Teodora Dimova
Andreja Megöltem az apám, suttogta egy délután Hrisztina, amíg a hálószoba fényében
állt, ernyedten, áttetszően, mozdulatlanul, nem volt biztos benne, hogy
a szoba tele van-e emberekkel, hogy van-e valaki mellette, hogy Pavel nincs-e
a fürdőszobában és nem fürdik-e, hogy Andreja nem tanul-e a matematika
témazáróra, Hrisztina - mozdulatlanul, átjárva a végéhez közeledő nap fényétől,
átjárva az apja emlékétől, átjárva a saját bűnétől, az életétől, gyógyszerre
utaltságában, hirtelen kezébe temette az arcát, nem beszélt senkihez, kivéve
talán Istent, de abban a pillanatban ő nem volt a szobában, a szobában
a lánya volt, Andreja, aki a ruhásszekrény rendetlenségében turkált, hogy
megtalálja a pólóját, ne haragudj, anyu, nem hallottalak, megöltem, ismételte
meg Hrisztina nagyon furcsán, amikor ötéves voltam, akkor kezdődött minden,
a katicák és a kék meg a zöld az előtt volt, hogy megöltem volna, azután
már nem voltak többé színek, megöltem a legnagyobb kortárs zeneszerzőt,
az apámat, megöltem, mert otthagyott minket, engem és az anyámat, mert
eldobott minket, mert beleszeretett abba a nőbe, mert az a nő megszülte
neki Katalinát, azt a Katalinát, akinek a féltestvéremnek kell lennie,
azt a Katalinát, a mandulaszeműt, a hosszú szeműt, a párductestűt, a nőstényszagút,
akit az apám őrülten szeretett, azt a Katalinát, a kurva lányát, a fekete
ruhás kurváét, akitől mindenki elalélt, beleértve az apámat is, a legnagyobb
zeneszerzőt, a fekete ruhás kurva elé rogyott, és elfelejtett engem meg
az anyámat, elfelejtett minket, mintha sosem lettünk volna, elzavart minket
a házból, ahol laktunk, hogy a helyünkre Katalina és a kurva költözzön,
többször találkoztunk az utcán, és apa kényelmetlenül érezte magát, alig
tudta megkérdezni, hogy vagytok, mit csináltok, anyu pedig kiabált, éjjel
kiabált és üvöltött, és szaggatta a hálóingét, és szaggatta a lepedőjét,
és tépkedte az újságot és üvöltött, éjjel anyu összeszedte az újságokat
és elkezdte tépkedni őket, mert nem volt más, amit szaggathatott volna
a szőnyegeken kívül, azokat a török késsel szabdalta, amelyeket apu hozott
Törökországból, mamikám, anyuci, mi van, Andreja a lábai elé rogyott, mamikám,
félrebeszélsz, mondta neki Andreja, és Hrisztina krisztusi szemeivel ránézett,
lelke legtisztább részével, szeme legfénylőbb részével, az igazat mondom
neked, de Hrisztina nem tudta, kihez beszél, a fényhez vagy a véget érő
naphoz, vagy a hegyhez, amelyik az ablakukból látszott, az orgonához és
a leírhatatlan illatához, Pavel pedig csakugyan a fürdőszobában fürdött,
mennyi ideig fürdik az apád a fürdőszobában, mondta Hrisztina, mintha tényleg
aggódna a vízért, ami folyt, a vízért, amely egyre drágább lett, a föld
vizével spórolni kell, mondta Hrisztina az elébe lerogyott Andrejának,
a víz fogy a földön és spórolni kell vele, az apád meg mindig annyi ideig
fürdik, és szomorúan elmosolyodott, szívtépően mosolyodott el, mint egy
halálraítélt, milyen víz, anyu, suttogta zavartan Andreja, hogyhogy milyen
víz, kicsim, hogyhogy milyen víz! És mi történt aztán, sikerült elsuttognia
Andrejának, miután az anyukád, vagyis a nagymamám, akit egyáltalán nem
ismertem, ahogy a nagyapát sem, akit egyáltalán nem ismerek, összeszabdalta
a szőnyegeket a törökországi késsel, utána éhínség volt, mondta Hrisztina
úgy, mintha egy nagyon pikáns történetet akarna elmesélni, éhínség volt
és csak kenyér volt, ha volt sajt, mohón faltuk és nagy tömbökben, egy
egész tömböt megettem kenyérrel, folytatta Hrisztina meghökkentő módon,
el se tudom hinni, mondta Andreja, te soha nem eszel sajtot, és Hrisztina
nevetésben tört ki, azóta nem eszem sajtot, kicsim, azóta, és egy nap az
apám, a nagy zeneszerző, akit csak az újságokban láttam, eljött hozzánk
egy reggel, és anyu sokáig fürdött és sokáig festette magát és sokáig csinálta
a frizuráját, egész éjjel, és hosszú ideig az arcán tartott valami borostyánleveleket,
pakolást, bőrszépítő pakolást, és amikor reggel megláttam, nem hittem a
szememnek, az anyám, a te nagymamád, akit te egyáltalán nem ismersz, egy
szellemre hasonlított, egy hullára, csak a koporsó és a virágok hiányoztak,
annyira szörnyen nézett ki, annyira hidegnek, hogy kedvem lett volna kinyitni
az ablakot, bár kint tél volt, és az apám, a nagy zeneszerző, akit már
rég nem láttam, és akire te egyáltalán nem emlékszel, mert közvetlenül
azután meghalt, elegánsan és frissen, életvidáman, ragyogóan, magasan,
barna bőrűen és szemrevalóan, egy meséből kilépve megjelent az ajtóban,
egyébként az apád nagyon hasonlít rá, azért mentem hozzá, az egyetlen előnye
az volt, hogy rettentően hasonlít az én apámra, a nagy zeneszerzőre a szaros
zenéjével, amit a többiektől lopkodott össze, szégyentelenül és pimaszul
lopkodta a többi nagy zeneszerző zenéit, a zenéjében, Andreja, nincs semmi
eredeti, csak kommunizmus van benne, csak a nagyságoknak való hízelgés,
csak talpnyalás, csak lopás, ha valaha meghallod a nagyapád zenéjét, tudd,
hogy semmi sem az övé belőle, hogy ez egy korcs zene, mint ahogy maga a
nagyapád is korcs, aki egyáltalán nem volt érdemes arra, hogy megöljem,
Andreja a lábánál ült aléltan, szemét a földre sütötte, a szőnyeg mintáit
tanulmányozta, imádkozott, hogy az apja minél előbb jöjjön ki a fürdőszobából,
jöjjön be hozzájuk, mert akkor Hrisztina egyszer s mindenkorra csöndben
maradt volna, elhallgatott volna, mint az anyja, amikor kinyitotta az ajtót
Andreja nagyapjának, amikor azon a napos téli reggelen becsöngetett az
ajtajukon először és utoljára azóta, hogy elzavarta őket a házból.
GENÁT ANDREA FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|