Gerbrand Bakker
Fent csend honol
- Öreg? De hát te egyáltalán nem vagy öreg, Helmer! — Teun és Roland
édesanyja, Ada, szemben ül velem a konyhaasztalnál. - Apád, igen, ő tényleg
öreg.
Ada hallott ezt-azt a fiaitól. Ezt-azt a szamarakról és az ablakok
előtti "rácsról". Ada kíváncsi. - Tudod ki öreg még? Klaas van Baalen,
aki Broektól nem messze lakik. Éppen annyi idős, mint te, de teljesen le
van romolva az állapota. Nem tudja ellátni magát. Időközben elhozták a
birkáit, egészen el voltak hanyagolva, zörgő csontú kis gyapjúpamacsok.
Megfeledkeztem róla, hogy Ada mostanában tej nélkül issza a kávét,
és megjegyeztem, hogy tényleg öregszem.
Ada szerint "fantasztikus" mindaz, amit a nappali- és hálószobában csináltam.
A padló és többi farész kékje "szuperjó", de leginkább a nagy térrel volt
megelégedve. Úgy találta, hogy feltétlenül vennem kellene egy paplant.
Nem, a sok takaró már nem járja, "borzasztó régimódi", és paplan alatt
aludni "jóval komfortosabb". (Létezik egyáltalán ilyen szó? — tűnődött
el utána.) Ada tudni akarta, hogy mennyit fizettem a reluxáért, ő is szívesen
megszabadulna a függönyeitől ("Csak a port fogja!"). És hogy kidobtam-e
a székeket. Nem, várjunk csak, erről rémlik neki valami, és hirtelen eszébe
jutott, amit Teun és Roland mesélt valami "szőnyegház"-ról. Számára mindez
"csodálatos" volt: csak úgy megszabadulni dolgoktól, teret teremteni, nem
csak folyton ragaszkodni mindenhez. Mégegyszer bement a hálószobába. Miért
alszom még mindig egyszemélyes ágyban? Egy nagy ágyban "jó nagy helyem"
lenne. Amikor ezt mondta, pajkosan rám nézett. És azokra a paplanokra "tényleg
rá kéne szánni magam", mert akkor vehetnék rá csinos kék paplanhuzatokat,
és akkor még szebb és "frissebb" lenne a szoba.
A konyhába menet széttárta a karját és a nappali szoba üres falaira
mutatott. Művészet. Miért nem veszek "valamit, ami művészet"?
Ada még fiatal, olyan harmincöt éves lehet. A férje biztosan vagy tíz
évvel idősebb, talán még tizenöttel is. Szétfeszíti az energia, legszívesebben
minden héten átjönne hozzám takarítani, és nem csak egyszer egy évben,
áprilisban, mint most. Ada kincstárnok a vidéki asszonyok szövetségében,
patchwork-takarókat készít, tagja egy olvasókörnek, közbenjár a falu érdekében,
és mindent megtesz azért, hogy az övé legyen "egész Waterland legszebb
kertje". Anyámra emlékeztet, mert majdnem olyan csúnya, mint ő volt, de
Ada esetében ezt egy nem egészen szépre korrigált nyúlszáj okozza.
A fiai csodaszépek, szalmaszőke hajjal, hosszú szempillákkal és ép
szájjal. Kedvelem Adát, de a lelkesedése és nyíltszívű csacsogása még mindig
zavarba ejt, főképp közvetlenül a fejés és a fiatal állatok etetése után.
- Tehát hálószobát cseréltél apáddal. Hogy van? Bemehetek hozzá egy
kicsit?
- Jó - felelem. - Ne, mégsem - hazudom utána -, alszik éppen, hagyjuk
inkább pihenni.
Ada a kávéját issza, és a bögréje pereme felett ferdén rám pillant.
- Öreg - mondja. - Ezt meg honnan veszed? Vonzó arcod van, jó sűrű
a bozontod, és egy gramm súlyfelesleg sincs rajtad.
Érzem, hogy elvörösödöm, de nem tudok semmit tenni ellene. Nem csak
azért, mert Ada azt mondja, hogy vonzó az arcom, sokkal inkább azért, mert
hazudtam, és apa bármelyik pillanatban leleplezheti a hazugságomat. Mert
nem alszik.
- És úgy ülsz itt pironkodva, mint egy kisiskolás!
Ada az én régi helyemen ül. Mindig ott ül, amikor itt van, mert az
oldalsó ablakon át rálát a férje házára, és így az az érzése, hogy szemmel
tarthatja a birtokot, pedig a farmház több mint ötszáz méterre van innen.
Én anya helyén ülök. A holló már több mint egy hete a kőrisfa ugyanazon
ágán ül. Megjött a télapó — de nem hozzánk —, aztán el is ment. Szombat
van, süt a nap, és szélcsend van. Tiszta, decemberi reggel, amikor minden
teljesen kopár és éles. A honvágy napja. Nem a hazavágyásé, hiszen ott
vagyok, hanem egy régi, pontosan ugyanilyen nap után vágyakozásé. Akkor
nem is honvágynak kellene hívni, hanem inkább mélabúnak. Ada ezt biztosan
nem értené meg. Mivel ő nem erről a környékről származik, nem tuja, hogy
milyenek voltak régen itt a pontosan ugyanilyen napok.
- Láttál már itt hollót?
- Az milyen?
- Ott ül egy a kőrisfán.
Feláll, a homlokzati ablakon kinéz.
- Milyen nagy! - mondja.
- Napok óta ott ül, és kinézi a sajtot a számból.
- Nagyszerű! - jegyzi meg Ada. Egyáltalán nem érdekli a dolog. Megfordul
és újra leül. Amikor beszél, olyan, mintha vattacsomó lenne a szájában.
Ez biztosan azért van, mert valaha rés volt a szájpadlásán. - Mi is volt
azokkal a szamarakkal?
- A fiúk nyitva felejtették a kerítést.
- Majd megmondom nekik, hogy ilyet soha többé ne csináljanak.
- Én már megmondtam.
- És járt már itt az orvos?
- Persze, persze.
- És mit mondott?
- Hogy öreg. Egyszerűen öreg. Öreg és feledékeny. Az utóbbi időben
elég furcsa dolgokat beszél.
- Mármint?
- Á, csak úgy mindenfélét. A régi dolgokról. Néha egyáltalán nem értem,
hogy miről is beszél.
Bizonytalan mozdulattal elhúzom a kezem a homlokom előtt.
- És most?
- Mi lenne most?
Leteszem a kávémat, és bal kezemmel megpróbálom letörölni a forróságot
a homlokomról.
Bal felé, akkor a kéz Ada és közém kerül.
- Nem kellene időnként átjönnöm? Szívesen ápolnám egy kicsit.
- Dehogy, megoldom én. Majdnem tél van, nincs más dolgom, csak a fejés.
- Jó. - Végzett a kávéjával, és kissé hátradől a székében. Kibámul
az oldalablakon. - Nem, Klaas van Baalen, ő az, aki öreg. Te nagyszerűen
el tudod látni magad.
Továbbra is kifelé bámul, elgondolkodik. Talán eltűnődik azon, miért
fekszik apa fent, és miért festettem a padlót szürkéskékre.
- Ő sem beszél senkivel - mondja aztán -, kerüli az embereket, magányos,
és most, hogy még a birkáit is elvitték, tényleg semmije sem maradt.
Megborzong.
- Szörnyű.
- Igen - felelem. Tényleg szörnyű.
- Miért nem házasodtál meg soha, Helmer?
- Tessék?
- Házasodtál.
- Ahhoz kell egy nő is - mondom.
- De neked miért nincsen?
- Á…
- A testvérednek, neki volt barátnője, nem? És úgy volt, hogy összeházasodnak?
Ha Ada valóban harmincöt, akkor abban az évben született, amikor Henk
meghalt. 1967-ben.
- Igen - felelem -, Riet.
- Henk és Riet. Szépen hangzik együtt - lelkesedik Ada.
- Igen.
- Szóval, neki volt barátnője, neked meg nem?
- Nekem nem.
- Furcsa.
- Á, néha egyszerűen csak így alakul.
Hallom, ahogyan kinyílik a mosókonyha ajtaja. Még mielőtt bárki is
megjelenne az ajtóban, tudjuk, hogy ki fog bejönni.
- Ne kiabáljatok már ennyire! - kiáltja Ada.
Teun és Roland jön be a konyhába, és megállnak az anyjuk két oldalán,
csapott vállakkal.
- Szia, Helmer! - mondja Teun. Roland egy szót sem szól, csak kitartóan
az asztalon heverő csomag süteményre mered.
- Miért jöttetek? - kérdezi Ada.
- Apa üzeni, hogy gyere haza - feleli Teun.
- Miért?
Teun elgondolkodik.
- Azt nem tudom.
- Nem tudod vagy elfelejtetted?
- Elfelejtettem - mondja Roland.
- Akkor induljunk is! - mondja Ada és feláll. - Láttátok már Helmer
új szobáját?
- Nem - mondja Teun.
- Nézzétek csak meg!
Követi a fiúkat a nappaliba.
Teun és Roland a lehető leghangosabban kiabálják, hogy "Ó!" meg "Á!",
mert azt hiszik, hogy ennek örülnék. És ez így is van. Örülök, hogy miközben
itt ülök a konyhában, a szobában emberek vannak, és csak úgy körbenéznek
és beszélgetnek.
A bejárati ajtón át mennek ki. A kavicsos ösvény felénél Ada megfordul.
- Teljesen elfejtettem mondani, hogy az a Koper fiú, tudod, aki a Buitenweer
úton lakik…
- Jarno, lőjed! - kiáltja Roland. A futballhős. Aki a vidéki másod-
vagy harmadosztályig vitte.
- Tényleg, Jarno. Ez a Jarno Dániába megy gazdálkodni. Vagy már tudtad?
- Nem - felelem -, nem tudtam.
- Jütlandon, azt hiszem. Ott még megvan hozzá a tér. Üdvözlöm apádat.
- Átadom - ígérem, és becsukom a bejárati ajtót.
A hálószobám ajtajában állok, és a gyapjútakarókat nézem az egyszemélyes
ágyamon. A legfelső takarónak rojtosak a szélei. Megfordulok és a nappali
szoba kopár falait nézegetem. Valamit, ami művészet.
- Helmer! - kiabál az öreg fentről.
Leheveredem a letakart pamlagra és lehunyom a szemem.
Dánia.
MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|