Viviane Chocas
MAGYAR BAZÁR Farsangi fánk Ott pompáztak jól megpakolva cukorral, rummal, gőzölgő, kissé fanyar
lekvárral. Kosárkaszerű, szivacsos-selymes fánkok, középen baracklekvárral
megtöltve. A gyümölcsöstálakban ékeskedő nyalánkságokat izgatottan ragadta
meg, felém intézett kacsintások kíséretében tömte magába egy potrohos,
vörös arcú, lógó szemöldökű férfi, akinek a nadrágját hózentráger tartotta.
A maga módján üdvözölni próbált engem ez a mézesmázos nyelvű zabagép. Mondott
valamit, de a szavakat magával szippantotta a vastag ajkakon becsusszanó
narancsszínű lekvár. A magyar nyelv testet öltött, s falánkan, élvezettel
én is megragadtam egy aranyfánkot.
Az előzmények a következők: apám Párizsba érkezése után tizenhat évet élt le úgy, hogy nem látta az anyját. Hogy egy árva sort sem írt neki. Az anyjához soha nem kötötték be a telefont. 1956-ban nem akarta, hogy a fia elhagyja Magyarországot. Elképzelem, amint azon a november 21-i napon, a hajnali jeges levegőben összepréseli az ajkát, miközben a huszonkét éves Péter szapora léptekkel átvág házuk kicsi kertjén, és felkapaszkodik a teherautóra: ha minden jól megy, eljut a fővárosba, a budapesti pályaudvarhoz, onnan pedig egy vonattal az osztrák határhoz. Apai nagyapám halála csak még jobban felszította a haragot. "Az elmeneteled vitte sírba!" - írta a nagyanya szűkszavúan. Erre fel apám a fejébe vette, hogy a továbbiakban úgy tesz, mintha árva lenne: nincs többé szülői ház, nem tartozik ott többé elszámolással senkinek. Anyám, Zsuzsa (e különös helyesírással írt nevet franciául "Joujá"-nak kell ejteni), aki 1956. november 21-én reggel, a pályaudvaron csatlakozott apámhoz, maga is azzal az eltökélt szándékkal, hogy Párizsba disszidál, hébe-hóba küldött rólam egy fényképet távolban élő anyósának. Amikor betöltöttem a tizenegyet, Péter közölte velem - de még csak szükségét
sem érezve annak, hogy magyarázatot adjon a kibékülési kísérletre -, hogy
a húsvéti ünnepeket vele töltöm Magyarországon. Mégpedig Lovasberényben,
a szülőfalujában, tudtam meg. És meglátogatjuk az anyját, Mártát, egy fantomlényt,
akit óvatosságból már a kezdetekben se akaródzott emlegetnem előtte.
Az 1973-as év ama áprilisi napján végre lehetőségem nyílt a repülés
kipróbálására, Magyarország, a magyar föld és egy különös família megismerésére.
Senki sem tudatosította bennem, hogy ez a haláleset szomorú dolog. Szüleim,
akik a harmadik születésnapom óta külön éltek, ez alkalommal testőrként
tapadtak rám. S ezen én csak nyerhettem.
Gyermekkoromban elbűvölt a kifejezés. Magam elé képzeltem úgy hat-nyolc
éves koromban. Egy vaslemez, melyet - emberi mércével mérve - minden korábbinál
hatalmasabbra nyújtottak. Zsupsz! Egy tévedhetetlen szerkezet fülsüketítő,
fémes robajjal egy óriási hullámlemezfüggönyt ejtett az én sajátos földrajzi
ábrázolással bíró Közép-Európámra. A metszően éles, mindig jól megélezett
vasfüggöny széthasította a hegyeket, az erdőket, a hidakat, a városházákat,
a templomokat, a lakóépületeket, két élesen elkülönülő egységre osztotta
a szántóföldeket, a fákat, a fatörzseket. Szétszaggatta a családokat, elszakította
egymástól a testvéreket, a párokat, s ha nagyon kellett, akár egyetlen
embert is kettéhasított. Az adott pillanatban nem késlekedhetett, nem hunyászkodhatott
meg, még véletlenül se lehetett könyörületes. A vasfüggöny hibátlan vonalvezetéssel
húzódott az őrtornyok között, nem tért ki se jobbra, se balra, kíméletlenül
zuhant alá, s csupán egyesek maradtak láthatóak, másokat nyomtalanul eltüntetett.
Abban egyébként nem volt köszönet, ha nagy ritkán rajtunk keresztül
próbált valaki átjutni. Anyám néha felkapta a telefont a párizsi lakásban,
de alig hagyta el az ajkát néhány szótag, azonnal belesápadt, s gyorsan
letette a kagylót. Máskor levelet kaptunk különös bélyeggel, melyet a gyűjteményembe
követeltem.
PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|