.
- Amikor Gizella költözködött - mondta pár napja az anyósa - csapnivalóan
csomagolt össze. Olyan rosszul, hogy még a bútorszállítók is panaszkodtak
a sok kis táskára és dobozra.
Anyósa szemmel láthatóan kíváncsi volt a lányáék költözködésére,
azt is szerette volna tudni, milyen dobozokba és bőröndökbe gyömöszölik
be a lakást, de mivel nem hívták, már sosem tudja meg. Egy pillanat alatt
üres lett a lakás, előbukkant a tarkára festett tapéta, amit negyedéve
csináltattak meg. Meleg, napos tavaszi nap volt, senki sem sejtette, hogy
az utolsó - ezután csak eső jön majd meg szél. Az üres lakásban maradt
még pár fontos dolog (néhány könyv, iratok, és a régi számítógép, 286-os,
négymegás vinyóval, rajta Mucha 1996 decemberi cikkei), meg edények, ételek,
amiket még nem volt idejük becsomagolni. Ezeket majd délután, holnap vagy
a hétvégén viszik el kocsival.
A bútorszállítók megint csöngettek, mindent fölpakoltak, indulás.
Mucha a feleségével és a gyerekkel együtt felszállt a bútorok mögé. Végre
elindultak.
- Miért megyünk ilyen lassan? - kérdezte a kisfiú.
"Nehogy elvesszen vagy összetörjön valami- válaszolta az apja.
Megérkeztek új lakhelyükre, a Binderova utcába. Ettől az utcától
minden bútorszállító ódzkodik, mert túl szűk.
- Hogy tudunk behajtani ide? - kérdezték. - Lebontunk közben
valamit?"
Végül mindössze egy aranyeső-bokor esett áldozatul, és a hatalmas
piros-sárga busz betolatott a Binderova 1. kapuja alá.
- Ezt is fel kell vinni? - kérdezte az egyik bútorszállító talán
abban a reményben, hogy nemleges választ kap (dehogy, azokat a szekrényeket
majd mi fölvisszük). De pechje volt, mint mindig. Megint cipekedhet. Egész
életében csak cipekedni. Mucháné sörért indult, hogy jobban menjen a munka,
a férje pedig elvitte a gyereket a nagymamához, hogy ne legyen láb alatt.
(Valójában Muchaék barátja, Jaro vitte el, mert nekik nem volt kocsijuk;
Jaro régi gumiabroncsokat vitt Pozsonyligetfaluba, amikért először el kellett
menniük a Révhez, a garázsba, amihez a Lamacson lakó apósának volt kulcsa.)
Mucha később visszament a régi lakásba, hogy összepakolja a maradék holmikat.
Az ún. fontos dolgok (számítógép, könyvek, iratok) már összekészítve álltak
a csupasz linón, de a konyhában katasztrofális volt a helyzet - a kamrában
szétgurult kecsapok, a földön vásárlások százait és a kidobott tízezreket
szimbolizáló, szétdobált nejlonzacskók hevertek. Mucha osztályozta a mustárokat,
fűszereket, a megbontott és bontatlan cukros és lisztes zacskókat. Azokat
az élelmiszereket, melyek még elállnak, összekészítette - például kávét,
vagy félkész zacskós krumplistésztát, melynek 1998 augusztusában járt le
a szavatossága. A nejlonzacskók szaporodtak, még jó, hogy az anyósa nem
látja. Rosszabb volt Gizellánál. Megjött a felesége is, aki eddig a kipakolást
felügyelte az új lakásban. Ketten aztán az összes felesleges kacatot kidobálták,
ami csak a kezükbe akadt, leszaggatták a függönyöket, leszerelték a csillárt
és a fogasokat. A kiürített lakásban úgy visszhangoztak a lépteik a linóleumon,
akár egy templomban.
- Szép jó napot, na mi újság?" - szólt bele a telefonba ©kvarkova
az ingatlanközvetítőtől. - Elköltöztek már? Azt ígérték, hogy felhívnak.
- Éppen ma ürítettük ki a lakást - mondta büszkén Mucha.
- Akkor mehetünk öt perc múlva, hogy átadják a lakást az új tulajoknak?
- kérdezte csicseregve ©kvarkova.
- Hát, még maradt ott pár dolog. De addig elférnek a konyhában
a sarokban, hogy ne legyenek útban, ha majd festetni akarnak.
- Kérem uram, az új tulajdonosok tényleg át akarják venni a lakást,
és azonnal zárat cserélnének. Azt a lakást még ma ki kell üríteni - mondta
nyomatékosan ©kvarkova.
- De hát akkor... - mondta Mucha.
- Tehát mikor? Háromkor? Négykor? Ötkor? Hatkor? Hétkor? Nyolckor?
- ©kvarkova nem tágított.
- Hatkor - sóhajtott fel zavartan Mucha, és visszatért a kecsapokhoz
és a lekvárokhoz - egyszerűsített az osztályozás szempontrendszerén, s
szinte mindent kidobált a szemétbe, végül még a zacskós leveseket és a
knédliport is.
- Ma nem ír semmit? -- telefonáltak az egyik újságtól (szakpolitikai).
- Kész vannak már a litográfiák? - hívták a másiktól (szakmérnöki).
- Már holnap van? Még ma van? Még költözködik? - jelentkezett
megint Guláąik az építőipari szaklaptól.
A lapszerkesztők lassan megbékéltek a ténnyel, hogy Mucha éppen ma
költözködik. Felhívták még párszor, aztán békén hagyták. Az anyósa is telefonált,
hogy a gyerek bőg, és nem tudja, mit csináljon vele. Szerencsére Jaro éppen
visszatért Pozsonyligetfaluból az új gumikkal, így segített felpakolni
és elvinni a számítógépet, a könyveket és az iratokat, majd együtt mentek
a síró gyerekért.
- Nem tudom, mi baja - sopánkodott az anyósa. - Talán beteg,
vékony a harisnyája, és a lábára meg a fülére húzódott, mert jó füle van,
a szíve is olyan furcsán dobog, és fogdossa a pisilőjét, a fejét is oldalra
billenti. Egészen magán kívül van.
A kisfiú elaludt az autóban, Mucha felvitte az üres lakásba.
A poros linóleumra terítette a bekecsét, és arra fektette le a gyermeket.
Úgy aludt, akár egy kisangyal, míg körülötte a tér, amiben eddig felnőtt,
darabokra hullott, a felismerhetetlenségig megváltozott. Megszólalt a csengő,
Mucha még ki akart menni a budira, de már nem volt rá módja. A csengő veszettül
berregett, megjöttek az új tulajdonosok ©kvarkova kíséretében, Muchanek
felfordult a gyomra, a csengő egyre szólt, noha a látogatók, az új lakók
már bejöttek.
- Én vagyok..., én vagyok az, na - szólt a kaputelefonba az utólag
kihívott, együgyű ábrázatú bútorszállító, akit hirtelenjében rendeltek
meg a kis furgonnal, hogy elvigye a maradék holmit.
- Elnézést, de egyelőre egyedül kell cipekednie - mondta neki
Mucha. - Itt vannak az új bérlők, át kell adnom a lakást...
Mucha még utoljára rá akart gyújtani és megkávézni a környező
dombokra néző erkélyén.
- Jézusom, maguk itt hagyták a befőttes üvegeket - hiúsította
meg a szándékát ©kvarkova. - Hát, nekik nem hiszem, hogy kéne, gyorsan
dobjuk ki az egészet!
©kvarkova bedobálta az üvegeket egy nejlonzacskóba, kezével letörölte
a koszt a szemetes körül, és gyorsan eltüntette a régi újságfoszlányokat,
nehogy rontsanak az összhatáson. Az új tulajok, habár már korábban megnézték
a lakást, néma, kutató pillantásokkal ma újra átvizsgálták. Időnként sokatmondóan
egymásra néztek vagy halkan diskuráltak.
- Ez magának tapéta, ez a tapéta? - kérdezte az egyik, és amikor
Mucha válaszolni akart, az csak mormogott: - Nos, mit csináljunk? Valahogyan
leszedjük. S a fal? Ez a fal? Ez ilyen volt? Aha. És ez a szemetes? Ezt
itt hagyják? De hisz nekünk jó lesz. Nem kell kivinniük, majd mi kivisszük,
mi van akkor. És ezek a poharak? Ezekre tényleg nincs szükségünk. Ah, ezeket
magukkal viszik. És a padló? Ezt direkt így rakták le? Igaz, föl lehet
szedni. És a kilátás? Nem félt, amikor kihajolt az ablakon? Majd elfüggönyözzük.
De ezek a redőnyök? … Maguk választották? Aha. És ez nem tapéta? Ez a sárga,
ezt lefestették? Direkt? Hál' istennek könnyen lejön."
Mucha ki akarta vinni a szemetest, hogy elmeneküljön ebből a
kusza szituációból. Elugrik a konténerhez, befut a közeli erdőbe, bejárja
a Kamzíkot, onnan átfut a Kárpátokba, és soha többé nem jön vissza.
- Nem kell kivinniük, Mucha úr, hall engem? - figyelmeztette
©kvarkova.- "Mucha úr, hallgasson ide, ezeket a poharakat vigye magával
és útközben dobja ki őket. Mucha úr, az aláírás, az aláírás, még
nem írta alá a papírokat.
Teljesen összezavarodva szedelődzködtek, az új tulaj már előhúzta a
csavarhúzót, ment zárat cserélni. ©kvarkova sietett, hétkor már egy másik
lakást adott át, Mucha felesége sírva fakadt. A zömök bútorszállító dühödten
nyomta a dudát, a csomagjaik már a platón voltak, csak éppen az utasok
hiányoztak.
- El sem tudtunk búcsúzni ettől a lakástól - szipogott Mucháné az utcán.
- A kicsi sem, szegényke, az egészet átaludta.
- Ne siránkozz, hiszen te találtad ki az egészet - mondta neki
a férje. - Most teljesült az álmod.
- Mind velem akarnak gyönni? -nézett rosszallóan az alvó gyereket
tartó asszonyra az apró bútorszállító. - Az mán aztán nem fog menni.
TÓTH ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|